Shakespeare és a Bermuda-háromszög

Írta:BikassyGergely

Ezért is jó Shakespeare-t olvasni, mert soha nem gondolt érdekességre is bukkanhatunk.

A Vihar szép és ismert darab, mégsem játsszák eleget. (Én például nem is láttam). Babits 1916-os fordítása kis csalódást kelt: a lírai szépségeket egyenrangúan, a durvaságokat ügyetlenebbül hozza. 

De nem csak ez az érdekes, hanem az 1961-es magyar kiadás jegyzetei. Ebből megtudható, hogy annak idején a darab azért is szólt a kortársakhoz, mert nagy visszhangot keltett a csak néhány éve felfedezett Bermuda-szigetek földjének sorsa. Szenzációs hajókatasztrófákról zengett a bulvársajtó. Ebből indult ki az író (a darab más forrását 1960 körül nem ismerték, lehet, hogy most sem). 

Örömmel és pusztító viharral, veszéllyel, de megmentő varázslattal teli a sziget. Sok szó esik rejtélyesen elpusztult hajókról. Már akkor is? - gondolnánk éppen, amikor a kérdőjelből nálam hatalmas felkiáltójel nőtt. Örökzöld rejtély még ma is a "Bermuda háromszög" sok katasztrófája, tudósok és sci-fi-írók kutakodnak róla már rég. Az, hogy "megmagyarázatlan rejtély", ezt persze a reklám, a sci-fi, és a tömegújságírás kiáltja, az igazi tudósok alig látnak e hajó- és repülőkatasztrófákban megfejthetetlen, misztikus rejtélyt. Itt a piac fújja a passzátot.

Ezért örvendek a felkiáltójelnek. Lehet, hogy bősz angol irodalmár-kutatóknak rég feltűnt, magyar Shakespeare-búvároknak szerintem alig. Ebben a magyar kiadásban sem említik meg, bár 1961-ben itthon még alig virágzott a "Bermuda-háromszög" titokburjánzása. Magam boldog vagyok, hogy az egész Shakespeare-rel kezdődött, vagy legalábbis nála bomlott ki először, és rögtön, azóta is páratlan rejtelem-virágoskertté. Ehhez a hamar felejtett angol papir-bulvár nem lett volna elég.

Spektrum-tévék,  Spektrum-nézők, hódoljatok Sekszpir Viliamsznek!

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Kortársunk Shakespeare

Shakespeare a grániton

Ó, William

Szabadság. Szeretjük?

 Írta: Inkabringa

A szabadság szóról ilyenkor nyáron sokaknak az éves fizetett szabadság jut eszébe, a holiday. De én nem erről a szabadságról írok. A szabadság egy filozófiai, politikai, művészeti és antropológiai fogalom. Nem fogom definiálni. Az bizonyos, hogy a szabadság nem egyenlő azzal, hogy azt csinálok, amit akarok, mert az nem szabadság, hanem önzés és felelőtlenség. A szabadság valami más, sőt az is szabadság, amikor önzetlenül és felelősen felülemelkedünk saját érdekeinken.

A szabadság érzetére nagyon sok meghatározás mondható. A belorusz Free Theatre megalakulásának 10. évfordulójára megjelent könyvben egy csokorra valót találunk abból, kinek mit jelent a szabadság. (A könyv: On Freedom: Powerful polemics by supporters of Belarus Free Theatre) 

Évekkel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmet a Free Theatre társulatáról és a belorusz állapotokról, írtam is róla a blogban. (ITT olvasható.) Azóta nyomon követem őket. Megrázó, bátor és elszánt az a küzdelem, amit a társadalmi igazságosságért, a művészet szabadságáért és a diktatúra ellen tesznek. A dokumentumfilmben még reménytelenül beszéltek a politikai változás lehetőségéről. 2010-ben is utcára vonultak a beloruszok az elcsalt választás után, azt brutálisan leverte a hatalom, a nagyvilág diszkrét félrenézése mellett. Most sem lehet tudni, mi lesz a belorusz emberek sorsa. Az emberek sorsa úgy általában nem fontos tényező a világpolitikában.

Minszk 2020 (Fotó: Sergei Gapon/AFP)

Amikor a brutális rendőri fellépés után nők vonultak virággal az utcákra, eszembe jutott a portugál szegfűs forradalom. Más helyzet, de kockázata annak is volt. A portugáloknak sikerült. Szeretném, nagyon szeretném, ha a beloruszoknak is sikerülne. S talán egyszer majd a magyaroknak is. Újságírók belorusz tüntető nőket faggattak: nem félnek a hatalmi megtorlástól? A válaszuk az volt, hogy de igen, nagyon félnek, de attól még jobban félnek, hogy a gyerekeik ebben a szennyes rendszerben nőnek fel. Eddig az erkölcsi felismerésig kell eljutni valahogy a materiális javak miatti megalkuvások helyett.

A Free Theatre 2005-ben alakult Minszkben. Egy házaspár, Nikolai Khalezin író, újságíró, emberjogi aktivista, és felesége, Natalia Koliada producer, valamint Vladimir Scherban rendező alapozta meg a színház irányvonalát. Máig ők vezetik a színházat – 2010 óta Londonból. Az akkori Lukasenko elleni tüntetések miatt menekülniük kellett. Azóta Londonból szervezik a világ minden pontján, és ami az igazi kockázat, Minszkben, a színházi előadásaikat. A próbák London és Minszk között Skype-on zajlanak. Egy újabb bizonyíték arra, hogy színházat csinálni mindenhogyan lehet. A hatalmi gépezet sosem képes teljesen letarolni az emberi gondolatot és alkotóerőt. Ha belegondolunk kis hazánk jelenlegi állapotába, itt is ez az egyetlen reményünk. De ebben olyan erő van, amitől van miért félnie a mindenkori hatalmon levőknek.

Balról jobbra: Vladimir Shcherban, Natalia Koliada, Nikolai Khalezin

Natalia Koliada azt nyilatkozta, hogy az országból ki és beutazás mindenki számára lehetséges, ez már új típusú diktatúra, nincsenek lezárva a határok, mindenki jöhet-mehet. Ámde az országon belül csak az és csak úgy történhet, ahogy a hatalom kénye-kedvének megfelel. Kritikus hang, problémafelvetés, eltérő vélemény vagy nézőpont szóba sem jöhet. Az országon belül ketrecbe van zárva a személyes és társadalmi alkotó- és cselekvőerő. Vajha honnan olyan ismerős ez? Tele vagyunk költői kérdésekkel kis magyar hazánkban is. Sosem értettem, egy kirakatban álló miért hiszi azt, hogy igaza egyedül csak neki lehet? Ha ezt megérzem valakiben, minden érdeklődésem kihuny iránta. Nem a kirakatban állók bálványimádása és szobortalapzat-építése a dolgunk.

A Free Theatre Minszkben tartott előadásai gyakorlatilag illegálisak, a hatalom üldözi őket. Raktárépületekben, magánlakásokban, elhagyott terekben találják meg a játszóhelyüket. A színészeknek és a közönségnek is érdemes útlevéllel a zsebben érkezni az előadásra, hogy ha lecsapnak rájuk, akkor azonnal menekülhessenek. Így van ez sok más területen is az országban. Nem mindenkinek sikerül elmenekülni a hatalom bosszújától. A belorusz börtönökben szép számmal raboskodnak politikai foglyok.

A színház repertoárja rettentően ingerli a hatalmon levőket, mert ez a társulat nem csak az esztétikai minőséget, pláne nem a szórakoztatást tűzte zászlajára, hanem a társadalmi igazságtalanságok, a diktatórikus arrogancia és az intolerancia közösségromboló megnyilvánulásait. Ahogy az alkotók megfogalmazták, a legnagyobb bátorságra ahhoz van szükség Minszkben, hogy arról beszéljenek, ami nehezíti, netán elviselhetetlenné teszi a beloruszok életét. Ebbe a színházba azért járnak az emberek (titokban, biztonságukat kockáztatva), hogy ne elmeneküljenek a problémáik elől, hanem épp ellenkezőleg, alig várják, hogy végre kimondja valaki azt, amit a hivatalos nyilvánosságban nem lehet.

Beszélnek a nők kiszolgáltatottságáról, a családon belüli erőszakról, a halálbüntetésről, az öngyilkosságról, depresszióról, LMBTQ-ról, a fogyatékkal élőkről, a menekültekről, és a hatalmi elvárásoktól bármiképpen eltérő gondolkodásmódokról. Nem csupán megrendezett színházi előadásokkal, hanem Minszkben, vagy a világ egyéb városaiban tartott performanszokkal is.

A Fortinbras Theatre Laboratory a fiatal színészpalánták képzésének helye. Persze a Free Theatre esetében a „hely” totálisan relatív fogalom. A fiatalok a legnagyobb titokban Skype-on követik a színházi képzés kurzusait, és Minszkben utcai performanszok és titkos előadások keretében mutatják be tudásukat. Minden hatalmi fenyegetés dacára újabb és újabb fiatalok csoportjai csatlakoznak képzésükhöz. A színházcsinálást és társadalmi felelősségvállalást együtt tanulják meg. A hatalmon levők legnagyobb vétke, és általában legnagyobb balfogása, ha a fiatalok alkotó- és tetterejét akarják igájukba hajtani. Ilyesmi ambíciói honi hatalmasainknak is vannak.

A színház honlapján belül működik a Ministry of Counterculture, ami a világban élő, társadalmi igazságtalanságok ellen felszólaló művészekről ad híreket. A Free Theatre épp olyan, a világ különböző pontjait összekötő underground hálózatot épített ki a színházi szcénában, mint annak idején Lawrence Ferlinghetti az irodalomban. Bámulatos és tiszteletreméltó. Amit és ahogy a Free Theatre csinál, azt igazi bátorságnak, közösségi elköteleződésnek és a legnemesebb színházteremtésnek nevezhetjük.

Szabadság, amit szeretünk.

Kapcsolódó bejegyzés: Instabil elemek

Axiómán innen és túl (Rubens/Esterházy)

Írta: Inkabringa

A járvány, ami most elárasztja a világot, eltépi az embereket a közösség élményétől. Kínában a Holdújévet, a világ más tájain a karnevált rombolta szét, most a húsvétra készülő keresztények és az arab világ muszlim közösségi ünnepeit zilálja össze. A járvány arra kényszerít, hogy ne keveredjünk, ne érintkezzünk, ne legyünk más emberek között, maradjunk magunknak. Csakhogy az ember társas (sőt mi több: társadalmi) lény. Nem tudunk létezni mások nélkül. Ezért olyan megrendítő, amikor másokra veszélyes biológiai fegyverként kell magunkra tekintenünk. Mert járványok idején nem csak attól kell félni, hogy elkapjuk, hanem attól még inkább, hogy továbbadjuk a kórt. Az egyéni és társadalmi felelősségvállalás csimborasszója egy járvány. 

