Írta: Inkabringa
A címbeli birtokos jelzős szószerkezet nyilván sokakat meghat, magasztos érzéseket hoz fel bennük, és szívesen tekintik magukat is Isten gyermekeinek, még inkább szívesen veszik, ha mások annak tekintik őket.
Nagyanyám azonban, mélyen vallásos emberként, mindegyszerűen a gyomnövényeket hívta Isten gyermekeinek. Mégpedig azért, mert a gyom, tegyünk vele bármit, történjen bármi, újra és újra kinő, feltámad, él és virul. A gyomok tehát Isten gyermekei. A többi kerti növényről nekünk, oktondi embereknek kell gondoskodnunk.
Ez a szép kifejezés már kikopott a mindennapokból, ahogy nagyanyám növényekkel, állatokkal és emberekkel való jóindulatú diplomáciai érzéke is. Nagyanyám és anyám abba a klubba tartozik, ahova Henry-David Thoreau, David Attenborough vagy Amerika őslakos indiánjai.
 |
| Fotó: Inkabringa |
A mostani bejegyzés témája tehát a kert, még szűkebben anyám kertje. Félreértés ne essék, nem azért, mert bezárkózom önmagam boldog kis életébe. Nagyon ártalmas hagyománynak tartom a kádárizmusból örökölt belterjes körökbe húzódást. Bevett formula az „én nem politizálok” élveteg széplelkűsége. A társadalmi cselekvést és döntést nem szabad kényelemszeretetből, mulyaságból, konformizmusból átengedni a gátlástalan politikusoknak, mert ők a társadalmi szabadságot is kiveszik a kezünkből. Aki társadalomban él, annak a társadalom ügyeivel foglalkozni kell, épp úgy, ahogy a kerttulajdonosnak a növényeivel. Ha a társadalmi csoportok egymásra figyelnének a hatalmi szó helyett és egymásra tekintettel lennének, akkor a kirakatban álló politikusok is másfélék lennének. A politika machinátorai pedig ne akarjanak engem mások (most épp az LMBTQ-közösségek) ellen uszítani, mert én nem vagyok senkinek a pitbullja. A kert tehát az én felfogásomban nem a társadalmi térből való visszahúzódás terepe, hanem a társadalomban létezéshez szükséges erőgyűjtés helyszíne.
A kert, anyám kertje, ahol felnőttem, ahova felnőttként is visszajárok. Ez a kert alapvetően meghatározta életszemléletemet. Többféle stílusú kert létezik. Mindig vannak divatok, végigmegyünk egy utcán és mindenhol ugyanazt a kert elrendezést látjuk. Az én ízlésemtől távol áll a mértani rendbe szorított kert, ahol a kijelölt járda, a műkő és a trendi kerti bútorok uralják a terepet. Ennek a kertstílusnak legszélsőségesebb példája Jacques Tati Nagybácsim című filmjében látható.
 |
| Jacques Tati: Nagybácsim |
Sokféle kertstílus van, mindenkinek legyen meg az öröme. De az én ízlésemnek a vadregényes kert a vonzó. Mint például anyám kertje. Ha egyetlen jelzőt mondhatnék rá, ezt használnám: buja. A növények és madarak Paradicsoma. Ebben a buja, színpompás, barátságos növényi társulásban pompásan érzik magukat a madarak. A kertben van egy hatalmas diófa, aminek terebélyes lombsátrában naphosszat csivitelnek-énekelnek.
 |
| Fotó: Inkabringa |
Az ember is tud énekelni, de ha én is dalra fakadnék önfeledten, mint a madarak, a szomszédok meglepődnének, hogy vajon mi ütött belém. Az MP3 természetesebbnek hat ma már, mint a spontán énekszó. A madarakban bezzeg pezseg az ösztön. Égnek vetik a fejüket és trilláznak önfeledten. Nem kérdés, hogy a madarak sajátjuknak tekintik anyám kertjét. Mi sem gondoljuk ezt másként: ez a kert a növényeké és a madaraké. Mi csak szeretjük és gondozzuk. Vetemény, haszonnövény rég nincs benne, mert anyám már nem bírja erővel, a család meg idővel, én például több száz kilométer távolságban élek.
Anyám kertje egy botanikus és ornitológus Paradicsom. Néhányszor megpróbáltam összeszámolni, hányféle virág, bokor, fa és dalos madár van a kertben, de mindannyiszor feladtam. Kevés is a tudásom ehhez. Kora tavasztól késő őszig számtalan színű és formájú virág és madár pompázik a kertben. Anyám minden növényt megment. Virágzó buja televénnyé teszi az elszáradt kórót is. A természetes elmúlással nem tud megküzdeni, de minden egyéb veszedelemtől hozzáértő szeretettel megmenti a növényeket.
A kertben volt egy hatalmas akácfa, ami két vékony akácvessző összefonásából vált majd’ 100 éves óriássá. (ITT írtam róla.) Néhány éve ki kellett vágni ezt a csodaszép fát, hiába próbáltuk, nem lehetett megmenteni. Megsirattuk. Aztán anyám a kert végében talált két akácfa vesszőt szorosan egymás mellett. Óvatosan egymásba fonta őket, mint annak idején történt ez a régi kedves fával, és mostanra bőven virágzó szép kis akácfa lett belőlük. Olyan gyönyörű fa lesz majd, mint az elődje volt. Varázslatos kert. Tele van ilyen csodával.
Anyám kertjében minden növény magról, palántáról, virághagymából, aprócska vesszőcskéből nőtt színpompás szerelmes gyülekezetté. Ez a kert elhanyagolt romhalmaz volt, amikor a család ideköltözött, és a szüleim kreativitása és kitartása tette ilyen csodálatos kertté. Mindegyik növénynek története van: anyám fejből tudja, melyik nénitől, bácsitól kapta azt a kis növénykezdeményt, amiből mára növényfejedelem vált. Ez a kert nem sok pénzből, hanem sok szeretetből és türelemből vált ilyen varázslatossá. Mert mindenki szerint varázsa van. A növények egymás kedvére pompáznak, mintha csak az orgona az almafának, a bazsarózsa meg a begónia bokornak akarna imponálni.
A kertbarátok ismerik a gyomnövényekkel való sziszifuszi küzdelmet. Szépen kitisztítok egy területet, de mire hátat fordítok neki, már újra nőni kezd a gyom. A kisváros, ahol anyám kertje van, két híres gyomkutatót is adott a világnak. Amikor elmegyek az emléktábláik mellett, felsajdul bennem, micsoda értékes tudás volt a fejükben. Ez az ország a megfellebbezhetetlen tudású futball szakértők, életmód tanácsadók, politológusok és virológusok országa. Egyik területnek sem vagyok szakértője. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a gyomokról is keveset tudok, akkor nyilvánvaló, hogy én vagyok ennek az országnak az egyetlen ostobája.
A gyomok világa nagyon izgalmas. Életteli kis imposztorok. Többüknek számos jótékony gyógyhatása is van, de leginkább csak parvenü trónbitorlók, tekergő-indázó agresszorok. Gyermekkorom óta sokat változtak a gyomok. A régi gyomok közül többnek nyoma veszett, például hiányoltam a közönséges csalánt. Se híre, se hamva. Helyette megjelentek új gyomok, és némelyik úgy fest, olyan magabiztosan virít, mintha dísznövény lenne. Nagy esőzések után valóságos dzsungellé válik a kert, ilyenkor a piaroa indiánok is otthonosan éreznék ott magukat. Most értettem meg, hogy Ollókezű Edward nem agyament fikció, hanem létszükséglet a kertben.
A kertben szöszmötölés felér egy meditációs tréninggel. A munkámhoz is a kerti ügyködések közben jutnak eszembe a legjobb ötletek. Belemerülök a növények világába, zeng a kert a vidám madárénektől, és egyszer csak érezni kezdem, hogy a világ része vagyok. Engem egész életemben ez nyugtatott meg. A világ ura sosem akartam lenni, de tudni, hogy része, alkotóeleme vagyok ennek a bolygónak, szívdobogtatóan jó érzés. Ezért nem értem, miért lett az ember ilyen nagyképű akarnok, pedig ez a póz neki is csak ártalmára van.
Egyik alkonyatkor a muskátlikat locsoltam és a körülöttük kibújó apró gyomokat rutinból tépkedtem. Egyszer csak gyermekkori emlékeket idéző csípést éreztem a kezemen. Az elveszettnek hitt csalán volt. Nahát, előkerült a kis imposztor. Hiába, a gyomok Isten gyermekei.
Csendben bólintottam a kertben, ami a növényeké és a madaraké. Mi, emberek, csak tanulhatunk tőlük.
Kapcsolódó bejegyzés:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése