Humán rezisztencia

 Írta: Inkabringa

Az etológusok szerint az emberiség a leginkább együttműködő faj. Ami a legfontosabb alapvetés: egységes faj. Egyes politikusok azonban megosztásra, szétválasztásra, szembefordításra törekszenek, mert ez a hatalmuk megszilárdítását segíti elő. Vagy saját hazájuk népét uszítják egymás ellen vagy egy másik népcsoport ellen hergelnek. Ez az undormányos praktika nem egyszer olyan jól sikerül, hogy népirtásba torkollik. Mindig vannak feltétlen híveik, hiszen sokaknak vigasz a saját életük megoldatlanságai miatt másokat okolni, és érezni az erősekhez tartozás mámorát. Ez a mámor sok kegyetlenséget zúdított már a világra.

A blogban nem írunk napi politikáról. Főként azért, mert Magyarországon a politizálás nem cselekvést jelent, nem a közéletért tevékenykedést, hanem a fizetett politikusokról való véget nem érő szócséplést. Meg a politikusokat is vonzza a celeblét, vagyis mindegy miként, csak a figyelem középpontjában lehessenek. Épp ezért küzdöttem ellene, hogy egy politikus szavairól írjak, de nem lehet megkerülni. Mindenesetre ez a bejegyzés nem egy politikusról szól. Inkább az indiánokról.

A szóhasználat gyúanyag. Egy magyar politikus az éves rendes ideológiai szeánszán a fajkeveredés veszélyeit ecsetelte. Rasszista-e ez a politikus? Ezen morfondíroztak sokan. Engem nem ez érdekel, mert ebben az esetben az sem nyugtat meg, ha nem az. Az érdekel, hogy egy politikus szavainak milyen hatása van a drága magyar népre. Ez már aggasztó lehet.

A kritikus hangok elleni védekezés, hárítás, bagatellizálás sem maradt el. Mint mindig minden ebben az országban, idővel valahogy ez is olyan pitiánerré vált. A kanadai őslakosoktól bocsánatot kérő pápa és a hatalmi manipulációba gabalyodott magyar politikus szóhasználata közötti hasonlóság érvként felhozása már a gödör göröngyös mélye.

Egyáltalán nem vagyok vallásos, de a pápa találkozását a kanadai őslakosokkal egyenes adásban néztem, mert történelmi jelentőségűnek tartom. Nemcsak azért, mert Amerika őslakosainak kiváltságos helye van a szívemben, hanem ezért a mondatért: „alázatosan bocsánatot kérek a sok keresztény által az őslakosok ellen elkövetett gonoszságokért”.

Az európai kultúra nemességét ez a mondat képviseli, és nem a fehér ember felsőbbrendűségi gőgje, civilizációs hübrisze és a keresztény hit felszínes és álszent fitogtatása. Az európai ember erővel, pénzzel, karddal és csellel a világ minden pontjára betolakodott az elmúlt félezer évben. Majd valóságos iparággá duzzasztotta a xenofóbiát, értve ez alatt a betolakodó fehérek ellenérzését (megvetését, gyűlöletét) a más bőrszínűekkel szemben. Elgondolkodtató ellentmondás. Ez a hozzáállás végzetes egyenlőtlenséget hozott létre a világban, ami most már azokat is fenyegeti, akik eddig a haszonélvezői voltak (pl. menekültek áradata). Szerencsére az európai kultúrának van egy humánus, együttműködő, egyenlőségre törekvő oldala is. Nem szeretném, ha ez teljesen kimenne a divatból kis hazánkban.

Amerika őslakosaival való bánásmód a fehér keresztény kultúra egyik legnagyobb szégyene, a zsidókkal, a cigányokkal, a gyarmatokon élőkkel és más, páriának kikiáltott csoportokkal való bánásmód mellett. A kis magyar honfiúság persze vétlen az amerikai vagy afrikai őslakosok évszázados szenvedéseiben, bár nincs kétségem, hogy az akkori pénz- és hataloméhes döntéshozók is gyarmatosítók lettek volna, ha lehetőségük van rá. De súlyosan vétkes az ország a zsidók és cigányok kirekesztésében és üldözésében, és az utóbbi években a más kontinensről érkezők stigmatizálásában. Mindazonáltal a rögeszmés önérdekkövetés, a másokra tekintettel nem levés erényként kezelése, a politikai és pénzügyi haszonszerzésért az ördöggel is lepaktálás szörnyű következményekkel járt korábban is kis hazánkban. Elég csak a második világháborúra gondolni.

