Fellini árvái

Írta: BikassyGergely

Egyik olasz méltatója nevezte "a fantázia betegének". Azért találó, mert azt is kihallom belőle, hogy nem lehet büntetlenül fantázia-betegnek lenni...

Aki most, születésének január végi századik évfordulóján kezd keresgélni az olasz sajtóban, az már elkésett. December közepétől a legnagyobb olasz napilapok versengve közölnek jó és gazdag összeállításokat a Dolce vita rendezőjéről. A Repubblica például hosszú interjút hozott Claudia Cardinaléval, megjegyezve, hogy ő az utolsó még élő nagy színésze. 

Federico Fellini és Claudia Cardinale

Ünneprontás, vagy nem, nézzünk csak szembe ezzel a ténnyel. Maga Fellini nem élt meg igazán idős kort, főszereplői, Sordi, Mastroianni, Sandra Milo, más nagyok is, jó néhány életrajzírója is túlélték: bárcsak lobogna bennük a belső kényszer, hogy gyakran írjanak és emlékezzenek róla. Nem tudom, így volt-e, így lesz-e, de most nyilván új könyvek sokasága jelenik majd meg.A Mesternek eddig is nagy szakirodalma volt (tudós tanulmányok és színes emlékezések egyaránt),  magam is buzgón gyűjtöttem a róla szóló olasz meg francia könyveket. Legnagyobb szerzeményem egy különösen szép barcelonai kiadású spanyol-olasz nyelvű album. Néhányat hivalgóan a polc közepére, másokat rejtett polcokra helyeztem - most azonban egyikbe sem nézek bele - s főképpen nem a róla szóló saját írásaimba (lásd a Filmkultúra és a Filmvilág repertóriumait.) Nagyrészt elkészült, de nem publikált "Fejezetek az olasz film történetéből" című kéziratomat sem keresem elő.

Fellini: 8 és fél (1963) 

A filmjeit kell újra- és újra nézni, bár ebben sincs nagy tartozásom. Mint a legtöbb magyar néző, én is az Országútont láttam először, de azóta az Amarcordot, meg korai remekművét, a Bikaborjakat néztem meg legtöbbször és legszívesebben. Az Édes életről és a Nyolc és félről a Kádár-korszak legnagyobb filmvitái zajlottak, buzgón magyarázták a magyarázandót - csoda, hogy a fiatalokat ez alig zavarta (vagy mégis?) A "kultúrpolitika" rágta, csócsálta, de kiköpni nem merte őket, főleg, mert a moszkvai fesztivál több Fellini filmet is bemutatott, sőt díjazott - itthon is a nagyközönség elé bocsátotta hát őket. Nincs nagy filmrendező, akinek a La Strada után minden filmjét bemutatták volna Magyarországon - Fellini ilyen. 

Fellini: Bikaborjak (1953)

A kilencvenes évek óta néha úgy éreztem, nem olyan erős már a "jelenléte", aztán, hullámzóan: hogy mégis. Talán két nagy riválisa, Visconti és Bergman hatásával volna érdemes összevetni. Visconti bizonyára már csak a filmtörténet lezárt vitrinében fényeskedik, Bergman afféle "kiválasztottak"  szigorú bálványa maradt. Fellini életműve talán nyitottabb az övékénél. Utó-töprengésre vár.

Fellini: Amarcord (1973)

Eddig két róla forgatott dokumentumfilmről tudok: az egyik egy bizonyos "sem-azelőtt-sem-azután" nem ismert Del Bosco nevű dokumentarista műve (Fellini mesél /2000), a másikat egy jelentékeny filmkritikus, Morando Morandini rendezte (Fellini árvái /1997) - mindkettőt vetítette a régebbi Duna TV. A "Fellini árvái" kifejezést önmagukra használták a Mester főbb statisztái. Halála után egy ideig minden évben összegyűltek a Cinecitta híres "5. műtermében", és elbeszélgettek régi emlékeikről. Ott volt köztük az Amarcord Trafikosnője, és a Nyolc és fél rémületes Saraghinája, meg sokan mások is. A Mester első filmjétől kezdve a hivatásos színészek értője volt (ő adott először főszerepet Alberto Sordinak), de első filmjétől kezdve kisebb-nagyobb szerepeket bízott amatőrökre. Hibátlan szemmel válogatott: a Bikaborjak néhány figurája, majd főképp a Trafikosnő és Saraghina örök figurák maradnak. 

Saraghina a 8 és fél című filmből

Mint Saját Róma című könyvemben megírtam (s egy régebbi blogbejegyzésben is olvasható), jó évtizede a Termini pályaudvar mellett láttam viszont Saraghinát. Külsőleg hasonlított is az "eredetire", meg nem is. Agresszív bohóc-és csavargónő volt, kicsit szelídebb kiadásban. Énekelt, táncolt, koldult, nem ritkán bámész fehér inges turisták vállára-hátára csapott nagyokat. Zuhogó esőben elbújt valahova, saját búvóhelyre, mert a pályaudvar nagy csarnokában olyankor sem láttam, csak az utcán. Zápor után ismét előjött, és rekedt hangon énekelt tovább. Számomra ő is Fellini színésze, ő is filmjeinek árvája volt. S most emlékétől felbátorodva talán a többi néző nevében is mondhatom: én is, mi is, mindannyian Fellini árvái vagyunk... 

Kapcsolódó bejegyzések:
Fellini Rómái
Ötvenöt éves a 8 és fél
Róma télen, Róma nyáron
Fellini nőnemben
Romlott húsok Rómája

Ötvenöt éves a Nyolc és fél

Írta: Bikassygergel

1963 február 15-én mutatták be Rómában a Nyolc és felet. Fellini filmje aztán végigrohant Itálián és Európán, majd a világon. Nem érdektelen, hogy az akkoriban nyugati filmeket két éves késésekkel prezentáló magyar forgalmazás most nem is késlekedett igazán sokat: - a filmet előbb láthatta a magyar néző, mint például a japán - 1964 májusában.

Somlyó György írt róla hosszabb, "széptani" kérdésekkel vívódó esszét a Filmvilágban, bár az új Fellini-opusz most nem keltett olyan párt-irányította nagy vitákat, mint annak idején a Dolce vita, vagy Visconti Rocco-ja. Ekkorra már Federico Fellini (a szovjet fogadtatással megegyezően) a "tűrt" művészek között is nálunk az egyik legkedvezőbben tűrt olasz filmrendező. (Moszkvában gyakran kedvelt fesztiválvendég volt.)

A 8 és fél forgatókönyvét a korszak rendkívül színvonalas magyar világirodalmi folyóirata, a Nagyvilág is leközölte, ma is nagyszerű olvasmány. A film természetesen Mastrioanni különleges jutalomjátéka, de három nagyobb női szerep (Anouk Aimée, Claudia Cardinale és Sandra Milo) is vonzotta a közönséget. Sokunkat persze a film álomjelenetei: az álmok néhány mára klasszikus némafilm után Bunuel, Ingmar Begman és Fellini filmjeiben váltak meghatározóvá.

Sok mindenre kitérhetnék még e rögtönzött évfordulós jegyzetben, de leginkább a híres zárójelenetre, amelyben a cirkuszporondon Nino Rota zenéjére felvonul a film minden valóságos- és álomfigurája (Moravia érdekes megfigyelése szerint még Pirandello is jelen van!). És még valami: ez Fellini utolsó fekete-fehér filmje, valahogy ezért külön kalapemelést érdemel.

                                                                                   x

Záró megjegyzés: a blogban írtam már a Nyolc és fél legemlékezetesebb és csodásan riasztó figurájáról, Saraghináról, a Saját Róma című könyvem nyomán (ITT olvasható). Ajánlom az olvasó figyelmébe...

Fagyos filmpünkösd Bondokkal

Írta: bikassygergel


Már húsvétkor is olyan hideg volt az eső, hogy közönyös maradtam, amikor a Titanic-fesztivál sikertelenségén borongó tudósításokat olvastam. Borongani persze én is tudok, főleg, amikor filmcsalódásokról kell szólni, vagy hallgatni. Mosthát hallgatok is (ezerről) meg szólok is (néhányról) csak úgy találomra.

Úgy két hete történt egy vasárnap este. Valamelyik főadón A szerelem három évig tart című ígéretes limonádéba csöppentem, balszerencsémre. Az a fajta, néhol kesernyés szerelmi komédia, amihez a franciák konyítanak a legjobban, gondoltam elégedetten az első tíz percben. Új hullámos mozihagyomány érződött halkan, de biztatóan. Ebből aztán nem sok maradt, csak a manirok, erőltetettség, és némi belterjes "párizsi értelmiségi" humorkodás. Hiszen a főhős fiatal író, aki első regényének kéziratával házal. Az első regény legutóbbi nagy szerelméről szól, és a kéziratot ugyanúgy visszautasítják, mint őt az erotikusan, vérhagyma-ajkakkal mosolygó válófélben levő fotósnő... Ehhez a közhelyparádét ígérő történethez meglepetések kellenének, meg jó színészek. Sajnos a férfi főszereplő gyenge muzsikus, és hiába szép meg erotikus a női, itt semmi váratlanság nem tud kibomlani, csak erőltetetten váratlant kereső igyekezet (már amennyire az ilyesmi "kibomlik"). Csakis  a párizsi "értelmiségi" utalások, értelmiségi hírességek futó szerepeltetése tartott a filmbeli tévéműsorokban - ezen még el is mosolyodtam. A vérhagyma ajkú nő rádöbben, miszerint az ifjú író - az ő engedélye nélkül - őt és kapcsolatukat írta meg - álnéven, amit előtte eltitkolt -, és dobja a gyáva férfit. Aki innen kezdve a film legvégéig szerelmet vall, a legkülönbözőbb, és nekem egyre unalmasabb módokon. A nő előbb egyre inkább utálja, végül sikoltva és kacagva megbocsát. Nem azért, mert az eddig sikertelen imádója most már hírneves, hanem, mert a lektürfilm szabályai így kívánják.

 

Ez nem nekem való, gyorsan átkapcsoltam hát egy közeli csatornára, valamelyik régebbi Bond-film közepébe. A régi, klasszikus James Bond filmek némelyikét szerettem, főleg a ma is becsült Goldfingert. Örömmel látom, hogy a Bond-öröklistáknak mindig az elejére szavazzák, vagy első, vagy második a ranglistán. Én Párizsban láttam, 1967 novemberében. Már nem a premier hetében, ezért a mozi is félig, vagy még inkább üres volt, bár a kevés néző jól mulatott: egyértelműen paródiának tartották, olyannak, mely komolyan véve is szórakoztató. Sean Connery ellenfele a rút és vöröshajú, kappankövér milliomos Goldfinger, meg annak szintén kövér, kopasz koreai verőlegénye. 

Ez a koreai nem akármilyen ellenfél, bemutatkozásképpen egy billiárdgolyót morzsol szét a tenyerében, később egy golflabdát (amikor Bond leleplezi, hogy gazdája csal a golfpályán). Mindez még hagyján volna, de a végső nagy összecsapásban beveti élesre fazonírozott peremű acélkalapját: messziről hajítja süvítve áldozatainak torkára. Ennek már Connery sem tudna ellenállni, ha nem jutna eszébe végveszélyben, hogy áramot vezet a kalapba, mielőtt a koreai utolsó kalapdobását elkezdené...

Maga Goldfinger még hátra van, de az már csak afféle feszültség-levezetés: a dagadt és gonosz milliárdost saját magánrepülőgépe utastér-ablakán paszírozza a külső légtérbe.

Régi jó Bondok... Amibe most a tévén bekapcsolódtam, hát az se éppen új, viszont sokkal feledhetőbb. Bizonyos Pierre Brosnan játssza, állítólag nem is a legrosszabb Bond-alakító. Sőt, ezt a filmet is inkább a középszerűek, mint a leggyengébbek közé sorolják. (A világ nem elég). Nekem bosszantóan rossz volt, hiába szaladgált óceán mélyén és hatalmas hadikikötőkben. Gyorsan elzártam volna, ha nem tűnik fel az örökké fiatal maradt Sophie Marceau Bond áruló szerelmeként. Sophie több kamasz-nemzedék örök vágya volt, talán még közeli nagymama-korában is az marad. Szívesen lennék miatta vénen is kamasz, de túlkoros rajongásomban ugyancsak zavart a fent említett Brosnan, meg az a borzadályos fordulat, hogy Bond egy csúnyácska és nagyon fiatal leányzót ment meg a gonosz Sophie gyilkos karmaiból... Ha ő a szerelme Sophie helyett, legyen vele boldog.

Hideg húsvét, éjfél felé: és akkor még nem is tudtam, hogy pünkösd még hidegebb lesz. Utolsó aznapi kapcsolásom a Bikaborjakra esett. Fellini örök klasszikusa nekem különösen szeretett filmem: mivel vagy tucatszor láttam, csak percekre akartam belenézni, aztán ott maradtam sokáig. Ez jót tett, viszont az már kevéséb, hogy belenéztem a Port.hu Bikaborjak-kommentjeibe: fanyalgó figurák teljesen érzéketlenül odavetett fontoskodó megjegyzései randították véglegesen a rútul hideg ünnepeket. Fellininek nem ártanak (mint ahogy a rossz Bond-filmek sem ártanak Sean Connerynek), nekem viszont nagyon is.

Zárszó: azokban a napokban halt meg Guy Hamilton, a Goldfinger rendezője a mediterrán Mallorcán, kilencvenhárom éves korában, és Connery rövid, de szép méltatást közölt róla már másnap.

Fellini nőnemben

Írta: Bikassygergel


„A filmet a női figurák határozzák meg, a főszereplőnek káprázik tőle a szeme, mind tetszik neki, mintha a nő egyetlen nő volna, millió külsőben megtestesülve. A férfi fáradhatatlanul, makacsul fantáziál (...) Gyógyíthatatlanul leigázta, megbűvölte a nő, és még nem érti, milyen lesz a viszonya vele (egyáltalán, ki tudhatná valaha is?) a mitikus, mesebeli testével, gömbölyűségeivel, az ismeretlen bolygó hegyeivel, völgyeivel, holdjával. Ez az! A filmnek végeérhetetlen regélésnek kell lennie az ismeretlen, lenyűgöző nőbolygóról. Sok-sok nőalak kell, az az érzésem, hogy az egész történetet be kell hálózniuk ezeknek a homályosan jelen levő nőknek (...) a főszereplő makacs vágya, hogy ezeknek a mágikus, megfoghatatlan nőképeknek a segítségével megismerje önmagát.” (Székely Éva fordítása)

Ha a nőket felvonultató Fellini-opuszok a férfiról szólnak, nem árt a Fellini filmek férfi-figuráit valamiképp értelmezni. Az ő férfitípusa Mastroianni előtt a fiatal Alberto Sordi volt, sértődékeny szélhámos és amorózó, a csalás nagy svádájú matadorjának, Vittorio Gassmannak ellentétes-kiegészítője.

Leginkább ilyen, s ilyen is marad a Fellini-filmek férfitípusa – Mastroianni rejtettebb, többrétűbb megformálásában is. Fellini titokban is tartaná, hogy önmagáról beszél, meg hivalkodik is vele. Árulkodik az egyszeri kisfiú vágyairól.

Fellini filmjei a birtoklás erős és szégyellnivaló vágyáról szólnak. Biztos vagyok benne, hogy a nem teljesen jellemtelen férfiak szégyellik, hogy vadul, pőre vággyal birtokolni akarják a nőket. Fellini nem titkolta, és szerette volna, ha megbocsátanak neki a nők.

„A gondolkodás beteges abszurdumának tartom, hogy a nő egyenlő a férfivel” – mondta. Félreértések elkerülése végett, ezt úgy értette, hogy a nők sokkal többet érnek. Feminista kórus hurrogta le. Közhelyes nőtípusok? A zseni rabló-gesztusával használt minden klisét.

Fellini A nők városa forgatásakor minden inkább volt már, mint naiv vidéki fiú. Mégis úgy megbántódott, mint valami „bikaborjú”. A feminista támadások nem kímélték, de hát őt már a Vatikán is megbélyegezte tíz évvel azelőtt, a kommunista ideológusok „leleplezték”,  mestere-barátja, Rossellini sem barát már, Zavattini pedig a neorealizmus sírásójának nevezte.

„Úgy sejtem, ez az egész rossz érzés annak tulajdonítható, hogy mindez csak későn tudatosult bennem, csak későn eszméltem rá, hogy olyan filmet csináltam a nőkről (jóllehet a film valójában nem a nőkről szól, hanem a férfiakról), mint amilyent egy szemtelen és megrémült, szorongó és dicsekvő kamasz csinált volna. És ez valahogy nem méltányos. És most, hogy a munkát befejeztem, furdal a lelkiismeret. Ebben a filmben nincs semmi hála, nincs semmi köszönet mindazért, amivel a Nő önzetlen nagylelkűséggel megajándékoz minket az életben” – írja Simenonnak a forgatás utáni karácsonykor, és hasonlóan fogalmaz Costanzo Costantini interjúkötetében is.

A filmben Fellini hasonmása, Mastroianni tévetegen eltéved az emberélet útjának felén, és mérges, veszélyes erdőbe jut. De a nők vad tanyája előtt egy bizonyos Santo Cazzone (Szent Kalfasziusz) kastélyába jut: a szörnyű  macho tízezredik nőjét ünnepli (Fellini Simenontól hallotta dicsekedve a számot, és kiskamaszosan elhitte). Pénisszimusznak is lehetne fordítani ezt a Cazzone nevet.  Normális férfivágy a tízezer nő? Vagy csak a kamaszoknál normális, felnőtt embernél deviancia, gyógyítandó kórkép? Én úgy érzem, a kilencezredikre a szám öröme megszűnik.
A férfiak ősfélelmének filmje A nők városa.

A rendező az első pillanattól kezdve gyűlölte ezt a filmjét. Ellenségként kezelte saját filmjét. A feminista támadásoktól teljesen függetlenül ő maga is úgy érzi, nem tudja filmben kifejezni nők iránti háláját és szeretetét, nem tudja a nők iránt érzett izzó ambivalens vágy-gyűlölet-félelem hármasságát a fantázia, a játék, az álom szeretet teljes ötvözetébe foglalni.

Eleven, igaz maradt azonban a férfi karikatúrája. Nemcsak Szent Nagy Kalfasziuszé, a tízezres vadásztrófea-múzeumával, hanem a rokonszenvesen téveteg Snaporazé is. Ami A nők városában maradandóan szép, az Snaporaz fejében és szívében lappang: a félelemmel vegyes szeretet, a kiszolgáltatottság és hatalmi vágy keveréke. „A láthatatlan városok...” (hogy Italo Calvino címét idézzem).

Bábszerű szexgép - Fellininél a Casanovában ilyenné lett az írásaiban Szerb Antalnak is oly rokonszenves Casanova-figura. Fellini utálta, idegennek érezte, haloványan félt talán, hogy önmagában is felismer valamit e félreértett, gyűlöletes szexgépből.

„Nem tudom, ki és mi a nő. Nem ismerem a nőt, minden nőben magamat látom, vagyis a magam vágyait vetítem bele.” Ez elég őszinte. Hogyan hatott ez az őszinteség? Visítva támadtak rá. Visításuk azért kellemetlen és alig elviselhető, mert nem ösztönös, mert prekoncepciókra épül.

A szexualitás tragikuma bohóc-szemmel? Fellini mozijában néha minden férfinéző szeretné gyalázni a nőket, hogy utána zokogva bocsánatot kérhessen tőlük.

Szent Kalfásziusz sem azért undorító, mert minden nőt megszerez és eldob, hanem azért, mert nem kér bocsánatot tőlük, mielőtt pokolra szállna. Meg azért, mert csak hiúsága élvezi a nőket, nem ő maga. Ő maga nincs is.

A legnagyobb olasz napilap, a Repubblica 1999. június 26-i számának levélrovatában a következő levél jelent meg: „Francescának hívnak, és 33 éves vagyok. Nagyon telt vagyok (anyám kövérnek mond, s meglepődik, hogy a férfiak megfordulnak utánam, pedig mindig ez történik). Hatalmas mellem van és éjfekete hajam. Vonzó vagyok. Sokat szeretkezem, kibuggyanó húsommal önmagamat adom. Még sohasem utasított vissza egy férfi sem.” És megadja teljes nevét meg az e-mail címét. Francesca Mazzucato, Bologna. Bologna semmiképpen sem Fellini-város, de a kibuggyanó húsára büszke Francesca mintha egy Fellini-filmből lépett volna elő. Annál is inkább, mert a következő napokban csalódott férfiak ezreinek levelei árasztották el a rovatot: a levél adatai hamisak, az e-mail cím nem felelt, ez a dús idomúan adakozó Francesca nem létezik. Csak ijedt, kisfiús éberálmukban.

A Nők Városa egy birtoklandó, soha be nem lakható, de életünket meghatározó megalopolisz. Fellini nélkül komorabb,  unalmasabb lenne a világ. Túl férfias.

Róma télen, Róma nyáron

Írta: Bikassygergel


Januárban második csapását mérte Rómára a tél. Nagy hó esett, másnapra sem olvadt el. A Tiburtinán sísapkás, kesztyűs lány hógolyót tart a kezében, csodálkozva bámulja.

Adnak-e Rómában forralt bort? Az Irish Pubban nincs, ellenben van grog. Forró rumos grog mellett az Irish Pubban azért valami angol meccset kellene nézni, mert télen perverzió a mennyei azúrokat nézni Rómában (a Farkasokat is az volna). Nagy pelyhekben esik. Londonban ritkább a hó, vagy itt?

Tizenegyedikén, májusban kora este végül megérkezett Rómába a hideghullám. Napok óta rémítgetett vele mindenki mindenkit, s közben senki nem akarta hinni. Mégis megjött a már napok óta ígért nagy hideg, május tizedike betelvén (mert mindig pontban május tizenegyedikén, kora este, napnyugtakor tör be Rómába az utolsó nagy hidegroham).

Délvidéken a hideg tavasz elcsúfítja a városokat. Legjobb ki se menni az utcákra. Csak a német és japán turisták mászkálnak tovább zavartalanul. Mi szűkölve várunk a legrosszabbra, de semmit sem teszünk sokáig. Csak éjfél felé, amikor hatalmasra erősödik a viharos hideg szél, mintha egészen addig nem akarnánk elhinni, mert nem akarjuk, hogy tavasz vége felé ráront városunkra a hideg. Vajon a született rómaiak is húzzák-halasztják-e a májusi készülődést, a nagy kondér forró vizeket, a gőzölést? Megszokták volna? Most lábak dobognak, bútort húzogatnak, húzzák-vonják a nagy kondérokat, minden csap egyszerre zubogni kezd, piros lámpák sípolva jelzik a kazánház ötszáz fokos felfűtését, gyorsan, gyorsabban, forró vizet vételezni, jeges kávé helyett rumos teákat inni, ma éjjel erős széllel beáll a nagy hideg.

Rómában minden embernél ott van valahol a pulóver, pulóver nélkül csak turista mászkál. Igazi római pulóver nélkül nem létezik, nem volt ilyen és nem lesz. Láttam őket huszonnyolc fokos melegben pulóvert felhúzni estefelé.

Hatalmas, villámos, mennydörgéses nyári zápor. Iszonyú esőben, villámlás alatt (melynek a nyolcas villamosból szép hangulata van, de belerohanni nem az igazi) elérem a Caffe Argentinát, ahol Nemes Nagy Ágnes emlékezései szerint 1947-ben mindig együtt ültek Pilinszkyvel, s általában Pilinszky egész nap ott ült Toldalagival vagy egyedül.  

Nagybetűs feliratok a patikák kirakatában: „Megérkezett az influenza elleni vakcina.” Hökkenten bámulom. De mitől félnek? Félnek a tenger mellett? Hát meg lehet-e komolyan betegedni Rómában? Meghalni itt kell, az nyilvánvaló, de betegnek lenni? Nem hiszem. Fellini sem hiszi. Pedig ő itt lett kétszer is súlyos beteg. „Filmemben Róma egy élettől duzzadó nagy temetőre hasonlít.”

Ennio Flaiano, Fellini sok filmjének forgatókönyvírója egyszer arról írt, hogy az olaszokat a szorongás küldi a tengerpartra. Azt hittem, a búsongásra hajlamos portugálokon kívül csak a tengernélküli tájak lakóit űzi szorongásuk a partra. Nem: A Bikaborjak naplopói a ködbevesző téli tengert bámulják merengve, csendben, órákig, holott ott élnek mellette.

Az Országúton, a Dolce vita, a Satyricon, az És a hajó megy... tengeri antológiát lehetne szerkeszteni a Fellini-tengerekből. Nem a hullámos nyílt tenger perspektívájából. A partról nézve inkább: a Bikaborjak céltalan életű kisvárosi kalandorai is ott ácsorognak. Zampano a tengerparton áll és zokog, amikor Gelsomina halála után meghallja a trombitahangot. Az édes élet romlékony erkölcsű himpellérje partra vetett óriás ráját bámul. A Júlia és a szellemekben a hősnő víziója tengerről jövő ijesztő alakot vetít elénk. Fellini a tengerpart lakója: ritkán merészkedik vízre, de a tenger horizontja nélkül nem bírja. Az És a hajó megy tengere bravúrosan mesei stúdiódíszlet. De az Amarcord-beli tenger is olyan, mintha díszlet lenne. Hatalmas mesehajó úszik Fellini gyerekképzeletéből a filmvászonra, és csak akkor lenyűgözően élő, ha a néző is gyerekszemmel nézi, márpedig sok néző erre nem volt és sohasem lesz képes.

Isten mozigépészei

Írta: YGergely

Rossellini, Pasolini, Fellini. Nem rabjai, élvezői a hitnek.

Nem hívőként mindig érzek valami házifeladat-ájtatosságot, kegyetlenséget és hitetlenséget leplező szemforgatást, valami hamisságot, ha a művészetet a vallás súlyos és fojtogató védőszárnyai alá terelik. Ha „alkalmazott” művészettel, e fából vaskarikával kerülünk szembe. A művészettörténet hosszú és boldog évszázadai során nagy alkotóktól a tisztes mesteremberekig mindenki önként vállalhatta e nagy védő- és büntető ernyőt.

Oda naivságunk. A „modern művészetek” esetében zavaró már a tétel, a tézis, a mondandó elsőbbsége. Pompásan gondolattalan giccs- és tanító célzatú filmek sora készült például Krisztusról, a szentekről, a vallási megigazultságról, általában a vallási élményről. A káprázatosan giccses Zeffirellitől a felelősen vívódva primitív „kései”Zanussiig mind viszolyogtat.

Az olasz film csodája, hogy a vallás élményét mélyen és átélhetően, az őszinteség és egyszerűség hitelével tudja elénk vetíteni. Stromboli... Rimini... Ostia... Mindig meglepődöm, ha olasz filmekben a hősök ugyanúgy elámulnak a tengerparton, mint a tengernélküli közép-európai látogatók.

Nekik sem mindennapi, nekik sem unottan természetes a tenger látványa. Fellini majd minden filmjében tengerparti kulcsjelenet rendít meg. Már a korai Bikaborjak kisvárosi, magukat aranyifjaknak álmodó figurái a távolba bámulnak időnként a tengerparton, a Dolce vita végén tengeri szörny mered ránk, a Júlia és a szellemek fura óriásai mind a tengerről jönnek, Poseidon küldöttei... E borzalom-univerzum nem oly szikáran következetes, mint a tengertelen rémálmoké, játszani lehet szörnyeivel, becsapni lehet őket, miként Odüsszeusz becsapta az egyszeműt.

„Emberhalászok lesztek”, mondta Krisztus. Máshol, mint az olasz filmekben, másutt, mint Rossellininél, Pasolininál prédikációba s nem moziba valónak érezném Máté evangélista leírását.

Rossellini a legismeretlenebb, sőt, mi rosszabb: a legfélreismertebb olasz rendező.

Roberto Rossellini

A „neorealizmus atyja”, a filmművészetet sarkaiból kifordító irányzat egyik legnagyobbja élete végéig sajnálta, hogy későbbi, a neorealizmustól más ihletések felé forduló nagy műveit a kritika és a közönség nem értékelte igazán. Nálunk be sem mutatták őket, csak 1990/91-ben, egy nagyszerű, de megkésett életmű-sorozat alkalmával. De hiszen Itáliában sem kedvelték a neorealizmustól elkanyarodó Rossellinit!

L'amore. Rossellinit blaszfémiával vádolták e filmje után, melyben az Anna Magnani játszotta falusi bolond lány azt képzeli, Krisztussal terhes. Rossellini védekezésképpen elmond egy történetet. Eszerint egy paraszt megölte kutyáját, azt hívén, a kutya szétharapta kisfiának torkát. Mikor rájött tévedésére, eltemette az állatot. „Itt nyugszik Bonino, akit megölt az emberek vadsága”. Később, azt hívén, szent van itt eltemetve, templom épült föléje. Elég blaszfémikus történet volna talán minden más katolikus országban, de nem az Itáliában.

Rossellini: L'amore (Federico Fellini és Anna Magnani)

Rómának az Anyafarkas a profán védszentje, a Capitoleumot gágogó ludak védték meg, Szent Ferenc „az fordólt farkasról” regélt: Itália legendáiban egy ordas, egy kutya is szentté válhat. A félkegyelmű parasztlány még inkább. Ez csak az olasz film adománya – vagy az olasz katolicizmusé? Rossellini szerint a L’amore, melyet Spellmann bíboros Amerikában betiltatott, ilyen egyszerű és hittel teli mese. Fellini, aki nagyon kevés filmben játszott vagy tűnt fel villanásra, örömmel vállalta a parasztlányt teherbe ejtő szélhámos, szentnek hitt csavargó szerepét. Buñuel undorodott a Róma, nyílt város egyszerű naivságától, a gonosz náci és a jó pap ellentétpárja miatt. 

A Napfivér, Holdnővér  Zeffirelli színesre glancolt filmje, a szem lakomája. Rossellini Assissi Szent Ferencről szóló filmjében (Ferenc, Isten lantosa) nemcsak szín nincs, díszlet és jelmez sincs, a frátereket igazi szerzetesek játsszák, hitelesebben, mint a színészek. A legfontosabb film az örömről. Fellini 8 és féljében mondja egy bíboros Mastroianninak: „hol van az megírva a Bibliában, hogy e földi létben a boldogság a cél?” Ha máshol nem, Szent Ferenc életében van megírva. Öröm-üdvtan, de ezek az együgyűek nem megszállott eszelősök, nem rabjai a hitnek, hanem alakítói, fogyasztói, mondanám profánul: élvezői.

Fellini Rómáról s az élet könnyűségéről többször is beszélt. Nagy adomány itt az öröm, a büntetés és a bűntudat csekély volta, de felszínes könnyedségre is vezet. A rómaiak valahogy nem érzik az élet súlyát, a katolicizmusnak azt az élményét, melyet például a spanyol Unamuno Tragikus életérzés című filozófiai művében világított meg.

Federico Fellini

Fellini ravaszul kibújt a vallás közvetlen ihletése alól, őt nem lehetett didaktikussággal, „nevelő célzattal”, naiv egyszerűsítéssel vádolni. Ha faggatták, szétfecsegte a faggatók kérdéseit. Rossellini viszont ideális naiv nyilatkozó. Nem bután naiv, az értelem naivitása az övé. Filmjei a Strombolitól kezdve nem naivak: fájdalom, csalódás szivárog át a képeken, de hitét nem veszti. Ha van példatárba illő keresztény rendező, épp Rossellini az, akit az egyház oly sokat bírált, pedig folyamatosan csodálnia és becsülnie kellett volna.

Pier Paolo Pasolini

Pasolinire sok mindent rá lehet fogni, de naivitást, együgyűséget aligha. Ideológiai tudatosság, teóriák vonzása jellemzi, marxista, ami távol állt Rossellinitől. Mégis hasonlóan látnak, közös valami bennük, nyilván az olasz vallásosság-élmény okozza.

Pasolini Máté evangéliuma az orosz némafilm öntőformájában készült. Közeliek, nagyközeliek és tömegjelenetek totáljának ütköztetése. Sodrások. Érzelemmel átfűtött illusztráció, de nem tételek, érzelmek-hitek illusztrációja. Üdvösen friss amatőrfilmes jellege, a vágás szabálytalanságból renddé váló módszere.

„Az értelem pesszimizmusa, az akarat optimizmusa” – nem véletlen, hogy ez a gyakran idézett mondás is olasz gondolkodótól származik. 

Rossellini legtöbb filmje profán szenvedéstörténet, de nagyszerű dallamuk a naiv, boldogító hit – a L’amore, s főként a Ferenc, Isten lantosa képsorain. E művekben együtt van, egyszerre munkál a szakralitás és a földi én. Naiv keresztény legendák hitével festi a mosolyt, a derűt, és a szeretet világformáló erejébe vetett nagy bizalmat. Csak napfényes, tengerparti tájakon bontakozhat ki ilyen filmművészet. 

Szörnyű blaszfémiát mondok most. E nagy itáliai művészek mindegyike Isten mozigépésze…

Pilinszky, Róma, eső...

Írta: YGergely


Pár napos egyetemi kirándulás után harminc év múltán egy tavaszi napon jutottam el ismét Rómába. Legjobban arra a hatalmasan zuhogó esőre emlékszem, ami a város közepén kapott el. Koradélután hirtelen sötét lett. Tömbökben zuhogott. Tetszett is volna, ha kicsit melegebb. Esernyő nélkül rohantam az utcán, fogalmam sem volt, jó irányban-e, minden kis utca máshova kanyarodott, a nagy zuhatagban látni sem lehetett, s én benne voltam a városban, mint valami magzat. Itt maradok, ha meg nem öl a hideg.

Három napos nagyhideg eső után hatalmas nyár lett. Bejárom Fellini Rómáját, gondoltam nagyravágyóan. Hogy majd látom is Fellini Rómáját. Húsz kilométert is megtettem egy nap gyalogolva, de csak azt éreztem, ősz-tél-tavasz-nyár, nem tudom bejárni mind.

Pilinszky kétszer járt itt, másodszor állítólag egy apácazárdában lakott. Ki sem mozdult cellájából, ott ült egész nap a rácsnál, nézett kifelé. Hol lehetett, melyik zárdában, ennek nyomát kutatnám. Pesten levelet írtam akkori kísérőjének, Sz. F. jezsuita tanárnak. Keresztényi módon nem válaszolt levelemre.

Mindez az első napokban eszembe sem jut, csak a platánokat bámulom. Nem bírok betelni a két Tevere parti platánsorral, hatalmas, sűrű, egészséges fák, védő lombozatuk alatt harmincöt fok körüli melegben is órákig lehet sétálni.

Első májusi vasárnap délelőttömön toronyiránt rohantam a kis Sant Apollinarius templomhoz, hogy ne késsek el a papok gregorián énekéről. Egy akkori útikönyvben szerepelt, hogy ott énekelnek. A templom üres volt, majd előbukkant egy pap. Gregorián éneket nem itt, hanem a Pantheonban hallhatok, mondta jóindulatú csodálkozással. Megint rohantam, Baedeker-balek, feldühödve.

A Pantheon nemzetközi kultúrpályaudvarnak tűnt. Hangzavar. A gregoriánt éneklő papokat kötélkorlát választotta el a tömegtől, hallani semmit sem lehetett belőle. Tolakodás, lökdösődés. A kötélhez nyomódtam. Közben vastag hangon misézett valamilyen vendég főpap mikrofonba és hangszóróval. Most hova meneküljek? Két sarokkal odébb a barokkvilág barokkterére: Piazza Navona. Butító vasárnapi tömeg.

Következő vasárnap az Aventino három templomában is esküvő volt. Bámultam. Óriási tömeg. Félórával előbb a pár, mint valami főpróbán, még egyedül, a pap irányításával gyakorolta a bevonulást. Balettszerűen lépegettek. Vagy, mint akik aknák közt, óvatosan teszik. Újból kezdték, újból előre, lábujjhegy-lépések japán-lassan. Megtelt a templom, kint is álltak, a kertben.

Sant Anselmo - Aventino

Az ünnepi tömeg miatt persze nem tudtam kutatgatni, melyik aventinói kolostorban lakott Pilinszky. Állítólag bencéseknél. A jezsuita atya Pesten talán ezért nem válaszolt? Vagy azért, mert rosszul, világi módon szólítottam meg? „Atyám!” – így kellett volna? Taszít e vallási szó.

Santa Maria Liberatrice - Testaccio

Lejőve a dombról a Testacción mászkáltam. Itt nem volt semmiféle műemlék. „A város határán egy furcsa domb áll, a Monte Testaccio, arra ment fel. Ezt a dombot azért hívják cseréphegynek, mert az egész hegy eltörött cserepekből keletkezett. Itt volt a Római időkben a borpiac.” Természetesen az Utas és holdvilág hőse ment fel arra, nem én. Én sokat mászkáltam tavasszal, ősszel is a Testaccio negyedben, nem igazán turista-látvány, de nem is mocskos külváros. Láttam egy kicsinek álcázott alattomosan nagy téren a Santa Maria Liberatrice nevű mozaikos homlokzatú templomot például, melyről az útikönyv nem szól, meg mindenfélét láttam, labdázó gyereket és játék-könyvesboltot, de a cseréphegynek közelébe sem jutottam. 

Monte Testaccio

Így is figyelőhelyem lett a Testaccio, turista itt nem járt. Onnan indulva egyszer gyalog felmentem a Gianicolóra. Nem szomszédos a két hely, izzasztó menet volt. Hétvégén nem ajánlatos: turista-bazár, cukorka- és bóvliárusok tömege, mint a Gellérthegy augusztus 20-án.

Több száz mellszobor a Garibaldi emlékmű közelében, mind Garibaldi harcostársa. Türr Istvánt nem találtam, pedig többször végigsétáltam a mellszobrok során: vannak ott professzorok és katonák, különös kalpagú szakállas mókusok tucatszám, mindenki ott van, csak Türr István nincs, a leghíresebb olasz magyar. Pedig neki is volt olyan nagy, hegyes bajsza, mint ezeknek itt. Vizsgálatot kérek Türr István ügyében… (Más is kért és nem sokkal később lett bajszos szobra.)

Bámuló helyem lett a Trastevere határát jelentő Porta Settimiana, már-már falusias, de városiasan falusias: középkori kapuboltív, mellette presszó. Az útikönyvek Raffaello szeretőjének és modelljének egykori házáért lelkesednek itt a sarkon, de én inkább a presszót figyelem.

Porta Settimiana

A kapun át a Gianicolo-domb alá lehet jutni, meg a minden útikönyvben megcsillagozott Farnesina palotához, ahova sokáig nem mentem be, csak belestem néha. A közelben van egy roppant híres múzeum, Krisztina királynő szobájával. A múzeum majdnem üres volt, épp akkor senki nem látogatta. Kihalt könyvtártermekbe nyitottam be. Az emeleti folyosóról, ahova modern üvegfalú lift vitt fel, hihetetlenül szép a rálátás a Botanikus Kertre. Visszamentem Krisztina királynő szobájába és onnan is a kertet lestem.

A Trastevere olyan, amilyennek reméltem, de egy kicsit másmilyen, mint régi emlékeimben. Barátságos és természetes. Nem bujkálóan, nem setéten rejtelmes, inkább megtűrő, elnéző, valahogy – bármilyen paradox – csendes. Kerestem könyveket a Trasteveréről. Egy könyvesboltban, valahol a Campo de’Fiori környékén szép fotóalbumot mutattak: a Trastevere fényképei és hosszabb beszélgetés Fellinivel. Tétován azt mondtam, úgy emlékszem, a Rómában nem szerepel a Trastevere. Dehogynem, mondta a könyvárus, a Noiantri ünnepségről hosszú epizód van benne. Elfeledtem. Amikor először láttam, nem mondott semmit az, hogy Trastevere. Az Utas és holdvilág vége is hiába játszódik ott, Róma már önmagában is távol volt, elérhetetlenül. Róma térkép volt és olvasmány, a város sem kapott önálló arcot, nemhogy a kerületei. Ahhoz ide kell jönni.

Sokat panaszkodtam, hogy nem jutok el Rómába. Egy ideig el voltam tiltva a nyugati úttól, de aztán mehettem volna, de valahogy nem mentem. Rómához ide kell jönni, én idejöttem.

Egy májusi szerda koradélutánján érkeztek meg Rómába a fecskék. A magyar Akadémia tetőteraszán ültünk egy társasággal, pompás ebédet ettünk mindenféle könnyű borokkal, amikor hatalmas rajokban megérkeztek. Afrikából? Élesen vijjogtak, vadul keringtek: „helyet keresnek, ideiglenes vagy végleges szállást” – mondta valaki. Tűzött a nap. Innen miért akarnak tovább menni északnak?

Romlott húsok Rómája

Írta: YGergely

Augustus azzal büszkélkedett, hogy a téglából épült város helyén márvány-Rómát emelt, Fellini többet hagyott ránk, a hús-vér Rómát.

 „Ha Rómára gondolok, nagy, vöröses arc jelenik meg előttem: Sordira, Fabrizire, Anna Magnanira hasonlít. Olyan ember nyomott, gondterhelt arca, aki »gasztroszexuális« problémákkal küszködik. Hatalmas, iszapos földek jelennek meg előttem, hátterül tágas, hasadozott ég, baljós sárgákkal, feketékkel, ezüstös-lilákkal, a gyász színeivel. Mégis, valahogy megnyugtató arc ez.”

Természetesen Fellinit idézem. (Mesterségem a film, Bp. 1988., Székely Éva fordítása.)

Róma-filmjének elején a kisvárosi kamaszoknak a paptanárok diavetítést tartanak az Urbs műemlékeiről: Spanyol lépcső, Santa Maria Maggiore, Pantheon, Szent Péter székesegyház, majd hatalmasan s diadalmasan egy trónoló-lovagló nő még hatalmasabb meztelen feneke.

ITT látható a filmjelenet. 

A hús, az élő, meg a romlott hús. Fellinit ez érdekelte leginkább Rómában (a jelenet párja Buñuel A burzsoázia diszkrét bájában látható Párizs műemlékeit pornóképként nézegető gyerekekkel és e pornón felháborodó szülőkkel).

A műemlék, s régmúlt porló kövei (egy ilyen kő alkonyi képe mellett haladnak el a gyerekek a Róma legelső képén) valami a hamisságot a leplezéssel, ocsmány titkot a jövő ígéretével elegyítő romlott, mert nehezen felcsiholható ál-izgalmat sugároz: pornográf látvány a szó tiszta értelmében.

Fellini Rómájában a kövek, a friss levegőre elfoszló ókori freskók és a vörös, befalni vagy kiokádni való friss hús, vérben úszó spagetti, a fröcsögő televény nagy képi küzdelme. Ezért nagy erejű film, még akkor is, ha „gondolatilag” roppantul közhelyes. A látvány diadala, nem a fogalmi gondolkodásé.

A mozivásznon megjelenő Róma általában a turisták tükre, sőt „tüköre”. A turistáké, akiknek Róma-bámulásától Pasolininek azonnal és csillapíthatatlan hányingere támad. Az őshonosok megbocsátóbban, közönyösen tűrik, tán mint a mélytengeri halak a búvárok vizitjét.

Pedig nemcsak a külhoniak, turisták itt Olaszország más tájainak lakói is, más nyelvvel, eltérő szokásokkal. Pasolini is északi bevándorló, ő egy időben tanulta és élte át Rómát, még a helyi nyelvet is tanulta, állítólag még szavakat is gyártott, neofita, választott városú, eltökélt Róma-hívő. Fellini is másutt született, s később vissza sem akart térni Riminibe, apja temetéséről elkésett. Idegen lett a szülővárosuk – talán épp ezért lehetett mindkettejükből Róma nagy rendezője.

Pier Paolo Pasolini

Audrey Hepburn és Gregory Peck a Római vakáció turista-komédiájában: de szép pár, de szép giccs. De még a neoralista film is „felfedezi” az örök város legmaibb giccsét, Luciano Emmer Augusztusi vasárnapját, ahol Mastroianni nyalka közlekedési rendőrként fehér sisakban mosolyogva integet a Piazza Venezia nyári csúcsforgalmában.

A Római lányok szintén a spanyol lépcsőn üldögélnek, de azért De Santis keserű vígjátéka nem turista-szórakoztatás: ezek a lányok mind a külvárosban élnek, a Spanyol lépcső virágai közt, a Garbatella (Angyalföld, Csepel, Rákospalota) tüskés virágszálai. Silvana Pampanini meztelen combjai közé képzeltük magunkat ’56 decemberében a Mátra moziban, ma meg a nevét is keresgélnem kell lexikonokban.

Azok a régi idők, úgy ötven-hatvan éve. Minden olasz film őrjítő kaland volt. Hazájukban közönség nélkül maradt neorealista remekművekhez Kelet-Európában tolongtak a nézők. Róma tizenegy óra, Római lányok…

A neorealizmus – „irányzatként”, „iskolaként” a halált alig érezte, holott a pusztulás legalább annyira uralta az ő Rómájukat is, mint a lázadó küzdelem. Leginkább a más módon is maradandó Umberto D.-nek van valami kopottan barokk hullaház jellege: még a Biciklitolvajok nyomorgó és szürke Rómájánál is igazabban mutatja meg azokat, akik benne éltek, és a Pantheon elé kanyarodó autóbusz peronját lesték, nem a régi köveket.

Godard Weekendjétől látszólag nem is áll olyan távol a Róma hosszú, közlekedési dugóba torkolló, felcsapó lángokkal teli hosszú autópálya-jelenete. De a végén díszlet-Colosseum elé futnak be. Semmi köze Godard ölni vágyásához.

Fellini bármikor banális tud lenni, néha örömmel fogadjuk, néha felszisszenünk. Szomorkásan közhelyes a motorbandák záróképe. Az, hogy egy pillanat alatt megsemmisül a metróépítés alatt felfedezett ókori freskó, érdekes, bár túl zsurnalisztikus indíttatású, elegyül benne a (legjobb) karikatúrák izgalma a világra csodálkozás drámájával.

A pápai divatbemutató képsora még jobb, abban sokféle karikatúra ötvöződik valami páratlanul keserű, böfögően röhögő nevetéssé: a papok felvonulását a csontvázak díszmenete zárja. Ezt még csak nem is Fellini találta ki, ott díszelegnek a Via Veneto legelején levő híres Kapucinus-templomban, én biztos vagyok abban, hogy menetre készen…

De a legeslegjobb mégiscsak az ordenáré kabaré-színház szcénája, meg a vidékről érkező fiú vacsorája a villamossínekre kitett asztaloknál… Pizzéria, nyári éjjel, villamossíneken, harsány veszekedések és kibékülések, vastag hangok és nagy hasak, zabálás, de nem igazán gusztustalanul.

Fellininek, mint különben Pasolininek és mindenkinek, aki Rómáról ír vagy csinál filmet, az utcák kellenek, a Mamma Rómában megtaláljuk e jelenet távoli, illúziótlanabb, de naivságot így is sugározni tudó rokonát.

A „Noiantri-ünnep” vadul tenyésző hosszú jelenetét, a Trasteverét hamar elfelejtettem. Miért? Mert, aki nem járt Rómában, nem ismeri fel a Trasteverét, a Noiantri ünnep nem válik el a többi képsortól, egyébként is az egész film ünnep, hatalmas, zsúfolt tömegőrület, akkor is, ha ijesztő, vagy rút – ünnep.

Pasolini: A csóró

Fellini összes filmje közül talán épp a Rómában mutatja a legijesztőbb rútságokat, szemetes tereket kopáran, butaságtól duzzadó pofákat, böffentő táplálékok vérvörösben ázó képét. Hát még épp kedvencnek vélt színhelyén, a bordélyban mely sok csúfság bukfencezik! Nincs óriás libidójú robbanni kész fiatal férfi, aki e pokolbéli rútság és romlottan agresszív hústenger láttán ne fogadna cölibátust, ne kívánkozna szerzetesnek.

Rútságai természetesen roppantul vonzóak. Feltűnő, mennyire éjszakai film ez a fiktív várostérkép, alig van nappali világítású jelenete. Fellini leginkább azt sajnálja, hogy filmjéből kimaradt a római temető: „Rómának még a temetője is olyan, mint egy nagy lakás, ahol papucsban, pizsamában mászkálhatsz. Ezeket a jeleneteket nem forgattam, le: azt hiszem, a filmben Róma élettől duzzadó óriási temetőre hasonlít” – írja.

Azért másfajta temető is elképzelhető. Pasolini Csórójának legtisztább és legfájóbb jelenete a Csóró álma, melyben saját temetésén vesz részt, és könyörög a sírásónak, ne az árnyékba, legalább a napos részre temesse. „Most már nekem is jó” – suttogja köszönésképpen. Más érzékenység, más világlátás: Fellini ennyire sohasem vágyott rá, és ennyire sohasem félt a haláltól.

„Rómában a halál is meghitt, családias. Sokszor hallani: 'Kimegyek a papához, kimegyek a nagybátyámhoz', aztán kiderül, hogy a temetőbe mennek. És mintha itt is érvényesülne valami a hivatalok légköréből: mintha a halálhoz is pártfogót lehetne keresni, mindig van egy sógor a paradicsomban, aki segíthet. Ami megszabadít a halálfélelemtől, a neurotikus szorongástól, elég, ha arra gondolok, hogy a rómaiak 'száraz komaasszonynak' nevezik a halált. (…)”

A La Commera secca (Száraz komaasszony) címen a fiatal Bertolucci talán nem legjobb, de legtehetségesebb filmjét forgatta. (A magyar tévé A Kaszás címmel vetítette.) Inkább Pasolini rokona, nem Fellinié.

Pasolini fiatalkori írásaiban (Történetek Isten városából) elmondja, hogy napokat tölt külvárosi kocsmákban, és ott helyben azonnal felírja magának a frissen hallott római szavakat, e külvárosok saját nyelvét tanulja. A híres Radnóti-vers imaként zsolozsmázta a párizsi metróállomások nevét. Pasolini mindig rút és fenyegető külvárosok nevét sorolja. Hallgassuk: „Torpignattara, Maranella, Borgata Alessandrina, Torre Maura, Pietralata, Garbatella…”

Akkor még a Trastevere is a csóróké volt.

Pasolini filmforgatáson

Fellini mellszobra ott látható a Via Veneto felső részén. Történelmi múltat sugároz: mintha a barokk hírességek emléktábláját bámulnám. A Via Venetonak, bár külleme (díszlete) alig változott, semmi köze az ötvenes-hatvanas évek fordulóján pezsgő (vagy kiforrt), s a háború előtti párizsi, montparnasse-i művész-éjszakákkal feleselő mitikus helyhez.

Bertolucci, Fellini egykori famulusa azt állítja, hogy a Via Venetót igazán Fellini találta ki, mert a Dolce Vita előtt nem volt ott semmiféle művész-éjszakai élet, csak a premier után szoktak oda, az élet szolgaian utánozta Fellini képzeletét.

Via Veneto

Ma már rég nem „vonaglik lihegve” ott a művészek, írók, rendezők gyülekezete, ha egyáltalán, mindenki máshol találkozik. Gazdag turisták üldögélnek Rómának e teljesen érdektelen, másodlagos „kis Párizsnak” látszó fényes éttermeiben.

Más legendás régi helyszínek is kicserélődtek. Az ötvenes években például a Piazza del Popolo két szomszédvára volt az írók fő találkozóhelye: jobboldaliak ebben, a baloldaliak és kommunisták abban. (Moravia és Pasolini is megírta.) Ez szintén elmúlott.

De elmúlott maga a Cinecitta is. Ma vezetéses látogatással fényképező japán turisták között juthatunk be Fellini egykori legendás 5-ös műtermébe.

E kínos látogatás helyett nézzük meg inkább az Intervistát (nem tudom, milyen címen vetítették nálunk, moziban talán sehogy). Azt a régi „filmvárost” csak innen ismerhetjük meg, itt maga Fellini a turistavezető, öregedő mester emlékszik naiv fiatalkorára: „Találkozás egy fiatalemberrel”, Karinthy  után mi talán még érzékenyebben figyeljük a nosztalgiát vidám korbácspattogással élővé és igazzá elevenítő múltidézést.

Tevék vonulnak buta-bölcs méltósággal a villamosok között, be a filmgyárba. Ma már alig van villamos, a Cinecitta előtt egyáltalán nincs, és semmi más sincs, amit ez az emlékfilm megmutat, csak az emlék van, melyből egyedül Fellini teremthet nem sírósan-nyúlósan, hanem vidáman szomorú, játékos nosztalgiát. Én ilyenkor arra gyanakszom, nem is vonultak soha statiszta-tevék a cinecittai villamosmegállónál, persze villamos se járt ott, sőt, az egész Cinecittát Fellini találta ki.

Rómában az a természetes, mondhatnánk ásíttató mindennapiság, közhely, ha csoda történik. Ott ez a mindennapok szokványos része, nézzünk csak bármely Fellini-filmet.

Csoda Milánóban? Az másik város, ez bizony nézőcsalogató cím, hiszen ott, De Sica városában, a rideg északi metropolisban ismeretlen az ilyesmi, s a Rocco Dosztojevszkij-ihlette befejezésével Visconti épp e csodanélküliség misztériumát próbája számunkra profánná áthangszerelni.

De Róma és a csoda? Hiszen még az Ibusz-tolmács is tudja, nemcsak Szerb Antal, hogy ott mindenki és minden minutumban részese lehet… – „Rómában nem történt csoda”. Ez hangzik érdekesen, ez volna igazán meglepő cím. De ilyen tabu- és istenkísértő fantáziája senkinek sincs. E sorok írójának a legkevésbé.

Teremtse meg mindenki a maga képzelt városát, kicsit messzebb a szülőhelyétől – de aztán élő legyen az a város: Rossellini, Fellini és Pasolini lepusztult kültelkei, minden kalandora, kurvája, csórója, és főként Fellini Róma-lakóinak éjszakai otthonossága e belakhatatlanul vad és forró helyszínen nekem ezt üzeni.