Ahol elbújhatok és a világ része maradok

Írta: Inkabringa


„Egyéniségem szörnyen portugál. Ha Indiát már fölfedeztük egyszer, Mire is vállalkozzon még az ember?” Pessoa sorai talán közelebb visznek a titokzatos portugál lélekhez, ami rejtély a világ számára, ezért a kényelmes sztereotípiákba menekül. A világ már csak ilyen: a másik meg nem értéséből és félreértéséből építi fel saját igazát. Magyarország és, gyanítom, Európa nagy része alig tud valamit a portugálokról. Persze, ez a portugáloknak jó. Élhetik a saját életüket. Talán nem is szabadna írni róluk. Maradjon titok.

Lisszabon le-föl kanyargó, mesés hangulatú utcáin élmény a csavargás. Minden eltévedés egyben egy új felfedezés. Szép kaland. Egy biztos, bármerre indulunk, garantáltan találkozunk Fernando Pessoával. Ő nem porosodó „nagy nemzeti költő”, hanem mindmáig eleven lakója a városnak. Pessoa szellemes köztéri szobroktól a graffitikig, emléktáblától a falfirkáig, múzeumtól a piacig mindenhol ott van. Szeretik. Jó lehet költőnek lenni abban az országban, ahol magától értetődő szeretettel ápolják az emlékét.

Pessoa rejtőzködő játékossága nagyon is szívem szerint való, de engem mégis José Saramago vezetett Lisszabonba. (ITT írtunk róla.) Az ő regényei, az ő Lisszabonja vonzott, Saramago különös portugál lelke miatt kezdett érdekelni évekkel ezelőtt ez a város, és most végre láthattam. Kevés olyan ember született az eddigi évezredekben, akinek a kognitív és érzelmi intelligenciája egyformán magas szintű. Saramago a kevesek egyike volt. Pessoához hasonlóan az ő emlékét is őrzik az utcák, terek, házfalak. Ott él a városban.

Őszintén szólva Saramago múzeuma nem nyűgözött le különösebben. Korrekt, pedáns, elegáns, impozáns, de a korokon átívelő szabad szellemi inspirációt nem adja vissza, amit Saramago könyveitől kapunk. Azt a lisszaboni utcák és hétköznapok őrzik. A legjobban egy ember nagyságú fotó tetszett a kiállítótér végén, amin sötét háttér előtt áll Saramago, derekára körben könyvlapok kötve, mintha dinamit lenne. Elvégre egy írónak nem a világot, hanem az emberi tudatba beépült önelégült pohosságot, közönyt, egyvágányúságot, belterjességet és korlátoltságot kell szétrobbantania.

Lisszabonban van a világ legkisebb és a legrégibb könyvesboltja is. A legkisebben sajnos nem jártunk (tán oly pici, hogy elmentünk mellette), de a legrégibb könyvesboltban igen. A neve Livraria Bertrand. Ha már a legrégibb, megtanulta és tudja is, hogyan s miként kell könyvesboltnak lenni. A Bertrand egymásba nyíló termeinek foteljeiben ráérősen könyveket lehet lapozgatni. Megadja nekünk azt a szép illúziót, hogy nem érezzük magunkat kassza felé ostorral hajtott kultúrafogyasztónak. Ritka kegy az ilyesmi manapság. A Bertrand utolsó terme egy kis kávézó, a falra lendületes ecsetvonásokkal (ki más?) Pessoa képmása festve.

Tetszett, hogy az emlék- és hagyományőrzést a világ legtermészetesebb dolgaként kezelik a portugálok, és ami a legüdítőbb, nyoma sincs a világtól elzárkózó provincializmusnak. A világ nem érti őket, ez már csak így van, de ők sem mindig értették a világot. Attól még élni jó. Ennek a paradox szemléletnek példája a fado is. A fado, ami az európai kultúra értékes része, a városi folklór gyöngyszeme, mint a görög rebetiko.

A nagyvárosoknak van két ellenszenves tulajdonsága: a kevélység és a fontoskodás. Úgy tűnt, ez hiányzik Lisszabonból. Szédítően jó volt megtapasztalni. Lisszabon otthonos város. Barátságos, befogadó. Gyönyörű, de nem hivalkodó, inkább természetes. Olyan hely, ahová elbújhatunk és mégis a világ részei maradhatunk. Mindig erre vágytam. Boldogan barangoltuk be. Tökéletlenség, élhetetlenség akadhat itt is bőven, bárcsak mindet felsorolhatnám egy hosszú itt tartózkodás után.