Milyen sokat olvastam különféle történelmi és kultúrtörténeti könyvekben ezt a szókapcsolatot: „járványok idején”. Kemény világ volt. Mindig úgy hittem eddig, csak volt. Most meg van. Egy újabb tapasztalat. Csak még nem tudjuk a saját emberi nyelvünkre lefordítani és megzabolázni, megérteni. Még csak a rettegés, a nekifeszült küzdelem, a hárítás és a sötétben fütyülés szintjéig jutottunk el. Teljesen mindegy, hogy súlyosak, vagy nem súlyosak egy járvány következményei, ha az emberek biztonságérzetére rosszul hat. A nyugalom nagy erény. 

Bár axióma, hogy a mai kor embere a végletekig elidegenedett és képtelen magát korrelációba hozni másokkal, mégis vannak olyan ősi késztetéseink, amelyek a többi emberrel való önfeledt és örömteli keveredés igényét ébren tartják bennünk. Egy járvány nem engedi az ilyen önfeledtséget, a közösségbe feledkezés örömét. Járványok idején az emberek bezárkóznak, és várják, hogy elmúljon fejük felől a baj.  

Mindazonáltal az életet szeretni járvány idején kell csak igazán.

Minap láttam az Ódry Színpadon Esterházy Péter Rubens és a nemeuklidészi asszonyok című darabját, melyet az alkotók némiképp átírtak oly módon, hogy Esterházy Hasnyámirigynapló című könyvét is beledolgozták.

Esterházy 2007-ben megjelent dramolettjében Rubens halálát írta meg. A flamand festőzseni olyan plasztikusan és érzékletesen, sőt mi több érzékien tudott festeni, lett légyen szó tájképről vagy emberi testről, hogy vele kapcsolatban a földi élet múlása fel sem merülhet, hiába halt meg évszázadokkal ezelőtt. Rubens a tehetségével tisztában levő, teljes életet élő ember, akinek az alkotás és az életszeretet, nota bene a földi élet szeretete, magától értetődő axióma. A művészeti alkotás is egy teremtés, épp ezért minden művészet egyben istenkísértés is. Ahogy a darabban elhangzik, Rubens, „aki képeivel kijavítja a világot, úgy viselkedik, mint az Isten”. Egy másik művében ezt írta Esterházy:”A nagy író újra kitalálja nekünk a világot. (A művészet ezért istenkísértés)”.

Most, a járvány által megtépázott karnevál után, és húsvétvárás idején különös tanulságokat hordoz ez az előadás.

A színházi előadás alkotóit dicséri, hogy volt érzékük, és főként merszük ahhoz, hogy ezt a két, földi életet ünneplő alkotót - Rubenst és Esterházy Pétert - játékosan összekapcsolják. Az előadás alatt Rubens szájából halljuk Esterházyt, és Rubensszé válik Esterházy. Egy mélyen élő, rejtett párhuzam ez: két, az életszeretetet elegáns könnyedséggel vállaló ember évszázadokon átívelő lélekrokonsága.

Az előadásban Rubens/Esterházy szerepét Pogány Judit alakítja. Zseniálisan. A feje tetejére fordított világ karneváli szellemének csodája ez az alakítás. Pogány Judit elevent és holtat, férfit, nőt és gyermeket, tárgyat vagy állatot, növényt vagy elvont fogalmat is pompázatos minőséggé tud formálni. Ő is egy teremtő lélek.

Pogány Judit

Rubens a köszvénytől, Esterházy a ráktól szenvedett élete végén. „A szenvedés egy hülyeség, nincsen értelme”, mondja a darabban Rubens, és „a szenvedés a Teremtés butasága, megalázza, csak megalázza az embert, nem igaz, hogy megtisztít, hogy alázatra nevel, nem igaz, hogy önismeretre nevel, hogy jobban megismerem magam, nem igaz, hogy jobban megismerem a világot, az Istent, nem igaz.” Évekkel később Esterházy a Hasnyálmirigynaplóban, saját megélt szenvedései kapcsán sem jut más következtetésre.

A bigott vallásosság messze állt Esterházytól, bár mélyen istenhívő volt. Úgy hitt Istenben, hogy percig sem telepedett bele a szemforgató szentfazékság pöffeszkedő felszínességébe. Szeretett élni szabadon gondolkodóként. Vagyis szeretett élni emberként. Nem vallásosként, és nem istenhívőként is, szimpatikus nekem az ő istenhite, mert nem egy mindenki számára kötelező kizárólagos vonatkozási pontnak, hanem magánügynek tekintette saját hitét. „AZ Úr szántszándékkal nem teremtett selejtet, hogy úgy mondjam, nem bűnöst teremtett az Úr, hanem szabad embert, aki így szabad a bűnre is. Nagy különbség” – mondja Rubens/Esterházy. Máshol így beszél ugyanő: „Az Isten nem mentőöv, nem egy oxigénsátor, egy vastüdő, egy művégtag, az Isten, fiam, nem egy Bayer-Aspirin”.

Esterházy Péter

A földi életet szerető és ünneplő, csillogó intellektusú Rubens és Esterházy jó társaságot talált volna Rabelais skolasztikát orvostudománnyal ingerlő szellemdús személyében is. Ahogy Mozart is ebbe az életigenlő társaságba tartozik. Az optimális az lenne, ha ez az oktondi emberiség élhetne szabadon, de ráébredne saját felelősségére. Járvány idején kevés esély van erre, de akad ennek egyéb akadálya is bőven, melyek nem múlnak el úgy, mint egy járvány, hanem egyik nemzedékről a másikra örökítve velünk maradnak. A szenvedés rabságban tartja az embereket, legfeljebb túlélnek görcsösen, de nem tapasztalják meg Rubens/Esterházy és Mozart ragyogó, felszabadító életszeretetét. Nehezen válhat így a 21. századi ember axiómájává Rubens/Esterházy mondata: „nekem nem démonaim, nekem angyalaim vannak”.

Hol van Szodoma? (Térey János: Lót - Szodomában kövérebb a fű - Örkény Színház)

Írta: Inkabringa

Térey János utolsó drámáját decemberben mutatta be az Örkény Színház. Címe: Lót –Szodomában kövérebb a fű. Térey úgy meséli el ezt a jól ismert történetet, hogy jeges iszonnyal meredünk rá mai világunk állapotára.

Vajon az cselekszik helyesen, aki alkalmazkodik a társadalom adott állapotához, vagy az, aki ellenáll a társadalmi elvárásoknak? Ki tudja? Mindenki legjobb belátása szerint dönt. S vajon Lót és családja melyik viselkedési formát képviseli? Korántsem egyértelmű. Lót az isteni parancsot teljesítő erényes ember, vagy a szodomai romlottsággal kiegyező hipokrita?

Mert nézzük csak: Lót feddhetetlen polgár, gazdag és sikeres vállalkozó, figyelmes férj, gondoskodó apa, aki zokszó nélkül betartja Isten törvényeit, egy Istennek tetsző erényes ember. Ugyanakkor Szodomában él évtizedek óta, vagyont és pozíciót szerzett, itt lett, úgymond, tényező. Lót, aki engedelmesen követi Isten parancsolatait, belenyugvóan elfogadja Szodoma szokásait is. Beilleszkedni akar mindenáron. Megbecsülésre és elismerésre vágyik. Az erény mintapéldája, mondják róla. Büszke arra, amit elért, némileg önelégült. Felesége élvezi a végre megtalált jómódú és komfortos nyugalmat, lányai természetesnek veszik a jólétet, a három autót, a társadalmi pozíciót erősítő házasságot, meg a térerőt. Mindannyian építői, attribútumai Lót erényes életének, s teszik, amit elvár tőlük. Amíg nem bomlik meg ez a jóléti kirakat, nem is ellenkeznek ellene. Egy boldog család. Szemernyit sem zavarja őket környezetük romlottsága, mert ők felül állnak mindezen, állítják.

Térey okos, szigorú és következetes analízise Kovalik Balázs nagyszerű rendezésében végig feszült figyelmet vált ki belőlünk: az őszinte szembenézés feszültsége ez. Nincs felmentés, ez a pomádés látszatokra épített világ leleplezte önmagát, és ha nem kap észbe, a vesztébe rohan.

Ismerjük a bibliai történetet, Szodoma bűnös város, nyakig merült a fertőben, nincs mentsége Isten előtt, pusztulnia kell. Térey Szodomája nemcsak a paráznaságba süllyedt bele, de a felszínes magamutogatásba, a gyilkos pozícióharcokba, a hiú belterjességbe, a végtelen önzésbe, a szellemi sekélyességbe, az aljas manipulációkba, a kirekesztésbe, a gyűlölködésbe és a züllesztő mohóságba is. Nevetséges és iszonyatos egyszerre. Főként mert tudjuk, ez a valóság, amiben élünk. A Lót házába toppanó angyalok makacsul ragaszkodnak Isten parancsához: Lót erényes, méltó a megmenekülésre. De látjuk, érezzük, a családnak, és szíve mélyén Lótnak sincs kedve lemondani e fényűző pocsolyáról, ami Szodoma.

Az előadás lassan kibontja, a Téreyre jellemző kegyetlenül őszinte tisztánlátással, hogy Lót vagyona, háza, autói, karrierje, társadalmi pozíciója mellett a felesége, a gyermekei, a családja is státuszszimbólumok. A társadalmi érvényesülés és megbecsültség attribútumai és eszközei. Egy idő után felmerül bennünk, hogy az isteni parancsolatok engedelmes követése is talán csak a nagybátyjával, Ábrahámmal való örökös vetélkedés része.

Ebből a tökéletes, a társadalmi elvárásoknak messzemenőkig megfelelő világból két dolog hiányzik: a szeretet és az emberi tudat cizelláltsága. Nem épp mellékes tényezők. Hiányukban ugyanis a legtökéletesebb boldogságot mutató kirakat is könnyen megreped és darabjaira hullik.
"Ebben a darabban senkivel nem lehetett azonosulni, végül is mindenki vállalhatatlan" - ezt a mondatot hallottam két fiatal néző előadás utáni beszélgetéséből.

Térey bravúrja, hogy ezt a bibliai történetet görög tragédiaként meséli el, miközben a mai korról beszél. A kicsinyes, gyűlölködő, manipulatív és megalkuvó mai magyar valóságról is van mondandója, de ennél sokkal távlatosabb és könyörtelenebb Térey drámája. Hogyan váljunk Lóttá? Hogyan ne váljunk Lóttá? Ezzel a dilemmával szembesíti nézőit. Milyen rettenetesen nehéz megtalálni a helyes utat.

Térey szövegét Kovalik Balázs rendezése még erősebbé tette. Bárcsak újra rendezne Magyarországon, újra és újra. Gálffi László és Kerekes Éva (Lót és felesége) minden érzékeny árnyalatát megmutatják ennek a dilemmának. Az előadás végig feszültséggel teli, nem válik unalmassá, dagályossá, deklamálóvá, miközben egy jól ismert történetet látunk minimális cselekménnyel, absztrakt térben, ókori görög színházat idéző kórussal, polgári szalondrámákból ismert affektált párbeszédekkel és megállíthatatlanul hömpölygő elmélkedésekkel.

