Írta: BikassyGergely
"Világirodalom" - ez az első szava Babits könyvének (Az európai irodalom története). És majdnem minden fejezetének ez a kulcsszava. Számára a világirodalom: görög és római, meg ezek többnyelvű utódai. A magyart is közéjük számítja, joggal és természetesen. (Zrínyi a könyv egyik főszereplője: lenyűgöző.)
 |
| Babits Mihály |
Az egész könyv lenyűgöző. "Nagyesszé" - mondjuk ma a hasonlóra: így egybeírva talán a harmincas években még nem használták. Esszére, akár nagy, akár hatalmas, nem szoktak irodalomtudósi különdiplomát adni. Ennek a nem igazán vaskos, de semmiképp nem rövidke könyvnek, (hat hétszáz oldal, szép Nyugat-kiadás) belső súlya van. Esszéista költő írta, nincs semmi lábjegyzet, semmi pedáns adathalmaz, de van rengeteg élmény, rengeteg olvasott könyvemlék. Meg újraolvasott művek. Legnagyobb kedvvel és legbővebben a régi klasszikusokat, a görög-rómaiakat méltatja. Jelenidejű szerzőkként, ez benne az érdekesen izgalmas. Babits, mint legműveltebb kortársai görögül is olvasott, hiába akarták megutáltatni vele a régieket korabeli iskolamesterek (a maiaknak inkább sikerül). Személyesnek érezte a görög-latin szerzőket, nemcsak felidézi, de fel is fedezi őket, sokadszorra - önmaga számára is. Különösen ragyogó fejezet olvasható itt Szent Ágostonról.
A korai és virágzó középkori irodalomnak is rajongó mester-diákja. Hogyne, hiszen e virágzó irodalmi kornak is latin az anyanyelve, érezhetően ezt szereti benne, ki is mondja. A középkori himnuszköltészet az ő igazi világa. Amikor aztán, úgy az 1200-as 1300-as évektől franciára meg németre, majd Dantéval olaszra ágazik ez az anyanyelv, Babits tovább bámulja a más, új nyelvű remekléseket, de néha talán kicsit elveszettnek látszik. Mint egy nagyszerű új erdőben - valahogy így értendő. Természetesen az egyik főszereplő maga Dante. Akinek Dante túl távoli és "szikár" (mint például nekem), az persze Babitstól sem fogja izzóan megszeretni, de bámuló érzettel olvassa.
A másik főalak Shakespeare - itt a nagyesszé még iramosabbá válik. Amúgy is az angol irodalom érdekli leginkább a középkor után. Angol szerzőt említ legtöbbet, Byron és Shelley élőbbnél élőbbek nála... Amikor Babits "Európa-könyve" először jelent meg, a franciás Gyergyai Albert finoman észrevételezte, hogy az esszéíró költő kicsit háttérbe vetítette a nagy franciákat. Sok igazság van ebben mai szemmel is. Hinnénk, a tudós álarcában személyes naplót író önelemző Montaigne például igazán Babitsnak való - de a könyv ezt nem igazolja: holott Montaigne még Babitsnál is többet fordult a latinokhoz, szinte még anyanyelve volt.
Shakespeare-hez mérhető író azután már nincs is. Goethét tiszteli, sőt tán szereti is némely alkotását, de nem a legbensőbb élménye. Viszont más angolok, John Donne... vagy később Coleridge és Wordsworth! (Utóbbi víziós zseniről megjegyzi, hogy a magyar olvasó valahogy nem ismeri igazán - ez ma, majdnem száz év múlva is így van!) Igaz, Cervantes-ről is szólhatna többet és még fűtöttebben - sőt itt egy fura tévedése is hökkentő: szerinte "nem véletlen", ha a Don Quijoténak eleinte nem volt sikere... (valójában azonnal óriási sikere lett).
Nemcsak nagy, de szeretetre méltó könyv. Olyasmi, mint Szabolcsi Bence Zenetörténete. Kinyílik, akárhányszor lapoz bele az olvasó. Azt hiszem, két korszakos műve van Babits Mihálynak: a Jónás könyve, és ez, az európai irodalmak kincsesháza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése