Nőnap - nemzetközi

Írta: Inkabringa 

Új hét kezdődik, tavasz van. Kora tavasz. Ez a kora tavaszi nap igazán alkalmas időpont az ünneplésre, mert jön a kikelet, nyomában a nyár: az élet szép.

Március 8. a Nemzetközi Nőnap. Egyben a járvány miatti újabb teljes lezárás első napja kis hazánkban. Tombol a vírus, ezért mi nem tombolhatunk. A virágboltok is bezárnak, de ma még nem, mert a nőknek virágot kell adni, ahogy a legfőbb kirakatban álló országló kegyesen tanácsolta és engedélyezte. Ez a gesztus szépen illeszkedik a múltba süppedt évtizedek zsírszagú nőnapi beszédeihez és gulyásosztásához, amikor az ünnepség végeztével a nők – kókadt szegfűvel a kezükben – visszatérhettek a harmadik műszakba dolgozni, ha meg hazamentek, várt rájuk a mosás-főzés-takarítás. „Köszöntsön a Nőtanács.”

Országló kirakatban állóink jobban tennék, ha az Isztambuli egyezmény ratifikálásával és a járvány miatt sokszorosan sújtott nők helyzetének javításával köszöntenék a Nőnapot. Bár a virágárusok legalább keresnek egy kis pénzt. Közöttük is sok a nő. Szó se róla, én is szoktam köszöntést kapni ezen a napon, de olyanoktól, akikről biztosan tudom, hogy nem patriarchális kegyeskedésből teszik.

A Nemzetközi Nőnap nem az udvarias hozsannázás napja: ez a szolidaritás napja. Sok férfi megtette a múltban és megteszi ma is. Annak idején - 100-120 évvel ezelőtt - a nők nem kellemkedésből és kacérkodásból vonultak az utcára (pedig azt minden nő szereti), hanem azért, hogy tanulhassanak, tisztességes bérekért dolgozhassanak, felszabaduljanak a patriarchális gyámkodás alól, és beleszólhassanak a közügyekbe a szavazataik révén.  Az emberiség fele nő. Miért lennének mindezekből kizárva? Érdemes beleolvasni a korabeli sajtóba: a férfiak egymás szavába vágva gyártották a rémképeket, hogy mivé lesz a világ, ha a nőket is a közelébe engedik. Kis hazánkban most sem nagyon engedik. Csak úgy módjával.

Európa és a világ számos pontján lesznek ma a nők jogaiért tüntetések, például Portugália több városában. Ők már túl vannak a járvány harmadik hullámán, mi épp most sodródunk bele. Mexikóban vasfallal várják a nőket, akik megelégelték a gyilkos erőszakok sorát. Bizarr. Itthon nem lesz rá szükség, mert a pandémiára hivatkozva megint csak a csönd cseng majd a fülünkben. Pedig már a két kezemen sem tudom megszámolni, mi mindenért kellene tüntetni e honban.

A korábbi évszázadokra gondolva mégis óriási szerencsének érzem, hogy nőként a 21. században élek Európában. Itt és most sokkal szabadabban élhetek nőként, mint a világ sok más pontján vagy az elmúlt korok bármelyikében. Ez felelősségre és a nehéz helyzetben levő nőkkel melletti szolidaritásra kötelez. Volt miért küzdeni anno és van még most is miért küzdeni világszerte, sőt itthon is: erőszak, bántalmazás, diszkrimináció, egyenlőtlenségek. Hálával tartozunk azoknak a nőknek, akik törték az utat, és hálával tartozunk azoknak a férfiaknak, akik – dacára a társadalmi elvárásoknak – támogatták őket.

Nagy hiba, ha szembeállítják a nőket és a férfiakat. A nők szeretik a férfiakat. A férfiak szeretik a nőket. Én rendíthetetlenül ezen az állásponton vagyok. Már csak a rögzült viselkedésmódokat és ártó sztereotípiákat kell átlépni, és megvan a világraszóló szövetség. 

Évekkel ezelőtt egy nagyon macsó férfi azt mondta méregdrága márkás autójára, hogy ez teszi a férfit férfivá. Szerintem meg az egészséges erek. Egy kutatócsoport (mellesleg három nő: Kopp Mária, Susánszky Anna, Susánszky Éva) a férfiszerepekből fakadó stresszhelyzeteket vizsgálta. Megállapításuk szerint a férfiak fizikai és mentális egészségére nem a nők egyenlő jogai, hanem a mérgező macsó mentalitás a veszélyes. Azok a férfiak, akik a nőkkel konstruktív szövetséget kötnek (Liberté, Égalité, Fraternité – mert csak így szövetség a szövetség), napsugaras hosszú élethez jutnak ezen a földön.

A tavaly tavaszi karantén alatt Gergellyel (aki e blogban is társam) kényszerűségből el kellett szakadnunk egymástól nyár elejéig. A nyár volt a nagy találkozás. A kettőnk közötti férfi-nő szövetség időről időre megújul és megerősödik (évek óta házasok is vagyunk) és összekovácsol minket. Talán ez a tartós kapcsolat titka. Pedig sok bántást, megjegyzést és hitetlenkedést kaptunk (olyanoktól is, akiknek semmi köze az életünkhöz), a köztünk levő korkülönbség miatt. A normaszegés büntetendő. Pedig ha egy férfi egészséges és nyitott gondolkodású, a kor nem számít. Bajt okoz, ha a szűklátókörűség a rosszindulattal találkozik. De legalább nem zártak kolostorba, nem kényszerítettek feleségül más férfihez, nem küldtek máglyára és nem vágták le a fejemet.

Ezért aztán szerte e világon az újabb és újabb férfi-nő szövetségeket mindig boldog örömmel üdvözlöm.  Ha sok-sok ilyen szövetség lesz világszerte, akkor a végén még kiderül, hogy nem hiába él ember a földön. A fele nő, a fele férfi, és élnek szabadon, egyenlőségben és egymást erősítő szövetségben.

Kapcsolódó bejegyzések:          

Egy képre gondolok

Széljegyzet a nyárhoz

Nőügyek

A 2-sek

"Csak-szép"

A "női szörnyeteg"

Bölcsek balhitei a nőkről

A bejegyzés URL-címe: https://inkabringa.blogspot.com/2021/03/nonap-nemzetkozi.html

Széljegyzet a nyárhoz

 Írta: Inkabringa

A nyár mindig az év csúcspontja. Nem lehet megunni. Fényes, szabad, laza. Alkalmat ad arra, hogy kiengedjünk, hogy elengedjük a világ zaját, hogy azokkal legyünk, akiket szeretünk. A tavaszi karantén után a nyár egy igazi kegyelmi állapot volt. Ahogy mondani szokás, Isten tenyerén ültünk. Nem vagyok vallásos, nem is leszek, de ez egy ideillő metafora. De nem erről fogok írni. A nyárnak vége, de attól még a világ világ marad.

Pedig meglehetősen rendhagyó volt az idei nyár egy világjárvány kellős közepén.  A honi hatalmon levők egész nyáron az Adriát és a Balatont emlegették. Így aztán mi messzire elkerültük mindkettőt. A nyár túl rövid ahhoz, hogy odamenjek, ahova mindenki megy. Ez járvány nélkül is így van. A nyár kaland, és a kalandot néha egészen meglepő módon lehet értelmezni. Nem cserélném el egy luxusjachtos pomádéra. Egyébként sosem értettem, miért olyan irigylésre méltó sokak szemében a dúsgazdag emberek sablonos fantáziátlansága? Nem tudnak valami eredetit kitalálni a luxusjacht, Gucci-táska, Lamborghini stb. helyett? Mondjuk antropológiai terepmunkák finanszírozása. Ez csak egy példa a milliónyi ötletből. Unalmasak és egyformák ezek az emberek az egy sablonra járó luxusvágyaikkal és kedvteléseikkel együtt, akár uborkafára kapaszkodottak pénzszórásáról, akár punnyadt erkölcsű királyi dinasztiákról van szó. Másrészről viszont a korrupt mohóság, a mindenre képes pénz- és hatalomsóvárgás, az önző élvetegség, amire közpénzt és kenőpénzt fesztelenül költenek, már bűncselekmény, aminek következmények nélkülisége felkelti bennem a civil dacot.

Annál is inkább, mert mindeközben a munka nélkül maradt legkiszolgáltatottabb rétegeknek semmilyen segítséget nem adnak. És miközben milliárdokkal stafírozzák ki a kegyelteket, a civil szervezetektől megvonják a pár milliós támogatásokat is, akik épp a reménytelen helyzetben élőknek segítenek (lásd: Igazgyöngy Alapítvány, az Iványi Gábor által vezetett MET iskolahálózat, a borsodi Dr. Ámbédkar Iskola). Egyszer mindenki felnő, még ez a társadalom is. Ha a hatalom elvesz, aláz, kizsákmányol, akkor egymásnak kell segítenünk. Ez erősíti leginkább a civil társadalmat, ami mindennél fontosabb az ország mentális állapotának javításához.

Kép: Tommy Ingberg

S vajon miért kell szétverni egy művészeti egyetemet, ha a hallgatók száz százaléka ellenzi? Nem értük van az egyetem? Ki hiszi el, hogy néhány ember mindig tévedhetetlenül tudja, mi lenne jó másik száznak, ezernek, milliónak? Pláne, ha őket meg sem kérdezik. Mások feje felett dönteni nem elegáns, ahogy a pletykálkodás és áskálódás sem az. Ideológiai alapon lehet egyetemet csinálni? Művészetet? Kis hazánkban vannak ennek hagyományai, itt a hatalom előbb-utóbb műítész is lesz. Miért kell mindennek és mindenkinek ugyanolyannak lenni? Miért kell egymásból ellenséget csinálni? Már nem is halljuk egymást a fogcsikorgatástól. Része lett az egész ország a hűbéri rendszernek: minden egyes eleme birtokadománnyá válhat a hűségért cserében. Ahogy a pénz, úgy a hatalom is megzavarja a józan értékítéletet. Aki elhiszi magáról, hogy neki mindig igaza van, az óhatatlanul arrogánssá és fölényeskedővé válik. Az SZFE hallgatói bámulatosak, tetterősek. Küzdenek a jövőjükért. Hallatni akarják a véleményüket, bár senki nem kérdezte, és ez nagy hiba. Rajtuk kívül csak a belarusz szabadságvágyók érintettek meg ennyire az utóbbi hetekben. A szabadságvágy a leginspirálóbb erő az életünkben.

A bringa is a szabadságvágy megtestesülése. Az emberiség legbarátságosabb találmánya. Színes bringás kavalkád volt az utakon az idei nyáron. Sokan, egyre többen bringáznak, és ez szívdobogtató öröm. Azt már kevésbé értem, hogy ezt a finom, szinte illékony járgányt miért tekerik olyan agresszív elszántsággal egyesek? A túlnyomó többség nem, de néhányan igen. Férfiakon és nőkön is megfigyeltem, hogy úgy haladnak, mint egy tank. Súlyosan, döngve, fenyegetően. A bringa siklik, illan, surran, cikkan. Finoman suhan. Nincs benne agresszió, legfeljebb pajkosság, amit értelmezhetnek pimaszságnak is. Ahogy az autósok között is vannak olyanok, akik jogtiprásként élik meg, ha a zebránál meg kell állniuk, vagy akár csak lassítani kényszerülnek. Mintha a másokra tekintettel levés szégyen lenne: a gyengeség jele.

Az, hogy a bringásokat és az autósokat egymás ellen akarják uszítani, csak az agressziót csiholja. És értelme sincs, ha még számít bármit is az országban az arisztotelészi etika. Ha azt mondják, hogy a bringások kiszorítják Budapestről az autósokat, felkacagok. Aztán eszembe jut, hogy sokan ezt is elhiszik. Ez már nem olyan vicces. Valami olyan ez, mint mikor valaki pöffeszkedve halad a járda közepén, és ha másvalaki azt ajánlja, hogy lépjen egy lépést oldalra, hogy mások is elférjenek, felháborodva visszautasítja az agresszív térfoglalást. Városban élünk, ahol mindenféle ember lót-fut az utakon. A legegyszerűbb, ha mindenki helyet szorít a másiknak.

A MeeToo mozgalomról és a nők társadalmi helyzetéről számos vita zajlik mostanság, akár a Black Lives Matter vagy a hazai botrányok kapcsán is. Nagy és haragos véleménykülönbségekkel. A felpaprikázott hangulat félreviszi az egészet és a lényegről tereli el a figyelmet. Ezért volt tanulságos nyári olvasmány Denis de Rougemont A szerelem és a nyugati világ című könyve. A szerző az 1930-as években írta, a nyugati civilizáció szerelemeszményét és ennek forrásait kutatta. Csöppet sem pátoszos írás és ez nagyon szimpatikussá teszi. Nem is rezignált, inkább tárgyilagosan kritikus. A nyugati kultúra szerelemeszményét Trisztán és Izolda történetéből és a lovagi kultúrából eredezteti. Következtetése szerint Trisztán nem is Izoldába, hanem a szerelem érzésébe szerelmes, ennél fogva ez a szerelemeszmény narcisztikus, önző és szenvedő. Későbbi évszázadokban megjelent Trisztán cinikus emlékmásaként Don Juan, majd a 20. században a kommercializált szerelemeszmény sztárkultusza. Kritikusai akadtak szép számmal, a könyv végén legalább harminc oldalon át válaszol szorgos szellemességgel a kifogásaikra. A lovagi kultúra eretnek gyökereiről és az arab költészet befolyásáról folyt főként a magasröptű vita.

Egyetlen dologról felejtkezett el Rougemont is és a kritikusai is. Nyilván azért, mert ez az egyetlen dolog, ami évszázadokig senkinek sem hiányzott a nyugati kultúra szerelemeszményéből. Nevezetesen az, hogy ebből az egészből, úgy ahogy van, kimaradt a nő. Eszményképként, vágykeltő testiségében jelen volt, de csak úgy, mint a férfivágyak tárgya. (Szentkuthy Miklós tökéletesen írt erről: ITT) A nő nézőpontja kimaradt a nyugati civilizáció szerelemeszményéből. Izoldára annyi volt bízva, hogy megfeleljen Trisztán elvárásainak. Az utóbbi ötven évben változás indult meg ebben, és úgy hiszem, a nehezen szerethető 21. században ez az egyik (ha nem az egyetlen) pozitív fejlemény eddig. Az Izoldák kecses kacsójukkal és finom lábacskáikkal széttörték ezt a több évszázados tükröt. Van még hova fejlődni, de nagy szerencse most élni nőként az előző évszázadokhoz képest. A hagyományos szerelemfelfogás is létezik, sokan ragaszkodnak hozzá, férfiak és nők is. Más nők és férfiak a széttört üvegcserepekből raknak össze egy másféle szerelemfelfogást. Az évszázadok óta tartó hegemónia megszűnt, de legalábbis megkérdőjeleződött, és ez általában pozitív folyamatok elindítója. Bármilyen hosszú lesz még az út, ezt a mérföldkövet meg kell becsülnünk.

Rendhagyó volt ez a nyár. Kivételes nyugalmi pillanat a világjárvány közepette. Most visszatérünk a hétköznapokba. Maszkban. Nekem nem derogál. Folytatódik a túlélő show a bolygó emberi populációjában. De ez a nyár a miénk marad. Isten tenyerén ültünk. Onnan figyeltük, milyen kor ez, amiben élünk.

Kapcsolódó írások:

"Csak-szép"

A szabadság illúziója - Bringázás Budapesten

 

A 2-sek

Írta: Inkabringa

Magyarországon a nők személyi száma 2-sel kezdődik. A férfiak az 1-sek. Én is 2-es vagyok, mert nőnek születtem. Az egyik közjogi méltóság a napokban fensőbbséges férfigőggel nyilatkozott azokról, akiknek a személyi száma 2-essel kezdődik. Ezt a patriarchális lenézést számtalan formában megtapasztalhatja, aki nőnek született e honban. Lényege nyilván az, hogy a nők ne szóljanak bele a komoly dolgokba, mert azok kizárólag csak a férfiakra tartoznak. De ennél sokkal többet ártott most az Országgyűlés a nőknek.

Egyhetes voltam, amikor apám szerenádot adott nekem, mert annyira örült, hogy két fiú után egy lánya is született. Apám mellett felcseperedve sohasem kellett éreznem, hogy a személyi számom 2-sel kezdődik, és én „csak” lány vagyok. Bölcsen szeretett, hagyta, hogy járjam az utam, nem faragott belőlem elkényeztetett „szeme fényét”. Pedig ennek nagy hagyományai vannak e honban. A lányok ugyan másodrendűek, de cserébe elkényeztetik őket.

Nőnek születtem, és nagyon szeretek nő lenni. Részemről tehát rendben van a teremtés, mert semmi más nem szeretnék lenni, csak nő. Tudom, szerencsés vagyok, nincs szélsőségesen rossz tapasztalatom nőként, például soha nem bántalmaztak. Az a jó, ha egy férfi érző és gondolkodó lénynek tekint, vagyis embernek, miközben érdekli az a titok, ami a nőiségem, ahogy engem is vonz az ő férfi mivolta. Férfi és nő nem egymás ellentétei, pláne nem ellenfelei, hanem egymás kiegészítői, szövetségesei, egymás titkainak megfejtői. Nekem megadatott, hogy ilyen férfiakkal találkoztam.

Kép: Dariusz Klimczak

Azonban e kies hazában élve én is számtalanszor megtapasztalom, milyen ellentmondásos itt a nőkhöz való hozzáállás. Mondok három példát. Az első a sajátom, mindennapos, de jellemző eset. A másik két példa már sokkal keményebb, de sajnos ezek sem számítanak kivételesnek.

Egyszer két férfi kollégámmal beszélgettünk, mindketten értelmes emberek, és szóba hoztam egy hajléktalanokról szóló napihírt. Mire az egyik kollégám ezt mondta: „Egy ilyen finom baba miért foglalkozik ilyen témával?” Meghökkenten válaszoltam: „Most az jön, hogy megcsipkeded az arcomat, és kiküldesz kávéért, amíg a komoly dolgokat megbeszélitek?” Nevettünk, de zavarba is jött a kollégám. Ő csak bókolni akart, szabadkozott. 

A családi legendárium őrzi annak az oldalági felmenőmnek a történetét, aki a 20. század elején született, rendkívül okos és intelligens volt, de a szülei nem engedték tanulni, mert lány. A tanulással csak a pénz megy. A lánynak akkoriban egyetlen haszna volt: jól férjhez adni, és általa a családi vagyont gyarapítani. Ez a nő okos volt, és nem tanulhatott, szép volt, és férjhez kényszerítették egy durva lelkű és lomha eszű, ámde jómódú emberhez. Tönkretették az életét, bár a családi vagyon gyarapodott. Később, már két gyermekkel, elvált, amit akkoriban óriási felháborodás kísért. Soha nem volt más férfival kapcsolata. Viszolygott tőlük. Soha nem volt szerelmes. Soha nem tapasztalta meg egy férfi szerelmét. Soha nem élhette meg a nőiségét. Hány és hány nő volt már, akinek ugyanilyen sors jutott?

Felsőfokú tanulmányaim idején volt egy évfolyamtársam, nem volt közvetlen kapcsolatunk, mert más szakon tanult. Mélyen vallásos, rendkívül zárkózott lány volt. Soha egy buli, senkivel nem barátkozott. Volt egy vőlegénye, akit én sosem láttam, és nagyon kevesen ismerték. Aztán egy napon jött a hír: a lány meghalt. Megölték. A vőlegénye agyonverte. Meghalt, mert senki sem volt a közelben, aki segített volna neki.  
Nem ismertem jól ezt a lányt, de a mai napig nem tudom túltenni magam a történteken. Ezt a bejegyzést részben az ő emlékére írom.

Kép: Dariusz Klimczak

A nők helyzetével foglalkoznia kellene széles e hazának, mert az igenis egy társadalmi megegyezés eredménye, és nem Istentől való szabály, hogy egy nő csak szép lehet, de okos nem, hogy engedelmesen tűrnie kell, de önálló véleménye és akarata nem lehet. Szerencsére a férfiak közül sokan nem így gondolkodnak. Emberszámba veszik a nőket. Egyenrangúnak tekintik. A probléma ott van, ha a döntéshozók korlátolt hímsovének. Nagyon úgy tűnik, hogy kis hazánkban ez a helyzet.

Pár napja az Országgyűlés nem ratifikálta az Isztambuli Egyezményt, ami a nők elleni erőszakos cselekmények elleni fellépés intézményes kereteit megteremthetné. Érveiket nem is idézem, annyira méltatlanok. Őszintén mondom, hogy heteroszexuális nőként, valamint magyar és európai állampolgárként semmi kivetnivalót nem találok abban, ha a melegek vagy transzneműek jogokhoz jutnak, és a kapcsolati bántalmazás ellen védelmet kapnak a menekült státuszban levő nők. Az én jogaim ezzel fikarcnyit sem csorbulnak, és igaz örömömre szolgál, ha mások is jól érzik magukat. Az sokkal jobban zavar, ha a magyar nép nevében hivatkozik embercsoportok kirekesztésére egy kirakatban álló politikus. Mondja ezentúl így: a magyarok nevében, kivéve Inkabringát. Persze tudom, hosszú lenne a névsor, akik legszívesebben ugyanezt kérnék. Ez az ország néha olyan, mintha egy Monthy Python-film lenne, aminek Franz Kafka írta a forgatókönyvét.

Kép: Dariusz Klimczak

Felháborít a ratifikáció elvetése. Nem módosításról, nem fenntartásokról, hanem egy az egyben elvetésről van szó. Miközben emberéletek forognak kockán. Nők halnak meg azért, mert nincs erős jogalap a szervezett és összehangolt segítség megszervezésére. Nagyon sok nő szenved napi szinten lelki és fizikai abúzus miatt, a segítség leghalványabb reménye nélkül. A nők védelmével foglalkozó civil szervezetek lehetőségei az intézményes keretek nélkül korlátozottak. Arról nem is beszélve, hogy mennyi támadás és gáncs éri őket a hatalom részéről. Vannak országok, ahol a pedagógusok és egészségügyi dolgozók képzést kapnak, hogy felismerjék a családon belüli erőszak jeleit. Kiépített és jól működő hálózata van a segítségnyújtásnak, ahol a civil szervezetek, az intézmények és a hatóságok együttműködnek. Egy bántalmazott magyar nő, támogató családi vagy baráti háttér nélkül, a legszörnyűbb rettegéssel és végzettel néz szembe. Hatékony segítségre nem számíthat ebben az országban.

Tudom, sok rémes nő is van. Borzalmasak tudnak lenni a nők, ahogy az emberek úgy általában. Mindig döntés kérdése, hogy mások eltiprására, vagy megtartására tesszük fel az életünket. Mégsem lehet elnézni amellett, hogy a nők évszázadok óta fokozottan vannak kitéve az erőszaknak és a kiszolgáltatottságnak. Most, a karantén ideje alatt is sokan vannak összezárva agresszív és kegyetlen emberekkel. Belegondoltak a döntéshozók abba, hogy kellőképp megszervezett és hatékony segítség nélkül mi vár rájuk?

Nem tudok mást mondani, ez egy feudális, hímsovén, korlátolt és elnyomó döntés. Semmi kedvem ahhoz, hogy az ország is ilyenné váljon.

„Csak-szép”

Írta: Inkabringa

A 19. század közepén a nők utcára vonulva tüntettek az egyenjogúságért, egyenlő bérekért meg hasonlókért. Így 160 év távlatából ironikusan megjegyezhetem, hogy ennek máig nincs vége. Örök téma. A Nemzetközi Nőnapot mára illik nőknek bókoló virágosztogató ünnepként kezelni kis hazánkban. Mi nem kéne még? A Nőnapnak egyébként sem túl jó a pedigréje ebben az országban, mert a Rákosi-korszakban kötelező "ünnep" lett, de milyen álságosan(!), és ez folytatódik napjainkig. Hagyományőrző munkahelyeken most is van marhapörkölt beszédekkel, virágosztással.

Nőnek születtem és ennek örülök. Szeretek nő lenni. Attól még a nőkkel kapcsolatos társadalmi anomáliák zavarnak, sőt feszélyeznek. Örvendetes, hogy egyre több férfit is. Eszemben sincs a társadalmi elvárásokhoz igazodva csípőre tett kezű női terminátorrá vagy törleszkedő cicukává válni. Olybá tűnik, a társadalmi színtéren még mindig ezek az elfogadott opciók a nők számára. Olyan ez, mint Rodney Smith fotója, ahol egy tágas, nagy réten, ahol futhatnánk ezer irányban, a nő egy funkciótlan, de számára kötelezően használatos ajtón léphet csak be. 

Pedig olyan egyszerű lenne a megoldás. Tapasztalataim szerint a férfiak szeretik a nőket és határozottan állítom, hogy a nők is szeretik a férfiakat. Ez egy csodálatosan szép kiindulópont. A probléma az addiktív tényezővel van: ez a hatalom. A hatalommániát és a rangkórságot gyógyítani kellene, mert nagyon sok kárt okoz az emberiségnek. A nő-férfi kapcsolatban egyéni és össztársadalmi szinten sincs semmi keresnivalója a hatalmi tényezőnek és az alá- fölérendeltségnek, mert a nő és a férfi egymás szövetségese. A szövetség pedig egyenrangú viszony. 

Általánosan elterjedt pikírt vélemény, hogy a nők mindent elérhetnek, lehet választójoguk, szabad mozgásuk, lehetnek tudósok, gyárigazgatók, művészek – ha a férfiak megengedik nekik. Azért ne tagadjuk le, évszázadok alatt sok minden pozitívan változott a nők társadalmi megítélésében. 

Kép: Dariusz Klimczak

Vannak férfi írók, akik szenvtelen naturalizmussal írnak a nőkről, vannak, akik szenvedélyes pátosszal, vannak, akik nyegle cinizmussal. És van Szentkuthy Miklós. A nő minden porcikáját megírta, oly gyönyörűen, olyan érzékenyen és érzékien, hogy Szentkuthyt olvasva százszor jobban örülök annak, hogy nőnek születtem. Miközben percig sem tagadta, hogy ő férfiként írt a nőkről. Ez nem baj, a nők azt szeretik. Csak azt nem szeretik, ha a férfiak kizárólag úgy tekintenek rájuk, mint a hét műtárgyára vagy egy szórakoztató csecsebecsére.

Fotó: André Kertész

A legtökéletesebben mindezt Szentkuthy írta meg a Prae-ben. Ezek egy férfi mondatai, de még inkább egy önmagán túllátó, világra reflektált ember mondatai, aki képes a korlátainak és korlátoltságainak belátására is. Annál pedig nincs nagyobb kincs manapság. 

„Az emberek sokszor emlegetik, hogy a nőben valami nem-emberit keresnek a férfiak, de evvel el is intézték a dolgot, és nem veszik észre, milyen rendkívüli furcsaság van abban, hogy ezeket az emberi lényeket, a nőket, teljesen nem-emberiként nézi az emberiség egyik fele. Mert a nőknek nem a szépség-oldalán van egyszerűen a hangsúly (mintha volna egy másik oldal is valahol), hanem egyszerűen csak a szépségükről van szó, egy millimikronnyi „emberi” dolgot sem keresünk bennük.

Mikor a csinos nő megjelenik az asztal mellett, abban a pillanatban megszűnik bennünk minden embercélú gondolat, minden csak mint szépség érdekes a nőben, és az emberi forma csak úgy lebeg fölötte, mint a tenger hullámára ejtett papírálarc. A vágy mindig erre a gyökeres dehumanitásra irányul, míg a nő megmarad embernek, és mint ember éli életét.

Férfiak gyakran szokták tanácsolni nőknek, hogy nézzenek sokat a tükörbe: ebből látni, hogy a férfi érzi, hogy a nő nincs tudatában eléggé csak-szépségének (praktikusan persze a nő nagyon is jól tudja, hogy „– én szép vagyok –”, helyesebben „– tetszem a férfiaknak –”, csak azt nem tudja, hogy ő csak-szépség és mint „ember” elhanyagolandó mennyiség), illetőleg nem alkalmazza az életét egészen a külsejéhez – folyton a külsejével foglalkozik, de sohasem mint egyetlen lelki középpontjával; a szépség mindig életének csak egyik eszköze, része, célja, de mindig embernek érzi magát, aki szép, nem pedig csak-szépségnek, aki véletlenül emberhez hasonlít. A férfiak azt remélik, hogy ha a nő tükörbe néz, akkor embertudata helyébe a tükörkép fog lépni, mert a tükörképet érzi a férfi a nő lelkének…”

Fotó: Rodney Smith

Kapcsolódó bejegyzés:

A "női szörnyeteg"

Bölcsek balhitei a nőkről