Hogy hol van Szodoma, arra is megadja Térey a választ. Szodoma nem egy konkrét hely, ahonnan elmenekülhetnek a pusztába, hegyre, barlangba, fák közé, vagy a világ bármely más pontjára: Szodoma bennük van. Viszik tovább egyik nemzedékről a másikra. Akaratosan, felelőtlenül, szeretetlenül, gondolattalanul. Praktikus megfeleléskényszerből.

A Lót Térey János utolsó drámája. Iszonyú testamentum. Pedig biztosan nem annak szánta, inkább csak figyelmeztetésnek, hisz ő élni és írni akart még sok-sok évig, de hirtelen megállt a szíve, és most ez a színmű maradt az utolsó üzenete nekünk. Borzasztóan komor ez az üzenet, és még kétségbeejtőbb, hogy vitathatatlanul igaza van. Nincs hova hátrálni tűpontos elemzése elől. Nem őrjöngő átkozódás ez, nem sértett sziszegés, nem önfelmentő nyafogás. Metsző intellektusú, szigorú számvetés kis hazánk és az emberiség mostani állapotáról.

Térey testamentuma nem gyászbeszéd, hanem felkiáltójel. Nem bizonytalan sóhaj a mondat végén, hanem szabatos, tényszerű látlelet.

Innen kell megoldást találnunk e kis hazában és e kerek glóbuszon. Immár nélküle.

Térey János

Túl a látszatokon

Írta: Inkabringa

A bizalom a társadalom építőköve. Szerencsére a világon mindenhol vannak empatikus, másokra nyitott emberek, akik képesek az együttérzésre, túllátnak a saját életterükön és érdekeiken, megértenek másokat, alkalmasak az önreflexióra. A bizalmam irántuk múlhatatlan. Ők a társadalmi bizalom építőkövei.

Ha a társadalmi bizalom megtörik, akkor nem marad más, csak a látszatok. Kis hazánk nem az egymás iránti elfogulatlan figyelem földje manapság. Például a szegény-jómódú, főváros-vidék, fiatal-idős, cigány és nem cigány, értelmiségi és nem értelmiségi közötti ellentétek virágkorukat élik. Butaság ez, persze, meg lusta tájékozatlanság, egymás iránti érdektelenség, a kasztba tartozás bárgyú befolyásolhatósága is. Mindezen korlátoltságok az elitet és az alul iskolázottakat is sújtják. Ez benne az igazán aggasztó.

Mégis vannak dacosan üdítő ellenpéldák. Most kettőt említek: az egyik film, a másik színház.

Az Egy nő fogságban című filmnek, annak ellenére, hogy dokumentumfilm, meglepően nagy visszhangja lett. Ez örvendetes. Én csak egyetlen (számomra legfontosabb) aspektusát említem meg: ez a bizalom ereje. Főszereplője egy asszony, aki egy család rabszolgájaként éli mindennapjait. A látszat szerint mindent a családnak köszönhet ez a szerencsétlen, hisz ők mentették meg gonosz emberek karmaiból. Valójában rabként tartják, szabad mozgását megtiltják, minden szeretetkapcsolatától megfosztják, elszigetelik a világtól, alázzák, bántalmazzák, bűnbakká teszik. Ő pedig tűri ezt, mert nem lát kiutat.

Tavaly ősszel a Verzió Filmfesztivál vetítőjében a film végén egy pillanatra megállt a levegő. Csend volt. Döbbent csend. Aztán kitört az ováció. A nézők azt mondták, a tapsot messzemenőkig megérdemlik az alkotók, de az ováció annak a filmbeli asszonynak szólt, aki mellett a dölyfös népek csak elmennének az utcán, pedig ő messzebbre jutott, mint amire ők a társadalmi védőburkuk nélkül valaha is képesek lennének. Elképesztő, milyen mélyről indult, milyen reménytelen kiszolgáltatottságból és számkivetettségből és milyen messzire jutott: a személyes szabadságig és önrendelkezésig.

A film legerősebb mondata, amit a rendezőnek válaszolt az asszony, hogy miért nem próbált eddig megszökni ebből a rettenetes helyzetből: mert egyedült volt és nem számíthatott senkire. Féltette a lányát, aki legalább kimenekülhetett ebből a reménytelenségből. Az asszony sorsának megoldásához egyetlen ember bizalma elég volt. Ő a film rendezője, aki kamerájával eljutott a látszatoktól az empatikus megértésen át a segítségadás természetes gesztusáig. Az asszony lassacskán elhiszi, hogy akadt valaki, akiben megbízhat. Ez visszaadja a tetterejét, az elszántságát, az akaratát. Egyetlen ember bizalma megválthat egy egész emberi életet, aki aztán két további ember életét válthatja meg: a lányáét és az unokájáét.

A másik példám egy színházi előadás. Budapesten láttam a B32 Galériában, és egy vidéki kisvárosban élő barátunk hívta fel rá a figyelmünket. Ó, bár sokkal gyakoribb és természetesebb lenne ez e honban! A vidék-főváros ellentét is kedvelt sztereotípia kis hazánkban. A komfortzónából kitekintés nem divat mifelénk, és ez sajnos óhatatlanul korlátoltságokhoz vezet.

A korlátoltságokon olyan elegáns, megértő és elfogadó nagyvonalúsággal kell átlépni, ahogy Hajdu Szabolcsék teszik a lakásszínházukkal. A Látókép Ensemble egy lakásszínház, amelyik országra (és az egész országnak) szóló előadásokat csinál. Egy szobányi empátia és bizalom. Mint egy falat kenyérre, olyan szüksége van erre e kényszerekben fulladozó országnak.

A Kálmán-nap című előadásnak atmoszférája van, erős és őszinte. Mint az Ernelláékban, ezúttal is két házaspár áll a középpontban (Hajdu Szabolcs, Török-Illyés Orsolya, Földeáki Nóra, Szabó Domokos) és az egyik házaspár kisegítő személyzete (Gelányi Imre). Itt jegyzem meg, azok számára, akik nem oly járatosak a magyar nyelvjárásokban, hogy Földeáki Nóra olyan makulátlanul hozza a kelet-magyarországi dikciót, hogy még a nyelvészek is csodájára járnának. Ez is egy finom árnyalatot ad a darab sokrétűségéhez.

Földeáki Nóra és Szabó Domokos

Semmi színpadiasság, semmi színészkedés nem volt ebben az előadásban és mégis, ilyen erős és meggyőző színészi játékkal rég találkoztam. Ez az öt színész úgy létezett a nézők között abban a szobányi térben, hogy percig sem gondoltam, itt most színjáték folyik a szó rossz, a nézők számára már megunt értelmében. Mert nézőként olykor kellemetlenek a nagyáriákról és nagymonológokról, a taknyos sírásokról, a lábunk előtt fetrengésekről és hőbörgő üvöltözések óraműszerű tálalásáról szóló előadások. Az élet nem ennyire explicit: ami belül dúl, azt a konvenciók és elfojtások hamuja fedi. Hajduék engedték, hogy involválódjak, hogy belemerüljek ebbe a különös és mégis oly igen köznapi névnapozásba. Ezért hálás vagyok mint közönség.

Két középkorú házaspár, akik már elértek valamit az életben. Látszólag. Frekventált lakóhely, szép ház, márkás autó, társadalmi pozíció, újonnan épített nyaraló, elit iskola a gyerekeiknek. Lehetnének olyanok, mint Jacques Tati a fogyasztói társadalom hajnalán készült Nagybácsimjának javakat birtokló dölyfös kispolgárai, de a Kálmán-nap szereplői érzékenyebbek és értelmesebbek náluk. Reflektálnak a világra és benne önmagukra: mindez megvan, és akkor mi van? Mi értelme van az életnek, ha ilyen pitiáner célokért kell végiggürizni? Kell még valamit szerezni, bizonyítani a társadalmi kirakatba? Vagy bedobják a gyerekeiket is ebbe a mókuskerékbe és aztán jön a szemétdombra vetett öregkor és a halál? Meneküljenek? De hogyan? Hova? Menjenek külföldre? Váljanak el? Maradjanak együtt?

Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya

A frissen megözvegyült, halott gyermekét is gyászoló, végtelen fájdalmát zárkózottsággal leplező, magányos, szeretetéhes alkalmazott alakja sistergően világított be a két házaspár életébe. Kivert kutya tekintetével, félszavaival, engedelmes szolgálatkészségével, alázatos mozdulataival a szegény ember sóvárgását fejezte ki a jómódúak (látszat)élete után. Legalább nincsenek egyedül, még ha elveszettek is a kibélelt világukban. Az ő magányba zuhant élettragédiájához képest önsajnáltató nyafogásnak tűnt olykor a házaspárok kiút keresése. 

Gelányi Imre

Halványan felsejlik a honi politika és közélet hitványsága, de a beszélgetések inkább a gyerek iskolaváltása és a rosszul megépített szobagaléria körül forognak. Egy igazán igazi mai magyar történet. Megmutatja dokumentumszerű pőreséggel a látszatokat, és mélységes megértő empátiával azt, ami a látszatokon túl van.

Ez az előadás úgy megrázó és katartikus, hogy nincs benne robajos drámai vergődés, nézőket feszengésre késztető őrjöngő szenvedés, mások kárán röhögés. Megrázó ilyen szobányi intimitásban ránézni a köztünk élő emberi sorsokra.

Az előadásnak egyetlen hibája volt. Arról sem az alkotók, hanem a befogadói konvenciók tehetnek. Úgy éreztem, a taps ügyetlen reakció volt a közönség részéről az ellaposodott színházi konvenciókon átlépő előadás után. Egyszer egy koncertteremben éreztem azt, hogy olyan megrendítő és személyes csoda történt, ami után ormótlannak tűnt a taps. Legjobb lett volna, ha ez a Kálmán-napi maroknyi közönség, együtt vagy egyenként, köszönetet mond az alkotóknak.

Abban a szobányi térben empátia és bizalom született.

Mezzo, Négy évszak, Don Giovanni stb.

Írta: BikassyGergel


Ilyenkor, évszakváltás idején talán még érdekesebb hallgatni Vivaldi Négy évszakját, mint máskor. Sőt, nézni. Nézni, a Mezzón. Többedszer ismétlik mostanában egy japán sztárhegedűs produkciójában. Ha jól látom (mert hallgatva nem dönthetném el) korabeli zeneszerszámokon játsszák.

Remélem, ismétlik még a legutóbbi Don Giovannit is, a 2017-es Aix-en-Provence-i fesztivál zajos sikerét. Engem lenyűgözött. A Négy évszaknál sem merészelném a főhegedűs játékát elemezni, és most sem az énekesek teljesítményét értékelem, ezt meghagyom az Index Fórum "Fidelio" nevű szaktopikjának. Ott általában azok szólnak, gondolom, jogosan, akik nagyon értenek a zenéhez és az operaénekesekhez, a hangokhoz. Miként a magyar sajtó híres/hírhedt Fáy Miklósa, aki kedvvel és élesen, olykor nagyon élesen, mindenesetre, gondolom, mindig nagyon értően ítélkezik, akkor is, amikor véletlenül nincs igaza.

Engem lenyűgözött ez a Don Giovanni, és bevallom, vagy nagyon is vállalom, hogy a rendezést, a színpadi előadást tartom remeklésnek. Az Index-Fórumon egy "értő" azt írja, hogy hallgatta-nézte, és egy ideig azt hitte, hogy a súgó énekel, olyan gyatra volt a Don Giovanni énekese. Lehet, de hisz akkor mércén aluli a fesztivál egész zeneigazgatósága és előzsűrije, válogatása. Méltatlant hívtak meg? Történt már ilyen, nem lehetetlen talán, de azért meggondolandó. Épp a Don Giovanninál lett alacsony a mérce?...

Ha már, halkan, zárójelben jegyzem meg, hogy ennek az előadásnak a Leporellója mind ének-, mind színi tudásával káprázatos, aztán mondanánk, hogy Donna Elvira, meg Donna Anna ("Oh, Donna Anna! - összeomlanak") (Puskin).

Mégsem mondom. Maradok a látványnál. Az a nagyszerű nekem ebben a színi látványban, hogy nincsenek díszletek. Csak egy afféle "üres tér", ahogy valaha Peter Brook kérte, majdnem azt mondom: egy puszta "tatami", (vagy fapadló), és egy nagyobb, meg egy előfüggöny. (Lehet, nincs még az sem, előfüggöny sem.)

Pedig elkelne itt azért valamifajta jelmez és díszlet, hiszen, mint tudjuk, sok benne az átöltözés, a jelmez-parádé, a rejtőzködés, a bujkálás, a bújócska, az álruha. Helyettük mindent csak kis, egyszemélyes függönyökkel old meg az előadás, ezeket maguk a szereplők hordozzák, ha kell. Minden rejtőzködést, minden ravasz bújócskát, váratlan és nagyon várt leleplezést a fénnyel, sötéttel-világossal játszat el a rendező, csakis ezzel, meg színészi leleményekkel.

Kíváncsi lennék a másvilágon túli Peter Brook véleményére. Magam, belemerülve úgy éreztem, hogy a válogatott társaság kiváló színpadi játékot produkál, elképesztő összeszokottsággal, és nagyszerű, egyre feszültebb ritmusban. Kicsit Kovalik Balázs 2006-os Millenáris "Mozart-maratonjára" emlékeztet. A színészek mozgása (mozgatása), a jelenetek megkomponáltsága hihetetlenül professzionális, de nem túlrendezett, és nem mesterkélt. Teret csinálnak a darab játékának és teret csinálnak a zenének. Mintha a zene teremtené meg a saját terét. Ez is valami, sőt, talán ez az igazi...

Megnézem még, akár többször. Például ITT elejétől a végéig.
Kedvcsinálóként íme, a nyitány.

Feeling good

Írta: Inkabringa

Ezen az adventi vasárnapon egy szociodrámáról írok. Elfogadom, ha valaki úgy érzi, nem illik bele az advent társadalmi elvárás szerinti megközelítésébe. Pedig ebből az előadásból az ilyenkor oly sokat emlegetett felebaráti szeretet iránti mély sóhaj szakad fel. Felkiáltójel e gyakran elsikkadó mondat után: az egymásra figyelés, az empátia mindennél fontosabb társadalmi kötőelem. Az lenne a legjobb, ha a kirakatban állók engednék végre elfogulatlanul egymásra figyelni ezt a társadalmat. Hisz akit még nem bódítottak el teljesen a véleményvezérek, az látja, milyen rohamos mértékben nő a társadalom kiszolgáltatottsága. A rajongás és a közöny, az odaadás és a kegyetlenség kéz a kézben jár e honban. A legalul lévők már konkrét életveszélyben vannak, és mindig újabb és újabb társadalmi csoportok billenek ki az egyensúlyukból, érzik fenyegetve magukat.

A Proton Színház Látszatélet című előadását Mundruczó Kornél rendezte. Tavaly mutatták be a Trafóban, aztán végigjárták vele Európát, kapott díjakat, elismerő kritikákat, és itthon jövőre is látható lesz a Trafóban. Mundruczó filmrendezőként és színházrendezőként is jelen van, mert a színpadon zajló eseményeket időről időre színezik vászonra vetített filmjelenetek. A darab eleji filmbejátszás, akár filmként, akár színházként tekintünk rá, zseniális. Hatalmas része van ebben Monori Lili és Rába Roland kiváló összjátékának. A Látszatélet nem tökéletes előadás és mégis katartikus. Olyan élményt adott nekem, ami valószínűleg még a rendező terveiben sem szerepelt, de egy művészeti alkotás befogadójának nem az a dolga, hogy kitalálja, mire gondolt az alkotó, hanem, hogy rátaláljon a saját válaszára, a saját ráismerésére.

A Látszatélet megmutat árnyalataival és sokszólamúságával együtt egy mélyszegény nagyvárosi közeget, ahol a társadalom zabrálóinak kiszolgáltatottak az életük méltóságáért folytatott küzdelemben eleve bukásra ítéltek. Mert senkit nem érdekel a sorsuk. Ők a söpredék, a slum, a kirekesztettek és megvetettek a társadalom mértékadó zömének szemében. Egy közönyös társadalom színvak: nem látja a dolgok és életek sokszínűségét, szivárványos összetettségét. Egy ilyen társadalomban csak sablonok vannak és abból még sosem született invenciózus megoldás. Ez az előadás a sablonoktól szabadulást szolgálja, a társadalmi érzékenyítés fontos eszköze lehetne.

Adott egy bérlakás a főváros vadmélyén. A darab első felében egy idős cigány asszony végóráit láthatjuk, a szociografikus társadalomkritikát és helyzetelemzést a legmegrázóbb drámaisággal elegyítve. Csak egy minden cselekvést nélkülöző jelenetet említek meg, ahol Monori Lili, mint cigány asszony fekszik az ágyon betegen, számkivetve, akit származása elől menekülve megtagadott a fia, és akinek utolsó támaszát az életében a végrehajtója jelenti. Fekszik az ágyon magányosan, és közben szól Nina Simonétól az I’m feeling good. A színpadon semmi, de semmi nem történik - csak a katarzis. Nyeltem a könnyeimet. Nem tudom, Monori Lili hogy csinálja, hogy nem csinál semmit és mégis a föld az éggel összeszakad és belerendülünk és megvilágosodunk. Mindig erre jutok, akár filmen, akár színpadon látom. Talán nem mondtuk el még elégszer, hogy mennyire fontos ő a magyar színjátszásban.

Nina Simone dala később többször visszatért az előadásban trendi remixként és halkan dúdolt altatóként, meg a legeslegvégén, de erről majd később.

Monori Lilinek tökéletes partnere volt a gyanús hátterű behajtó és zugingatlanos cég alkalmazottját alakító Rába Roland. Flegma közönnyel végzi a munkáját. Belesimul a rámért társadalmi sablonokba szenvtelenül. A magányos és méltóságáért küzdő idős cigány asszony mégis megpendíti benne az emberi együttérzést, ami aligha vállalható az ő társadalmi sablonjai szerint.  

Az előadás második felében egy fiatal nő veszi ki a lakást. Rába Roland és Láng Annamária az abszurd tragikomédia netovábbját nyújtották. Parádés színháztörténeti pillanat a beugró tollhegy esete. A fiatal nő története sötét drámába fordul. Mi más is lehetne a létállapota mint a kiszolgáltatottság? Kisfiával menekül agresszív párja elől, de szabadulni mégsem tud tőle. Riadt madárkaként szalad a végzetébe.

A társadalmak legkiszolgáltatottabbjai az idősek, a nők és a gyerekek, és ez az ősrégi axióma sehogyan sem akar változni. A darab végén két anyját kereső gyermek találkozik a lakásban. A kisfiú, akinek édesanyja nem tud ellenállni agresszív párja hívásának és ez vélhetően az életébe kerül. A másik gyermek a cigány asszony ifjúvá serdült fia, aki megtagadta cigány származásával együtt az anyját is („csak a takarítónő”) és aki most mégis az anyjához futna. Hiába. Meghalt ő is, egyedül, számkivetve. Két elárvult fiú találkozása a darab vége.

Az előadást szünet nélkül játsszák. Szünet helyett a lakásé lesz a főszerep. Sosem láttam még előadást, ahol ekkora súlya volt a díszletnek. Antropomorfizált érzéseket ébresztett bennünk ez a lakás. Szinte ragaszkodni kezdtünk hozzá. Az egyetlen menedék, az emberi méltóság megőrzésének helye. A darab közepén kíméletlen lassúsággal 360 fokban megfordul előttünk ez a lakás. Megbillen, lassan a feje tetejére áll, majd visszatér a kiindulópontjára. A felhalmozott tárgyak, amik a legnyomorultabb életet is elengedhetetlennek tartott díszletként kísérik, a fogyasztói társadalom sallangjai borzalmas dübörgéssel ömlenek egyik sarokból a másikba. Leszakad a hűtő ajtaja, repülnek a poharak, lábasok, kicsúsznak a fiókok. Hosszan nézzük, ahogy minden szétesik és összeomlik. Aztán csak a romok maradnak.

Itt éreztem meg, hogy ez az előadás sokkal több és sokkal mélyebbre látó, mint egy szociográfiai anomália bemutatása. Mindenki kiszolgáltatottja lehet egy megmagyarázatlan kilétű hivatali személynek, mindenkinek elvehetik az emberi méltóságát, a nyugalmát, a biztonságát. A mindenkori hatalmi fenyegetéstől összeroppanó életek szimbólumává vált a romos lakás.

A darab legvégén a vászonra vetített, napihírből faragott tanulság deklarálása számomra érthetetlen melléfogás volt. Lehet, hogy bennem van a hiba, de ezt a befejezést zsurnaliszta-didaktikus esetlenségnek éreztem egy olyan előadás végén, ahol Szophoklész, Brecht és Beckett adta egymásnak a kilincset.

Aztán jött a tapsrend, amiről már nem is szokás írni, de ebben az esetben kell. Kijöttek a színészek, nem hajoltak meg, csak álltak a közönséggel szemben egy teljesen szétvert otthon romjai között. Néztük egymást szelíd mosollyal vagy megrendült arccal. És közben szólt a Feeling good. Nyeltem a könnyeimet.

Az ilyen egymásra figyelő, egymást észrevevő katarzisra mindennél nagyobb szüksége lenne ennek a társadalomnak.