Újévi táncrend

Idén összeállítottunk egy táncrendet, mely átvezet minket az óévből az új esztendőbe. Mert akárhogy is van, az élet él és élni akar. A tánc pedig az életkedv és az emberi tetterő egyik csodás megnyilvánulási módja.

A legjobb lenne, ha éjfélkor, amikor átlépünk az új évbe, senkinek eszébe nem jutna, hogy hervadt lelkű politikusok televíziós beszédét hallgassa, vagy közösségi oldalakra biggyesztett üzeneteiket böngéssze. 

Passzív befogadókból váljunk sorsunk aktív alakítóivá. Szimbolikus lépés lehetne ehhez egy régi jó hagyományhoz visszanyúlni, ami ráadásul a világ legkülönbözőbb pontjain ismert, felkutatott és dokumentált. Nevezetesen az, hogy az új esztendő beköszöntekor az emberek zajt csaptak: csörömpöltek, dudáltak, doboltak, ostort csattogtattak, lábbal dobogtak, és ehhez még ön- és közveszélyes pirotechnikai eszközökre sem volt szükségük. Tették ezt azért, hogy elkergessék a jövőjüket fenyegető gonosz erőket.

Ez a gonoszt űző ősi rítus a civil tetterő szimbolikus megnyilvánulása volt, és az lehetne most is ebben a kurázsiját vesztett- és kereső országban. 

A lábbal dobogás és a teremtő aktivitás kiváló módja a tánc is. Nem véletlen, hogy számos országban isteni attribútumnak tekintik. Úgyhogy szilveszter éjjelén mindenki táncoljon át az új esztendőbe. Sopánkodás, áskálódás, ármánykodás, dühöngés és lemondás helyett lazaságra, könnyedségre, elegáns nagyvonalúságra lenne szüksége ennek az országnak. Erre jó a tánc.

Egyszer egy zeneszerző, nem tudom már ki, de komolyzenei, sőt, talán kortárs zenei művek értékes alkotója volt, azt nyilatkozta, hogy végső soron minden zeneszerző szeretné megtáncoltatni egyszer a közönségét.

Most ajánlunk néhány táncra termett zenét a szilveszteri mulatsághoz.

Kezdjük mindjárt két klasszikussal. 2020-ban lesz Sammy Davis Jr. halálának harmincadik évfordulója. Anno a világ legjobb szórakoztatójának nevezték. Az bizonyos, hogy az ő előadásában a Love me or leave me minden futurisztikus jövőbe irányzott táncmulatságnak méltó kísérője lehet sok-sok évtized távlatában is.

Erre a zenére egy szobát, egy termet, egy utcát, és egy egész várost is keresztül lehet táncolni.

Tökéletes párdarabja Sammy Davis dalának a Hallelujah, I Love Him So, mely Ray Charles szerzeménye, de Peggy Lee feldolgozása is tökéletes mestermű. Peggy Lee-nek 2020-ban lesz születési centenáriuma, úgyhogy ő is megérdemli az emlékére tett tánclépéseinket.

Ha pedig már tetőfoka felé kúszik a hangulat, jöhetnek az electro swing mesterei. Parov Stelar és a Clap Your Hands révén bárki Fred Astaire-nek képzelheti magát. Ha pedig még tovább akarjuk fokozni a tempót, ne hagyjuk ki a táncmulatságból a Caravan Palace Rock It For Me című fergetegét.

Vinicio Capossela hol a filozófia, az emberi kultúrák, vagy épp a lélek legsűrűjébe vezet, máskor meg táncra késztet. Az biztos, hogy sosem esik ki a ritmusból. Így aztán az All’una e trentacinque circa az egyik legtökéletesebb zene a szvingre. Pompásan lehet rá táncolni.

S mivel latin-amerikai ritmusok nélkül úgysem érdemes átlépni az új évbe, a Guiro, a Medusa cha cha cha, vagy az E allora mambo a hajnalra elfáradó mulatozókat is táncra perdíti.

Tom Waits nélkül a Föld sem forog, és így az új évbe sem léphetünk át nélküle. A Jockey full of bourbon vagy az Ice Cream Man egyetlen szilveszteri táncrendből sem hagyható ki.
A világ helyrebillen, ha Tom Waits zenéje szól.

Végezetül egy olyan zeneszerző két művét ajánlom, aki bevallottan nem tudott egy kicsit sem táncolni, nem is írt igazán táncra alkalmas zenéket, de nélküle mégsem lehet egyetlen szilveszteri mulatság sem.

Ő Frank Zappa.
2020-ban lenne 80 éves. 

Van egy olyan ősi hiedelem is, amit nyilván valamennyi kontinensen ismernek, bár nem kutatott és nem dokumentált. Nevezetesen, ha Újév napján Zappát hallgatunk, abban az évben lassabban hülyül az emberiség. Egy próbát megér.

Ezért szilveszter éjjeli mulatság táncrendjébe feltétlenül ajánljuk felvenni a Vowie Zowie-t.

Újév napjára pedig kihagyhatatlan a Blessed Relief  című zenemű.

Mindenkinek boldog új évet kívánunk!

Idén is köszönjük blogunk olvasóinak figyelmét határainkon innen és túl!

Táncoljátok át lazán, felszabadultan, teremtő aktivitással az új évet!

Mindenféle karácsony

Van, akinek az jelenti a karácsony boldogságát, hogy a fogyasztói kultúra minden attribútumát megvásárolta. Élete és ünnepe minden tekintetben megfelel a társadalmi elvárásoknak.

Van, akinek az jelenti a karácsony boldogságát, hogy mélyen hívő keresztényként várja a kis Jézus megszületését. 

Van, akinek az jelenti a karácsony boldogságát, hogy családja és barátai körében kiszakadhat néhány napra a hétköznapok őrlőmalmából.

Van, akinek az jelenti a karácsony boldogságát, hogy minden tradíciónak, társadalmi elvárásnak és kényszernek hátat fordítva kivonulhat a társadalom ketrecéből. 

Van, akinek az jelenti a karácsony boldogságát, hogy végre alhat kicsivel többet, mert az év végi hajszolt munkában nem az advent öröme, csak a napin rutin tartotta össze. 

És van, aki kórházi ágyon fekszik, van, aki durvaság, bántalmazás elől menekül, van, aki reméli, hogy lesz elég tüzelője a télen, van, akinek valóságos élettapasztalat a "Jaj, de jó a habos sütemény", van, akinek nincs hova mennie, pedig szeretne, van, akihez nem megy senki, pedig vágyna rá.  

Sokfélék vagyunk, sokfélén éljük az életet. Nyugalomra mindenkinek szüksége van.

Mindenkinek békés, nyugodt és boldog karácsonyt kívánunk!

Janet Ledger: The Christmas tree

Anna Karina évei

Írta: BikassyGergely


"Karina-évek" - ez áll egy (francia) Godard-életrajz hosszú fejezetének a címében. Pedig Godard Karina-évei nem is az éveket, hanem inkább a periódus művészi fontosságát tekintve döntő. Nemcsak a rendezőt, hanem az egész francia új hullámot meghatározta. 

Anna Karina (1940-2019)

Talán legnagyobb közös filmjük, a Bolond Pierrot más volt, több, érettebb, fájóbb, mint csak pár éve az új hullám korai és lázadó darabjai. A Bolond Pierrot a lázadás vége, a szerelmi és társadalmi kiábrándulás kiáltása.

1965 van: előttünk a párizsi diáklázadás tavasza és a prágai reformok szétzúzásának ősze. Mégis, valahogy ez a film, Ferdinand és Marianne tragikus históriája megelőzte a történelmet.

Anna Karina és Jean-Paul Belmondo (Godard: Bolond Pierrot)

1979-re ugrok. Hihetetlen, de épp napra pontosan negyven éve Anna Karina halála előtt  jelent meg cikkem Godard-ról a Filmvilágban. A rendező ekkor pályájának és életének mélypontján járt, még ha ezt soha nem ismerte be, sőt életrajzírói sem egyértelműen látják így. Godard ekkor  többszörösen elvált férfi, egy maoista csoport tagja, tehát maoista propagandafilmeket gyárt, a francia filmiparból kiszorult. Vagy kivonult? Ez, hogy a margón van, még tetszett is volna, de valahogy a dogmatikus Mao-hit egyáltalán nem.

Még 1974-ben láttam a maoista korszaka utáni első mozifilmjét, az sem tetszett. Még mindig a régebbi filmjei tetszettek, az Éli az életét (Anna Karinával) és a Bolond Pierrot (Anna Karinával). Mint egyetemista koromban, nekem ő maradt a "párizsi lány", pedig nem is volt párizsi, sőt francia sem. Nem tudom elképzelni, hogy másnak elhittem volna azt a csodás jelenetet, amikor a párizsi utcalány a moziban sírva fakad a Jeanne d'Arc vetítésén. Meg az a másik szívettépő jelenet, amikor az utcalányt eladják, és a stricik tárgyalása alatt ő táncol. Valamikor két évenként megnéztem, most, hosszú szünet után ismét látnom kellene. Ez a film nem nagyon öregszik, talán a Bolond Pierrot-nál is maradandóbb, mellesleg a modern fekete-fehér képnyelv operatőri mesterműve is.

Most már mindenki öregszik, Godard elmúlt nyolcvan - csak Anna Karina nem öregszik.

Anna Karina és Jean-Luc Godard

Életkedv ideje

Írta: Inkabringa

Tudom, most sokan boronganak, szomorkodnak az ország állapotát nézve. Én sem vagyok elragadtatva a helyzettől. De gyászba borulni nem szabad. Most van csak igazán szükség a tetterős életkedvre. Életkedvet a civil szervezetektől tanulhatunk. Bár számtalan fejbecsapást meg hátba döfést kaptak az elmúlt években, mégis zseniális kreativitással teszik a dolgukat. Szélesre tárják az ajtót a társadalmi csoportok között. Mintát adnak arra, miként kell koherens társadalmat építeni.

Országot, birodalmat, szent hazát lehet építeni fentről irányítva. Társadalmat nem. Ahhoz mindenkire szükség van, mindenki tapasztalatára és hangjára, és leginkább az egymással szóba állásra. Ha nincs kapcsolat – nincs társadalom. Csak a feszengés.

Érdemes lenne ezt a civilek által behozott új szemléletet kipróbálni széles e hazában. Nincs ugyan mély hagyománya, de a csírái már megjelentek. Csak a régi berögződésektől kell megszabadulni. Akkor majd létrejön egy kommunikatív és szolidáris társadalom, ahol nincs terepe a hatalmi manipulációnak. Ha az egyik csoportot támadás éri, más csoportok mellé állnak.

Most másnak van az ideje, nem a szomorkodó befelé fordulásnak. Felfokozott hangulat, majd szomorú lehangoltság: ezek váltogatják egymást a lelkekben. Helyette az a permanens életkedvvel való együtt munkálkodás kell, amit a civilek csinálnak. Mert a társadalom csoportjainak egymásra van a legnagyobb szükségük.

Árpád Szenes - Vieira da Silva (Lisszabon magyar fénye)

Írta: BikassyGergely

Tavaly lisszaboni utunkon épp csak belelapozni tudtunk egy pompás, nagy portugál-angol albumba, melynek címlapján ez a két név olvasható: Árpád Szenes és Vieira da Silva. Vaskos portugál könyvek olvasásához nem elég öt nap: a buta turisták nyakában ott a „2-3 napos” tábla, mely a „Hülye vagyok” cédulával  egyenlő. Bár, ha a két-három napos hülyeturista csak azért nem válik „30-50” napos (sőt, 300 napos!) utazóvá, mert – bánatos állapot – nincs erre pénze, akkor én leakaszthatom nyakamból a háromnapos butautas-táblát. Más a kényszerhülye, és más az önkéntes hülye. Az önkéntes hülyeturista nem mindig, és általában nem is csupáncsak a pénzhiány miatt tölti azt a bizonyos klasszikussá vált három napot valamely távoli városban. Ha milliomos volna, akkor sem akarna és tudna nagyon mást. Párizsban sorban áll a Mona Lisa előtt, Rómában birkózva tolong a Vatikáni múzeumban, lábát törve, más lábakat taposva nyomul a Colosseumban. Ennyit tud pénztelenül, és ennyit tudna gazdagemberként (csak akkor taxival menne). Az én esetemben egyértelmű, és kizárólagos oka van annak, hogy a fenti tábla rakható a nyakamba. Ledobom a táblát.

Diocletianus termái - Róma

Kis büszkélkedés: Rómában huszonegyszer voltam, és ebből csak kétszer három napra. A második „három nap” alatt végig a Termini és a Diocletianus termái (oda-vissza pár száz méter) csarnokában (igen, a Termininek is csarnokai vannak) - negyven fokos melegben árnyékot és vizet keresve - töltöttem. Sok koldust és csavargót láttam. Sehol máshol nem jártam, mert nem is akartam. És jó volt!... 

Termini pályaudvar - Róma

Ha ez nem elég érv: huszonegy év alatt sem mentem be turistákkal dulakodva, sőt magányosan sem a Vatikáni Múzeumba (végleg kimarad), sem a Colosseumba (végleg kimarad). Van egy szégyenem: a Trevi kutat bevallom, megközelítettem, de szerencsére rituális érembedobás nélkül menekültem onnan, a közeléből is. Michel Butor híres regényének főszereplője adott mindehhez példát. Igen: így, sőt leginkább így tudtam könyvet írni Rómáról (Saját Róma, 2006.)

Vissza Lisszabonba. Mivel a legtöbb  útikönyv, és internet-leírás nem tud Szenes Árpádról, magyar utazó alig vetődik el a Szenes-Vieira alapítvány múzeumába. Nem központi helyen található, bár nincs is annyira eldugva, mint hinnénk – miután órákig keresgélve megtaláljuk. Az sem baj, ha a sokkal nevezetesebb „Vízmúzeum”-hoz jutunk, melyről sok útikönyv ír jogosan, különösen érdekes víztároló-látnivaló…

Víz Múzeum - Lisszabon

Mellette, kicsit jelzéstelenül Szenes Árpád-Vieira da Silva Alapítvány. Nem tudom, ma is eperfák veszik-e körül, de a kis tér neve mindenesetre Eperfák tere. Az emlékmúzeum kívülről szerényen belesimul a kis tér jellegtelennek látszó környezetébe, belépve azonban három szintes, nagy, modern múzeumi tér.

Szenes Árpád és Vieira da Silva múzeuma - Lisszabon

Szenes Árpád alig ismert Magyarországon, amennyire tudom, Kassák Lajos, a modern művészet szigorú figyelője is csak egyszer említi, valamely harmincas évekbeli itthoni nonfigurativ kiállításról szólva, a tőle megszokott szigorú hangon. Szenes akkor már rég Párizsban élt. Festőtanára lett Maria-Helena Vieira da Silva fiatal portugál festőnőnek. Maria-Helena egy ismert diplomata lánya volt, és tizennyolc éves korában Párizsba ment. Hamar elismerte néhány modern szellemű galéria. Összeházasodtak, és művészetükben is sok rokon vonás vált egyértelművé. Mindketten a figurativ és nonfigurativ ábrázolásmód határmezsgyéjén bolyongtak. A tanítvány felülmúlta mesterét: amennyire felületesen, első pillantásra látom, eredetibb és távlatosabb művész volt.

1940-ben a háború elől a semleges Portugáliában akartak letelepedni. Innen kezdve szürreális életrajzi fordulatok következnek: a semleges Salazar-diktatúra nemcsak Szenes Árpádnak nem adott állampolgárságot, de ős-portugál feleségének sem, mert egy eszement törvény szerint, aki hontalan férfi felesége, az maga is hontalan. Párizsban és Budapesten érvényes házasságukat nem ismerik el. Itt nem segíthetett Maria Helena diplomata rokonsága. Portugália semleges ugyan, de Hitler titkos szövetségese. Nincsenek érvényben faji törvények, bár ki tudja, mi lesz a jövőben… Szenes Árpád magyar, zsidó és hontalan. A Vieira rokonság tanácsára kikeresztelkedik, és újból beadják házassági meg állampolgársági kérelmüket. Ismét elutasítják (ismétlem: Vieirától is megtagadják, férje miatt). Letelepedésük Lisszabonban nem kívánatos, műveiket aligha tudnák kiállítani. Salazar nagy ünnepséggel éppen megnyitja a Lisszaboni Világkiállítást. A két festőnek egy párizsi brazil kollégájuk azt tanácsolja, telepedjenek le Brazíliában. Sem Szenes, sem felesége nem járt még ott, ismerőseik, kapcsolataik nincsenek.

Szenes Árpád és Maria Helena Vieira da Silva

Buñuel groteszk, és tragikomikumra, haragra, bősz nevetésre kész szelleme lebeg a történet fölött. A Belém negyedi Lisszaboni Világkiállítás megnyitásának hetében, a kiállításhoz közeli kikötőből elindul velük a hajó Brazíliába. Két Portugáliában teljesen ismeretlen, majdhogynem kiutasított festő. 1940 nyarát írjuk... Hosszú évek múltán térnek csak vissza, de akkor sem Lisszabonba, hanem Párizsba. Ismét francia alkotók.

Szenes Árpád: Minden a művészetről

Csak annyit még, hogy ma minden művészettörténeti szakkönyv Maria Helene Vieira da Silvát nevezi meg a legfontosabb huszadik századi portugál festőnek. Haláluk után a megváltozott, liberális szellemű Lisszabon múzeumot és alapítványt létesített Szenes Árpád és felesége (inkább így: Vieira da Silva és mestere) emlékére. Ebben a nem könnyen elérhető emlékmúzeumban, az Eperfák terén bolyongok 2019 november elején. És remélem, a történet folytatódik...

Elveszett városok

Írta: Inkabringa

A Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon mindig valami végtelen otthonosságot érzek.  Ilyenkor elhiszem néhány órára vagy napra, hogy ez az ország képes lehet a másféle és a sokféle megértésére, de legalább elfogadására, netán képes lenne tenni is érte. Annak ellenére érzem így, hogy tudom, nem képes rá. Most nem. Majd egyszer, talán nem túl soká. Mondjuk inkább úgy, sokan azt gondolják, ez most nem praktikus, nem kényelmes és nem is kifizetődő.

A végtelen kínálatból, amit ez a kerek világ nyújt nekünk a dokumentumfilmek tekintetében, két filmet választottam a Verzió vetítéseiből, amelyek valami különös ide-odakapcsolások révén bennem összefonódtak. A Verziónak ez is nagy erénye, hogy a Föld különböző pontjairól szóló teljesen eltérő tematikájú történetek között is találunk valami mély összefüggést.

A város az emberi kultúra egyik alapsejtje. A modern kor bázisa. A város különös metaforája a biztonságnak és a progressziónak, az emberi lelkek működő organizmussá szerveződésének.

Agnès Vardát idén tavasszal vesztettük el, a blogban elbúcsúztunk tőle (ITT). De csak földi halandó személyétől vettünk búcsút, csodálatos és szerteágazó filmes életművétől nem. Az él és virágzik mindörökké.

A Verzió Filmfesztivál Hommage szekciójában, a nem különben feledhetetlen Jonas Mekas (őt is idén vesztettük el, tőle  ITT búcsúztunk) egyik filmje mellett, két Agnès Varda-filmet is láthattak az érdeklődők. Én most csak az egyikről írok.

A Daguerrotípiák (1976) című filmet az 1970-es években forgatta Agnès Varda, akkori párizsi lakhelye utcájában, melynek neve Rue Daguerre. Milyen kalandos játéka az életnek, hogy a filmművészet egyik legemberibb alkotója a Daguerre utcában lakott, hisz a daguerrotípia a legelső képrögzítési eljárás volt. Ezt a párhuzamot tükrözi a film címválasztása is.

A Rue Daguerre csodálatos világ volt az 1970-es években. A film első perceiben beszippantott ez az utca, az apró üzletekkel, a boltok kirakataiban álldogáló tulajdonosokkal, a besiető vásárlókkal. Mai szemmel nézve ez egy tüneményes mesekor, aminek valahai létezését senki másnak, csak Agnès Vardának hiszem el. Rég letűnt cizellált, érzékeny és rebbenékeny világ, amiben az emberi esendőségnek, egyszerűségnek és egyszeriségnek is helye volt. Hiába keresnénk ma már. Agnès Varda Rue Daguerre-je elbűvölő városi tájék, rég eltűnt városi emberekkel, álmokkal, élményekkel.

Bámultam azt a hentest, aki egy szelet báránybordát percekig tartó műgonddal vagdosott tökéletesre a türelmesen várakozó vevők előtt. Láthatóan igénye volt arra, hogy műremeket adjon ki a kezéből. Vagy említhetném a – vélhetően polgárháborúba zuhant - egykori gyarmatokról érkezett boltost, akihez bizalommal fordultak a vevők, akár bort, akár tejet kerestek, hálásak és elégedettek voltak.

Vagy az idős parfümárus házaspár, akiknek élete valami végtelen titok érzetével lepi meg a nézőket, de az együttérző szimpátiánkat azonnal elnyerik. Mély érzelmi kötelék, szeretetteljes egymásra utaltság van köztük. Mennyi mindenen mehettek át, amíg idős korukra ebben a rendetlen, de barátságos kis boltban nyugalmat találtak. Ám ebben a látszólagos rendetlenségben tökéletes biztonsággal találnak meg olyan apróságokat, mint egy gomb vagy egy rúzs. És mennyi báj volt abban, ahogy a fogyasztói társadalom békéjébe született fiatal lánynak a parfümkínálatot mutatja a mosolygós idős ember, akinek a fiatalsága a háború dúlásában telt.

Mert háborút megélt emberek a Rue Daguerre üzlettulajdonosai. Ám a filmben szó sem esik a háborúról. Ez az emberi megbékélés filmje. A filmben szereplők többsége felnőttként vagy gyerekként találkozhatott az emberi természet kiirthatatlan szörnyetegével. Talán ezért is becsülik meg a Rue Daguerre apró boltjainak békéjét, a hivalkodástól mentes, szelíd haszonszerzés és a bűvésztrükkök adta szórakozás nyugalmát. Az ország különböző pontjairól és az egykori gyarmatokról érkeztek ebbe a párizsi utcába nyugalmat találni. Úgy tűnik, még a rosszindulatot is a lelkük mélyébe zárták. Ha ilyen egyáltalán lehetséges. Örülnek, hogy élnek, és másokat is élni hagynak. 

A film egy párizsi utca apoteózisa idealizálás és retusálás nélkül. Tétova emberi lelkek céltudatos, szorgos élete folyik a szemeink előtt. A tétovaságot egyféle szívélyes és mélyen beivódott udvariasság egyenlíti ki. Varda kamerája mély empátiával és objektív tisztánlátással követi nyomon az utca lakóinak életét. Nincs semmi extravagáns, semmi szemkápráztató, vagy szenzációs, még megható vagy felkavaró sem ebben a filmben. Agnès Varda filmje egyszerű keresetlenséggel tudja azt, ami a legnehezebb: őszinte és szívmelengető.

A másik film Szíriába vezet minket. A Még mindig forog című dokumentumfilmet két szír fiatal forgatta arról, amit minden bizonnyal a Rue Daguerre üzleteiben olyannyira feledni akartak: a háborúról. Ha már nincs eszük és lelkük elfogadni mások létjogosultságát, akkor megölik egymást az emberek. A Rue Daguerre lakói megtanulták, hogy ez a teljes pusztulásba vezet, és helyette a békés együttélést választották. A szír dokumentumfilm pedig a háborús pusztulásba vezető utat mutatja meg nekünk megrázóan őszinte szembenézéssel. 

Saeed Al Batal és Ghiath Ayoub

A film fő helyszíne a porig rombolt szíriai Dúma, ahol fiatal fiúk egy csoportja szembeszáll Aszad katonáival. Ott van egy város, aminek a kihalt utcái és romos épületei között is érezni az egykori nyüzsgő jólétet, ahol mulatni, szórakozni, boldogulni tudtak az emberek. Ez elmúlt, elveszett. Egyik pillanatról a másikra.

Most két fiú - az egyik filmművészettel foglalkozik, a másik képzőművész - kamerával és fegyverrel a kezükben harcolni mennek. Mert nem lehet megbocsátani ártatlan gyermekek ezreinek kínhalálát, mondja a kamerába egyikük magyarázatként.

Van egy jelenete a filmnek, amikor huszonéves fiúk csoportban állva viccelődnek a kamera előtt. Mintha csak egy görbe éjszakára készülő baráti társaság lennének. Egy békés országban végtelen bulizásban vezetnék le fölös energiáikat. De nekik a háború jut. A háború pedig halállal jár: ölniük kell és vállalni saját halálukat is. Miért teszik? Mert nem tudnak kilépni ebből a gonosz logikából. Nincs más választási lehetőségük. Megkérgesednek, legalábbis ezt mutatják, hogy túléljék a háborút és a világ közönyét.

Az agresszióra duhaj agresszióval válaszolnak. Pedig ott motoz bennük a régi életük utáni vágy: futóedzéseket tartanak a romok között, zenélnek, énekelnek, táncolnak. Sóvárognak egy békés élet után, naponta telefonon beszélnek az édesanyjukkal, miközben fegyverük távcsövében egy kioltásra váró emberi lelket keresnek. Fiatalok és nincs választási lehetőségük.

A két fiatal filmes kamerája megmutatja, ahogy ezek a huszonéves életerős fiúk a háború csapdájába kerülnek és ez lesz a végzetük.

A film végén azt éreztem, hogy ettől a buta rémtől, a háborútól, mint a végső megoldás révületétől soha nem fog megszabadulni az emberiség. Pedig ennek a filmnek a naturális, fésületlen háborúábrázolásából igazán okulhatna. De milyen sok más példából sem okult eddig semmit. Talán az ember képtelen nagyobb léptékben gondolkodni, hiába hiszi az egyetlen értelmes lénynek önmagát. Kisszerű akarnokságán, korlátoltságán és mohóságán nem tud felülkerekedni és időről időre a poklok mélyére ránt másokat is. 

De eszembe jut a Rue Daguerre egyszerű békéje, és arra gondolok, hogy ha beülhetnék egy időgépbe, nem sorsfordítónak mondott történelmi eseményekre, nevezetes emberekre vagy korokra lennék kíváncsi. Inkább Agnès Varda Rue Daguerre-jén vennék bort, parfümöt és két szelet báránybordát. Olyanoktól, akik szembenéztek a háború pusztító rémével és le tudták győzni magukban.

A Liget és a libido dominandi

Írta: Inkabringa


Minap egy lerobbant trolin ültem, ami csöppet sem kivételes eset Budapesten. Míg arra vártunk, hogy talán mégis elindulunk, arra lettem figyelmes, hogy a mellettünk levő sávban álló autóból kipattan egy dúlt ábrázatú férfi és nekitámad a mögötte levő autóban ülő férfinak. Hangos szóváltás, fenyegetőzés, vérben forgó szemek, ütésre kész öklök rázása és némi rugdosódás által vélték megtalálni saját igazukat. Ez a jelenet sem számít kivételesnek manapság.

Rácsodálkoztam, milyen vegytiszta megjelenési formája ez a Pierre Bourdieu által megírt libido dominandi fogalmának, mely - félmondatban összefoglalva - a másokon való felülkerekedés kényszerítő vágyát jelenti. (Bővebben Bourdieu elméletéről és annak kritikájáról: ITT) Hála az égnek, ennél cizelláltabb a szocializációs skála. Mindazonáltal nekem úgy tűnik, ebben az országban elég sokan vannak, akik a libido dominandit követendő mintának tartják.

Történetesen e perpatvar a Városliget sarkán történt, és eszembe ötlött, hogy tulajdonképpen a Liget is a libido dominandi áldozatává vált. (A közönséges kapzsi haszonlesésről nem is beszélve.) A „csak azért is úgy lesz” és az „úgyis én vagyok az erősebb” együgyűségének és kevély erőfitogtatásának áldozata lett ez a zöldterület, ami mesés lélekőrző helye lehetne Budapestnek. Egy megbízott főember azt mondta nemrég, semmi nem akadályozhatja meg, hogy a Városliget kulturális negyeddé váljon. Finoman arra célozva ezzel, hogy akik a beépítéseket ellenzik, azok a kultúra és haladás ellenségei.

Nos. A korízlés szerint elhibázottnak tekinthető családi neveltetésem és a társadalmi elvárásoknak véletlenül sem megfelelő felsőfokú tanulmányaim okán, a kultúrát végtelenül, hogy ne mondjam, életbevágóan fontosnak tartom egy társadalomban. Ámde. A kultúrának az emberi agysejtekbe kell beépülnie és nem a főváros kevés számú fás-bokros helyeire. Sőt, úgy vélem, a kultúra nem egyenlő az intézményesített kultúrafogyasztással, ami a széles látókörű és világra nyitott szemléletet leszűkíti a trendkövetés zárt horizontjára. Az én ízlésem szerint nagyobb teret kellene kapnia az ún. alulról jövő szerveződéseknek, a kultúra alternatív, experimentális és a mainstremtől független csatornáinak, mert dacos fejemmel nem hiszem el sem az államnak, sem a mainstream kultúra korifeusainak, hogy mindent jobban tudnak széles e hazában. A kultúra a sokszínűség és sokvéleményűség letéteményese, az pedig az emberi szabadság alapja.

Kulturális negyed itt is, ott is van már a városban, ami csodálatos, legyen még több, ebből soha nem elég. De relaxációra alkalmas zöld terület már lassan se itt, se ott nem lesz Budapesten, márpedig ilyesmire nagy szüksége van e város lakóinak. Bizony kell olyan hely, ahol kipihenhetjük trendkövető kultúrafogyasztásunkat és a totalitásra törekvő állami gyámkodást. Legalább ott hagyjanak békén minket. Erre még a legelszántabb kultúrafogyasztó városi népnek is szüksége van.

A Városligetnek a természeti kultúra részének kellene lennie. Az meg még jobb, ha a természet a város szerves része. Budapesten ez még nem magától értetődő. Néhány díjnyertes (de legalábbis profitábilis), világszámnak szánt épület reményéért könnyű szívvel beáldozunk erdőt, ligetet, vízpartot. Az épített kultúrának továbbra is nagyobb a respektje a fővárosban, mint a megőrzött természeti kultúrának. A városi természeti kultúra védői így könnyen-gyorsan kerülnek a kultúra- és haladásellenesség és/vagy a lesajnált álmodozók kategóriájába.
A Városliget fái túl szépek ahhoz, hogy a nyugalmukat, és azt a nyugalmat, amit nekünk adnak, a profitot hozó high-tech épületmonstrumok körüli fárasztó turistanyüzsgésért felcseréljük. A mindenből pénzt csinálás árt a mentális egészségnek. Épp elég kárt okoztak már a Városligetnek a korábbi évtizedekben is, nagy hiba volt ezt tovább fokozni. Most már viselni kell következményeit. 

A természet és a város szembeállítása mellett zavar, sőt, felháborít a vidék-főváros szembenállásának szítása is. Vannak, akik belesétálnak ebbe a csapdába, de egyre több vidéki és fővárosi lát át a szitán. A mindenkori regnáló hatalom mindig is táplálta ezt az ellentétet az „oszd meg és uralkodj” elvének érvényesítéséhez. Maradjunk annyiban, hogy a tendenciózus áskálódás és manipulatív befolyásolás helytelen emberi viselkedés.

És beszéljünk az idős és beteg emberek mélységes, szívbe markoló kiszolgáltatottságáról, akiknek vidéken is és a fővárosban is egyre nehezebb megőrizni emberi méltóságukat. Beszéljünk a szülők tökéletes magára hagyatottságáról, hogy miként tudnak egészséges, nyitott lelkű embert nevelni gyermekeikből egy szigorúan tekintélyelvű, gyanakvó és fragmentált társadalomban. A mélyszegénységben élő fővárosiak és vidékiek reménytelensége és a sorsukkal szembeni társadalmi közöny az egyik legnagyobb szégyene ennek az országnak. Ahogy a nemi, vallási és etnikai kisebbségek iránti otromba diszkrimináció és ellenszenv is az.

Egészen más szemléletre van szükség a problémák megoldásához: szembenállás helyett szóba állásra. Rengetegféle tudás és tapasztalat van ebben az országban, már csak nyitottság kell a befogadásához.

Ennek az országnak a civil kurázsi, az állampolgári aktivitás és a társadalmi felelősségvállalás még fel nem tárt kincsei. Dölyfös korlátoltságtól, szolgalelkűségtől, lusta önzéstől és nyegle nemtörődömségtől kell megszabadulni az eléréséhez. Ez hosszú tanulási folyamat és a társadalom eddig mindig elbliccelte a tanulás fáradtságát. Talán lassacskán megérik rá. A kirakatban állóknak pedig figyelembe kell vennie és méltányolnia kell a civil szféra véleményét. Aki erre képes, máris sokat tett ezért a társadalomért milliárdok nélkül is.

Kicsi ország vagyunk, hatalmas meg nem értésekkel. Van hova fejlődni.

Napfényes, varázslatosan szép őszünk volt. Szinte kikelet. Legalább a fejekbe ne engedjük be a téli sötétséget.

Kapcsolódó bejegyzés: Nyáridő

Az élő Vekerdy Tamás

Írta: BikassyGergely


Október kilencedikén meghalt Vekerdy Tamás. Különleges ember volt, bár nyilván tiltakozna ez ellen. A legnagyobb magyar gyermekpszichológus. Ezt is elutasítaná. Szerencsére nemcsak nincs közöm a gyermekpedagógiához- és pszichológiához, hanem semmit nem is értek hozzá.

Vekerdy Tamást csak későn ismertem meg személyesen, hosszú évekig, mint a "nagyközönség", tévés és rádiós előadásait hallgattam. Azért hallgattam egyre nagyobb érdeklődéssel, mert nem dicsérte az iskolát, hanem az iskolák hibáit, sőt egyenesen a bűneit hangsúlyozta: a magyar nyilvánosságban ő mondta ki először, hogy az iskola általában káros, kártékony, rosszat tesz a gyerekeknek.

Vekerdy Tamás (1935-2019)

Sok gyermekneveléssel foglalkozó könyve van, mindegyiket nagyon sok szülő olvasta, sajnos, talán nem elegen. És egyáltalán nem értett vele egyet minden szülő. Nyilván rég jártak iskolába. Igaz, én még régebben - és így sem tudom feledni károkozásait. Nálam, sértett embernél, nincs bocsánat.

A blogban nemsokára majd közzé teszem egy fiatalkori regényéről írt, a Népszabadságban is megjelent írásomat.Az a bizonyos regény nem gyerekekről, nem az iskoláról, és nem a pedagógiáról szól.  Vekerdy írónak és költőnek készült, van például egy hosszú és szabálytalan Széchenyi-drámája. Regény, versfolyam, drámatöredékek. Remekmű. Alig méltatták, épp hogy (elkésve) megjelent, játszani nem akarták, eszébe sem jut senkinek. Ismétlem: remekmű.

Mint mondtam, semmi közöm a gyermekneveléshez és a kisiskolásokhoz. Csak annyi közöm van, hogy engem is meggyötört, főleg a gimnázium. Pedig semmi különlegesen, kirívóan rossz nem is történt velem, nem buktattak meg, kirúgni sem akartak. Akkor is rossz volt minden. A tanárok is rosszak voltak, de az iskola maga, az iskolarendszer még rosszabb. Több híres és kiváló ember írt erről a budai Rákóczi Gimnáziumról ünnepi és hálásan köszöntő, zengedelmes emlékezést. Én hálátlan vagyok, bár sok gyötrés után az utolsó hónapokban (vagy csak hetekben?) már a jó példák közé "emeltek": éppen ezért vagyok hálátlan, hogy a kései dicshimnuszra is fütyülve felszabadultan szidhatom és utálhatom ezt az iskolát. Meg az összes többit.

Ezzel köszöntöm a halála után is élő Vekerdy Tamást.

Kukovetz Nana tehetsége és halála

Írta: BikassyGergely

Nem volt szép halála. Horthy vitéz tisztjei száz éve, augusztus elején gyilkolták meg. Két hónappal túl vagyunk a bestiális tett századik évfordulóján, de emléke bármikor főhajtást érdemel.

Nana, a fiatal festőnő egy ideig Párizsban élt és tanult, festett. Nemrég érkezett haza Párizsból. Szeged mellett, talán Szatymaz közelében telepedett le, és festőiskolát alapított nála is fiatalabb tehetségeknek. Szegeden a várost megszálló francia főhatalmasság már tavasztól engedélyezte a fehérterror későbbi vitézeinek gyülekezését, az „ideiglenes fehér kormány” katonai vezérkarának ottlétét. Nyáron, több előző ideiglenesek után Horthy vette át a parancsnoklatot. Most még a városban sincs semmi hatalmuk, minden percüket a franciák ellenőrzik. Majd ők, a franciák adnak vitéz Horthynak engedélyt, hogy mikor induljanak. Hova majd hát? Budapestre, ha a megszálló románok kivonulnak onnan. Pest és Buda messze van, főleg, ha a kivonuló román katonák útvonalát el kell kerülni. Nem, nem, katonákkal, más fegyveresekkel nem akarnak találkozni. Azok még visszalőhetnének...

Kukovetz Nana:Városrész

Nana, a festőnő még május elsején (és talán máskor is) bejárt Szegedre, és röpcédulákat osztott, meg forradalmi plakátokat festett az utcákon, a francia megszálló csapatok észak-afrikai katonáit zavarta velük. Sokan megbámulták. A francia parancsnok néha elküldte, a Horthy-katonák csak nézték, és káromkodva gyalázták. Nekik a káromkodásra volt csak engedélyük. Macsók, munka nélkül...

Augusztus másodikán, amikor a románok megszállják Budapestet, a szegedi magyar tiszt urak végre engedélyt kapnak, hogy induljanak. Lelkes nemzeti tenni vágyással el is indulnak: első útjuk a közeli Szatymazra vezet, valamelyik nemzeti érzelemtől túlbuzgó tiszt (talán maga a híres Prónay?) javasolja, hogy büntessék meg kicsit a pimasz festőnőt. Most már nem ellenőrzik őket a franciák, suhogjon a korbács, a bikacsök, szúrjon az a nemzeti szurony!

Horthy Miklós Szegeden

Ellenálló katona sehol, tehát minden faluban és kisvárosban civileket „büntetnek”. Erről sokat írtak, sok tanú beszámolt róluk. Azt talán alig tudják, sem történészek, sem olvasók, sem senki, hogy a Prónay-vitézek első áldozata Kukovetz Nana, a festőnő volt, aki festőiskolájának házából csak a közeledő lovasok láttán kezdett menekülni. Némely emlékező szerint menekülés közben lőtték agyon, mások szerint félholtra verve becipelték a község főterére, és válogatott kínzások után ott akasztották fel... Juhász Gyula cikket írt volna az esetről, persze nem merték közölni. A költő is félt, Juhász Gyula ellen is hajsza indult. De akkor már a vitézi magyar gárda messze járt, Alföld, majd Dunántúl: mindenhol méltók maradtak a vitézi névre.

Kevés emlék maradt Kukovetz Nanáról: Szegeden, messze a belvárostól egy kis utca neve (nem tudom, maradhat-e a mai Horthy-korban), és az egyik szegedi képtár falán néhány festménye. Remélem, fennmarad a neve és a festményei.

Kukovetz Nana: Római táj

A látogató – Citátumok 17.

Írta: Inkabringa

Konrád György irodalmi öröksége összetett. A gyermekkori és családi emlékek történelembe ágyazottsága, az európai gondolkodástörténet, a szabadságvágyó egyén társadalomba vetettsége sokrétegűvé teszi ezt az életművet.

Konrád Györgyre emlékezve, temetése napján, az első könyvét idézem fel. Ez a könyv, A látogató, félévszázada jelent meg, 1969-ben. Konrád az 1960-as években gyámhatósági gyermekvédelmi felügyelőként dolgozott. Amit könyvében leírt a peremre szorított életek, félredobott sorsok között töltött éveinek tapasztalatairól, a társadalmi elvárásokkal és hivatali közönnyel szembeni ellenállásáról, tehetetlenségéről, kiábrándultságáról - döbbenetesen időszerű napjainkban is. A könyv megírásához talán egyetlen ok vezette: a kiszolgáltatottak és félreállítottak iránti felelősségérzete.
Ez a könyv most, 2019-ben olvasva is vádirat a tehetetlenséget szenvtelen szigorral leplező társadalmi korlátoltságok ellen. Mintha csak egy mai látleletet olvasnánk. 

Konrád György (1933-2019)

Akkoriban nem volt más társadalmi közeg a leszakadó csoportok segítésére, csak a bornírt és közönyös állami szféra. Talán, ha Konrádnak akkor lehetősége lett volna rá, kimenekülve az állami-hivatalos közegből, csatlakozik egy civil szervezethez, de akkoriban még nem léteztek. Ahogy manapság sok szociális munkás, társadalomtudós, pedagógus, jogász és egyéb szakember menekül ki az állami szociális szférából, és keres valódi, aktív és kreatív megoldásokat a civil szférában, a félévszázada sem megoldott társadalmi problémákra. Mert most még vannak az államtól független civil szervezetek. Még vannak…

Létük közügy és nem közöny tárgya. Ha valamire szüksége van ennek a társadalomnak, akkor felelős, önállóan gondolkodó és tevékeny állampolgárokra a leginkább. Vagyis civilekre. 

A politikai szemfényvesztés, a közéleti hőbörgések és a bulvárlatyak korában senki nem figyel azokra, akikről Konrád György írt. Pedig a társadalmi jólléthez vezető úton sokkal inkább érdemesek a figyelemre, mint az előbb említettek.

Emlékezés ez most Konrád Györgyre, aki szabad szellemként élt ebben az országban, ahol a szabadságtól félnek a legjobban: a szabad döntéstől, a szabad gondolkodástól, az öntevékenység szabadságától.
Egyúttal főhajtás ez a peremre szorítottakért, a magukra hagyottakért, valamint a felelős elkötelezettséggel dolgozó szociális szakemberekért, a társadalomtudósokért és az állami gyámkodástól független civil szervezetekben tevékenykedőkért. Mindazokért, akikre nem figyel ez az ország. 

A citátumok most Konrád György A látogató című könyvéből következnek.

„Kiskorú gyermekeinek, valamint az államérdeknek védelmére fölhatalmazva, az a dolgom, hogy összebékítsem körülményeivel, s hivatalból ellenezzem hajlandóságát a szenvedésre. Teszem, amire a törvény és tapogatózó ítéletem feljogosít, s megbabonázva nézem, milyen ronccsá, semmivé zúzódik, ahogy a rend lecsap rá.”

„Helyük volt a világban, ha nem is több, mint a repesznyomoknak házaink vakolatán.”

„Hadd kínlódjanak itt körülöttem, ahogy már megszokták, ahogy már megszoktam, ahogy már fel sem tűnik.”

„Zavarban vagyok, megszököm.”

„Ügyirataim szereplői zöldágra vergődnek, vagy végképp letűnnek a pályáról, de jönnek helyettük mások. Mit tehetek a kudarchelyzetek mozgalmas mozdulatlansága ellen? Semmit, majdnem semmit. Farkasszemezek vele, példázatokat ollózok ki a csődből, jegyzőkönyvezem a kisiklásokat. Megkövesedő emlékezetem helyt ad a botrány fényképeinek: íme ez, íme az, aki viseli, okozza, nem érti, megtorolja, jajveszékeli, rettegi és keresi a szenvedést. A közöny és az átlag ügynöke vagyok, kerülni próbálom a szerződésszegést, de néha tökéletesen megfeledkezem megbízóimról. Rácsukódom áldozataimra, ahogy kimorzsolódnak a világból a törődésből, mely nem is testüket, éveik történetét roncsolja el.”

„Így tárolja a társadalmi rendérzék menhelyen, elfekvő kórházban, elmegyógyintézetek zárt osztályain a felnőtt roncsokat is, elkülönítve a működőképes többségtől, fegyelmezett türelemmel várva gazdaságos elhalálozásukra.”

„…majd az ápolda vezetőivel kezet rázva lesietnék az oszlopos kocsifeljáróhoz, ahol az autó félig leeresztett ablakán dobolva már türelmetlenül várna a taxisofőr, hogy visszaszállítson ebből az emberbarátian álcázott ravatalozóból a balesetein átözönlő városba, ahol mindkettőnknek munkahelye, családja, tagolt beszédre képes baráti köre van, s ahol többé-kevésbé hatékony szervezetek működnek, hogy észszerűen elkülönítsék tőlünk, feladatkörünket ellátó, szabad polgároktól a nem közénk valókat, az alkalmazkodni képtelen selejtet, az önmagát nyers műveletekkel szabályozó társadalom melléktermékeit: utálatos tengődésükkel ne is emlékeztessenek bennünket semmire, ami őbennük és mibennünk esetleg közös.”

„Ostobaság, de egyre nehezebb délutánonként rácsuknom szekrényem ajtaját panasszal teleírt ügyirataimra. Néha azt gondolom, vereségekben gázolni naponta anélkül, hogy rajtaveszthetnék, szüntelen tartozásban élni, anélkül, hogy nekem lennének adósaim, húsz percet, legföljebb fél órát szánni egy jegyzőkönyvnyi meghallgatásra, mert várnak a többiek, panasztevőt és bepanaszoltat formai ürügyekkel egyaránt lerázni, gyanítva, hogy rövidesen szerepet cserélnek, reménytelen ügyeket látszatintézkedésekkel félretolni, bizonytalan értesülések, elfogult tanúvallomások alapján sietős határozatokat hozni, a kisebb érdeket a nagyobb érdekért rövid habozás után feláldozni, egyetlen kudarc kivételességét nevetséges jogászi szólamokkal a hasonlók sokaságába besorolni, a köznapi esetet a különlegesek mellett elfelejteni, részvét és harag vargabetűi helyett jogszabály és lehetőség rövidített útját követni, több ezer ügyfelet szolgálni futólagosan, ahelyett, hogy csak hármat-négyet vagy csak egyetlenegyet feloldhatatlanul, néha azt gondolom, szélhámosság.”

„jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk.”