Lisszabon hét dombra épült, mint Róma, de mégis egészen más, ahogy Róma sem hasonlítható egyéb városokhoz. Lisszabonban például ott a Tejo. Sok európai városban van folyó, de nem ekkora. A Tejo már az óceán hírvivője. Az óceán pedig a világ kapuja. Aki a világ kapujában áll hatalmaskodóvá válhat, de bölcsé is. A portugálok mindkettőt próbálták. A városban is hatalmas a Tejo, és Belémben, az óceánba futó torkolatánál már maga a végtelenség. A Tejo nem csak egy látkép, mint Budapesten a Duna, amit dübörgő autóforgalom választ el az emberektől. Ahogy Pessoa vagy a fado, úgy a Tejo is a város mindennapjainak szerves része.

Európa a portugáloknak köszönheti máig tartó gazdagságának megalapozását, hisz ők kezdték el a „világhódítást”, a „nagy földrajzi felfedezéseket”, kevésbé pátoszos nevén a gyarmatosítást. Hadd legyek én egy olyan európai, aki nem dicsőségként gondol a „világhódításra”, hanem Európa máig helyre nem hozott vétkeként. Nekem úgy tűnt, a portugálok már megértették: a világ nem az európai fehér ember kedvére és kényelmére jött létre. Nem dicsekednek egykori gyarmati hatalmukkal, de nem is titkolják, hisz a történelmük része. Mindig lenyűgöz, ha egy nép képes tanulni a múltjából. A portugálok a világ uraiból Európa szegényházává lettek, megtanultak szerezni és megtanultak veszteni, de gondolkodásuk világra nyitott maradt. Alig valamit tudunk itthon erről a horizonttágító kultúráról.  

Lisszabonban ott van az egész világ és Lisszabon mégis a lisszaboniaké. Nekem tetszetős ez a városmodell. Ott kavarog a maga sokszínűségével és sokféle kultúrájával minden kontinens. A félelmet és feszültséget soha nem a bőrszínek vagy a kultúrák mássága és e másságok találkozása okozza, hanem a rasszizmus és a xenofóbia. Azok persze mindenhol ólálkodnak, komfortos eszközök a frusztrációk levezetésére, de a portugálok legalább küzdenek ellenük. Remélem, nem rontanak rájuk a kirekesztő eszmék. Óvni kell a tudást, amit ez a város az évszázadok alatt megtanult. Talán titkolni kellene, mint a fado melankóliája mögé rejtett életörömöt. Lisszabon maradjon a világé és a lisszaboniaké.

Fotó: Inkabringa

Máskülönben a gyarmati kincsek nélkül is van itt látnivaló bőven. Csupa élet ez a város, telve ötletekkel, kedves spontaneitással és korszerű emlékezettel. A portugálok 1975-ben vértelen forradalommal megszabadultak egy évtizedekig tartó nehéz diktatúrától és szabadságukhoz máig ragaszkodnak. Mi magyarok még sosem bírtuk ilyen sokáig.

Lisszabon Európa barátságos és élhető arcát mutatja. Egy világra nyitott ablak. Varázsos volt ott lenni. Elég nehéz most akklimatizálódni. Család, barátok: értük érdemes. Örülök, hogy találtam egy helyet ezen a jólétbe hibbant kontinensen, ahol elbújhatok és mégis a világ része maradok. Legalább egy levegővételre. Titokban.

Obrigada Lisboa!

Füst Milán nyara

 Írta: BikassyGergel

Ma százharminc éve született Füst Milán.

Ő a magyar irodalom egyik nagy és különös géniusza. Óriás.

Füst Milán (1888-1967)

Kapkodva és röviden csak néhány gondolatot vetek most ide (szerencsére nem kell bemutatni, és szerencsére magam is írtam három-négy hosszabb tanulmány róla: ezek mind a HOLMI c. folyóiratban jelentek meg, aki szeretné, könnyű interneten is megtalálni.)

Tizenöt éves koromban került először kezembe egyik műve: a Lear Király volt, az ő robbanó fordításában. Vörösmartyé is nagyszerű, sőt talán az "Édes úr" szép megszólítás is Vörösmarty leleménye - Füst Milán átvette, és átforrósítva többször használja. A szitkozódás shakespeare-i szavait nagy érzéssel adja magyarul, különösen a gyakori "te cenk!" ragadott meg. A magánéletben is iszonyú indulatok feszítették, öngyötrés, önvád, és mások lelki kínzásának szinte patológ' vágya. Sok magánember (magán-őrült?) küzd ilyesmivel, de csak nagy író tudja ezt általános érvénnyel kifejezni.

