Keresés ebben a blogban

2021. december 30., csütörtök

Normaszegő szilveszter

 


Szilveszterezni tánc és zene nélkül is lehet, de azért tánccal és zenével sokkal jobb a sodrása az újévbe való átmenetnek. Kiscsoportos, netán páros szilveszter javallott idén is a világjárvány miatt. Mi is ezt fogjuk tenni. Ez most egy normaszegő szilveszteri táncrend lesz. A világban bőven akadnak peremre szorított és bűnbakká tett társadalmi csoportok, az ő zenéikből válogatunk most, a teljesség igénye nélkül.

Talán a legnagyobb és legrégebben peremre szorított csoport mifelénk a cigányság. Fontos helyük van normaszegő szilveszteri mulatságunkban. A paszabi Parno Graszttól a Muro Kiki még azt is felrázza, aki csak bágyadozik élethosszig. A Parno Graszt koncerteken nehéz tartani a decens résztvevő megfigyelő szerepét, de a Muro kiki-t moccanatlanul és mosolytalanul teljesen lehetetlen végighallgatni.

Parno Graszt

Normaszegő mulatságunk során ne feledkezzünk meg azokról, akik, bár csodás zenéik és táncaik vannak, nem élvezhetik ezeket a kincseket. Afganisztán fura urai tiltják a táncot és a világi zenét. Mintha lakatra zárnák a lelkét egy ország népének. A hazarák különösen üldözött népcsoport Afganisztánban, ezért normaszegő szilveszteri mulatságunkon az ő szép és önfeledt táncuk is helyet kap. Példa ITT.

Brazília őslakosait már többször megpróbálták eltörölni a föld színéről, de az itt élő indiánok több száz év alatt megedződtek, és küzdenek a jogaikért és a természeti környezetért. Brazília északkeleti részén él a fulni-ô törzs, akik mindmáig megőrizték sajátos nyelvüket. Az UNESCO 2019-et az őslakos népek évének nyilvánította, és ha ebből csak annyi haszna lett ennek az oktondi emberiségnek, hogy kiadtak egy lemezt (Cafurnas fulni-ô) a fulni-ô törzs zenéivel és nyelvével, már nem volt hiábavaló. Az ITT látható mozdulatsor pedig a kezdő táncos szilveszteri mulatozók számára is élmény lesz, mert a zene ritmusa viszi a lelket és vele a lábat.


A szilveszteri mulatság résztvevői tudták egykoron, hogy ha átlépnek az újévbe, nagy és fontos feladatuk van. Kolomppal, dobszóval, ostorcsattogtatással, lábdobogással, kiáltozással el kell kergetniük a gonosz erőket, amik az új esztendőt fenyegetik. Manapság ez petárdadurrogtatássá silányult, ami ráadásul halálra rémíti a kutyákat, pedig ők a világon az egyetlenek, akik odaadó türelemmel viseltetnek a hinci-hánci emberekkel. Már csak a kutyákra való tekintettel is jobb lenne a petárdázás helyett valami kreatívabb ördögűzést kitalálni az új esztendő kezdetére. Például a moldvai magyarok Ördög útja táncát kellene ropni és dobogni éjfél után a szilveszteri mulatságokban, mert ha kellőképp nagyot dobbantunk az egyre gyorsuló tempójú zenére, talán megszabadulunk a démonjainktól kis hazánkban.

De ne feledjük, hogy a 21. században élünk, a fogyasztói kultúra ormain. Mondhatjuk, hogy ez az ország még Kádár országa, ahol az „autó, telek, SZOT-üdülés” szentháromságának 2.0-ás verzióját éljük, és a materiális státuszszimbólumokhoz képest mellékesek a demokratikus szabadságjogok. Sajnos úgy tűnik, ez világjelenség, ahogy a manipuláció, a jól értesült tudatlanság, gyűlölködés és kirekesztés is egyre inkább az. Ezért ne hagyjuk ki a szilveszteri táncrendből a bosnyák Dubioza Kolektiv Himna generacije című szerzeményét. Szerencsére már többször jártak Magyarországon, és reméljük, jönnek is még, szükség van rájuk a józan eszünk megőrzéséhez.


Heteroszexuális házaspárként képtelenek vagyunk megérteni, miért kellene nekünk acsarkodni az LMBTQ közösségek ellen. Sosem ártottak nekünk. Sosem éreztük, hogy fenyegetnék a társadalmat, annál inkább látjuk, mennyire fenyegeti őket, ha elhatalmasodik a társadalmi diszkrimináció. Helyet kap normaszegő szilveszteri táncrendünkben az I Am What I Am című dal is.

A patriarchális, hímsovén mentalitásnak nagy divatja van most is e honban. Mi ebben is normaszegők vagyunk. Szerintünk hatalmi játszmáknak nincs helye az emberi kapcsolatokban, és senki nem csorbíthatja a másik ember méltóságát. De a mi környezetünkben is vannak, akik bántalmazó kapcsolatban élnek vagy éltek, nagyon nehéz ebből szabadulni és felszabadultan élni. Tina Turner, a rock nagymamája is szenvedett bántalmazó kapcsolatban, és óriási lelki erővel kimenekült belőle. A Proud Mary című dala nagyjából félévszázados, de most is nagyon jól lehet rá táncolni.  

Az újévet köszöntő normaszegő táncmulatság nem létezhet Afrika ritmusa nélkül. Rengeteg zene és tánc gyűjtőhelye az emberiség bölcsőjeként tisztelt kontinens. Sose feledjük, hogy bárhol, bármilyen bőrszínnel is élünk a Földön, Afrikából indult az emberiség története. A napokban elhunyt Desmond Tutu emlékére, aki félig xhosa ősöktől származott, most ennek a dél-afrikai népcsoportnak a zenéjét és táncát ajánljuk a szilveszteri mulatsághoz. (ITT megnézhető) Máskor is mondtuk, most is mondjuk, aki Afrika táncaiból csak egyet is eltáncol, örök életében érezni fogja a Föld ritmusát.

Ha pedig vége a mulatságnak és valami emelkedett újévköszöntőre vágyunk, semmiképpen ne nézzünk hervadt államfői beszédet és egyéb kedvlohasztót. Helyette, normaszegő újévköszöntőként, egy alaszkai őslakos áldást is énekelhetünk és táncolhatunk a nehézségek hárítására (példa ITT), elvégre a Föld nevű bolygón élünk valamennyien, akár tanulhatnánk is egymástól jót és szépet.

Köszönjük szertefutó témájú blogunk határokon inneni és túli olvasóinak egész éves figyelmét!

Boldog Új Évet Kívánunk!





2021. december 23., csütörtök

Karácsonyi jókívánság

 


A karácsony az a keresztény ünnep, ami talán a legjobban tudott alkalmazkodni a fogyasztói társadalomhoz. Hiszen annak is fontos ünnep ez, aki Jézus születését ünnepli ilyenkor, annak is, aki a szeretet ünnepének tartja, és annak is, aki a drága ajándékok vásárlásában és halmozásában éli ki ünnepi mámorát.

Akadnak olyanok is, akik a drága ajándékok helyett azoknak segítenek, akik éheznek, fáznak és nélkülöznek.

Bárki, bármilyen módját is választja a karácsony ünneplésének, legyen boldog az ünnepe úgy, amit ő boldogságnak tekint, és fogadja el mindenki, legalább karácsonykor, ha másoknak más jelenti a boldogságot.

Boldog karácsonyt kívánunk mindenkinek!


Yinka Shonibare: Christmas Tree


2021. december 16., csütörtök

A forradalmár fejedelemasszony – Margaret Mead

 Írta: Inkabringa


Ilyenkor télen olykor-olykor, hébe-hóba megcsodálhatjuk a hóesést. A hópelyhek különleges képződmények, mert állítólag nincs két egyforma közöttük. Olyanok, mint az emberek. Fogalmam nincs, hogy a hópelyhek kategorizálásában hol tart a tudomány. Azt viszont tudom, hogy az „ahány, annyiféle” emberiséget a legkülönfélébb módon csoportosítják mióta világ a világ.

Egyike volt az emberi kultúrák és minták elemzőinek a ma 120 éve született Margaret Mead. Elképesztő életművet hagyott hátra, elképesztő viták kísérték életében és azután is. Meadről minden antropológus tanul, olvassa a könyveit és a róla szóló könyveket is. Egy antropológus, aki nőként vágott bele a férfiak uralta tudományos életbe az 1920-as években, és haláláig, 1978-ig, fáradhatatlan tudományszervezőként és népszerűsítőként, témafelvetőként, tabudöntögetőként, provokátorként és humanistaként borzolta a kedélyeket és keverte fel az állóvizet.

Margaret Mead (1901-1978)

Margaret Mead korának leghíresebb és egyben legvitatottabb antropológusa volt. Így jellemezte őt Clifford Geertz 1989-ben írt tanulmányában. Az egyik legszebb emlékezés ez az írás Meadre. Szép és igaz írás, vagyis szépen megírt igazság van benne.

Mead nagyon régen született és nagyon régen halt meg, de még most is hivatkozási alap minden tévedése és minden eredménye. A kulturális antropológia fejedelemasszonya, akit Méhkirálynőnek is neveztek. Ükmamája a mai antropológusoknak. Az ő úttörése messze a tudomány keretein kívül is hat a mai életünkre.

Franz Boas tanítványa volt, 23 évesen önfejű dacossággal önálló terepmunkára ment Szamoa szigetére. Kilenc hónapos terepmunkája után két könyvet írt Szamoáról. A Coming of Age in Samoa figyelmet keltett, és élete végéig viták kereszttüzébe állította, sőt még halála után is. Életében a szexualitás ilyetén nyílt tárgyalása borzolta a kedélyeket, majd Mead halála után, 1983-ban Derek Freeman egy könyvben vitatta Mead tudományos módszereit. Ez egyébként nem kivételes a kulturális antropológiában, a reflektív és kritikus látásmód gyakorta felülírja a bálványimádást.

Margaret Mead két végén égette a tudomány gyertyáját. Fáradhatatlanul kutatott, tanított, organizálta a tudományos szervezeteket, megállás nélkül írt könyvet, tanulmányt, cikket, kiáltványt és levelet. Televízióban, rádióban, utcán, iskolában és ott, ahol épp volt, népszerűsítette az antropológiai szemléletet. Saját korának egyik médiaszemélyiségének számított. (Bárcsak most is lenne egy ilyen.) Szamoa után kutatott Új-Guineán és Balin is, összesen hat évet töltött terepmunkával az életpályáján, amivel a rekorderek között tartják számon. Tanított többek között a Columbia Egyetemen, a Stanfordon és a Yale-en, 28 díszdoktori címet kapott szerte a világban. Elnöke volt jóformán valamennyi antropológiai tudományos társaságnak. Évtizedekig folytatta múzeumi munkáját (American Museum of Natural History, New York). Egy félévszázados életműbe is alig fér bele ennyi minden.

Meadnek van néhány máig ható nagy eredménye. Bátorítást adott a vizuális antropológia fejlődéséhez, a fotót és a filmet az antropológiai kutatás elfogadott módszerévé tette. Mindmáig egy dokumentumfilm fesztivál viseli a nevét New Yorkban (Margaret Mead Film Festival), aminek az eltérő kultúrák és embercsoportok bemutatása és az ellentétek oldása a célja. Élen járt az alkalmazott antropológia kiterjesztésében is, mert meggyőződése volt, hogy az antropológusnak, tudása révén, felelőssége és lehetősége van az emberek közötti egyenlőtlenségek és meg nem értések feloldásában. A pályakezdő alkalmazott antropológus kutatóknak adott díj 1979 óta Margaret Mead nevét viseli (Margaret Mead Award). A humanitárius tevékenység egész életének motorja lett. Tulajdonképp a tudományos ténykedését és tudománynépszerűsítő munkáját is ez hatotta át. Halálos ágyáról is egy nemzetközi gyermeksegítő szervezetnek kért támogatást az amerikai elnöktől.

Geertz megírt egy személyes emléket, amikor feleségével egy balinéz faluban volt terepmunkán. Épp egy temetési szertartást vizsgáltak. Egy domb tetejére vonult a menet. Geertz állt lent, a felesége a domb tetején. Egyszer csak szétvált a tömeg, és ott állt botjára támaszkodva Margaret Mead. Egy küzdelmes terepmunka kellős közepén megjelenik egy ekkora tekintély - ez csak látomás lehet. Geertz annyira megdöbbent (talán meg is ijedt), hogy előbb felrohant a feleségéhez, hogy megerősítse, nem hallucinál, és csak utána köszöntötték Meadet. Aztán Mead elvitte őket egy helyi műkereskedőhöz ebédre. Bár akkoriban épp az európaiakat igyekeztek kitessékelni a szigetről (úgy általában a nyugati fehér embert), ők Mead révén mégis csodálatos beszélgetéshez és hasznos információkhoz jutottak.

A nők társadalmon belüli helyzete, férfi és nő kapcsolata, a gyermekek helyzete és nevelése, a rasszizmus, a mentális egészség, a generációs szakadék, a harmadik világ egyenlőtlen helyzete is örök témája maradt Margaret Meadnek. Az a nő volt, aki egy végtelenül férfiközpontú és patriarchális világban tudott saját tudományos utat törni, és saját látásmódot mutatni.

Voltak tévedései, melléfogásai, rossz értelmezései. (Ahogy más tudósoknak is.) Annyi mindent csinált egyszerre, hogy óhatatlan volt a hibázás lehetősége. A szenvedélyessége olykor elsodorta. De élete végéig bátran és őszintén állt elő addig nem tárgyalt témákkal és szemléletmódokkal, és vezette be azokat a tudományos diskurzusba. Egyike volt a tabudöntögetőknek, aki jótékonyan felrázta a beszáradt és magával elégedett akadémizmust. Margaret Mead egész életét az antropológiának szentelte hévvel, ésszel, lelkesedéssel és sosem apadó energiával. Clifford Geertz szerint bámulatba ejtő, és hálásak lehetünk érte, hogy Margaret Mead valaha létezett.


Kapcsolódó korábbi bejegyzések - Az antropológia mesterei:

Egy Kopernikuszról - Franz Boas

A sátorverő - Bronislaw Malinowski

A debatter - Claude Lévi-Strauss

A charmeur - Clifford Geertz

Szimbólumok mesterasszonya - Mary Douglas

Aki életet vitt a tudományba - Victor W. Turner


2021. december 10., péntek

Inuit soul

 Írta: Inkabringa


Az emberi jogok világnapja van ma, ami fontos dolog, persze nem a kijelölt nap miatt, hanem az emberi jogok tudatosítása miatt. Azt hiszem, a legalapvetőbb dolog ebben a tekintetben, hogy senki ne vessen meg, ne fenyegessen, és ne alázzon másik személyt vagy csoportot.

Ilyenkor tél elején mindig olyan mintákat keresünk, akik sötétben és jéghidegben is jól érzik magukat. Mi afféle nyári lelkek vagyunk, a tél nem a kedvenc évszakunk, bár a hóesés szép, és a télben is van jó, főként az, hogy belátható időn belül vége lesz. Idén Alaszka őslakosai segítenek nekünk beletörődni a télbe, és tanulni valamit az emberi méltóságról.

Franz Boasnak szerencséje volt annak idején, hogy terepmunkája során a Baffin-szigeten összebarátkozott az inuitokkal. A hálás utókornak meg azért van szerencséje, mert ennek a terepmunkának köszönhető a kulturális antropológia létrejötte. Joggal mondhatjuk, hogy ezt a tudományt nemcsak Kantnak, hanem az inuitoknak is köszönhetjük. Bár Boas nem viselkedett mindig őslakos jogokat védő aktivistaként, de a 19. és 20. század fordulóján ez nem is volt elvárás. Az inuitok ébresztették rá saját fehér emberi hübriszére, és a kulturális antropológia a normaszegők tudománya lett. Hiszen még manapság is gyakran érzem, hogy a tőlünk eltérő elfogadása és megbecsülése normaszegésnek számít.

Az arktikus őslakosok történelméről, népeiről és kultúrájáról, emberjogi küzdelmeikről és jelenlegi életükről mindenki olvasson sokat. Érdemesek rá. Én most inkább egy zenekarról írok, a nevük Pamyua. A kedvükért szívesen ülnék egy hókupac tetején Alaszkában. Nem agyonhypolt zenekar, de ennek ellenére, vagy épp ezért, nagyon jók. Az 1990-es évek közepén alakult a zenekar, egy testvérpár, Stephen and Phillip Blanchett (yup’ik anya és afro-amerikai apa gyermekei), Ossie Kairaiuak (mindkét ágon őslakos) és Karina Møller (dán anya és grönlandi őslakos apa gyermeke) nagy közös álmából. Alaszka a lakhelyük, bár már sok helyen jártak a világban a zenekarukkal (kis hazánkban – tudtommal - még nem voltak sajnos).


Pamyua

Mindannyian gyermekkorukban tanulták meg az őslakos népek dalait és táncait, aztán egyetemen tanultak, világot láttak, és hazatértek. Az 1990-es években felvirágzott az őslakos jogok védelme Alaszkában, politikai és kulturális szervezetek alakultak. Az akkor huszonéves fiatalok e szellemi forrongásban találkoztak, és megalapították a Pamyua zenekart.

Közös volt az elképzelésük arról, hogy milyen legyen a korszerű arktikus őslakosok zenéje. Ki akartak törni abból a kolonialista ketrecből, ahogy a fehér emberek gondoltak az őslakosokra. Ennek a lényege, hogy az őslakosok sosem változnak, és nem is változhatnak, eldugott falvakban élnek elmaradottan, és nem ismerik a mikrohullámú sütőt. Az őslakos zene egyállapotú, nem keverhetik bele a világ sodrába, mert megbotránkozik a nagy fehér ember.

A Pamyua tagjai vegyes családokból származnak, vegyes kulturális és zenei hatások érték őket (érdemes Alaszka történelméről is olvasni). A Blanchett testvérek például az anyjuktól az őslakos zenéket tanulták meg, a templomban orosz ortodox liturgikus dalokat énekeltek yup’ik nyelven(!), az afro-amerikai apjukkal meg doo-wop dalokkal múlatták az időt lefekvés előtt. Az őslakos zene, a funky és a hip hop, a gospel és a jazz, meg még sok egyéb, egyformán hatott rájuk szerteágazó családi gyökereik révén. Nem voltak hajlandók ezt a világörökséget a fehér ember őslakosokról alkotott szabályaiba kényszeríteni. Ez a sok minden ők maguk, az arktikus őslakosok. Ahogy a zenekar gyökerei vegyesek, és a világ minden pontjára futnak, úgy a zenéjükben is ezt a világegyesítést keresik. Egyébként számukra az emberekkel egyenrangú az állatvilág és a természeti környezet is. Hiszen az őseikről szóló mesékből ezt tanulták.

Vállat vonnak, ha a zenepiac világzene vagy egyéb címkével látja el őket. Pierre Boulez, Bartók és mások is felhasználták távoli népek zenéjét és hangszereit. Akkor az Európán kívüli népeknek miért kellene csak a saját hangszereikkel, a saját zenéiket játszani? A zene mindenkié. A világon élő emberek – amikor épp józan eszüknél voltak – mást se csináltak, csak saját jószántukból egymással keveredtek, egymástól tanultak, és ezt a tudást mixelték.

Ezt teszi a Pamyua is évtizedek óta. Az arktikus őslakos zene alapja az a cappella és a dob. De használják az ausztrál didzseridut és az afrikai dobokat is, meg a soul, funky, gospel és más zenei stílusokat, mert felfedezik a rokonságot a hangzásban és a ritmusban, és mert azt tanítják nekik őseik szellemei, hogy az emberiség nem az elkülönülésért, hanem az összekapcsolódásért jött erre a földre. Ha nyitott füllel hallgatjuk a Cayuurlakunguur című dalukat, akkor érezzük benne a világ ritmusát, történetesen egy alaszkai változatban előadva, amihez a földgolyó legkülönfélébb helyeiről származó zenei stílusok illeszthetők. Kiváló érzékük és ízlésük van a zenei párhuzamok és összefonódások felfedezésére. A zenetudósok szerint minél többféle stílusú és műfajú zenét hallgat valaki, annál jobb lesz a zenei ízlése.

Egy zenetudós egyszer az inuit akutaq szót használta az alaszkai őslakosok zenét, táncot, mesét és az egész világot magában foglaló stílusára. Az akutaq egy gyümölcsökből, cukorból, fókaolajból, halból álló csemege, amit eszkimó fagylaltnak is hívnak. Egy másik zenetudós ezt a metaforát helyénvalónak találta a Pamyua zenéjére is. Egy egész könyvet írt a modern arktikus őslakosok kolonialista szemléletből kitörő zenéjéről, és ezzel a zenetudomány is mellé állt a Pamyua törekvéseinek.

A lemezipar skatulyáit és ízlésvezéreit úgy kerülték ki, hogy saját vállalkozást hoztak létre Pamyua Inc. néven, és megalapították az Arctic Voice Records lemezkiadót. Nem csak azért, hogy senki ne szóljon bele a zenei minőségükbe, hanem azért is, hogy segítsék az arktikus népek kulturális magára találását. Szerzői jogokhoz az arktikus zenészek, a mindent felzabáló zeneiparban, csak a Pamyua Inc. és a nyomában feltűnő őslakos jogvédők révén jutottak.

A Pamyua nem csak zenél, és őslakos maszkokban táncol a koncertjein, előadja őseik meséit, hanem szép szelíden annak visszaszerzésén dolgozik, amit az évszázadok alatt elvettek az őslakos népektől: ez az önbecsülés és a méltóság érzése. Egyébként már a szüleik is őslakos jogokért küzdő aktivisták voltak politikusként, tanárként, kultúraszervezőként. Ez, és Harold Napoleon Yuuyaraq:The Way of the Human Being című könyve adja a szellemi bázisukat. Az arktikus őslakosok, mint általában a peremre szorított társadalmi csoportok (pl. Európában a cigányok), a leginkább vannak kitéve a deprimáltságnak, önfeladásnak és deklasszálódásnak. A Pamyua nem az őslakos dallamokat akarja konzerválni, féltve a világtól, hanem őseik egykori világbarátkozó szellemét akarja visszahozni a zenéjük révén is. Jobban megőrzik így a hagyományaikat, mintha dermedt totemként vitrinbe zárnák.

Néha angol is keveredik a szövegeikbe, de ezt is csak a világbarátságosság miatt teszik, alapvetően saját nyelvükön énekelnek. Ez külön bukéja a zenéjüknek. A magyar hangzókészlet nagyon más ugyan, és ilyen mássalhangzókkal logopédushoz szaladnak e honban, de hallgassuk csak meg az Ernerpak-qaa című dalukat. Egyes részleteiben épp olyan, mintha yup’ik nyelven énekelnék a Katalinka, szállj el… kezdetű magyar gyermekdalt. Ebből senki ne vonjon le messzemenő következtetéseket, és ne is gyártson elméleteket, helyette lépjünk be mi is a világbarátságosság klubjába.



Ők maguk is úgy nevezik a zenéjüket, hogy ’törzsi funky’ vagy ’inuit soul’. Megjegyzem, Stephen Blanchett, a hangja alapján, nyugodtan nevezhető a yup’ik Tom Jonesnak, vagy Tom Jonest hívhatjuk a walesi Stephen Blanchettnek - a világbarátságosság jegyében. A Side A/Side B duplalemezükön az egyik lemezen az őslakos zenei hagyományok szerint énekelnek, a másik lemezen ugyanezeket a dalokat a nyugati kultúrkörben nevelkedettek számára is ismerős hangzásúvá teszik. Példa a Drum I Carry A és a Drum I Carry B verziója (egyébként C verziója is van), vagy a Bubble Gum A és a Bubble Gum B verziója. Az egész lemez pompás, nemes játék. A dalaikban az alaszkai Kuskokwim folyó deltájánál élő őslakosok mindennapjait is megéneklik, amibe beletartozik az üdítő ivása és a rágógumizás is. Jó humoruk van. Az sosem árt.

Amerika őslakosaitól sokat tanulhatunk. Én mindig az indiánokkal vagyok. Az Európán kívüli népek megtanulták az európai fehér ember kultúráját és tudáskincsét. Attól tartok, a fehér európai ember nagyon le van maradva ehhez képest, az övétől eltérő kultúrák tudásanyagának megismerésében. Pedig hasznára válna. Első lépésként hallgassuk nyitott szívvel a Pamyua zenéjét. A világbarátságosság jegyében.



Kapcsolódó korábbi bejegyzés:

Egy Kopernikuszról - Franz Boas



2021. december 3., péntek

Ha eljön a Mikulás

 Írta: Inkabringa


A Mikulás felnőttként is az egyik legkedvesebb ünnepem. Most is alig várom. Kedves magánünnepünk. Vallásos nem vagyok, de Szent Miklós tettei igazán lenyűgöznek. Erről már írtam a blogban ITT. A gyerekek még talán értik az üzenetét az öntelt, kérges lelkű felnőttekkel szemben.  

Épp ezért döbbenten olvastam, hogy kis hazánk egyik fura ura felháborodott, hogy a Mikulást, „gyermekeink legkedvesebb ünnepét” is megzavarják. Egy másik politikus meg attól borult ki, hogy a járvány miatt nem parádézhat az iskolai Mikulás ünnepen.

Erről pedig eszembe jutott egy régi Mikulás-történet.

Több mint tíz évvel ezelőtt történt ez az eset, 2010 decemberében. A mai országló urak hatalmának hajnalán. A médiahatóság audiovizuális pályázati intézményében dolgoztam. Megjegyzem, nem voltam elragadtatva ettől a műintézménytől, akkor döntöttem el, hogy ahova a politika (abban az értelemben, ahogy Magyarországon értelmezik: korrupció, manipuláció, rajongás, gyűlölködés, a valódi közügyek iránti teljes közöny) beteszi a lábát, én onnan távozom. Tíz éve hátrálok. Csak már nincs hova. Tény, hogy a hazai médiahatóság sosem volt egy matyó hímzés, de ami a 2010-es választások után jött, az minden addigit alulmúlt.


Fotó: Richard Kalvar

A Mikulást minden évben megünnepeltük a munkahelyen. Az volt a szokásrend, hogy az új dolgozókat kérték fel Mikulásnak és krampusznak. Ez afféle beavatási szertartás volt. Abban az évben két lány lett a krampusz és egy ifjú jogász a Mikulás. Ezt az ünnepet mindenki szerette. Vidámság, nevetés, bolondozás, kuglóf, habos kakaó és a gyerekek tüneményes Mikulás-szeretete lengte át a teret. Most is erre készültünk. Senki nem sejtett semmit. Munkaidő után elhozzák majd a kicsiket, és lesz egy önfeledt délutánunk: erre készültünk. Nem így lett. Egy irodaépületet bérelt ez az intézmény a belvárosban, több szinten dolgoztunk. Délután jött a telefon, hogy a frissen kinevezett főnök egymás után hívja be az embereket és kirúgja őket. Olyanokat is, akik hosszú évek óta ott dolgoznak, speciális tudásuk és tapasztalatuk van, és a munkájukat mindenki elismeri. Teljes volt a döbbenet. Kitört a pánik. Mi, a Mikulás ünnepség szervezői, nem tudtuk, mit tegyünk. Egy órán belül itt lesznek a gyerekek, akiknek épp most rúgták ki a szüleit. Mindenki azt mondta, még a kirúgott szülők is, hogy a gyerekektől nem vehetjük el a Mikulást. Hetek óta ezt várják. Majd jött a hír, kirúgták a krampuszlányokat. Aztán robbant a bomba: kirúgták a Mikulást. A krampuszok vállalták így is, a gyerekek kedvéért, de az ifjú jogász feldúltan elviharzott, rá ne számítsunk. Igazi mészárlás zajlott egy óra alatt, majd a főnök hazament. Alig maradtunk, és akik maradtunk, nem tudtuk miért, és folytatódik-e a kirúgás. Fogalmunk nem volt róla, hogyan tudunk így majd dolgozni.

Az első gyerekek ekkor már megérkeztek. Csillogott a szemük, csupa mosoly volt az arcuk – nem lehetett azt mondani nekik, hogy most nem jön a Mikulás. Pedig nem találtunk másik Mikulást. Többen hazamentek, mások kiborultak és őrjöngtek vagy sírtak. A szó szoros értelmében használhatatlanok voltunk. Végső kétségbeesésünkben az irodaépület portását kértük meg, ő nem tartozott a mi cégünkhöz, legalább nyugodt volt. Egy fiatal srác, akinek csak a bulizáson meg a csajozáson járt az esze, a Mikulás szerepéhez nem volt semmi kedve. Addig dudorásztunk neki, hogy beleegyezett, meg aztán tetszett is neki, hogy minden nő hősként tekintett rá. Jó buli, majd elmeséli a haveroknak. Sebtében beöltöztek a krampuszlányok és a portásfiúból lett Mikulás. A gyerekek akkor már boldog izgalomban ott tolongtak a teremben.

Belépett a portásfiú, Mikulás jelmezben, a kicsik felugrottak a helyükről, ujjongva köszöntötték, persze akadt, aki sírva fakadt. Olyan érzelmi áradást senki nem tapasztalhat meg, mint egy Mikulás. A Mikulásunk lerogyott a székre és kinézett ránk: látszott rajta, hogy életében nem volt még így megijedve. Aztán zavartan köszönt, körbenézett, és akkor megértette, mi történt itt az előző órában. Látta a gyerekeket, mind őt nézték csillogó szemmel, várakozással, és látta a kisírt szemű, megalázott, kétségbeesett szüleiket. Egy pillanat alatt nőtt fel a szerepéhez, és vált nyegle srácból jóságos Mikulássá. A gyerekek, ahogy mindig, sorra elé járultak, énekeltek, verset szavaltak, átadták a rajzukat, amit neki, csakis neki készítettek, megsimogatták, elmondták mennyire várták és mennyire szeretik, és ígérték, jók lesznek. Mi, felnőttek, a könnyeinket nyeltük.



Hétfőn a főnök azt mondta, hogy elfelejtette, hogy aznap van a Mikulás, de ezt akkor sem halaszthatta volna el. Így kellett lennie, és ne aggódjunk, most egy ideig nyugalom lesz. Én akkor felmondtam, volt, aki később követett, nyilván a következő körben úgyis sorra kerültünk volna, ahogy a maradók közül mások is. Egyébként nem olyan soká az igazgatót is kirúgták, ennyi volt a feladata: a tisztogatás.

Ilyen emlékekkel a hátam mögött azt mondom, jobban teszik a mostani országló hatalom urai és hű csatlósaik, ha a Mikulásnak még a nevét sem ejtik ki, mert csak a szégyen marad utánuk.

De nem akarom komoran zárni ez a bejegyzést. Nemrég történt ugyanis egy Mikuláshoz illő csodás élmény. A családban van két kisgyerek, testvérek, egyikük óvodás, a másik bölcsődés. A Diótörő – életkorukhoz igazított - rövid történetét már diafilmről ismerik. Minap részleteket mutattunk nekik Csajkovszkij zenéjéből. Még sosem hallották. Nem számítottunk ilyen reakcióra. Amikor felcsendült a zene, a két gyereknek kerekre nyílt a szeme, az ámulat öröme jelent meg az arcukon. Egymás után hallgatták meg újra és újra a zenerészleteket, nem tudtak vele betelni. Lefekvésig minden Csajkovszkij zenéjéről szólt.

Most, Mikulást várva, a felnőtteknek is meg kellene próbálni úgy hallgatni Csajkovszkijt, ahogy a gyerekek teszik. Közben lehámozzák magukról az önteltség, önigazolás, a felnőtt mindentudás gőgjét, elengedik az összes sztereotípiát, haszonlesést, rosszindulatot, bosszúvágyat és megalkuvást, és próbálják megtalálni a lelkük mélyén megbújó, a világra nyitott szívvel rácsodálkozó kisgyereket.

És akkor eljön a Mikulás…



Kapcsolódó bejegyzés:

Nicolas, sancte