Keresés ebben a blogban

2016. december 29., csütörtök

Pireusz kikötője

Írta: bikassygergel


Én még jóval a menekültáradat előtt jártam Pireuszban. Olykor a tengeri városokban uszodát építenek a parton, szelíd és tiszta, sohasem dühös folyóvízzel. Pireuszi Tengeri Uszoda, így neveztem el. Kisebb öböl partján áll, fölötte domb, onnan talán be is lehet nézni: csak részben látszik a belseje: békés, ódon hangulat, kabinsorok részlete, a kis medence, lassú úszók, még lassabb üldögélők. Festmény volna? Nagyon tetszett. 

A kikötőt azért jobban megbámultam. Óriási komphajók melankóliája napnyugtakor vagy hajnalban. A hajók mindig napnyugtakor, vagy hajnalban indulnak, ezért a melankólia. A híres IX-es kikötő. Sokáig elnéztem, ahogy indultak a hajók távoli kikötőkbe: november eleje volt, még meleg… és nyelvlógató, loncsos kutyák, hajléktalanok és koldusok. 

A nagy hajók Kréta szigetére indulnak, majdnem egy napos út. Onnan talán még Egyiptomba is! Aztán visszamentem ahhoz az öbölhöz, hogy körbejárjam a kis csendes uszodát. Félig lehet csak körbejárni, mert hátul magas sziklafal a határa, és a tenger, a kikötő felől egyáltalán nem látható a belseje: magas párkánnyal elkerített épület. Fönt mintha lapos teteje volna, homokkal beszórva egyik sarkában valami díszkémény-féle. Vagy igazi? Alkonyat után végre halkan beléptem a tengeri uszodába, reméltem, van gyógyfürdője is, káddal, forró iszappakolással, felkészülés a másnapi úthoz Kréta szigetére. Azt mondják, háborogni fog a tenger…




2016. december 22., csütörtök

Békés és nyugalmas

Küszöbön a karácsony. Mindenki elcsendesülhet, lazulhat, magába szállhat. A karácsony már rég nem csak vallási ünnep, sokkal szélesebb körben jelent fontos dátumot. Ilyenkor a távol élő szeretteinkhez megyünk, majd a közelünkben élőkhöz visszatérünk. Ezért érdemes keresztülrohanni az országon, de még a világon is.

Az emberek többsége nem a hírnévre, az erősekhez tartozásra és a hatalomra vágyik. Csupán csak élni akarja az életét nyugodtan és békésen. Ezért a béke és nyugalom – megfélemlítés, elnyomás és kirekesztés nélküli - megteremtése és megőrzése minden korban a legfontosabb feladata ennek a kerek világnak. Erre van a legnagyobb szüksége az embereknek, éljenek bárhol, akkor is, ha ünneplik a karácsonyt, akkor is, ha eszükbe sem jut.

Ilyenkor sokan gondolnak a rászorulókra, nélkülözőkre, szenvedőkre. Folytassák tovább a jövő évben is, a hétköznapokban is. Aki most elmulasztotta a segítséget, majd januártól bepótolja. Nem a dátum, a szándék a fontos. Van tennivaló bőven.

A karácsonynak megkerülhetetlen slágerzenéi vannak Bachtól Frank Sinatráig. Most egy kevésbé ismert karácsonyi zeneművet ajánlunk. A mű szerzője Ottorino Respighi olasz zeneszerző, aki Róma fenyőit és szökőkútjait is megzenésítette.

Nyugalmas, békés karácsonyt kívánunk mindenkinek!




2016. december 17., szombat

A szív sötét oldala

Írta: bikassygergel


Ilyenkor jéghideg sötétben olykor ábrándozunk meleg argentin városi vagy tengeri nyaralásokról. Óvatosan! Buenos Aires a világ egyetlen metropolisza - elővárosokkal tizenöt milliós - ahol a nyári főszezonban (vagyis épp most) a hivatalos időjárás-jelentés nemcsak a hőfokot, hanem a "hőérzet" fokát is közzéteszi. A hőfok általában 37, a hőérzet foka 42. Hőlégriadó! Lennénk ott, lennénk óvatosak! ... 
Borgesen kívül a magyar olvasók alig ismernek argentin írót, ha mégis igen, az természetesen a kiváló Julio Cortázar, aki nemcsak hogy évtizedekig párizsi emigrációban élt, de francia állampolgár lett, és élete legvégén már franciául is írt... 

