Kultúrtombolda és tengertánc! Irodalom és antropológia. Filmművészet és kortárs művészet. Orson Welles, Bunuel, Fellini, Cassavetes, Weöres Sándor, Clifford Geertz, Sol Tax és Boglár Lajos... Párizs, Róma és Lisszabon. Szajna, Tevere és Tejo. És az Andok.
Füstölgések, gondolmányok, mindenféle vidám vagy komor dühöngések az élet apró-cseprő és röhögően komoly dolgairól, amit láttunk, éreztünk, hallottunk, olvastunk. Együtt megélni és értelmezni is jobb az életet.
Én még jóval a menekültáradat előtt jártam Pireuszban.
Olykor a tengeri városokban uszodát építenek a parton, szelíd és tiszta, sohasem dühös folyóvízzel. Pireuszi Tengeri Uszoda, így neveztem el. Kisebb öböl partján áll, fölötte domb, onnan talán be is lehet nézni: csak részben látszik a belseje: békés, ódon hangulat, kabinsorok részlete, a kis medence, lassú úszók, még lassabb üldögélők. Festmény volna? Nagyon tetszett.
A kikötőt azért jobban megbámultam. Óriási komphajók melankóliája napnyugtakor vagy hajnalban. A hajók mindig napnyugtakor, vagy hajnalban indulnak, ezért a melankólia. A híres IX-es kikötő. Sokáig elnéztem, ahogy indultak a hajók távoli kikötőkbe: november eleje volt, még meleg… és nyelvlógató, loncsos kutyák, hajléktalanok és koldusok.
A nagy hajók Kréta szigetére indulnak, majdnem egy napos út. Onnan talán még Egyiptomba is!
Aztán visszamentem ahhoz az öbölhöz, hogy körbejárjam a kis csendes uszodát. Félig lehet csak körbejárni, mert hátul magas sziklafal a határa, és a tenger, a kikötő felől egyáltalán nem látható a belseje: magas párkánnyal elkerített épület. Fönt mintha lapos teteje volna, homokkal beszórva egyik sarkában valami díszkémény-féle. Vagy igazi?
Alkonyat után végre halkan beléptem a tengeri uszodába, reméltem, van gyógyfürdője is, káddal, forró iszappakolással, felkészülés a másnapi úthoz Kréta szigetére. Azt mondják, háborogni fog a tenger…
Küszöbön a karácsony.
Mindenki elcsendesülhet, lazulhat, magába szállhat. A karácsony
már rég nem csak vallási ünnep, sokkal szélesebb körben jelent
fontos dátumot. Ilyenkor a távol élő szeretteinkhez megyünk,
majd a közelünkben élőkhöz visszatérünk. Ezért érdemes
keresztülrohanni az országon, de még a világon is.
Az emberek többsége nem
a hírnévre, az erősekhez tartozásra és a hatalomra vágyik.
Csupán csak élni akarja az életét nyugodtan és békésen. Ezért a béke és nyugalom – megfélemlítés,
elnyomás és kirekesztés nélküli - megteremtése és megőrzése
minden korban a legfontosabb feladata ennek a kerek világnak. Erre
van a legnagyobb szüksége az embereknek, éljenek bárhol, akkor
is, ha ünneplik a karácsonyt, akkor is, ha eszükbe sem jut.
Ilyenkor sokan gondolnak
a rászorulókra, nélkülözőkre, szenvedőkre. Folytassák tovább
a jövő évben is, a hétköznapokban is. Aki most elmulasztotta a
segítséget, majd januártól bepótolja. Nem a dátum, a szándék
a fontos. Van tennivaló bőven.
A karácsonynak
megkerülhetetlen slágerzenéi vannak Bachtól Frank Sinatráig.
Most egy kevésbé ismert karácsonyi zeneművet ajánlunk. A mű
szerzője Ottorino Respighi olasz zeneszerző, aki Róma fenyőit és
szökőkútjait is megzenésítette.
Ilyenkor jéghideg sötétben olykor ábrándozunk meleg argentin városi vagy tengeri nyaralásokról. Óvatosan! Buenos Aires a világ egyetlen metropolisza - elővárosokkal tizenöt milliós - ahol a nyári főszezonban (vagyis épp most) a hivatalos időjárás-jelentés nemcsak a hőfokot, hanem a "hőérzet" fokát is közzéteszi. A hőfok általában 37, a hőérzet foka 42. Hőlégriadó! Lennénk ott, lennénk óvatosak!
...
Borgesen kívül a magyar olvasók alig ismernek argentin írót, ha mégis igen, az természetesen a kiváló Julio Cortázar, aki nemcsak hogy évtizedekig párizsi emigrációban élt, de francia állampolgár lett, és élete legvégén már franciául is írt...
A nagyon ínyenc irodalmárok persze itthon is becsülik Ernesto Sabato nevét és alakját: egy Camus által is nagyra értékelt regénye, Az alagút a hatvanas évek végén, csekély visszhanggal magyarul is megjelent a Modern Könyvtár sorozatban. Hatalmas főműve, a Sobre héroes y tumbas (Hősökről és sírokról) nálunk teljesen ismeretlen. A könyv többrétegű és bonyolult időkezelésű regény, a vakság ábrázolása benne természetesen jelképes is, és egy szintén jelképes tűzeset körül bonyolódik. Egyúttal Buenos Aires nagyregénye, sokféle olvasata létezik, 1961-ben jelent meg először.
Sábato nagy ellenfele volt a Perón diktatúrának, később a még kegyetlenebb Videla-féle katonai hóhér-államnak, többször emigrációba kényszerült, pár nappal századik születésnapja előtt már hazájában halt meg.
Ha jelentős argentin írókról és művészekről beszélünk, majd mindig az emigráns sorsokról is. A legbecsültebb és legtehetségesebb argentin filmrendező (Fernando Solanas) is Párizsban vált jelentékennyé, filmjeinek szinte minden alakja és hőse Párizsban élő argentin emigráns. Hazatérve sem halványodtak el színei: legjobb hazai filmje a Felhő, egy Buenos Aires-i színház fiktív krónikája, tele keserű felhőjátékkal és formai ötlettel.
Az emigráció dél-amerikai csúcsrekordere azonban egy rokonszenvesen kiváló uruguay-i novellista, mai szemmel és füllel talán a kispróza legnagyobb latin-amerikai mestere, bizonyos Mario Benedetti. Ő aztán még a fentieknél is ismeretlenebb minálunk. Kalaplevéve becsülendő ez a "profi spanyolos" blogtársunk, aki heroikus, és sajnos kevés eredményű kulturális küzdelmet folytat Benedetti fordításáért. A nemrég megszűnt Nagyvilág is hozta néhány versét (Laczkfi János fordításában). Magam is kicsit büszke vagyok, hogy blogunkban most, ha oly röviden is, írhatok róla valamit.
Mario Benedetti
Az argentin és uruguay-i diktatúrák gyakran nem szinkronban működtek, és Benedetti mintegy ingázott a két szomszédország között, oda-vissza költözött. Abban is eltért emigráns társaitól, hogy - mivel német gimnáziumba járt Montevideóban - jól beszélve németül, emigrálhatott Svájcba, Németországba. Kiváló kapcsolata miatt Castro is segítőkészen befogadta. Tévedett - mint jó néhány írástudó - mert nem látta meg Castro rendszerében a diktatúrát. Mindenesetre, ahogy lehetett, hazatért Montevideóba. Az emigráns végre otthon volt, sőt elismert, támogatott íróvá vált. Sem az üldözés, sem a kommunista eszmék, sem liberálissá volt hazájának elismerése nem fakította tehetségét. Egymás után, szinte évente jelentek meg új novelláskötetei: amennyire tudom, Latin-Amerika legolvasottabb szerzői közé került. Siker és művészi érték nála most már kézen fogva járt. Legjobb rövidprózái pompás szabadversek. Nem is egypercesek, hanem egészen rövid "mikronovellák". Döbbenetes tömörségű és távlatos remeklés mind, élete végén fájdalmas, vigasztalan, mégis felemelő gyémánt-erejű rövid mondatok, végtelenbe nyíló képek jellemzik. Az olasz Buzzati és a magyar Örkény nem is olyan távoli rokona. Az egykor jól tájékozott és fogékony magyar kultúra, "irodalmi világ" (benne olvasók és írók) sötét szégyene, hogy nem akarjuk, nem tudjuk megismerni...
A halhatatlan művészek általában
szobrot kapnak. John Coltrane talán az egyetlen, akit szentté avattak. 1966-ban egy újságíró megkérdezte tőle, mi
szeretne lenni öt év múlva. „Egy szent” - válaszolta
Coltrane. Valószínűleg viccnek szánta, de prófétai jóslat
lett: Coltrane az említett interjút követő évben, 40 évesen
halt meg. Idén lett volna 90 éves. Túlságosan fiatalon vált
szentté.
John Coltrane (1926-1967)
Halála után a San
Franciscóban alapított St. John Coltrane Church őt,
és a zenéjét választotta védőszentjévé. Az African Orthodox
Church kötelékébe tartozó kis „jazz-egyház” az afro-amerikai
közösségnek és a jazz világraszóló közösségének is meditatív és eksztatikus élmények helyszíne.
Coltrane zenéje mindenkinek szól, származásra, vallásra tekintet
nélkül.
Pedig Coltrane nem volt
szent életében. A szintén 90 éve született Miles Davis
karcosan fanyar visszaemlékezései szerint mohó volt, mindent
megevett és megivott, ami elé került, hangja rekedt, a nevetése
csikorgó. Kritikusai szerint ez a zenéjében is érzékelhető.
Miles Davis gazdaságosan és megfontoltan bánt a hangkészlettel,
Coltrane úgy, mint egy falánk gyerek, aki beszabadult a
cukorkaboltba. Ámde a közönség mellett Miles Davis és a
zenekritikusok is ámulva csodálták invenciózus zsenialitását, muzikalitását. Hatása messze túlmutat a jazz keretein. Még Hollywood is szereti, ha jól emlékszem a Mission Impossible című film egyik parti-jelenetében a My favorite things szól, Coltrane legendás előadásában.
Coltrane tökéletesen bizonyította Miles
Davis azon elméletét, miszerint a jazz nem múzeumba való dolog,
és egy jazz-zenész ne legyen konformista. Kísérletezés, a merész
asszociációk játéka és a szokatlanság kockázata nélkül nincs
jazz, nincs zene, és megkockáztatom, élet sincs.
Coltrane mélyen vallásos
családból származott, felmenői közül az episzkopális afrikai
egyház vezetői kerültek ki. Miután kilábalt heroin- és alkoholfüggőségéből vallásos
ragaszkodása még erősebbé vált. Ennek köszönhetjük a jazz, és
úgy általában a zene egyik csodás gyöngyszemét, az A Love
Supreme című albumot. Hívőknek és nem hívőknek lett meghatározó zenei élménye. Gyakorlatilag megjelenése pillanatában
kultikus zenedarabbá vált, Coltrane legszemélyesebb vallomása.
Talán épp ezért, csak egyetlen egyszer adta elő közönség előtt
kvartettjével Antibes-ban, 1965-ben.
Egy házaspár alapította
a róla elnevezett egyházat, akik egy aprócska San Francisco-i
klubban hallották először zenélni Coltrane-t. Invenciózus,
merész és érzékeny játéka olyan hatással volt rájuk, amit csak istenélményként tudtak meghatározni. Coltrane halála után
nem volt kérdés számukra, hogy az ő zenéje lesz az általuk
vezetett egyházi közösség egységének megteremtője.
Liturgiájukban az anglikán, katolikus és ortodox elemek keverednek.
A kuriózumot nem ez jelenti. 1971 óta a Fillmore negyedben
található templomban minden vasárnap órákig tartó jam session
istentiszteletek keretében juttatták a jazz révén valamiféle
istenélményhez az odalátogatókat. Jöttek is a világ minden
pontjáról, hollandok és japánok, európaiak és ausztrálok. Zarándokhelyévé vált a jazz híveinek az évtizedek alatt. 1996-ban
The Church of Saint Coltrane címen dokumentumfilm
készült róluk. Idén tavasszal a felhőkarcolók építését
támogató lobbi kiszorította több évtizedes helyéről Coltrane
egyházát, de új helyet találva tovább folytatják
jazz-missziójukat. Az istentiszteletek mellett időről időre
előadásokat, workshopokat is szerveznek a jazz, az afrikai és a
nyugati kultúra inspirálóan izgalmas kereszteződéseiről.
Hogy mi lesz a sorsa a jazz és az afro-amerikaiak egyházának az
elkövetkezendő években, még talán a védőszentjük sem tudja.
Vagy talán csak ő tudja. Sok mindent kibírtak már.
A jazz nem
vallás. A jazz zene, melynek lényege az improvizáció, a variáció,
a váratlanságok és különbözőségek összehangolása. „A
jazz nem csupán mentalitás. Életminőség. Szabad és jóra való
emberek közös játéka. Intim; semmi esetre sem hierarchisztikus és magányos, mint a futballmeccsek vagy a tömeggyűlések" - írta
Fodor Ákos Jazz
című kötetében. Életszemléletnek is megteszi, még ha
nem is ennek a megközelítésnek van most zenitje. Azoknak is fontos
közösségi találkozóhelye San Francisco e picinyke épülete,
akik nem az isteni gondviselésnek, „csupán” Coltrane zenéjének
hívei. A zene kedvéért a világ minden tájáról, a világ minden
népéből idezarándokolnak ünnepelni a jazz "szentjét", John
Coltrane-t.
Jean-Luc Godard
etnográfiát tanult, de már az ötvenes években kisfilmeket
forgatott. Pályáját, mint Truffaut, filmkritikusként kezdte. Nem
közölt programadó cikkeket, írásai rögtönzéseknek hatnak,
tele szójátékkal, logikai ugrásokkal. Hosszabb cikkeit amerikai
filmekről publikálta. Hitchcock Tévedés című
remekművéről hallatlanul érdekes és mély elemzést közölt.
1959-ben barátai mind
Cannes-ban vannak a filmfesztiválon, csak őt felejtették
Párizsban. Végül mégis akadt valaki, aki kocsijával elvitte.
Truffaut, hogy jóvátegye feledékenységét, gyorsan bemutatja egy
producernek. Ez a producer, Georges de Beauregard kicsit az egész
nouvelle vague mentőangyala, ismeretlen tehetségek támogatásában
látja a jövőt. Truffaut egy szinopszist húzott elő a zsebéből:
ő írta, és Godard szeretné megrendezni. Beauregard bólint. Ebből
a vázlatból születik a Kifulladásig.
A Kifulladásig az
egyetemes filmtörténetben is határkő, korszaknyitó állomás.
Példátlan – pár évig tartó – mézeshete ez az időszak az új
hullám és a piac találkozásának. Minden új színnek,
tehetségnek, eredeti hangnak, minden szabálytalanságnak közönsége
támad.
A Kifulladásig
látszólag izgalmas bűnügyi történet, melyben egy gengszter
gyilkol és szeretkezik, üldözik, ő meg a szerelmet kergeti, míg
a szeretett nő el nem árulja. De mintha a filmben mégsem történne
semmi, s ami történik sem világos; a képek, jelenetsorok alig
kapcsolódnak, a párbeszédek minduntalan másról szólnak,
minduntalan megakad vagy érthetetlenül felgyorsul, széttöredezik
a film.
A rendező visszanyúl a
bűnügy amerikai klasszikusaiig. Godard rendkívül gondosan úgy
tesz, mintha ügyetlenül csinálna filmet. A műfajban hagyományosan
fontosnak számító kulcseseményeket vagy rendkívül rövid
snittel teszi nehezen észlelhetővé, vagy dekomponálatlanul, a
képből nagyrészt kilógva filmezi, furcsa, nem a lényegre
koncentráló stílusban vág, s arra is ügyel, hogy a helyszín se
legyen mindig felismerhető, a nézések nem stimmelnek, a vágás
nem átköt, hanem zavaróan kizökkent.
Az újrafeltalálás
minden szabadsága és minden görcse ott a Kifulladásig
képein. A zsúfolt cselekmény cselekménytelenné tördelődik, a
képek szétesnek. Mindez nagy erővel valami anarchikus hangulatot
közvetít. A Belmondo által alakított főszereplő, Michel, nem a
pénz, hanem a teljes, elképzelhetetlen függetlenség
megszállottja. „Gyere velem Itáliába!” - hajtogatja
monomániásan szerelmének, a Párizsban tanuló amerikai
egyetemista lánynak. Itália a szabadság boldogságát jelentené
számára, amely nem is létezik a földön. Aki ezzel szemben áll
és terveit akadályozza, nem annyira hús-vér ellenség, inkább
bohócszerű marionettfigura. Ilyen a rendőr, a nyomozók, Párizs
minden lakója. Mindenki, aki kötöttségek szerint él.
Taszító és vonzó
figura Michel. Az elutasítás és megértés érzése mindvégig
hullámzik a nézőben. A szerelme ugyanilyen kétarcú figura.
Patricia végül kompromisszumot köt a világgal és önmagával:
feljelenti Michelt (de figyelmezteti, hogy meneküljön). Michel
szándékosan későn kezd el menekülni, azért, hogy megöljék és
ne élve fogják el. A film utolsó képsora különösen hideglelős,
mert különösen szenvtelen. A földön fekvő Michel ezt mondja a lánynak: C'est vraiment dégueulasse. (Ez tényleg
undorító.) Patricia nem tud jól franciául, megkérdi: mi az, hogy
„undorító”. Értetlen arca a film utolsó képe.
Az új hullám csúcsán
a filmnek meglepően nagy közönségsikere volt, a kritika hökkenten merészségét dicsérte.
Az Éli az életét
Godard első korszakának legjobb és legjellegzetesebb alkotása.
Ebben dolgozta ki az esszéfilmet, mely Godard egyik legmaradandóbb
és legértékesebb találmánya a filmművészetben. Az Éli az
életét egy párizsi prostituáltakkal foglalkozó szociográfiai
tanulmányból indul ki, ennek adatait egy helyütt híradófilmes
szenvtelenséggel ismerteti. E filmben már hivalkodóan lényegtelen
a cselekmény. Godard tizenkét epizódban szerkeszti meg munkáját.
„Legnagyobb vágyam egy véget nem érő híradó megrendezése”
- idézik azóta is Godard kijelentését. Illusztrálnák csupán a fikciós képek a szociográfiát? A kettő összefonódik és a film e két egymásba szövődő rétegébe beépül egy
még elvontabb esszéréteg is. Az Anna Karina által játszott
főszereplő, Nana, beszédbe elegyedik egy filozófussal. „Miért
kell mindig beszélni, olyan jó volna, ha mindenki hallgatna, senki
sem hazudhatna” - mondja Nana. „Szavak nélkül gondolkodni sem
tudnánk” - válaszolja a filozófus. Nana meghal, talán azért,
mert nem kezd el gondolkodni, bábként engedelmeskedik kitartójának.
Vagy épp az önálló gondolkodásért fizetne meg? Hiszen szerelmes
lesz, s ott akarja hagyni a striciket. A szerelem, mint a megváltás
lehetősége, a szerelem, mint a halál biztos kiváltója – később
a Bolond Pierrot-ban tér vissza ez a motívum.
Ez a film a
jobboldali-polgári és posztsztálinista-zsdanovi ítészeket is
ugyanúgy felháborította.
Az 1965-ös Alphaville
az egyetlen Godard-film, amelyet Magyarországon széles
mozihálózatban forgalmaztak. Bizonyára azért, mert sci-fiként is
eladhatónak látszott. De nem az, és az űrkalandokra éhes nézők
tíz perc után lábujjhegyen távoztak a moziból. Inkább egy tudat
jövője a film, olyan értelemben, hogy a jövő tudatát képzeli
el. Minden figurája embléma, jelkép, címke, a 20. század
kultúrájának valamely foszlánya. Valódi anti-sci-fi. Karikatúra
az egész film, de nem a sci-fi regények, hanem a jövőbe bámuló
tudat karikatúrája.
„Meg leszek mentve.
Most átkozott vagyok, borzadok hazámtól. Legjobb lesz egy mélyet,
részeget aludni a homokos parton. De profundis, Domine, együgyű
vagyok!” Nem a bolond Pierrot szavai ezek Godard filmjéből,
hanem a francia költészet örök kamaszáé, Rimbaud-é. Az Egy
évad a pokolban címét nem felejti ki a Bolond Pierrot című
film narrátorhangja a rengeteg irodalmi és művészeti hivatkozás,
idézet közül. A bolond Pierrot ott hever a tengerparton
szerelmével, és el akarja hagyni a civilizációt, mert borzad és
undorodik tőle.
A Bolond Pierrot a
filmtörténet citátumokkal, utalásokkal legzsúfoltabb alkotása:
Élie Faure Vélazquez-tanulmányától Rimbaud-ig, Céline-től
Picasso- és Renoir-képekig mindenfajta irodalmi és
művészettörténeti emlékkel át van itatva. Mint korábban a
szürrealisták, Godard is visszaperli a giccstől, a
szórakoztatóipartól a melodráma jogát, a nagybetűs őrületet
és szerelmet. A Bolond Pierrot a nouvelle vague
szemléletmódnak legerősebb, legtudatosabb kifejeződése, Godard
és az egész francia filmkorszak csúcsa.
A film ugyanolyan
gyökeres leszámolás a racionális francia életfelfogással és
művészetszemlélettel, mint a szürrealista André Breton művei
voltak. Ugyanúgy a szerelemben látja az emberi szabadság
legnagyszerűbb, sőt egyetlen lehetőségét, mint a szürrealisták.
A Bolond Pierrot egyfelől a ponyvák és képregények
paródiája. Pierrot egy értelmiségi P. Howard-hős, akinek a
kultúra, a könyvek, a város semmit nem jelent, megcsömörlött.
Tiszta Nagy Szerelemre vágyik, Tengerre, Szigetre, Erdőre. De
mégsem tud lemondani a kultúráról: a természet lágy ölén
könyveket falna újra.
A civilizációt könnyebb otthagyni mint a
kultúrát. A civilizáció a nagyváros, az üres társasági
események, a mindent beborító újsághírek és reklámok, az
eldobható használati tárgyak világa. A Bolond Pierrot azonban
dühödt tagadása a természetutópiáknak is. A Bolond Pierrot a
rendező rekedt sikolya arról, hogy a szerelem sem válthatja meg az
embert. A film végső soron feleselés minden utópiával, a
szürrealistákéval is. A boldogtalan tudat filmje.
A Belmondo által
alakított Ferdinand nem tud Pierrot-vá válni, nem tud a
természettel eggyé válva boldog öntudatlanságban élni, nemcsak
a világ kritikusa, hanem önmagának is állandó őre. Minden
tettét, sőt gondolatát értelmezi. A Nő-Árulás-Halál motívumai
bonyolultabban jelennek meg, mint a Kifulladásigban. Marianne
valószínűleg elárulja a férfit, de Ferdinand is beköpi őt a
vallatóinak. Ferdinand, aki nem tudott boldog bohóccá válni,
kékre festi az arcát és fejét (tudatát) robbantja szét
dinamittal.
A Bolond Pierrot
az érzelmek, a szerelem szabadító, megváltó utópiájának
fülsértő röhejű tagadása. Ilyen röhej Buñuel Aranykora
óta nem hangzott fel a filmvásznon.
Igaz, Godard valójában dühös
zokogását leplezi: a nevetségessé tett utópia nélkül nagyon
nehéz lenne élni.
„Az egyetlen filmet,
amit igazán szeretnék megcsinálni, sohasem fogom megcsinálni,
mert lehetetlen. Film lenne a szerelemről, vagy szerelmes film, vagy
egyszerűen film szerelemmel. (…) ezeket a dolgokat éppoly nehéz
megmutatni és hangjukat meghallani, mint a borzalomét, a háborúét,
a betegségét. Nem értem, miért van így és szenvedek ettől”
- nyilatkozta a Cahiers du Cinéma-nak 1966-ban. A Bolond Pierrot
után még sokszor küzd majd a szerelem átélésének és
ábrázolásának (filmbeli) kínjával. A godard-i stilizáció
véglegesen a rend széttörése, a világ bonyolultságának még
bonyolultabbá szaggatása, ez az ő formanyelve.
A tél beköszönte, a
sötét, kopár fagyosság ellen az emberek mindenféle lelket
melengető, fényt hozó praktikákat találtak ki. A decemberi mély
sötétséget csak úgy lehet kibírni, hogy egyik ünnep a másikat
éri. Az első lépcsőfok a sötét elleni vigaszhoz a Mikulás
napja. Fárasztó, „púp a hátra” konzumünnep lehet ez is, ha
valaki van oly botor, hogy azzá teszi, de kár a bóvlibörzébe
elmerülni, mert a Mikulásnak csodája van még mindig.
Talán a leghosszabb
ideje és legszélesebb körben tisztelt keresztény szent az a
Miklós, aki Myra (a mai Törökország területén létezett) egykori
püspökeként bejárta a Szentföldet, majd eljutott Bariba,
Olaszországba. Ünnepelték és tömlöcbe vetették: a szentté
váláshoz erre is szükség van. Csodatévő Miklósnak is nevezik,
mert nemcsak a keresztény legendárium őrzi híres
csodacselekedeteit, hanem még a 20. század is adott hozzá újakat,
sőt, talán most is tulajdonítanak neki csodákat. Katolikusok,
ortodoxok is egyik legfőbb szentjükként tisztelik.
Jánosréti oltár részlete (Magyar Nemzeti Galéria)
Miklós püspök, a hozzám
hasonlóan vallástól nem érintetteknek is szimpatikus. Az
önzetlen, érdek nélküli és viszonzást nem váró segítség
mintapéldája. Úgy tűnik, hétköznapi viseletre manapság ez a
hozzáállás nem praktikus, legalábbis erről igyekeznek meggyőzni
bármerre nézek, de mint mentális-morális haute couture mindig
mérce lesz. Miklós segített a hajósoknak, a kereskedőknek, a
sörfőzőknek, a diákoknak, a gyerekeknek, a nélkülözőknek,
megbocsátott a bűneiket megbánó tolvajoknak és felsorolni sem
lehet, hogy az emberek milyen változatos csoportjai találták meg
benne védőszentjüket.
A művészetek mindig is
szeretetteljes figyelemmel fordultak Miklós püspök felé. Mesés
csodatételei kifogyhatatlan témát adtak.
Személyes emlékem,
ahogy a gyermekkor csodás Mikulás-élményei után huszonévesen,
már felnőttként, rácsodálkoztam Szent Miklósra Rómában.
A San Saba templom falán látható az a 11. vagy 12. századi
freskó, ami Miklós egyik híres cselekedetét őrzi. Egy szegény
ember három eladósorban levő lányát nem tudja férjhez adni
hozomány hiányában. Anélkül sorsuk a prostitúció, de
legalábbis ekként tartotta volna számon őket a társadalmi
ítélethozatal. Miklós az éj leple alatt arannyal telt erszényeket
dobott be házuk ablakán, megmentve így a jobb sorsra érdemes
lányokat a megvetéstől. A történetet már ismertem, tetszett is,
mert nem transzcendens csoda volt benne, amiben az isteni
mindenhatóságot kell csodálnom és félnem, hanem egy empatikus, a
másik emberre figyelő gesztus, a társadalmi korlátoltságokon
való elegáns átnézés. Sokan megfestették ezt a történetet, többek között
Masaccio és Fra Angelico is. Az egyébként is lenyűgöző San Saba
templomban a sok száz éves freskóval szemben állva hirtelen
rádöbbenéssel megértettem, miért Rómában vált ilyen eredeti
hangú filmrendezővé Fellini.
San Saba (Róma)
Az ortodox egyházban is
hatalmas tisztelete van mindmáig Szent Miklósnak. Még a
legbrutálisabb sztálini időkben sem tudták és merték teljesen
eltörölni a tiszteletét. Ismert az a történet, mely szerint a Kreml egyik
tornyát kívülről díszítő Szent Miklós freskót Sztálin
szigorú utasítására örökre el kellett tüntetni. Az
építőmunkások azonban életüket is kockáztatva elfedték és lefestették, de nem semmisítették meg a freskót.
Szent Miklóst, az elesettek, a nélkülözők, a bajban levők
segítőjét, a hierarchia és érdek nélküli emberi egymás felé
fordulás hírnökét még a féktelen kegyetlenségű Sztálin
ellenében sem voltak hajlandók bántani. Később a freskót
rekonstruálták és felújították. Bárcsak a Miklós püspök
által hirdetett eszméket lehetne ilyen romolhatatlan technikákkal
megőrizni és továbbvinni.
Szent Miklós freskó a Kreml egyik tornyán (Moszkva)
Albániában az iszlám
vallás térhódítása idején is tartotta magát a Miklóshoz
kötődő népi hagyomány. Az iszlám belátta a keresztény
szenthez ragaszkodást, a keresztény egyház pedig eltűrte, hogy a
szentje ünneplésébe számos kereszténység előtti hagyomány
vegyült. Miklósnak fényt hozó szerepe van, égő gyertyát
tesznek az ajtóba, hogy a viszályt és gonoszt elűzzék, az ajtót
pedig nem zárják be, hogy a szent szabadon bemehessen. Miklós
ünnepe a család békés együttlétének, a közös lakomáknak az ideje,
amikor mindenki kap egy szeletet a kenyérből, ami az összetartozást
jelképezi.
Szent Miklóst ábrázoló 14. századi ikon (National Museum of Mediavel Art, Albánia)
Szent Miklós jól állja
az idők próbáját. Olyan emberarcú szent, aki nem a földön túli
elragadtatottságért vállalt mártíriumnak, hanem a segítőkész
egymás felé fordulásnak, az emberek közötti együttműködésnek
a példája. Talán nem véletlen, ahogy Koppenhágában egy Szent
Miklósról elnevezett 12. században épült templom változott és
alakult az idők folyamán, és mindig az emberek találkozásának helyszíne maradt. Az épület megélt római, gótikus és
reneszánsz korszakokat, leégett, lerombolták, volt húspiac és
múzeum. Most a kortárs művészetek megbecsült lakhelye.
Nikolaj Kunsthal (Koppenhága)
Szereti a zene is Szent
Miklóst. Csodás katolikus és ortodox egyházi himnuszok sora
bizonyítja ezt. Misét írt hozzá Haydn és Muszorgszkij. Benjamin
Britten Szent Miklós kantátáját 1948-ban, az akkor induló
Aldeburgh Fesztivál nyitányaként mutatták be. Britten úgy
komponálta meg kórusra, húros hangszerekre, ütősökre és
zongorára írt művét, hogy némi variációval akár amatőrök is
előadhatják, énekelhetik, zenélhetik. Benjamin
Britten a saját szakmájának keretein belül tökéletesen követte
és megvalósította Miklós püspök embertől emberig érő
empatikus és válogatás nélküli mások felé fordulását. Ha úgy
vesszük, ez a kantátája egy Mikulás-ajándék a zenét hallgatni és művelni
is szeretőknek.
A Miklós püspökhöz
fűződő hagyományok közül világszerte legismertebb a
gyerekek megajándékozása, és gyakorlatilag korra
való tekintet nélkül az örömteli ínyencségek szeretetteljes közösségben elfogyasztott lakomája. Sok
évszázados hagyomány ez, és ha nem rontja el az emberi gyarlóság,
a téli sötétség elleni ellenszer maradhat további évszázadokra
is.
Jan Steen: Het Sint Nicolaasfeest (Rijskmuseum, Amszterdam)
Badar dolog megmosolyogni
azt, hogy a gyerekek Mikulás-maskarába öltözött nyugdíjas portás bácsikat
bámulnak csodálva. Ott és akkor őszinte kapcsolat ez mindkét fél
részéről. Főként azért badar dolog ezt lesajnálni, mert épp a
felnőttek azok, akik képesek akár kevély, buta, önző és
arrogáns érdekeket is odaadó lelkesedéssel szolgálni. A
gyerekeknek még több eszük van, ők a Mikulást csodálják. Vigyázat,
mert ez nem csalás, itt tényleg varázslat történik. Csak a szemüket figyeljük.