Teljesen magányos figura az irodalomban, holott a Nyugat belső köréhez tartozott, Kosztolányi és egy ideig Karinthy közeli barátja. Mindkettőt rajongva és titkolt ellenszenvvel bámulta. Gyűlölte a sikert (csak a nem-barát Móricz  Zsigmond esetében fogadta el.) Szellemi mestere ifjúkora óta Osvát Ernő, a Nyugat főszerkesztője volt. Hozzá is a rajongás és gyűlölet kettős vonzása kötötte. Minderről hatalmas, több ezer oldalas, folyamatosan vezetett Naplója tanúskodik. Ez a napló még száz évekig az irodalmárok és pszichológusok óriás elemzendő anyaga lesz. Az irodalmárok és pszichológusok azonban nekem kisegerek képében jelennek meg, akik bősz és tudósi cincogással rágják a világ egyik legnagyobb hegy-monstrumát.

Füst Milán, akinek korán elhalt apja (egy szerb kalandor és bukott életművész vonzásába került még annál is bukottabb ember adta a szerb nevet), nyomorú körülmények között nevelkedett egy szoba-konyhás sötét kis pesti zugban egész felnőttkoráig. Végig együtt édesanyjával. Mindkettőjükben izzó szerelem és gyűlölet bujkált a másikuk iránt. Ezért is lehetett "a gyűlölet és szerelmi hisztéria különleges írója", mint a józan és gyanakvó Márai mondta róla titkolt elismeréssel és nem titkolt idegenkedéssel.

Füst Milán már fiatalon is csak a korai halálról tudott írni. Hosszú életet élt, férfikorától és házasságától kezdve jó körülmények között. 1965-ben főműve, a Feleségem története francia megjelenése után a Nobel-díj egyik jelöltje lett. Ez a féltékenység nagy lírai regénye, az ágyban beteljesülő, de lélekben nem beteljesülhető szerelem kínzó krónikája. Enyedi Ildikó már húsz éve filmre akarta vinni, amennyire tudom most talán már forgatja. Istenkísértő vállalkozás.

Berény Róbert: Füst Milán

Lisszaboni tengerek

Írta: BikassyGergel

"Más városok, de egyik sem Velence" - írja egy versében a kiváló velencei költő, Diego Valeri. Lisszabonról is írhatta volna. Európában alig van érdekesebb város. Folyója, a Tagus (igen, angolul a latinból jövet ez a neve), a város előtt hatalmas öböllé szélesedik, magában a városban is széles, kicsit nyugatabbra meg óriás víztérrel torkollik az óceánba (nem valamelyik tengerbe, olyan sok van...)

Velence sok-sok évszázad, mondjuk 1200 óta közel áll a magyar történelemhez - a periferiális világhatalom, Portugália központjával a XX. század közepéig semmi kapcsolatunk nem volt. Lehet, hogy ez jó. Fel lehet fedezni. Nyelvét, irodalmát, művészetét, lakóit.

"Vígan dudál a portugál" - nem tudom, Kosztolányi bökvers-sora ez, vagy valami eredendően buta operettsor, de egy kezdő portugál-utasnak tán megbocsátható, ha felidézi. (Azóta kiderült, Kosztolányi is csak hallotta a rigmust.) A portugál az "elvágyódás" (saudade) és a fátum dalainak (fado) kultúrája: tán akad, aki vígan dudál, de az bolond, és kétséges, hogy, "jó, vagy rossz bolond".  A magyar történelemnek úgy általában nem sok köze volt a bukott és bánatba pácolódott, óriás földrengés pusztította világhatalomhoz, de néhány magyarnak igen. Lénárd Sándorra és Szenes Árpádra gondolok. Kezdjük és folytassuk velük.

Szenes Árpád: Tenger

Szenes Árpád, ifjú korában Kassák tanítványa (a szó tágabb értelmében) üldözői elől menedéket lelt portugál szerelme, majd képzőművész felesége révén Lisszabonban és Brazíliában. A város sok képtára is múzeuma mellett neki-nekik is szenteltek egy állandó kiállítást. Nagy és rohanó robogásunkban ("pleonazmus", de legyen) nem volt már időnk és energiánk meglátogatni. Majd a következő úton: a tengeri város visszahív.