Epizódok a világ életéből – Esterházy 75

 Írta: Inkabringa

1950

Esterházy Péter születésének éve.

Ebben az évben nyilvánítják április 4-ét és november 7-ét nemzeti ünneppé. Egyúttal több ezer családot kényszermunkatáborokba zárnak a Hortobágyon.

Államosítják a könyvkiadókat, és megalapítják a József Attila-díjat.

Brazíliában rendezik a futball világbajnokságot, ami Uruguay győzelmével zárul.

 

1956

Esterházy Péter iskolás lesz. És kitör a forradalom.

 

1964

Esterházy elkezdi középiskolai tanulmányait.

Ebben az évben lép Hruscsov helyére Brezsnyev a Szovjetunióban.

Budapesten átadják az Erzsébet-hidat, és először ünneplik József Attila születésnapját a Magyar költészet napjaként.

 

1968

Esterházy Péter érettségizik.

Ebben az évben az USA-ban merénylet áldozata lesz Martin Luther King és Robert F. Kennedy.

Franciaországban diáklázadások és tömegtüntetések zajlanak. A Varsói Szerződés tagállamai megtámadják Csehszlovákiát és véget vetnek a prágai tavasznak.

Magyarországon is elindul a Coca-Cola gyártása.

Kötetbe gyűjtve megjelennek Örkény István egyperces novellái.

 

1974

Esterházy Péter matematikus diplomát szerez.

Ugyanebben az évben zajlik Portugáliában a szegfűs forradalom és mond le a Watergate-botrány miatt Richard Nixon az USA-ban.

1976

Meghal Mao Ce-tung Kínában, és a vörös khmerek hatalomra jutnak Kambodzsában.

Magyarországon megnyílik a Skála és a Flórián Üzletközpont.

Megjelenik Füst Milán Naplója és Bohumil Hrabal Sörgyári capriccio-ja.

A Viking-1 űrszonda landol a Marson és fotókat küld a Földre.

És ebben az évben megjelenik Esterházy első könyve, a Fancsikó és Pinta, benne azzal a mondattal, ami blogunk mottóját is adta: Híveim az Úrban, szeressétek az epret tejszínhab nélkül, és ne legyetek hülyék.”

 

1979

Ebben az évben Margaret Thatcher brit miniszterelnök lesz.

Bemutatják a Csillagok háborúját Magyarországon. Mellesleg már nem kell vízum Ausztriába.

Iránban Khomeini ajatollah vezetésével iszlám köztársaság alakul.

Csehszlovákiában börtönre ítélik a Jogtalanul Üldözötteket Védelmező Bizottság tagjait, köztük Václav Havelt.

Esterházy végképp az írói pálya mellett dönt, megjelenik a Termelési regény azzal a mondattal, amit azóta is gyakran idéznek a legkülönfélébb szövegösszefüggésben: „bizonyos szint fölött nem süllyednék bizonyos szint alá”.

1986

Ebben az évben felrobban a csernobili atomerőmű. Stockholmban meggyilkolják Olof Palme svéd miniszterelnököt.

Mexikóban rendezik a futball világbajnokságot, Argentína a bajnok.

A Halley-üstökös a Föld közelében jár.

És megjelenik Esterházytól a Bevezetés a szépirodalomba, többek között ezzel a szép – szinte mítoszi - mondattal: „Élt egyszer egy Író, maga is Olvasó.”  

 

1991

Az első magyar internetes cím létrejöttének éve ez.

Ez az év elhozza a balti államok és Ukrajna függetlenségét.

Elkezdődik a visegrádi együttműködés Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország között.

Feloszlik a Varsói Szerződés és a KGST.  Jugoszláviában polgárháború tör ki.

Törlik a nemzeti ünnepek közül április 4-ét és november 7-ét. Távoznak a szovjet csapatok Magyarországról, és látogatóba érkezik II. János Pál pápa.

Ebben az évben jelenik meg Esterházytól a Hahn-Hahn grófnő pillantása, benne ezzel a gondolattöredékkel: „mi különböztetné meg a káoszt a föl nem ismert bonyolult rendtől?”

 

2000

Ebben az évben újból trendi lett a világvégét várni.

Vlagyimir Putyin lesz az elnök Oroszországban és George W. Bush az USA-ban.

II. János Pál pápa bocsánatot kér a keresztények által mások ellen elkövetett bűnökért.

És ebben az évben megjelenik Esterházytól a Harmonia cealestis, benne ezzel a mondattal: „A világban, bármely rettentő pillanatában, mindig van humor, csak nem mindig találtatik ember hozzá.”

 

2010

Ebben az évben Lech Kaczynski, Lengyelország elnöke és más magas rangú kormányzati vezetők repülőgép szerencsétlenségben életüket vesztik.

Magyarországon kezdetét veszi a NER-korszak.

És megjelenik Esterházytól az Esti, benne ezzel a rövid fejezettel:

„Esti Kornél szerelmes levele hazájához

Édes Hazám! De itt elakadt.”

 

2016

Megjelenik Esterházytól a Hasnyálmirigynapló: „Megállított egy férfi, hogy hadd fogna kezet velem. Elfutotta a könny a szemét, amikor jó egészséget kívánt. Jó helyen mondja, válaszoltam a szokott imbecillis derűvel. Lehet derűsnek lennem, de csak mellesleg. Tudva, hogy nem számít. Derűsnek lenni csak úgy – ha megy.”

Mindenféle történt ebben az évben is a világban, de a nyájas olvasók elvesztették Esterházy Pétert.

2025

Esterházy Péter idén (épp a mai napon) lenne 75 éves.

Ezeket a mondatokat már többször idéztem a blogban, de nem lehet elégszer. Fejből mondhatjuk, mint egy verset.

„Végre valami ne tőlünk függjön, ne a jókedvünknek, szerencsénknek, boldogságunknak legyen kiszolgáltatva, hanem legyen: mint a természet. Mint a napsütés. Mi meg ülnénk a kerti fehér karosszékekben, valaki talán még könnyen mellettünk, és arcunkat a fénybe tartjuk. Ez volna az ünnep – jön, amikor ideje van, harmónia és jóság nő a nyomában, és nemcsak jobbá változunk, de a másik jóságára is rálátunk.”

Mindenféle történik idén is ebben a világban, de a nyájas olvasók megőrzik Esterházy Pétert.

Kapcsolódó bejegyzések:

Egyedül maradtunk

Az olvasók egy éve - Esterházy Péter 

Esterházy 70

A nyár tudománya

 Írta: Inkabringa

Nyár közepén járunk. Lebarnultunk, beleszédültünk a nyárba. Mindig így van. Süt a nap, aztán jön a zápor. Néha vihar, tombolás. Megküzdünk a hőséggel is, igaz, én kánikulatűrő vagyok. Tisztában vagyunk a klímaváltozás rémségeivel. Jó a fűben heverni, a napon sütkérezni, fák alatt hűsölni, vízbe csobbanni. A nyárhoz nem kell semmi, csak a nyár. Szeretjük. A nyár a leginkább életteli évszak.

Nyár közepe van. Még maradt nekünk ebből a csodából. Ölelje magához mindenki az örök vagy az épp aktuális szerelmét, és táncoljon a nyári estéken kedve és ízlése szerinti zenére néhány korty hűs bor kíséretében. Így szép a nyár és így szép az élet.

Én a születési évfordulókról szeretek megemlékezni, nem a halál évfordulóiról. Esterházy Péterrel most kivételt teszek. Mégpedig azért, mert perceken belül, holnap, július 14-én lesz halálának évfordulója, és öt évvel a halála után is az élet és az élet szeretete jut róla az eszembe.

Nagyon szeretett élni. Szépen, ésszel, lélekkel élt. Példát hagyott hátra, hogyan kell élni, és hogyan kell szeretni az életet a kommersz hedonizmus és az acsargó agresszió között imbolygó világban. Szellemesség, szárnyaló intellektus, játékosság, (ön)irónia, revans nélküli nagyvonalúság, kíváncsiság, világra nyitott érdeklődő értelem, az érzékek és érzékelés öröme, lelki nemesség és a mélyen megélt szeretet: ezt olvashatjuk ki Esterházy Péter könyveiből és életéből. Sokféle példát mutat ez a világ, milyen a jó élet. Még senki nem tudott meggyőzni arról, hogy Esterházy receptjénél van jobb. Nem kell hozzá semmi, csak szeretni kell az életet. Az élet is olyan, mint a nyár. Akkor a legjobb, ha egyszerűen örülünk neki.

Esterházy olyan, mint egy szép lombú terebélyes fa, ami átengedi a nap fényét, a friss szellőt, és enyhet ad egy zord világban minden földi teremtménynek.

A nyárról a legszebb prózai himnuszt Esterházy Péter írta. Idéztem már korábban, fogom is még idézni. Ebben a néhány sorban benne van minden a nyárról, és benne van minden Esterházy életszeretetéről.

Esterházy Pétertől élni tanulhatunk. Öt évvel a halála után is.

„Végre valami ne tőlünk függjön, ne a jókedvünknek, szerencsénknek, boldogságunknak legyen kiszolgáltatva, hanem legyen: mint a természet. Mint a napsütés. Mi meg ülnénk a kerti fehér karosszékekben, valaki talán még könnyen mellettünk, és arcunkat a fénybe tartjuk. Ez volna az ünnep – jön, amikor ideje van, harmónia és jóság nő a nyomában, és nemcsak jobbá változunk, de a másik jóságára is rálátunk.”

Kapcsolódó korábbi bejegyzés:

Egyedül maradtunk

Fintoros április

 Írta: Inkabringa

A kádárizmusban felnőttként élők állítólag a társadalmi valóság elől belterjes köreikbe és a pletykálkodásba menekültek. A mostani felnőttek a jelenlegi társadalmi valóság elől pontosan ugyanilyen módszerekbe menekülnek. A kádárista felnőttek is már elődeiktől tanulták a túlélési technikáikat, és így tovább Etelközig. Az autoriter hatalmat az egymásról mit sem tudó belterjes társadalmi csoportok szolgálják leginkább. Volt-e valaha olyan hatalom, amelyik nem játszotta ki egymás ellen a fővárost és a vidéket vagy a kisebbségeket és a többségi társadalmat? Nemzetközi szakirodalma van ennek a jól bevált trükknek. Ha belegondolunk, rémes örökség ez. Olykor legszívesebben felülnék a bringámra és meg sem állnék az Andokig, ahol menedéket kérnék egy őshonos népcsoporttól. Bizonyára befogadnának egy kelet-európai indiánt.

Akadnak azért olyanok az országban, akik hátat fordítanak ennek az örökségnek, és a társadalmi csoportok közötti párbeszéd és átjárás kedvéért száműzik mindennapjaikból a belterjesség édes szalonbuborékjait. A hétköznapok mélyrétegeiben élnek ők, távol a véleményvezérek és pozicionált emberek kasztjától. Vonzalmam olyan erős irántuk, mint a bizalmam. Mindegyszerűen úgy szokták hívni őket, hogy „civilek”. Minél inkább démonizálja avagy negligálja őket a hatalom, annál biztosabb, hogy mindennél nagyobb szükség van rájuk. Kelet-Európában a civil szervezeteknek és civil öntudatnak nincsenek hagyományai. Ez bizony nagy baj. Akik mégis ezzel az öntudattal élik az életüket, gyakorlatilag normaszegőknek számítanak.

Tóth Gábor Attila (aki maga is „civil”, a Társaság a Szabadságjogokért egyik alapítója) így fogalmazta meg néhány éve az autokrácia definícióját: „Az autoriter rendszerek a szabadságot és egyenlőséget biztosító emberi jogok, a jogállamiság és más alkotmányos elvek, értékek rendszerszerű megsértésével kényszerítik ki a közhatalomnak való engedelmességet.” Gyakran jut eszembe ez a mondat kies hazánkban élve. Főként azért, mert úgy érzem, hogy a hatalom elvárásainak való engedelmesség egyre inkább normává válik ebben az országban. Életkortól függetlenül minden nemzedékre jellemző, de minden nemzedékben vannak – szerencsére – normaszegők.

A felnőtt lét olyan, amilyet az áprilisi születésű Esterházy Péter élt, aki képes volt a tág horizontú nagyvonalúságra és a játékosságra is. Hol van még egy ilyen ember? Ő egyszeri tünemény volt, de erről már sokat írtam. Az én normaszegésemhez Esterházy Péter egyik mondata a sorvezető: „Csendben mást olvasni.” Vagyis csendben másként élni, másként gondolkodni, mást választani, mint amit a hatalmi és társadalmi elvárás ránk tukmál.

Esterházy Péter

Egy másik áprilisi születésű, Emil Cioran élete a kelet-európai csapdák példatára. Romániában született, ifjúként lelkes híve volt Hitlernek, aztán eliszonyodott eszméitől, hazájától és önmagától is („Elvesztette a hazáját? Micsoda szerencséje van!”). Franciaországban új életet kezdett és a nihilizmus 20. századi teoretikusává vált. Így jellemezte őt az 1949-ben, már francia földön megjelent, az A bomlás kézikönyve egyik méltatója.

Cioran a kalodába zárt kelet-európai ember példája, akit tehetsége messze repítene, de ő a lázadást a hatalmi célratöréssel keverte össze. Tipikus kelet-európai csapdahelyzet. Emiatt vált később a szkepszis filozófusává. Megtagadta múltját, hazáját, de az irónia és a szkepticizmus sajátos kettőse révén némiképp mégis kelet-európai maradt.

Emil Cioran

Cioran szerint a legborzalmasabb hatalom az, amely fanatikus eszméket hirdet, és akkor már sokkal jobb, ha a politikusok ideológiák nélküli korrupt haszonlesők. Vajon mit szólna a mai magyar valósághoz, amikor a hatalmon levők korrupt haszonlesők ugyan, de a szofisztikált hazugságaik szerint nemzetet és szent eszméket védő népvezérek? Hatásuk épp olyan romboló, mint a meggyőződéses eszmediktátoroké. Ugyanúgy a rajongásba hibbantakra és az engedelmességre szocializáltakra építik rombolhatatlan légváraikat.

Cioran meghasonlott és az emberiség legnagyobb szkeptikusává vált. Én nem tudnék ilyen nihilista lenni, még pózból sem, bár magamtól sem kellett még eliszonyodnom, mint neki, de mégis van némi igazság ebben a végtelen szkepticizmusban. „Bizarr emberiség!” – ahogy a szintén áprilisi születésű Baudelaire írta. És ha már a Föld napja is áprilisban van, megemlítem Cioran mondatát, mely szerint „mi maradna a mi tragédiáinkból, ha egy írástudó kis állat egyszer csak elénk tárná az ő tragédiáit?” Ezt több mint hetven évvel ezelőtt írta, amikor még keveseknek jutott eszébe a természetrombolás réme, és az emberiség (legalábbis annak jólétben élő része) épp a fogyasztói kultúra mámorának küszöbén állt.

Hogyan kerülhetjük el azt a kelet-európai csapdát, amibe Cioran olyan esztelen becsvággyal belesétált? Nem kell mindig minden hatalomnak minden áron engedelmeskedni vagy megfelelni. Hogyan lehet olyan szabaddá válni, mint Esterházy Péter? Kezdem sejteni, mekkora munkája volt ebben. De talán az a megoldás, hogy a hatalommal dacolva csendben mást olvasunk.

Kép: Dariusz Klimczak

Esterházy 70…

Írta: Inkabringa

Esterházy Péter ma 70 éves. Lenne…

Csaknem négy éve nincs már közöttünk. („Az idő – konkrétan – telt.”) Jobban mondva „mindenütt ott van, csak itt nincs”.

Fejből idézem sorait, bekezdéseit. Sokan mások is. Fáj, hogy a 70. születésnapján a halálát sem kerülhetem meg. Rögzítenem kell, hogy „lenne”, vagy így fogalmazni: 70 éve született. Ilyet akkor szoktunk leírni, ha 170 éve született valaki.

Esterházy Péter hiányzik innen. Hiányzik nekünk. Az olvasóknak. Az oktondi magyaroknak, akik úgy beleszédültünk ennek a nyelvnek elegánsan és játékosan virtuóz „esterházys” gyönyörködésébe. Ő pedig az egész világban gyönyörködött. Minden írása egy gyönyörködés a tökéletlen világban. Mert élni jó, és az emberi porszem feladata, hogy másoknak is jobbá tegye. Ő jobbá tette a világot. Tiszta ésszel és teljes szívvel. Ellenállhatatlan bájjal és nyelvi játékkal tűzte tollhegyére a gyarlóságokat, hatalmi túlkapásokat, gőgös korlátoltságokat. „Az ember vagy bizonytalan, vagy diktatúra.”

Majd az irodalomtudomány elemzi és rendszerezi, újabb és újabb összefüggésekbe állítva feltárja az életművét. „A szövegösszefüggések jönnek-mennek”. Ez így helyes.

Velünk maradnak a könyvei, írásai, a felolvasásainak rögzített felvételei. És velünk marad a hiánya. A személyiségének és személyességének hiánya. Esterházy Péter legfőbb eposzi jelzője a természetes életszeretet, az „ontológiai derű”. Szívből és igazán, magától értetődő természetességgel szeretett élni, és tudott szeretni. Neki elhittem, hogy lehet ilyet ebben az országban. Még most is elhiszem.  

Pezsgő életöröm. Szárnyaló intellektus. Elegáns humor. Virtuóz játékosság. A nyelv mint filozófia. Elbűvölő harmónia egy torz világban. Lazaság. Nagyvonalúság. Megalkuvás nélküli szabad szellem, aki játékos bukfencekkel leplezte szellemi függetlenségének bátorságát.

Esterházy Péter egy tünemény volt ebben az országban.

Haydn Esterházy Miklós herceg - Esterházy Péter egyik felmenője - szolgálatában állt. A D-dúr csellóversenyt (No. 2) is Esterházy Miklós zenekarának írta. Annak, aki nem ismeri Esterházy Péter írásait, azt javasolnám, először hallgassa meg a III. (Rondo) tételt, és rögtön megérti/megérzi az Esterházy-könyvekből áradó tüneményt. Ez a muzsika épp olyan, mint Esterházy Péter életműve.

Méltó tüneményes lelkének emlékéhez.

Kapcsolódó írás: Az olvasók egy éve - Esterházy Péter (Citátumok 14.)

Axiómán innen és túl (Rubens/Esterházy)

Írta: Inkabringa

A járvány, ami most elárasztja a világot, eltépi az embereket a közösség élményétől. Kínában a Holdújévet, a világ más tájain a karnevált rombolta szét, most a húsvétra készülő keresztények és az arab világ muszlim közösségi ünnepeit zilálja össze. A járvány arra kényszerít, hogy ne keveredjünk, ne érintkezzünk, ne legyünk más emberek között, maradjunk magunknak. Csakhogy az ember társas (sőt mi több: társadalmi) lény. Nem tudunk létezni mások nélkül. Ezért olyan megrendítő, amikor másokra veszélyes biológiai fegyverként kell magunkra tekintenünk. Mert járványok idején nem csak attól kell félni, hogy elkapjuk, hanem attól még inkább, hogy továbbadjuk a kórt. Az egyéni és társadalmi felelősségvállalás csimborasszója egy járvány. 

Milyen sokat olvastam különféle történelmi és kultúrtörténeti könyvekben ezt a szókapcsolatot: „járványok idején”. Kemény világ volt. Mindig úgy hittem eddig, csak volt. Most meg van. Egy újabb tapasztalat. Csak még nem tudjuk a saját emberi nyelvünkre lefordítani és megzabolázni, megérteni. Még csak a rettegés, a nekifeszült küzdelem, a hárítás és a sötétben fütyülés szintjéig jutottunk el. Teljesen mindegy, hogy súlyosak, vagy nem súlyosak egy járvány következményei, ha az emberek biztonságérzetére rosszul hat. A nyugalom nagy erény. 

Bár axióma, hogy a mai kor embere a végletekig elidegenedett és képtelen magát korrelációba hozni másokkal, mégis vannak olyan ősi késztetéseink, amelyek a többi emberrel való önfeledt és örömteli keveredés igényét ébren tartják bennünk. Egy járvány nem engedi az ilyen önfeledtséget, a közösségbe feledkezés örömét. Járványok idején az emberek bezárkóznak, és várják, hogy elmúljon fejük felől a baj.  

Mindazonáltal az életet szeretni járvány idején kell csak igazán.

Minap láttam az Ódry Színpadon Esterházy Péter Rubens és a nemeuklidészi asszonyok című darabját, melyet az alkotók némiképp átírtak oly módon, hogy Esterházy Hasnyámirigynapló című könyvét is beledolgozták.

Esterházy 2007-ben megjelent dramolettjében Rubens halálát írta meg. A flamand festőzseni olyan plasztikusan és érzékletesen, sőt mi több érzékien tudott festeni, lett légyen szó tájképről vagy emberi testről, hogy vele kapcsolatban a földi élet múlása fel sem merülhet, hiába halt meg évszázadokkal ezelőtt. Rubens a tehetségével tisztában levő, teljes életet élő ember, akinek az alkotás és az életszeretet, nota bene a földi élet szeretete, magától értetődő axióma. A művészeti alkotás is egy teremtés, épp ezért minden művészet egyben istenkísértés is. Ahogy a darabban elhangzik, Rubens, „aki képeivel kijavítja a világot, úgy viselkedik, mint az Isten”. Egy másik művében ezt írta Esterházy:”A nagy író újra kitalálja nekünk a világot. (A művészet ezért istenkísértés)”.

Most, a járvány által megtépázott karnevál után, és húsvétvárás idején különös tanulságokat hordoz ez az előadás.

A színházi előadás alkotóit dicséri, hogy volt érzékük, és főként merszük ahhoz, hogy ezt a két, földi életet ünneplő alkotót - Rubenst és Esterházy Pétert - játékosan összekapcsolják. Az előadás alatt Rubens szájából halljuk Esterházyt, és Rubensszé válik Esterházy. Egy mélyen élő, rejtett párhuzam ez: két, az életszeretetet elegáns könnyedséggel vállaló ember évszázadokon átívelő lélekrokonsága.

Az előadásban Rubens/Esterházy szerepét Pogány Judit alakítja. Zseniálisan. A feje tetejére fordított világ karneváli szellemének csodája ez az alakítás. Pogány Judit elevent és holtat, férfit, nőt és gyermeket, tárgyat vagy állatot, növényt vagy elvont fogalmat is pompázatos minőséggé tud formálni. Ő is egy teremtő lélek.

Pogány Judit

Rubens a köszvénytől, Esterházy a ráktól szenvedett élete végén. „A szenvedés egy hülyeség, nincsen értelme”, mondja a darabban Rubens, és „a szenvedés a Teremtés butasága, megalázza, csak megalázza az embert, nem igaz, hogy megtisztít, hogy alázatra nevel, nem igaz, hogy önismeretre nevel, hogy jobban megismerem magam, nem igaz, hogy jobban megismerem a világot, az Istent, nem igaz.” Évekkel később Esterházy a Hasnyálmirigynaplóban, saját megélt szenvedései kapcsán sem jut más következtetésre.

A bigott vallásosság messze állt Esterházytól, bár mélyen istenhívő volt. Úgy hitt Istenben, hogy percig sem telepedett bele a szemforgató szentfazékság pöffeszkedő felszínességébe. Szeretett élni szabadon gondolkodóként. Vagyis szeretett élni emberként. Nem vallásosként, és nem istenhívőként is, szimpatikus nekem az ő istenhite, mert nem egy mindenki számára kötelező kizárólagos vonatkozási pontnak, hanem magánügynek tekintette saját hitét. „AZ Úr szántszándékkal nem teremtett selejtet, hogy úgy mondjam, nem bűnöst teremtett az Úr, hanem szabad embert, aki így szabad a bűnre is. Nagy különbség” – mondja Rubens/Esterházy. Máshol így beszél ugyanő: „Az Isten nem mentőöv, nem egy oxigénsátor, egy vastüdő, egy művégtag, az Isten, fiam, nem egy Bayer-Aspirin”.

Esterházy Péter

A földi életet szerető és ünneplő, csillogó intellektusú Rubens és Esterházy jó társaságot talált volna Rabelais skolasztikát orvostudománnyal ingerlő szellemdús személyében is. Ahogy Mozart is ebbe az életigenlő társaságba tartozik. Az optimális az lenne, ha ez az oktondi emberiség élhetne szabadon, de ráébredne saját felelősségére. Járvány idején kevés esély van erre, de akad ennek egyéb akadálya is bőven, melyek nem múlnak el úgy, mint egy járvány, hanem egyik nemzedékről a másikra örökítve velünk maradnak. A szenvedés rabságban tartja az embereket, legfeljebb túlélnek görcsösen, de nem tapasztalják meg Rubens/Esterházy és Mozart ragyogó, felszabadító életszeretetét. Nehezen válhat így a 21. századi ember axiómájává Rubens/Esterházy mondata: „nekem nem démonaim, nekem angyalaim vannak”.

A karnevál szelleme

Írta: Inkabringa

Vízkereszt napja van. Ez a nap a farsang kezdete.

Évek óta írok a farsangról, melyet a világ nagy részén karneválnak neveznek. Most sem hagyom említés nélkül. Bár tudom, nincs már farsang e honban. Régóta nincs.

Vannak persze bálok a fényűzőtől a puritánig. Vannak iskolai jelmezes farsangok. Vannak egykori népszokásokat felelevenítő turisztikai-szabadidős programok. Vannak farsangszerű események. Ha valaki ennyivel beéri, mondhatja, van itt farsang.

Pedig nincs. A farsang a spontán életkedv megnyilvánulása. A fennálló rend tótágasra állításának pajkos, dévaj, vidám, karakán és kreatív ünnepe. Lényege, hogy bárki és mindenki részt vehet benne: nem nézőként, nem termék- és szolgáltatásfogyasztóként, hanem aktív világalakítóként.

A karnevál szelleme egy külön adomány, amivel bizonyos emberek, népek rendelkeznek, mások nem. Megérzem, akiben ott van. Nagy bizalommal vagyok iránta.

Magyarországon nincsenek sokan, soha nem is voltak. Sajnos. Szerencsére a világban élnek még ilyen emberek. A karnevál szellemének hiánya nem értékvesztés, inkább egy másféle életminőség és életszemlélet. Nem szempont ez itt. Akadnak azért itthon is olyanok (távol a kirakattól), akikben él a karnevál szelleme, de ez csak nehezíti az életüket e honban.

Most helyénvaló lenne korrekt definícióját adni a karnevál szellemének. Nem szolgálhatok ilyesmivel. 
Nagy vonalakban az univerzális empátiának és a világjobbító frivolságnak, az elementáris tudásvágynak és problémalátásnak meg a pezsgő életszeretetnek valamiféle csodás elegye.

Definíció helyett inkább körülírom néhány példán keresztül. Segítségre lehetnek a könyvek. Talán így könnyebb közel kerülni a karnevál szelleméhez. Bár nem tagadom, kell valamiféle ráérzés, érdeklődés, igény is ehhez.

Kézenfekvő természetesen az ősforráshoz folyamodni: Rabelais Gargantua és Pantagruel-je, és a karneváli kultúrának máig legjobb elemzését adó könyv, Bahtyintól a François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája.

Megemlítek egy tavaly megjelent könyvet, melyben teljes pompájában nyilvánul meg írójának karneváli szelleme: Lawrence Ferlinghetti könyve, a Kicsi fiú. Egy 100 éves ember, akiben töretlenül él a karnevál szelleme. Lenyűgöző.

A kirakatban állók között nincs most karneváli lélek kis hazánkban. Soha nem voltak sokan. Másféle értékekre és képességekre van szükség a kirakatban álláshoz e honban. Ettől még kiváló, érdemdús emberek. Ha csak a klasszikusokat nézem: ki vonná kétségbe Ady vagy Babits, Kodály vagy Bartók kiválóságát? Pedig nem élt bennük a karnevál szelleme. Azonban hárman biztosan karneváli lelkek voltak. Három merőben eltérő személyiség, ezért másként is élték meg ezt a plusz adományukat: Szentkuthy Miklós, Weöres Sándor és Esterházy Péter. Sajnos már egyikük sem él.

Szentkuthy Miklós nyíltan, sőt harsányan vállalta ezt, ugyanakkor leplezni is kényszerült. Olyan történelmi szcéna adatott neki a 20. századi Magyarországon, annyi korlátoltság és agresszió, hogy igazi létbátorság volt ezt a karneváli öntudatot felvállalni. Nem mintha a 21. századi Magyarország más lenne. Érdemes olvasni Szentkuthy műveit és az önéletrajzi könyvét (Frivolitások és hitvallások).

Weöres Sándor rejtőzködő, szégyellős személyisége elbújt a nagy (vagy inkább végtelenül kisszerű) magyar valóság elől. Egy fura manó volt, aki kétségkívül zseni, és fennen lobogott benne a karnevál szelleme.

Esterházy Péter. Hatalmas hiány és fájdalom, hogy - bár még lehetne – már ő sincs közöttünk. Hármójuk közül talán ő tudott leginkább alkalmazkodni e nem karneváli országhoz. Posztmodern álarca mögé bújva elbűvölően könnyed szabadságot és elegáns nagyvonalúságot képviselt, megvalósította szent és profán karneváli csodáját, és egész életművét áthatotta a szikrázó életszerelmesség.

Vízkereszt van. A farsangi időszak kezdete.

Hiányzik innen a karnevál szelleme. Talán csak elbújt, elijesztették.

Pedig sokat segíthetne ennek az országnak.

Fotó: Jaco Putker

Kapcsolódó írások:
A Nemzet Gargantuája
Bóbita, táncolj! (Zsenimanó ezer éves)
Az olvasók egy éve - Esterházy Péter

Az olvasók egy éve – Esterházy Péter (Citátumok 14.)

Írta: Inkabringa

Egy éve halt meg Esterházy Péter. Ezt a mondatot leírni még a gyászmunka része. (Tavaly nyári búcsúnk óta mit sem enyhült a hiánya.) Most kezdünk eljutni a gyászmunka végéhez. A többes szám első személy ez esetben a kedves, nyájas, jámbor jelzőkkel illetett, vagy talán csak fizetőképes keresletként számon tartott olvasókat jelöli. Az olvasók pedig jelző nélkül szerették és szeretik Esterházyt. Tavaly nyár óta számtalan beszélgetésben, levélváltásban idézték nekem Esterházy sorait. Sokszor fejből - akár egész bekezdéseket. 

A mai napon a citátumok Esterházy Péter műveiből sorjáznak. Összevissza, csapongva, egymásba öltve, forrást meg nem jelölve. Ahogy Esterházy bánt az ő kedves idézeteivel. Olyan sorokat idézek az életművéből, amiket ebben az egy évben mondtak-írtak-idéztek nekem. Esterházynak Örkény István volt a fejből idézett írója, a mostani nemzedékeknek meg ő. Közös bennük talán a "lélek melege". Nagy ügyet nem csinálva belőle. Ennek azért még mindig van ereje. Ezt az Örkény-sort különféle variációkba ágyazva sokszor idézte Esterházy.
Sorok és bekezdések következnek, melyeket a rakoncátlan olvasók őriznek Esterházy Pétertől.

"A nagy író újra kitalálja nekünk a világot. (A művészet ezért istenkísértés.)"

"Író vagyok, szeretem a vörös bort, a fini autókat, a vastag tehénhúsokat, a nőket, a természetet (abból is főként a füvet és a kaszáspókot), és szeretek legalább fél nyolcig aludni, mert megérdemlem."

"Egyik lábuk itt, a másik ott, a szövegösszefüggések jönnek-mennek."

"Valamilyen kontextusból minden mondat ki van ragadva. Lehetséges, hogy enélkül nem volna irodalom?"

"Ezen a ponton én szívesen hárítom a felelősséget az olvasóra, nem a megúszás végett - én is olvasó vagyok -, hanem mert úgy gondolom, az ún. írótól semmi nem várható, illetve hogy az íróban nem lehet bízni, mert csak az olvasóban szabad. Mert minden onnét indul. Az a fény, amiről szó esett, az olvasó fénye, a művész zsenialitása csak annyi, hogy ezt észreveszi. Ez volna a dolga. Fénykereső. De a fényt nem a művészet teremti."

"Csöndben mást olvasni, ezt Esti Kornéltól tanultuk."

"Viszont, ha azzal kérkedem, hogy kíváncsi természetű vagyok, hogy ez alkatom legfőbb vonása, márpedig evvel szoktam kérkedni, akkor az nem azt jelenti-e vajon, hogy minden érdekel szőröstül-bőröstül, egy-ké-há-négy dimenzióstul? De."

"Esti Kornél a tudományt a művészet szemszögéből nézte, a művészetet viszont az életéből."

"Ám lehetséges-e vajon, hogy a világ attól lesz olyan, amilyen, mert azt gondoljuk róla, amit? Bartók a hibás. Legyen Bartók a hibás. Vagy a boszanova."

"A társadalom, minthogy nincsen igazán tér, ahol mozgásban lehetne, állíthatná, mondhatná önmagát, tehetetlen, s magára hagyja az egyént, aki tehát magában, egyedül, a közösség, a tradíció, a kultúra védelme nélkül áll - állunk, s próbálkozunk ki-ki alapon. És hiába tudunk valamit egyenként, akár több millióan, ez, a nyilvános beszéd híján, személyes tudás marad, pedig kollektívnek kéne lennie."

"Elúrhodott, nagyfőnök, rajtad a kevélység."

"Félek attól, hogy elhatalmasodik a legyintés."

"Soha semmi nem múlik el, semmin nem vagyunk sose túl, semmit nem lehet kikerülni, semmi fontosat, semmi nem formai kérdés, minthogy minden az; a megváltás sosem valamiféle megoldás."

"A korszerűség nem a korral való föltétlen azonosulást jelenti; benne-gyökerezést jelent, de nem gazsulálást."

"Akartok-e rabok lenni? A tömeg nem várta be a mondat végét, hanem egyhangúlag rázúgta: Akarunk! Akarunk! A szónoklatnak vége volt."

"Hangja háromféle csilingelésből tevődött össze: a félelem csilingeléséből, az árulás csilingeléséből és a csetneki csikós csikaja csengőjének csilingeléséből."

"A világban, bármely rettentő pillanatában, mindig van humor, csak nem mindig találtatik ember hozzá."

"A világ együtt hülyül."

"Híveim az Úrban, szeressétek az epret tejszínhab nélkül, és ne legyetek hülyék."

„Minden kérdésen becsületesen el kell gondolkodni, nem véletlenül teremtette az Úr a kérdő mondatot.”

„Nem a problémák megoldása a nehéz, hanem az, hogy miként vessük fel őket.”

„… a hasonlóságon túl egyéb eltérések is vannak…”

„bizonyos tettek elmulasztása semmiképpen sem kisebb bűn, mint egynémely vétkes cselekedet megtétele”

„Bizony, nem csekély mesterség élni és nem csüggedni, olvassa.”

„Erről se feledkezzünk meg. Egyszerre kéne megálmodnunk Közép-Európát, megálmodnunk a hazánkat – és ezektől el is szakadni, nevetségesnek lenni, különcnek, haszontalannak, haszon nélkülinek, jelentéktelennek és kicsinek, azaz nem elfelejtve: hogy az Egészre vagyunk hivatva, hogy az Egészre vagyunk meghíva.”

„és egy kis zene is kell, mindez nem a luxus érzetét keltené, hanem a teljességét”

„Mert a provincializmus csak a provinciában érdekes. Mert érdekeltek vagyunk. Az itteni pletykák és cinkosságok fontosak: nekünk; a mi bőrünkre megy. Saját nívótlanságunkhoz elérzékenyülten ragaszkodunk. De a provincializmus teljességre tör – nemcsak politikusok kiváltsága.”

"Van egy nő. Szeret."

„Végre valami ne tőlünk függjön, ne a jókedvünknek, szerencsénknek, boldogságunknak legyen kiszolgáltatva, hanem legyen: mint a természet. Mint a napsütés. Mi meg ülnénk a kerti fehér karosszékekben, valaki talán még könnyen mellettünk, és arcunkat a fénybe tartjuk. Ez volna az ünnep – jön, amikor ideje van, harmónia és jóság nő a nyomában, és nemcsak jobbá változunk, de a másik jóságára is rálátunk.”

„Állítólag az ember, a Homo sapiens öt másodperc alatt eldönti, akarja-e a másikat, öt másodperc alatt eldől, a sejtek eldöntik, aztán még lehet persze ellenkezni, másik történetbe kezdeni, húzni az időt akár a végtelenségig – csak zárójelben jegyzem meg, fiacskám, és mint kiugrott matematikus ezt érteni fogod, hogy az ember, igen, a Homo sapiens, többnyire a nagyon nagyot nevezi végtelennek, ami korántsem ugyanaz –, vagyis lehetséges a saját történetbe bele sem kezdeni, de a történet ideje az öt másodperc múltán, ha akarod, ha nem, peregni kezd.”

„Úgy élek, mintha az öröklét várna, s nem a teljes megsemmisülés. Vagyis jövőm rabságában élek, s nem halandóságom végtelen szabadságában. Az Isten nem kényelmes fogalom.”

„Megállított egy férfi, hogy hadd fogna kezet velem. Elfutotta a könny a szemét, amikor jó egészséget kívánt. Jó helyen mondja, válaszoltam a szokott imbecillis derűvel. Lehet derűsnek lennem, de csak mellesleg. Tudva, hogy nem számít. Derűsnek lenni csak úgy – ha megy.”

„És persze a szokásos: tartózkodjam-e az olyan észbejutásoktól, mint az onkológiai derű?”

„Szóval kiderül, hogy sehol se jó, és az Úr ezt közömbösen nézi. Oldd meg, fiam. Ezt akár még kedvesen is mondhatja. A nem jóban élni is lehet jó, merthogy élni olyan jó. Eddig így gondoltam, most is így gondolom, de azért olykor eszembe jut, hogy ha a nem jó nagyon rossz, akkor... akkor mi van?”

„Az idő – konkrétan – telt.”

„A boldogság világa más, mint a boldogtalanságé. Az élettől ki kell csikarni a boldogságot, itt nincs felmentés.”

„Jut eszembe: nem is voltam még életveszélyben. Embert se öltem. Micsoda sivár élet. Azért felkiáltójelet ide nem teszünk, annyira nem sivár. Szeretni szerettem, az is valami.”

Esterházy Péter művei a Digitális Irodalmi Akadémián.

Hangzó harmónia

„Olvass, anélkül sajnos nem lehetsz olvasó, és legyél szabad, mert anélkül se megy. Életre-halálra, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, csak az ember olvas.”

(Esterházy Péter)

Esterházy Péter felolvasása a Termelési-regényből 2004-ben. Hallgassuk Esterházyt. Olvassuk Esterházyt. 

A nyár felhők mögé költözött

Írta: Inkabringa

Nehéz nem összefüggésbe hozni az elmúlt napok fátyolfelhős, könnyen síró nyári egét az utóbbi hetek gyászhíreivel. Nem akartam erről írni, mert tudomásul sem akartam venni, de nem lehet kikerülni. A gazdasági recesszió meg a demokrácia-deficit is gondterhes, de a nagyvonalú életszeretet hiánya kifejezetten lesújtó és fenyegető veszély, ha ezen képességek hordozói eltűnnek a világból.

Esterházy és Somló két teljesen különböző életút, bár mindkettőjüket szerettem, de halálukig eszembe sem jutott volna együtt említeni őket. Mindketten derűsen életszerető emberek voltak. Elvesztésükkel egy időre még a nyár is fátyolfelhőbe burkolózott. Miért a derűs felülemelkedés búcsúzik ettől a világtól? Az életet lehet habzsolni vadul, hedonistán, de biztos, hogy nem ez az életszeretet. Lehet gondokat kerülve, nyugodtan és kilengésektől mentesen leélni, de biztos, hogy ez sem életszeretet. Hogy mi az életszeretet, nem tudom definiálni, valami olyan, ahogyan Esterházy és Somló megélték az utolsó percükig.

Esterházy halála után nem volt kedvem a világ híreihez. Azóta is épp hogy követem, csak a tisztesség kedvéért. A világ anélkül is ijesztő irányba megy, hogy én minden lépéséről tudnék. Amikor Somló haláláról értesültem, végképp feladtam a világot erre a nyárra. Teszem a dolgomat, a szeretteimre sosem tudok ráunni és bringázom bele a nyárba. Ennyi érdekel most a világból. 

Dacoltam, amikor Somló halálát megtudtam. Nem akartam tőle a gyász szavaival búcsúzni. Egyáltalán nem akarok olyanoktól búcsúzni, akikre igazán mondhatjuk, hogy maga volt az életkedv. Még most, a temetése után sem tudok rá másként gondolni. Szükségünk volna még rájuk, itt, ebben a földi világban. Mert most görcsösség és klikkesedés és fanatizmus és kegyetlenség és megvetés és ide-oda csoportosítás és minősítgetés dívik. Azt a látásmódot kellene nagy hirtelen megtalálnunk, ahogy Esterházy nézte a világot, ahogy Somló szerette az életet.

Somló Tamás hangjába valósággal szerelmes voltam. Vagyok, maradok. Három éve, az LGT Aréna-beli koncertje előtt hezitáltam, menjek-e. A Sziget-koncert nyáréji élményét nem akartam egy kedélytelenebb csarnokban lerombolni. Aztán mégis elmentem és megint ugyanúgy, mint addig mindig, a hatásuk alá kerültem. A koncert után újfent megállapítottam, hogy Somló énekhangja után elmennék a világ végére is. Somló mindig ilyen volt. A hangja örökké ilyen marad.

Mondhatom, hogy egyidős vagyok az LGT-vel. Ilyenkor szokás életérzésről meg gyerekkori nosztalgiáról beszélni. Az LGT nekem nem életérzés és nem nosztalgia. Az LGT olyan nekem, mint a népdalok, a mesék, József Attila, Weöres Sándor, Mozart vagy Fellini. Az életem része. A trend meg a műfaj meg egyéb csoportosítások nem érdekeltek sohasem. Minden dalukat fejből tudom. Nem egy bizonyos életkoromhoz kötődnek, ők mindig is voltak az életemben, ahogy a Varázsfuvola.

Az utolsó nagy tabáni koncertek egyikére kölyöklányként vittek el családom nagyfiúi a farmerzsebükben. Mindenki arra figyelt, hogy el ne vesszek a tömegben. Mert hatalmas volt a tömeg és boldog. Én is boldogan hallgattam őket a domboldalban. Mire felnőtt koncertjáróvá váltam, már csak a visszatérő koncertjeik maradtak, a Nyugatiban, a Szigeten vagy az Arénában. Még jó, hogy ezek megadattak.

A BUMM! lemezük borítója (máig az egyik legjobb lemezborítónak tartom) ott virított a bátyám szobájának falán, naponta többször is eltrappoltam alatta a babáimat és macijaimat hurcolva. De már óvodásként is megtorpantam a macihurcolásban, ha Somló hangját meghallottam. Erre a hatásra tisztán emlékszem és azóta sem változott. Ez érzékekre, zsigerekre hat, ahogy a zenének kell. Somló hangja olyan igéző, hogy néha a szöveget is elfelejtem és azt is, hogy hol vagyok. Ennyire csak az ő hangja tudja megzavarni a józan eszemet. Különleges bűvereje van. Volt...

Előfordult, hogy évekig nem hallgattam, eszembe sem jutott Somló Tamás vagy az LGT. Aztán egyszer felbukkantak és megint hallgattam és megint magával ragadott. Az általam megélt kevés számú LGT-koncert közül kimagaslik a 2007-es Sziget-koncertjük. A közönség mámorban úszott, csillagporos gyönyörű nyári este volt, és a zenekar is valami virgonc, boldog felszabadultságban játszotta végig. Olyan volt, mintha elemelkedtünk volna a földtől, vagy mintha a rég elsüllyedt Atlantisz bukkant volna fel.

Egy operaelőadás kapcsán írta egyszer egy szakértő, hogy az a tökéletes énekhang, akinek elhisszük, hogy amit hallunk, nem a végső határa a hangnak, csak egy könnyen átugorható állomás. Felrikkantottam: Ez Somló! Neki elhittem. Úgy áradt belőle a hang, mintha csak mondana valamit, természetesen. Ott volt a hangjában a líra, a kirobbanó energia, a játékos irónia és a drámaiság. Zseniális tehetsége és érzéke volt a színpadhoz és nem csinált belőle nagy ügyet. Egy koncerten hat-nyolcféle hangszeren játszott, közben cirkuszi mutatványokat végzett úgy, mintha ez semmiség lenne. Természetes közege volt a színpad, ahogy az is, hogy ilyen áradó érzéki varázzsal jött belőle az énekhang.

Somló Tamás ilyen volt. Élettel teli, érzékekre és érzésekre ható zenész. Pótolhatatlan az LGT-ben és az egész zenei közegben. Somló Tamás halálával búcsúzom a legérzékibb hangú énekestől és búcsúzom az LGT-koncertektől. A zene velünk marad. A nagyvonalú életszeretetet eztán magunkból és egymásból kell előhoznunk. Különben végleg rossz irányba fordul a világ.

 

Lábjegyzetek – Citátumok 12.

Írta: Inkabringa

A lábjegyzet a főszöveg gondolatmenetét követhetőbbé, állításait árnyaltabbá teszi.

Vannak könyvek, amiknek még a lábjegyzetei is érdekesek, megjegyzésre méltóak. Kihagyni az olvasásukat nagy kár. Ezek a lábjegyzetek olykor meglepő módon önálló entitássá állnak össze bennünk.

A citátumok most lábjegyzetekből következnek.

Az első lábjegyzetet Jan Assmann német vallástörténész könyvéből idézem. A könyv teljes címe: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban.

A lábjegyzet az 'ökumenikus korszak' fogalmának magyarázata, mely Eric Voegelin amerikai filozófus nevéhez fűződik. Ez a lábjegyzet felszabadító tágasságot ad nekünk. Az elmúlt egy-kétszáz év földrajzilag is behatárolt kulturális emlékezetéből (mintha a világ csak azóta és csak itt létezne) egy sok évezredes, az egész emberi kultúrára kiterjedő tudás tágas mezejére vezet. Mintha csak egy szűk, fülledt szobából kilépnénk a határtalan horizontú világba.

„A fogalmat Voegelin (1974) vezette be egy későbbi korszakra, a perzsa birodalomtól a római császárság végéig terjedő időszakra vonatkozóan¹. Az „oikumené”-fogalom tekintetében a közös birodalom politikai egységének nincs döntő jelentősége, Sokkal lényegesebb az a tudat, hogy a sajáton kívül más rendek is léteznek, és hogy a nyelvek, szokások és törvények különbözősége ellenére valamennyi rend és nép – a kultúraközi megértés képességével felruházva – egyetlen közös világban él. Így születik meg a „lakott föld” mint közös, noha policentrikus történelmi elképzelés.”

1) A lábjegyzet lábjegyzete: a nevezett korszak nagyjából egy ezredévet foglal magába (i. e. 6. század – i. sz. 6. század). Ez nem csekély emberi tapasztalat.

A második lábjegyzetet korábban már egy bejegyzés végén idéztem, de érdemes újfent, kiemeltebb környezetben is idecitálni. A lábjegyzet Hankiss Elemér Az emberi kaland című könyvében olvasható.

„Az a gondolat, hogy a nemet mondás képessége alapvető jellemvonása az embernek, már sokszor megfogalmazódott. Hadd idézzem itt csak Erich Frommnak azt a híres megjegyzését, amely szerint az emberiségnek mint gondolkodó lényeknek a története az „engedetlenségnek” egy aktusával kezdődött [arra utal itt, hogy Éva és Ádám nem engedelmeskedett annak a parancsnak, hogy nem ehetnek a tudás fájának gyümölcséből], és nem lehetetlen, hogy az „engedelmességnek” egy aktusával fejeződik majd be [arra utal itt, hogy az emberiség esetleg enged majd a totalitarizmus csábításának].”

Végezetül egy egyedülálló iróniájú lábjegyzet Esterházy Péter Termelési-regényéből.

„... a legfőbb volna: belátni azt, hogy minden tény már elmélet... Mit sem kell a jelenségek mögött keresnünk; ezek magukban véve a tanulságot jelentik.”