Keresés ebben a blogban

2014. november 19., szerda

Instabil elemek (Veszedelmes játékok – Verzió Dokumentumfilm Fesztivál)

Írta: Inkabringa



Úgy tűnt, hogy az idei Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivált az előző évekhez képest nagyobb érdeklődés kísérte. Kérdés, hogy ez a Verzió Fesztivál népszerűségének, vagy az emberi jogok iránti érdeklődés növekedésének tudható be. Bármi legyen is az oka, mindenképp örömteli fejlemény. Egyébként sem válik senkinek kárára, ha időnként belekukkant a világ kirakaton kívüli zugaiba is.
A filmkínálatból én most azt a dokumentumfilmet említem, ami egy színházi társulatról szól. A Veszedelmes játékokban azonban nem az ilyenkor megszokott próbafolyamat, előadás, társulati élet bemutatása a fontos, hanem a fenyegetettség, a bujkálás, menekülés, az ellenállás és a szembenállás.

Ez a színház ugyanis Belorussziában (Fehéroroszország) működik, a társulat tagjai szerint, Európa utolsó diktatúrájában. Tegyük hozzá, nekik legyen igazuk. Legyen az utolsó, és tűnjön el végre ez is.
Bepillantást nyerhetünk abba, milyen az a hatalom, ami beleragadt a bársonyszékbe és semmiképpen nem akar onnan kikecmeregni, milyen is a diktatúra lélektana. A világban sok helyen van diktatúra, számos variációban, de közös bennük, hogy az eltérő véleményt ős- és közellenségként kezelik és - bevallva vagy tagadva – egyre inkább elszigetelődnek széles e világtól, leszámítva a kétes hírű „baráti országokat”.

Ahogy Claude Lévi-Strauss írta: „Az emberek különféle csoportjait csupán egyetlen balvégzet fenyegeti, csupán egyetlen hibát követhetnek el, amely akadályozhatja kibontakozásukat: ha egyedül maradnak.

Akinek eddig fenntartásai voltak a diktatúrával kapcsolatban, azt rögtön a film elején „megnyugtatja” a színházi társulat egyik tagja. A diktatúra ugyanis rendkívül kényelmes, mert nem kell az állampolgároknak gondolkozni, mérlegelni, dönteni, saját véleményt formálni és a többiek véleményére odafigyelni. A diktatúrában mindezek a terhek nem húzzák az ember vállát, tálcán kínálják a világmagyarázatot. Csak feltétel nélkül engedelmeskedni kell, hiba nélkül végrehajtani az utasításokat, vita nélkül elfogadni az útmutatásokat. Akkor senkinek nem esik bántódása.

A film azonban azt mutatja be, hogy mindezen „kényelmi szolgáltatások” ellenére mégis mindig vannak olyanok, akik holmi emberi szabadsághoz és önrendelkezéshez ragaszkodva vállalják magukért és másokért, hogy munkahelyéről kirúgják, magánéletébe betolakodnak, netán véresre verik, bebörtönzik és száműzik.
Ahogy az ellenálló színházi társulat egyik előadásán elhangzik, úgy látszik, Belorusszia nem szexi, ezért a világon senki nem törődik vele. Kontrollját vesztett diktátori ambíciók szabad prédája lett.

Fehéroroszorzág a hosszú és rendkívül elnyomó Szovjetunió után egy másik diktatúrába lépett át. Lukasenko 1994 óta megszakítás nélkül vezeti az országot. Az egyik színész mondta a kamerába, hogy vajha mit szólnának hozzá az USA lakosai, ha Bush vagy Obama egész hátralevő életükre az ország vezetőjévé akarna válni. Ezt bizony bárhol a világon hervasztó eseményként élik meg a honpolgárok. Egyrészt simán ráunnak, ha pedig túltengővé és félelmet keltővé válik, akkor iszonyodnak is tőle.

A dokumentumfilmet 2013-ban mutatták be, és központi eleme a 2010-es belorusz elnökválasztás, ami természetesen Lukasenko győzelmét hozta. A világsajtót is bejárta a nem különösebben leplezett választási csalás, a tüntetések és megtorlások híre. A politikai elemzéseknél is szemléletesebb lehet ez a filmben elhangzott vicc: A választási bizottság vezetője jelenti Lukasenkónak: - Van egy jó és egy rossz hírem. A jó, hogy győzött a választáson. A rossz hír, hogy senki nem szavazott önre. 
A Free Theatre színházi társulat 2005 óta működik Minszkben – folyamatos veszélyben, megfigyelések, zaklatások és betiltások mellett. Titkos csatornákon lehet bejutni az előadásaikra, ahol mindazt nyíltan kimondják, kibeszélik, amit a mindennapokban szóba sem hozhatnak egymás között az emberek. Valamiféle öntisztító folyamat ez, ahol a hazugság posványát időről időre lecsapolhatják, és friss értelemmel tölthetik fel. A mindenkit nyomasztó témák felszínre hozása katartikus hatást vált ki nézőkből és színészekből egyaránt.

A társulat tagjai közül többen családos emberek. A diktatúraellenes fellépésük fenyegeti egzisztenciális biztonságukat, de mégis mindennél fontosabbnak tartják, hogy gyerekeiket ne a megalkuvó, földön csúszó boldogulásra, hanem a szabad véleménynyilvánításra neveljék. Képesek legyenek saját vélemény kialakítására és kinyilvánítására.

Az elnökválasztás előtt az állami híradóban különleges szenzációként jelentették be, hogy a választáson ellenzéki pártok jelöltjei is indulnak. Más kérdés, hogy a választás utáni tüntetéseket követően börtönbüntetésre ítélték őket.

Egy sajátos tüntetés képeit is látjuk a filmben, amikor a tömeg némán, zászlók és transzparensek nélkül vonult az utcán. Csak tapsoltak. Válaszul Lukasenko haladéktalanul betiltotta a nyílt színi tapsot. Abszurd.
A színházi társulat több tagját is letartóztatták, akinek volt rá ideje és lehetősége külföldre menekült. A film második fele az USA-ban és Nagy-Britanniában politikai menekültként élő társulati tagok honvágyát, skype-on fenntartott családi kapcsolatait, az otthon maradottakért aggódó nemzetközi színtérre kivitt szervezkedést mutatja be.

Kezdetben láttunk tragikomikus pillanatokat, amikor hazaszerető és otthonért aggódó fájdalmukat kivitték a New York-i és londoni utcákra, ahol transzparenseik mellett minden érdeklődés nélkül siettek el az emberek. Aztán direktebben folytatják kampányukat, odamennek a járókelőkhöz aláírást gyűjteni a politikai foglyok szabadon bocsátásáért. Egy hölgy semmit nem tud Belorussziáról: mi az, hogy börtönbe zárják az ellenzék vezetőit, hiszen ez törvényellenes. Nehezen érti meg.

A társulat emigrációban élő tagjai összekapaszkodnak, és visszatérnek ahhoz, ami a leghatásosabb kifejezési formájuk: színházat csinálnak. Eljutnak neves és nagy hírverésű nemzetközi színházi fesztiválokra, ahol rendületlen művészi hitelességgel és kreativitással viszik a publikum elé hazájuk kilátástalan helyzetét. Ez végre áttöri az érdektelenség falát.
A nemzetközi színtéren felfigyelnek rájuk, világhírességek biggyesztik nevüket az ügy mellé, ahogy nyilván sok más ügy mellé is odabiggyesztik. A társulat tagjai kétségbeesve próbálják ébren tartani a nemzetközi közvélemény figyelmét.

A Free Theatre küzd tovább, otthon titokban és a nagyvilágban a nyilvánosságot kutatva, hogy végre megszabaduljanak a diktatúra (k)egyetlen valóságától, ami sorvasztja, rágja az országukat. Félni, hallgatni nem akarnak.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése