Írta: Inkabringa
„Egyéniségem szörnyen portugál. Ha Indiát már fölfedeztük egyszer, Mire is vállalkozzon még az ember?” Pessoa sorai talán közelebb visznek a titokzatos portugál lélekhez, ami rejtély a világ számára, ezért a kényelmes sztereotípiákba menekül. A világ már csak ilyen: a másik meg nem értéséből és félreértéséből építi fel saját igazát. Magyarország és, gyanítom, Európa nagy része alig tud valamit a portugálokról. Persze, ez a portugáloknak jó. Élhetik a saját életüket. Talán nem is szabadna írni róluk. Maradjon titok.
„Egyéniségem szörnyen portugál. Ha Indiát már fölfedeztük egyszer, Mire is vállalkozzon még az ember?” Pessoa sorai talán közelebb visznek a titokzatos portugál lélekhez, ami rejtély a világ számára, ezért a kényelmes sztereotípiákba menekül. A világ már csak ilyen: a másik meg nem értéséből és félreértéséből építi fel saját igazát. Magyarország és, gyanítom, Európa nagy része alig tud valamit a portugálokról. Persze, ez a portugáloknak jó. Élhetik a saját életüket. Talán nem is szabadna írni róluk. Maradjon titok.
Lisszabon le-föl kanyargó, mesés hangulatú utcáin élmény a csavargás. Minden
eltévedés egyben egy új felfedezés. Szép kaland. Egy biztos, bármerre indulunk,
garantáltan találkozunk Fernando Pessoával. Ő nem porosodó „nagy nemzeti költő”,
hanem mindmáig eleven lakója a városnak. Pessoa szellemes köztéri szobroktól a
graffitikig, emléktáblától a falfirkáig, múzeumtól a piacig mindenhol ott van.
Szeretik. Jó lehet költőnek lenni abban az országban, ahol magától értetődő
szeretettel ápolják az emlékét.
Pessoa rejtőzködő játékossága nagyon is szívem szerint való, de engem
mégis José Saramago vezetett Lisszabonba.
(ITT írtunk róla.) Az ő regényei, az ő Lisszabonja vonzott, Saramago különös portugál lelke miatt
kezdett érdekelni évekkel ezelőtt ez a város, és most végre láthattam. Kevés
olyan ember született az eddigi évezredekben, akinek a kognitív és érzelmi
intelligenciája egyformán magas szintű. Saramago a kevesek egyike volt. Pessoához
hasonlóan az ő emlékét is őrzik az utcák, terek, házfalak. Ott él a városban.
Őszintén szólva Saramago múzeuma nem nyűgözött le különösebben. Korrekt,
pedáns, elegáns, impozáns, de a korokon átívelő szabad szellemi inspirációt
nem adja vissza, amit Saramago könyveitől kapunk. Azt a lisszaboni utcák és
hétköznapok őrzik. A legjobban egy ember nagyságú fotó tetszett a kiállítótér
végén, amin sötét háttér előtt áll Saramago, derekára körben könyvlapok kötve,
mintha dinamit lenne. Elvégre egy írónak nem a világot, hanem az emberi tudatba
beépült önelégült pohosságot, közönyt, egyvágányúságot, belterjességet és
korlátoltságot kell szétrobbantania.
Lisszabonban van a világ legkisebb és a legrégibb könyvesboltja is. A
legkisebben sajnos nem jártunk (tán oly pici, hogy elmentünk mellette), de a
legrégibb könyvesboltban igen. A neve Livraria Bertrand. Ha már a legrégibb, megtanulta
és tudja is, hogyan s miként kell könyvesboltnak lenni. A Bertrand egymásba
nyíló termeinek foteljeiben ráérősen könyveket lehet lapozgatni. Megadja nekünk
azt a szép illúziót, hogy nem érezzük magunkat kassza felé ostorral hajtott
kultúrafogyasztónak. Ritka kegy az ilyesmi manapság. A Bertrand utolsó terme
egy kis kávézó, a falra lendületes ecsetvonásokkal (ki más?) Pessoa képmása festve.
Tetszett, hogy az emlék- és hagyományőrzést a világ legtermészetesebb
dolgaként kezelik a portugálok, és ami a legüdítőbb, nyoma sincs a világtól elzárkózó
provincializmusnak. A világ nem érti őket, ez már csak így van, de ők sem
mindig értették a világot. Attól még élni jó. Ennek a paradox szemléletnek
példája a fado is. A fado, ami az európai kultúra értékes része, a városi
folklór gyöngyszeme, mint a görög rebetiko.
A nagyvárosoknak van két ellenszenves tulajdonsága: a kevélység és a
fontoskodás. Úgy tűnt, ez hiányzik Lisszabonból. Szédítően jó volt
megtapasztalni. Lisszabon otthonos város. Barátságos, befogadó. Gyönyörű, de
nem hivalkodó, inkább természetes. Olyan hely, ahová elbújhatunk és mégis a
világ részei maradhatunk. Mindig erre vágytam. Boldogan barangoltuk be. Tökéletlenség,
élhetetlenség akadhat itt is bőven, bárcsak mindet felsorolhatnám egy hosszú
itt tartózkodás után.
Lisszabon hét dombra épült, mint Róma, de mégis egészen más, ahogy Róma sem hasonlítható egyéb városokhoz. Lisszabonban például ott a Tejo. Sok európai városban van folyó, de nem ekkora. A Tejo már az óceán hírvivője. Az
óceán pedig a világ kapuja. Aki a világ kapujában áll hatalmaskodóvá válhat, de
bölcsé is. A portugálok mindkettőt próbálták. A városban is hatalmas a Tejo, és
Belémben, az óceánba futó torkolatánál már maga a végtelenség. A Tejo nem csak
egy látkép, mint Budapesten a Duna, amit dübörgő autóforgalom választ el az
emberektől. Ahogy Pessoa vagy a fado, úgy a Tejo is a város mindennapjainak
szerves része.
Európa a portugáloknak köszönheti máig tartó gazdagságának
megalapozását, hisz ők kezdték el a „világhódítást”, a „nagy földrajzi
felfedezéseket”, kevésbé pátoszos nevén a gyarmatosítást. Hadd legyek
én egy olyan európai, aki nem dicsőségként gondol a „világhódításra”, hanem
Európa máig helyre nem hozott vétkeként. Nekem úgy tűnt, a portugálok
már megértették: a világ nem az európai fehér ember kedvére és kényelmére jött
létre. Nem dicsekednek egykori gyarmati hatalmukkal, de nem is titkolják, hisz
a történelmük része. Mindig
lenyűgöz, ha egy nép képes tanulni a múltjából. A portugálok a világ uraiból Európa
szegényházává lettek, megtanultak szerezni és megtanultak veszteni, de
gondolkodásuk világra nyitott maradt. Alig valamit tudunk itthon
erről a horizonttágító kultúráról.
Lisszabonban ott van az egész világ és Lisszabon mégis a
lisszaboniaké. Nekem tetszetős ez a városmodell. Ott kavarog a maga sokszínűségével
és sokféle kultúrájával minden kontinens. A félelmet és feszültséget soha nem
a bőrszínek vagy a kultúrák mássága és e másságok találkozása okozza, hanem a rasszizmus
és a xenofóbia. Azok persze mindenhol ólálkodnak, komfortos eszközök a
frusztrációk levezetésére, de a portugálok legalább küzdenek ellenük. Remélem,
nem rontanak rájuk a kirekesztő eszmék. Óvni kell a tudást, amit ez a város
az évszázadok alatt megtanult. Talán titkolni
kellene, mint a fado melankóliája mögé rejtett életörömöt. Lisszabon maradjon a
világé és a lisszaboniaké.
Máskülönben a gyarmati kincsek nélkül is van itt látnivaló bőven.
Csupa élet ez a város, telve ötletekkel, kedves spontaneitással és korszerű emlékezettel.
A portugálok 1975-ben vértelen forradalommal megszabadultak egy évtizedekig
tartó nehéz diktatúrától és szabadságukhoz máig ragaszkodnak. Mi magyarok még
sosem bírtuk ilyen sokáig.
Lisszabon Európa barátságos és élhető arcát mutatja. Egy világra
nyitott ablak. Varázsos volt ott lenni. Elég nehéz most akklimatizálódni. Család,
barátok: értük érdemes. Örülök, hogy találtam egy helyet ezen a jólétbe hibbant
kontinensen, ahol elbújhatok és mégis a világ része maradok. Legalább egy
levegővételre. Titokban.
Obrigada Lisboa!