A nagyon ínyenc irodalmárok persze itthon is becsülik Ernesto Sabato nevét és alakját: egy Camus által is nagyra értékelt regénye, Az alagút a hatvanas évek végén, csekély visszhanggal magyarul is megjelent a Modern Könyvtár sorozatban. Hatalmas főműve, a Sobre héroes y tumbas (Hősökről és sírokról) nálunk teljesen ismeretlen. A könyv többrétegű és bonyolult időkezelésű regény, a vakság ábrázolása benne természetesen jelképes is, és egy szintén jelképes tűzeset körül bonyolódik. Egyúttal Buenos Aires nagyregénye, sokféle olvasata létezik, 1961-ben jelent meg először. Sábato nagy ellenfele volt a Perón diktatúrának, később a még kegyetlenebb Videla-féle katonai hóhér-államnak, többször emigrációba kényszerült, pár nappal századik születésnapja előtt már hazájában halt meg. 

Ha jelentős argentin írókról és művészekről beszélünk, majd mindig az emigráns sorsokról is. A legbecsültebb és legtehetségesebb argentin filmrendező (Fernando Solanas) is Párizsban vált jelentékennyé, filmjeinek szinte minden alakja és hőse Párizsban élő argentin emigráns. Hazatérve sem halványodtak el színei: legjobb hazai filmje a Felhő, egy Buenos Aires-i színház fiktív krónikája, tele keserű felhőjátékkal és formai ötlettel. 

Az emigráció dél-amerikai csúcsrekordere azonban egy rokonszenvesen kiváló uruguay-i novellista, mai szemmel és füllel talán a kispróza legnagyobb latin-amerikai mestere, bizonyos Mario Benedetti. Ő aztán még a fentieknél is ismeretlenebb minálunk.  Kalaplevéve becsülendő ez a "profi spanyolos" blogtársunk, aki heroikus, és sajnos kevés eredményű kulturális küzdelmet folytat Benedetti fordításáért. A nemrég megszűnt Nagyvilág is hozta néhány versét (Laczkfi János fordításában). Magam is kicsit büszke vagyok, hogy blogunkban most, ha oly röviden is, írhatok róla valamit.
Mario Benedetti
Az argentin és uruguay-i diktatúrák gyakran nem szinkronban működtek, és Benedetti mintegy ingázott a két szomszédország között, oda-vissza költözött. Abban is eltért emigráns társaitól, hogy - mivel német gimnáziumba járt Montevideóban - jól beszélve németül, emigrálhatott Svájcba, Németországba. Kiváló kapcsolata miatt Castro is segítőkészen befogadta. Tévedett - mint jó néhány írástudó - mert nem látta meg Castro rendszerében a diktatúrát. Mindenesetre, ahogy lehetett, hazatért Montevideóba. Az emigráns végre otthon volt, sőt elismert, támogatott íróvá vált. Sem az üldözés, sem a kommunista eszmék, sem liberálissá volt hazájának elismerése nem fakította tehetségét. Egymás után, szinte évente jelentek meg új novelláskötetei: amennyire tudom, Latin-Amerika legolvasottabb szerzői közé került. Siker és művészi érték nála most már kézen fogva járt. Legjobb rövidprózái pompás szabadversek. Nem is egypercesek, hanem egészen rövid "mikronovellák". Döbbenetes tömörségű és távlatos remeklés mind, élete végén fájdalmas, vigasztalan, mégis felemelő gyémánt-erejű rövid mondatok, végtelenbe nyíló képek jellemzik. Az olasz Buzzati és a magyar Örkény nem is olyan távoli rokona. Az egykor jól tájékozott és fogékony magyar kultúra, "irodalmi világ" (benne olvasók és írók) sötét szégyene, hogy nem akarjuk, nem tudjuk megismerni...




2016. december 14., szerda

A jazz temploma

Írta: Inkabringa


A halhatatlan művészek általában szobrot kapnak. John Coltrane talán az egyetlen, akit szentté avattak. 1966-ban egy újságíró megkérdezte tőle, mi szeretne lenni öt év múlva. „Egy szent” - válaszolta Coltrane. Valószínűleg viccnek szánta, de prófétai jóslat lett: Coltrane az említett interjút követő évben, 40 évesen halt meg. Idén lett volna 90 éves. Túlságosan fiatalon vált szentté.
John Coltrane (1926-1967)
Halála után a San Franciscóban alapított St. John Coltrane Church őt, és a zenéjét választotta védőszentjévé. Az African Orthodox Church kötelékébe tartozó kis „jazz-egyház” az afro-amerikai közösségnek és a jazz világraszóló közösségének is meditatív és eksztatikus élmények helyszíne. Coltrane zenéje mindenkinek szól, származásra, vallásra tekintet nélkül.

Pedig Coltrane nem volt szent életében. A szintén 90 éve született Miles Davis karcosan fanyar visszaemlékezései szerint mohó volt, mindent megevett és megivott, ami elé került, hangja rekedt, a nevetése csikorgó. Kritikusai szerint ez a zenéjében is érzékelhető. Miles Davis gazdaságosan és megfontoltan bánt a hangkészlettel, Coltrane úgy, mint egy falánk gyerek, aki beszabadult a cukorkaboltba. Ámde a közönség mellett Miles Davis és a zenekritikusok is ámulva csodálták invenciózus zsenialitását, muzikalitását. Hatása messze túlmutat a jazz keretein. Még Hollywood is szereti, ha jól emlékszem a Mission Impossible című film egyik parti-jelenetében a My favorite things szól, Coltrane legendás előadásában. 

Coltrane tökéletesen bizonyította Miles Davis azon elméletét, miszerint a jazz nem múzeumba való dolog, és egy jazz-zenész ne legyen konformista. Kísérletezés, a merész asszociációk játéka és a szokatlanság kockázata nélkül nincs jazz, nincs zene, és megkockáztatom, élet sincs.
Coltrane mélyen vallásos családból származott, felmenői közül az episzkopális afrikai egyház vezetői kerültek ki. Miután kilábalt heroin- és alkoholfüggőségéből vallásos ragaszkodása még erősebbé vált. Ennek köszönhetjük a jazz, és úgy általában a zene egyik csodás gyöngyszemét, az A Love Supreme című albumot. Hívőknek és nem hívőknek lett meghatározó zenei élménye. Gyakorlatilag megjelenése pillanatában kultikus zenedarabbá vált, Coltrane legszemélyesebb vallomása. Talán épp ezért, csak egyetlen egyszer adta elő közönség előtt kvartettjével Antibes-ban, 1965-ben.

Egy házaspár alapította a róla elnevezett egyházat, akik egy aprócska San Francisco-i klubban hallották először zenélni Coltrane-t. Invenciózus, merész és érzékeny játéka olyan hatással volt rájuk, amit csak istenélményként tudtak meghatározni. Coltrane halála után nem volt kérdés számukra, hogy az ő zenéje lesz az általuk vezetett egyházi közösség egységének megteremtője.
Liturgiájukban az anglikán, katolikus és ortodox elemek keverednek. A kuriózumot nem ez jelenti. 1971 óta a Fillmore negyedben található templomban minden vasárnap órákig tartó jam session istentiszteletek keretében juttatták a jazz révén valamiféle istenélményhez az odalátogatókat. Jöttek is a világ minden pontjáról, hollandok és japánok, európaiak és ausztrálok. Zarándokhelyévé vált a jazz híveinek az évtizedek alatt. 1996-ban The Church of Saint Coltrane címen dokumentumfilm készült róluk. Idén tavasszal a felhőkarcolók építését támogató lobbi kiszorította több évtizedes helyéről Coltrane egyházát, de új helyet találva tovább folytatják jazz-missziójukat. Az istentiszteletek mellett időről időre előadásokat, workshopokat is szerveznek a jazz, az afrikai és a nyugati kultúra inspirálóan izgalmas kereszteződéseiről.
Hogy mi lesz a sorsa a jazz és az afro-amerikaiak egyházának az elkövetkezendő években, még talán a védőszentjük sem tudja. Vagy talán csak ő tudja. Sok mindent kibírtak már.

A jazz nem vallás. A jazz zene, melynek lényege az improvizáció, a variáció, a váratlanságok és különbözőségek összehangolása. „A jazz nem csupán mentalitás. Életminőség. Szabad és jóra való emberek közös játéka. Intim; semmi esetre sem hierarchisztikus és magányos, mint a futballmeccsek vagy a tömeggyűlések" - írta Fodor Ákos Jazz című kötetében. Életszemléletnek is megteszi, még ha nem is ennek a megközelítésnek van most zenitje. Azoknak is fontos közösségi találkozóhelye San Francisco e picinyke épülete, akik nem az isteni gondviselésnek, „csupán” Coltrane zenéjének hívei. A zene kedvéért a világ minden tájáról, a világ minden népéből idezarándokolnak ünnepelni a jazz "szentjét", John Coltrane-t.





2016. december 10., szombat

Godard: téli művész?

Írta: bikassygergel

Jean-Luc Godard etnográfiát tanult, de már az ötvenes években kisfilmeket forgatott. Pályáját, mint Truffaut, filmkritikusként kezdte. Nem közölt programadó cikkeket, írásai rögtönzéseknek hatnak, tele szójátékkal, logikai ugrásokkal. Hosszabb cikkeit amerikai filmekről publikálta. Hitchcock Tévedés című remekművéről hallatlanul érdekes és mély elemzést közölt.
1959-ben barátai mind Cannes-ban vannak a filmfesztiválon, csak őt felejtették Párizsban. Végül mégis akadt valaki, aki kocsijával elvitte. Truffaut, hogy jóvátegye feledékenységét, gyorsan bemutatja egy producernek. Ez a producer, Georges de Beauregard kicsit az egész nouvelle vague mentőangyala, ismeretlen tehetségek támogatásában látja a jövőt. Truffaut egy szinopszist húzott elő a zsebéből: ő írta, és Godard szeretné megrendezni. Beauregard bólint. Ebből a vázlatból születik a Kifulladásig.

A Kifulladásig az egyetemes filmtörténetben is határkő, korszaknyitó állomás. Példátlan – pár évig tartó – mézeshete ez az időszak az új hullám és a piac találkozásának. Minden új színnek, tehetségnek, eredeti hangnak, minden szabálytalanságnak közönsége támad.

A Kifulladásig látszólag izgalmas bűnügyi történet, melyben egy gengszter gyilkol és szeretkezik, üldözik, ő meg a szerelmet kergeti, míg a szeretett nő el nem árulja. De mintha a filmben mégsem történne semmi, s ami történik sem világos; a képek, jelenetsorok alig kapcsolódnak, a párbeszédek minduntalan másról szólnak, minduntalan megakad vagy érthetetlenül felgyorsul, széttöredezik a film.
A rendező visszanyúl a bűnügy amerikai klasszikusaiig. Godard rendkívül gondosan úgy tesz, mintha ügyetlenül csinálna filmet. A műfajban hagyományosan fontosnak számító kulcseseményeket vagy rendkívül rövid snittel teszi nehezen észlelhetővé, vagy dekomponálatlanul, a képből nagyrészt kilógva filmezi, furcsa, nem a lényegre koncentráló stílusban vág, s arra is ügyel, hogy a helyszín se legyen mindig felismerhető, a nézések nem stimmelnek, a vágás nem átköt, hanem zavaróan kizökkent.

Az újrafeltalálás minden szabadsága és minden görcse ott a Kifulladásig képein. A zsúfolt cselekmény cselekménytelenné tördelődik, a képek szétesnek. Mindez nagy erővel valami anarchikus hangulatot közvetít. A Belmondo által alakított főszereplő, Michel, nem a pénz, hanem a teljes, elképzelhetetlen függetlenség megszállottja. „Gyere velem Itáliába!” - hajtogatja monomániásan szerelmének, a Párizsban tanuló amerikai egyetemista lánynak. Itália a szabadság boldogságát jelentené számára, amely nem is létezik a földön. Aki ezzel szemben áll és terveit akadályozza, nem annyira hús-vér ellenség, inkább bohócszerű marionettfigura. Ilyen a rendőr, a nyomozók, Párizs minden lakója. Mindenki, aki kötöttségek szerint él.
Taszító és vonzó figura Michel. Az elutasítás és megértés érzése mindvégig hullámzik a nézőben. A szerelme ugyanilyen kétarcú figura. Patricia végül kompromisszumot köt a világgal és önmagával: feljelenti Michelt (de figyelmezteti, hogy meneküljön). Michel szándékosan későn kezd el menekülni, azért, hogy megöljék és ne élve fogják el. A film utolsó képsora különösen hideglelős, mert különösen szenvtelen. A földön fekvő Michel ezt mondja a lánynak: C'est vraiment dégueulasse. (Ez tényleg undorító.) Patricia nem tud jól franciául, megkérdi: mi az, hogy „undorító”. Értetlen arca a film utolsó képe.
Az új hullám csúcsán a filmnek meglepően nagy közönségsikere volt, a kritika hökkenten merészségét dicsérte.

Az Éli az életét Godard első korszakának legjobb és legjellegzetesebb alkotása. Ebben dolgozta ki az esszéfilmet, mely Godard egyik legmaradandóbb és legértékesebb találmánya a filmművészetben. Az Éli az életét egy párizsi prostituáltakkal foglalkozó szociográfiai tanulmányból indul ki, ennek adatait egy helyütt híradófilmes szenvtelenséggel ismerteti. E filmben már hivalkodóan lényegtelen a cselekmény. Godard tizenkét epizódban szerkeszti meg munkáját. „Legnagyobb vágyam egy véget nem érő híradó megrendezése” - idézik azóta is Godard kijelentését. Illusztrálnák csupán a fikciós képek a szociográfiát? A kettő összefonódik és a film e két egymásba szövődő rétegébe beépül egy még elvontabb esszéréteg is. Az Anna Karina által játszott főszereplő, Nana, beszédbe elegyedik egy filozófussal. „Miért kell mindig beszélni, olyan jó volna, ha mindenki hallgatna, senki sem hazudhatna” - mondja Nana. „Szavak nélkül gondolkodni sem tudnánk” - válaszolja a filozófus. Nana meghal, talán azért, mert nem kezd el gondolkodni, bábként engedelmeskedik kitartójának. Vagy épp az önálló gondolkodásért fizetne meg? Hiszen szerelmes lesz, s ott akarja hagyni a striciket. A szerelem, mint a megváltás lehetősége, a szerelem, mint a halál biztos kiváltója – később a Bolond Pierrot-ban tér vissza ez a motívum.
Ez a film a jobboldali-polgári és posztsztálinista-zsdanovi ítészeket is ugyanúgy felháborította.

Az 1965-ös Alphaville az egyetlen Godard-film, amelyet Magyarországon széles mozihálózatban forgalmaztak. Bizonyára azért, mert sci-fiként is eladhatónak látszott. De nem az, és az űrkalandokra éhes nézők tíz perc után lábujjhegyen távoztak a moziból. Inkább egy tudat jövője a film, olyan értelemben, hogy a jövő tudatát képzeli el. Minden figurája embléma, jelkép, címke, a 20. század kultúrájának valamely foszlánya. Valódi anti-sci-fi. Karikatúra az egész film, de nem a sci-fi regények, hanem a jövőbe bámuló tudat karikatúrája.

Meg leszek mentve. Most átkozott vagyok, borzadok hazámtól. Legjobb lesz egy mélyet, részeget aludni a homokos parton. De profundis, Domine, együgyű vagyok!” Nem a bolond Pierrot szavai ezek Godard filmjéből, hanem a francia költészet örök kamaszáé, Rimbaud-é. Az Egy évad a pokolban címét nem felejti ki a Bolond Pierrot című film narrátorhangja a rengeteg irodalmi és művészeti hivatkozás, idézet közül. A bolond Pierrot ott hever a tengerparton szerelmével, és el akarja hagyni a civilizációt, mert borzad és undorodik tőle.
A Bolond Pierrot a filmtörténet citátumokkal, utalásokkal legzsúfoltabb alkotása: Élie Faure Vélazquez-tanulmányától Rimbaud-ig, Céline-től Picasso- és Renoir-képekig mindenfajta irodalmi és művészettörténeti emlékkel át van itatva. Mint korábban a szürrealisták, Godard is visszaperli a giccstől, a szórakoztatóipartól a melodráma jogát, a nagybetűs őrületet és szerelmet. A Bolond Pierrot a nouvelle vague szemléletmódnak legerősebb, legtudatosabb kifejeződése, Godard és az egész francia filmkorszak csúcsa.

A film ugyanolyan gyökeres leszámolás a racionális francia életfelfogással és művészetszemlélettel, mint a szürrealista André Breton művei voltak. Ugyanúgy a szerelemben látja az emberi szabadság legnagyszerűbb, sőt egyetlen lehetőségét, mint a szürrealisták. A Bolond Pierrot egyfelől a ponyvák és képregények paródiája. Pierrot egy értelmiségi P. Howard-hős, akinek a kultúra, a könyvek, a város semmit nem jelent, megcsömörlött. Tiszta Nagy Szerelemre vágyik, Tengerre, Szigetre, Erdőre. De mégsem tud lemondani a kultúráról: a természet lágy ölén könyveket falna újra. 
A civilizációt könnyebb otthagyni mint a kultúrát. A civilizáció a nagyváros, az üres társasági események, a mindent beborító újsághírek és reklámok, az eldobható használati tárgyak világa. A Bolond Pierrot azonban dühödt tagadása a természetutópiáknak is. A Bolond Pierrot a rendező rekedt sikolya arról, hogy a szerelem sem válthatja meg az embert. A film végső soron feleselés minden utópiával, a szürrealistákéval is. A boldogtalan tudat filmje.

A Belmondo által alakított Ferdinand nem tud Pierrot-vá válni, nem tud a természettel eggyé válva boldog öntudatlanságban élni, nemcsak a világ kritikusa, hanem önmagának is állandó őre. Minden tettét, sőt gondolatát értelmezi. A Nő-Árulás-Halál motívumai bonyolultabban jelennek meg, mint a Kifulladásigban. Marianne valószínűleg elárulja a férfit, de Ferdinand is beköpi őt a vallatóinak. Ferdinand, aki nem tudott boldog bohóccá válni, kékre festi az arcát és fejét (tudatát) robbantja szét dinamittal.
A Bolond Pierrot az érzelmek, a szerelem szabadító, megváltó utópiájának fülsértő röhejű tagadása. Ilyen röhej Buñuel Aranykora óta nem hangzott fel a filmvásznon. 
Igaz, Godard valójában dühös zokogását leplezi: a nevetségessé tett utópia nélkül nagyon nehéz lenne élni. 

Az egyetlen filmet, amit igazán szeretnék megcsinálni, sohasem fogom megcsinálni, mert lehetetlen. Film lenne a szerelemről, vagy szerelmes film, vagy egyszerűen film szerelemmel. (…) ezeket a dolgokat éppoly nehéz megmutatni és hangjukat meghallani, mint a borzalomét, a háborúét, a betegségét. Nem értem, miért van így és szenvedek ettől” - nyilatkozta a Cahiers du Cinéma-nak 1966-ban. A Bolond Pierrot után még sokszor küzd majd a szerelem átélésének és ábrázolásának (filmbeli) kínjával. A godard-i stilizáció véglegesen a rend széttörése, a világ bonyolultságának még bonyolultabbá szaggatása, ez az ő formanyelve. 




2016. december 6., kedd

Nicolas, sancte

Írta: Inkabringa


A tél beköszönte, a sötét, kopár fagyosság ellen az emberek mindenféle lelket melengető, fényt hozó praktikákat találtak ki. A decemberi mély sötétséget csak úgy lehet kibírni, hogy egyik ünnep a másikat éri. Az első lépcsőfok a sötét elleni vigaszhoz a Mikulás napja. Fárasztó, „púp a hátra” konzumünnep lehet ez is, ha valaki van oly botor, hogy azzá teszi, de kár a bóvlibörzébe elmerülni, mert a Mikulásnak csodája van még mindig.

Talán a leghosszabb ideje és legszélesebb körben tisztelt keresztény szent az a Miklós, aki Myra (a mai Törökország területén létezett) egykori püspökeként bejárta a Szentföldet, majd eljutott Bariba, Olaszországba. Ünnepelték és tömlöcbe vetették: a szentté váláshoz erre is szükség van. Csodatévő Miklósnak is nevezik, mert nemcsak a keresztény legendárium őrzi híres csodacselekedeteit, hanem még a 20. század is adott hozzá újakat, sőt, talán most is tulajdonítanak neki csodákat. Katolikusok, ortodoxok is egyik legfőbb szentjükként tisztelik.
Jánosréti oltár részlete (Magyar Nemzeti Galéria)
Miklós püspök, a hozzám hasonlóan vallástól nem érintetteknek is szimpatikus. Az önzetlen, érdek nélküli és viszonzást nem váró segítség mintapéldája. Úgy tűnik, hétköznapi viseletre manapság ez a hozzáállás nem praktikus, legalábbis erről igyekeznek meggyőzni bármerre nézek, de mint mentális-morális haute couture mindig mérce lesz. Miklós segített a hajósoknak, a kereskedőknek, a sörfőzőknek, a diákoknak, a gyerekeknek, a nélkülözőknek, megbocsátott a bűneiket megbánó tolvajoknak és felsorolni sem lehet, hogy az emberek milyen változatos csoportjai találták meg benne védőszentjüket.

A művészetek mindig is szeretetteljes figyelemmel fordultak Miklós püspök felé. Mesés csodatételei kifogyhatatlan témát adtak.

Személyes emlékem, ahogy a gyermekkor csodás Mikulás-élményei után huszonévesen, már felnőttként, rácsodálkoztam Szent Miklósra Rómában. A San Saba templom falán látható az a 11. vagy 12. századi freskó, ami Miklós egyik híres cselekedetét őrzi. Egy szegény ember három eladósorban levő lányát nem tudja férjhez adni hozomány hiányában. Anélkül sorsuk a prostitúció, de legalábbis ekként tartotta volna számon őket a társadalmi ítélethozatal. Miklós az éj leple alatt arannyal telt erszényeket dobott be házuk ablakán, megmentve így a jobb sorsra érdemes lányokat a megvetéstől. A történetet már ismertem, tetszett is, mert nem transzcendens csoda volt benne, amiben az isteni mindenhatóságot kell csodálnom és félnem, hanem egy empatikus, a másik emberre figyelő gesztus, a társadalmi korlátoltságokon való elegáns átnézés. Sokan megfestették ezt a történetet, többek között Masaccio és Fra Angelico is. Az egyébként is lenyűgöző San Saba templomban a sok száz éves freskóval szemben állva hirtelen rádöbbenéssel megértettem, miért Rómában vált ilyen eredeti hangú filmrendezővé Fellini.
San Saba (Róma)
Az ortodox egyházban is hatalmas tisztelete van mindmáig Szent Miklósnak. Még a legbrutálisabb sztálini időkben sem tudták és merték teljesen eltörölni a tiszteletét. Ismert az a történet, mely szerint a Kreml egyik tornyát kívülről díszítő Szent Miklós freskót Sztálin szigorú utasítására örökre el kellett tüntetni. Az építőmunkások azonban életüket is kockáztatva elfedték és lefestették, de nem semmisítették meg a freskót. Szent Miklóst, az elesettek, a nélkülözők, a bajban levők segítőjét, a hierarchia és érdek nélküli emberi egymás felé fordulás hírnökét még a féktelen kegyetlenségű Sztálin ellenében sem voltak hajlandók bántani. Később a freskót rekonstruálták és felújították. Bárcsak a Miklós püspök által hirdetett eszméket lehetne ilyen romolhatatlan technikákkal megőrizni és továbbvinni.
Szent Miklós freskó a Kreml egyik tornyán (Moszkva)
Albániában az iszlám vallás térhódítása idején is tartotta magát a Miklóshoz kötődő népi hagyomány. Az iszlám belátta a keresztény szenthez ragaszkodást, a keresztény egyház pedig eltűrte, hogy a szentje ünneplésébe számos kereszténység előtti hagyomány vegyült. Miklósnak fényt hozó szerepe van, égő gyertyát tesznek az ajtóba, hogy a viszályt és gonoszt elűzzék, az ajtót pedig nem zárják be, hogy a szent szabadon bemehessen. Miklós ünnepe a család békés együttlétének, a közös lakomáknak az ideje, amikor mindenki kap egy szeletet a kenyérből, ami az összetartozást jelképezi.
Szent Miklóst ábrázoló 14. századi ikon (National Museum of Mediavel Art, Albánia)
Szent Miklós jól állja az idők próbáját. Olyan emberarcú szent, aki nem a földön túli elragadtatottságért vállalt mártíriumnak, hanem a segítőkész egymás felé fordulásnak, az emberek közötti együttműködésnek a példája. Talán nem véletlen, ahogy Koppenhágában egy Szent Miklósról elnevezett 12. században épült templom változott és alakult az idők folyamán, és mindig az emberek találkozásának helyszíne maradt. Az épület megélt római, gótikus és reneszánsz korszakokat, leégett, lerombolták, volt húspiac és múzeum. Most a kortárs művészetek megbecsült lakhelye.
Nikolaj Kunsthal (Koppenhága)
Szereti a zene is Szent Miklóst. Csodás katolikus és ortodox egyházi himnuszok sora bizonyítja ezt. Misét írt hozzá Haydn és Muszorgszkij. Benjamin Britten Szent Miklós kantátáját 1948-ban, az akkor induló Aldeburgh Fesztivál nyitányaként mutatták be. Britten úgy komponálta meg kórusra, húros hangszerekre, ütősökre és zongorára írt művét, hogy némi variációval akár amatőrök is előadhatják, énekelhetik, zenélhetik. Benjamin Britten a saját szakmájának keretein belül tökéletesen követte és megvalósította Miklós püspök embertől emberig érő empatikus és válogatás nélküli mások felé fordulását. Ha úgy vesszük, ez a kantátája egy Mikulás-ajándék a zenét hallgatni és művelni is szeretőknek.

A Miklós püspökhöz fűződő hagyományok közül világszerte legismertebb a gyerekek megajándékozása, és gyakorlatilag korra való tekintet nélkül az örömteli ínyencségek szeretetteljes közösségben elfogyasztott lakomája. Sok évszázados hagyomány ez, és ha nem rontja el az emberi gyarlóság, a téli sötétség elleni ellenszer maradhat további évszázadokra is.
Jan Steen: Het Sint Nicolaasfeest (Rijskmuseum, Amszterdam)
Badar dolog megmosolyogni azt, hogy a gyerekek Mikulás-maskarába öltözött nyugdíjas portás bácsikat bámulnak csodálva. Ott és akkor őszinte kapcsolat ez mindkét fél részéről. Főként azért badar dolog ezt lesajnálni, mert épp a felnőttek azok, akik képesek akár kevély, buta, önző és arrogáns érdekeket is odaadó lelkesedéssel szolgálni. A gyerekeknek még több eszük van, ők a Mikulást csodálják. Vigyázat, mert ez nem csalás, itt tényleg varázslat történik. Csak a szemüket figyeljük.