A zsidók és cigányok kirekesztésében és üldözésében, a más kontinensről érkezőkkel szembeni ellenségességben komoly felelősség terheli a mindenkori magyar társadalmat. A rasszista fehér felsőbbrendűségi gőg ugyanúgy ott fortyog a magát minden bűn alól folyton felmenteni akaró drága magyar népben is. A xenofóbia kurrens politikai árucikk a társadalom egy részében, és nem köthető egyetlen társadalmi réteghez, mert mindegyikben jelen van, épp ezért nagyon veszélyes. Erre a hol elfojtott, hol kitörő fortyogásra ráerősíteni rettenetes felelőtlenség. A következmények felelősségét pedig viselnie kell a szavak kimondójának. És mindenki felelőssége ennek a fortyogásnak a csillapítása.

Egyébként az indiánoktól bocsánatot kérő egyházfő és a magyar politikus megnyilvánulása között én is felfedeztem egy párhuzamot, igaz, teljesen más előjellel, mint a kormányzati érvelés. Ugyanis csaknem egy időben történt meg a világ két távoli pontján, hogy a magyar politikus azzal érvelt, hogy ő semmiképp sem vádolható rasszizmussal, hiszen keresztény ember, aki vallja, hogy Isten előtt mindenki egyenlő. Ugyanekkor, a világ másik pontján a katolikus egyházfő bocsánatot kért azért, hogy a keresztény hit képviselői rasszista indítékból őslakosok tíz- és százezreinek szenvedését és halálát okozták. Meglehetősen éles ellentmondás van a két példa között, az egyidejűségük még inkább kiemeli ezt a kiáltó különbséget. Újabb bizonyítéka ez annak, hogy az emberség, tisztesség, kiválóság stb. nem egy csoporthoz tartozás által birtokolható (pl. fehér keresztény férfi), hanem a személyiség napi szintű próbatétele.

Az agresszió és a hatalom mindig totalitásra tör. Ezért minden pomádéja és erődemonstrációja ellenére ellenszenves, bár elismerem, mindig vannak az erőshöz tartozásnak mámoros rajongói. A hatalmi agressziónak való ellenszegülés gyakran törékeny és sebezhető, de mégis rokonszenves. Habár a politikusokhoz képest sokkal kevesebb figyelmet kapnak, de mégis higgyünk az etológusoknak: az ember a leginkább együttműködő faj. Az emberiség egységes, és sokszínűsége a legnagyobb előnye. De ezt a sokszínűséget meg kell tanulni kezelni és értelmezni (tanítják ezt az iskolában?), mert a sokszínűség tudása nélkül a manipulatív hergelés hatása alá kerülünk, és csak füstölgő romok maradnak utánunk.

Amerika őslakosai tudnak valamit, ami nagy kincs. Ezt cselekszik most az ukránok is, ahogy teszik ezt mások is a Föld különböző pontjain. Ez a humán rezisztencia. A hatalmi manipulációnak és agressziónak ellenálló humán rezisztencia ereje semmicskének tűnhet, pedig valójában hatalmas erő van benne. Én most is, mint mindig, az indiánokkal vagyok.

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Vad Mecsek, 1944 (regényrészlet)

Felejtés, 1944. június

Uszí-tani

Mire vágyik egy indián?

A félelem megeszi a lelket

Normaszegő szilveszter

 

Szilveszterezni tánc és zene nélkül is lehet, de azért tánccal és zenével sokkal jobb a sodrása az újévbe való átmenetnek. Kiscsoportos, netán páros szilveszter javallott idén is a világjárvány miatt. Mi is ezt fogjuk tenni. Ez most egy normaszegő szilveszteri táncrend lesz. A világban bőven akadnak peremre szorított és bűnbakká tett társadalmi csoportok, az ő zenéikből válogatunk most, a teljesség igénye nélkül.

Talán a legnagyobb és legrégebben peremre szorított csoport mifelénk a cigányság. Fontos helyük van normaszegő szilveszteri mulatságunkban. A paszabi Parno Graszttól a Muro Kiki még azt is felrázza, aki csak bágyadozik élethosszig. A Parno Graszt koncerteken nehéz tartani a decens résztvevő megfigyelő szerepét, de a Muro kiki-t moccanatlanul és mosolytalanul teljesen lehetetlen végighallgatni.

Parno Graszt

Normaszegő mulatságunk során ne feledkezzünk meg azokról, akik, bár csodás zenéik és táncaik vannak, nem élvezhetik ezeket a kincseket. Afganisztán fura urai tiltják a táncot és a világi zenét. Mintha lakatra zárnák a lelkét egy ország népének. A hazarák különösen üldözött népcsoport Afganisztánban, ezért normaszegő szilveszteri mulatságunkon az ő szép és önfeledt táncuk is helyet kap. Példa ITT.

Brazília őslakosait már többször megpróbálták eltörölni a föld színéről, de az itt élő indiánok több száz év alatt megedződtek, és küzdenek a jogaikért és a természeti környezetért. Brazília északkeleti részén él a fulni-ô törzs, akik mindmáig megőrizték sajátos nyelvüket. Az UNESCO 2019-et az őslakos népek évének nyilvánította, és ha ebből csak annyi haszna lett ennek az oktondi emberiségnek, hogy kiadtak egy lemezt (Cafurnas fulni-ô) a fulni-ô törzs zenéivel és nyelvével, már nem volt hiábavaló. Az ITT látható mozdulatsor pedig a kezdő táncos szilveszteri mulatozók számára is élmény lesz, mert a zene ritmusa viszi a lelket és vele a lábat.

A szilveszteri mulatság résztvevői tudták egykoron, hogy ha átlépnek az újévbe, nagy és fontos feladatuk van. Kolomppal, dobszóval, ostorcsattogtatással, lábdobogással, kiáltozással el kell kergetniük a gonosz erőket, amik az új esztendőt fenyegetik. Manapság ez petárdadurrogtatássá silányult, ami ráadásul halálra rémíti a kutyákat, pedig ők a világon az egyetlenek, akik odaadó türelemmel viseltetnek a hinci-hánci emberekkel. Már csak a kutyákra való tekintettel is jobb lenne a petárdázás helyett valami kreatívabb ördögűzést kitalálni az új esztendő kezdetére. Például a moldvai magyarok Ördög útja táncát kellene ropni és dobogni éjfél után a szilveszteri mulatságokban, mert ha kellőképp nagyot dobbantunk az egyre gyorsuló tempójú zenére, talán megszabadulunk a démonjainktól kis hazánkban.

De ne feledjük, hogy a 21. században élünk, a fogyasztói kultúra ormain. Mondhatjuk, hogy ez az ország még Kádár országa, ahol az „autó, telek, SZOT-üdülés” szentháromságának 2.0-ás verzióját éljük, és a materiális státuszszimbólumokhoz képest mellékesek a demokratikus szabadságjogok. Sajnos úgy tűnik, ez világjelenség, ahogy a manipuláció, a jól értesült tudatlanság, gyűlölködés és kirekesztés is egyre inkább az. Ezért ne hagyjuk ki a szilveszteri táncrendből a bosnyák Dubioza Kolektiv Himna generacije című szerzeményét. Szerencsére már többször jártak Magyarországon, és reméljük, jönnek is még, szükség van rájuk a józan eszünk megőrzéséhez.

Heteroszexuális házaspárként képtelenek vagyunk megérteni, miért kellene nekünk acsarkodni az LMBTQ közösségek ellen. Sosem ártottak nekünk. Sosem éreztük, hogy fenyegetnék a társadalmat, annál inkább látjuk, mennyire fenyegeti őket, ha elhatalmasodik a társadalmi diszkrimináció. Helyet kap normaszegő szilveszteri táncrendünkben az I Am What I Am című dal is.

A patriarchális, hímsovén mentalitásnak nagy divatja van most is e honban. Mi ebben is normaszegők vagyunk. Szerintünk hatalmi játszmáknak nincs helye az emberi kapcsolatokban, és senki nem csorbíthatja a másik ember méltóságát. De a mi környezetünkben is vannak, akik bántalmazó kapcsolatban élnek vagy éltek, nagyon nehéz ebből szabadulni és felszabadultan élni. Tina Turner, a rock nagymamája is szenvedett bántalmazó kapcsolatban, és óriási lelki erővel kimenekült belőle. A Proud Mary című dala nagyjából félévszázados, de most is nagyon jól lehet rá táncolni.  

Az újévet köszöntő normaszegő táncmulatság nem létezhet Afrika ritmusa nélkül. Rengeteg zene és tánc gyűjtőhelye az emberiség bölcsőjeként tisztelt kontinens. Sose feledjük, hogy bárhol, bármilyen bőrszínnel is élünk a Földön, Afrikából indult az emberiség története. A napokban elhunyt Desmond Tutu emlékére, aki félig xhosa ősöktől származott, most ennek a dél-afrikai népcsoportnak a zenéjét és táncát ajánljuk a szilveszteri mulatsághoz. (ITT megnézhető) Máskor is mondtuk, most is mondjuk, aki Afrika táncaiból csak egyet is eltáncol, örök életében érezni fogja a Föld ritmusát.

Ha pedig vége a mulatságnak és valami emelkedett újévköszöntőre vágyunk, semmiképpen ne nézzünk hervadt államfői beszédet és egyéb kedvlohasztót. Helyette, normaszegő újévköszöntőként, egy alaszkai őslakos áldást is énekelhetünk és táncolhatunk a nehézségek hárítására (példa ITT), elvégre a Föld nevű bolygón élünk valamennyien, akár tanulhatnánk is egymástól jót és szépet.

Köszönjük szertefutó témájú blogunk határokon inneni és túli olvasóinak egész éves figyelmét!

Boldog Új Évet Kívánunk!

Felejtés, 1944 június

Írta: BikassyGergely

Pécsen és Mohácson, a közelmúlt idők abszurdjában  játszódó történeteket írok. (Az epizódok egy része megjelent a nuuvella.hu honlapon.) Néhány abszurd jelenségre máris rábukkantam. A Mecsek az ország legsétálhatóbb hegye. Hihetetlen gazdagság lobog ösvényben és növényekben. A Mecsek flórájának-faunájának legnagyobb ismerője a Nagy Lajos Gimnázium botanika-tanára, Horváth A. O. paptanár volt. Nemzedékek dicsérték. Elfelejtették? Talán nem.

Kevesen ismerik egy pécsi városi könyvtár 1943. őszi megnyitását, melynek Csorba Győző és dr. Weöres Sándor, doktorátusát Pécsen megszerző fiatal költő lett első igazgatója. (W.S. épp a kinevezése után Budapestre távozott, hivatali munkát még könyvtárban sem tudott-akart végezni.)

A legijesztőbb felejtés természetesen 1944 júniusára és július első napjaira vonatkozik: a pécsi zsidók gettósítására. A mohácsiakkal és Pécs környékiekkel együtt kb. ötezer embert szállítottak lezárt vagonokban a német haláltáborba. A "munkát" magyar városi tisztviselők és magyar csendőrök végezték.

Kerestem mindennek nyomát némely pécsi emlékezésben. Alig találtam. A város kulturális életének, és általában irodalmának van egy legendás, rejtett, majdnem elfelejtett alakja, Bajor László kritikus. A későbbi Jelenkorban sem írt sokat, de néhány költő mesterének, tanárának tartja. A pécsi kultúra afféle szürke eminenciása. Az ő későbbi (nem túl hosszú) emlékezéseiben minderről semmi nem szerepel. Igaz, katona volt épp azokban a hetekben, bár az is igaz, évekkel később valamit tudnia lehetett volna valamiről. Nem tudott? Potomság?

Hosszabb, bővebb, részletes, a szerző egész pályáját és működését alaposan áttekintő memoárkönyv (igen, önálló kötet) Csorba Győző emlékezéskönyve, önéletrajza. Évtizedekkel ezelőtt jelent meg.(Csuhai, akkor fiatal irodalmár beszélget vele, több száz oldalon át.) Csorba Győzőt nem kell bemutatni. Városi hivatalnok volt 1943-ig, onnan kezdve könyvtáros, majd a Jelenkor egyik vezető munkatársa. A legenda szerint egész életében két hétnél több időt sohasem töltött a városon kívül. Maga is jelentős, becsült költő, Weöres Sándor és mások baráti munkatársa. Élet-elbeszélése alapmű. Pécs irodalmi életét jobban sehol sem lehet megismerni. Minden benne van, ami a város kultúráját illeti. Személyek, események, lap- és könyvtár alapítások, minden. --- Csak 1944 júniusáról nem tesz említést. 

Ötezer embert elhurcolnak, vagyonukat elrabolják, lakásukat az állam lefoglalja, de magánfosztogatók is derekasan, sebesen rabolnak, zajlik a város történetének pár szennyes emlékű hete. 

Csorba Győző erről nem beszél. Lehet, hogy tán emlékezne valamire, de az életút riportere, az ifjú Csuhai sem kérdezi. Sokat és jól kérdez, erről semmit. Így aztán ebben az értékes, mellőzhetetlen pécsi élet- és kultúrtörténetben nagy fehér folt marad. Titokban marad? --- Nem tudok mást mondani, pláne kérdezni. Kérdezzenek a pécsiek.

A Holokauszt Nemzetközi Emléknapjára

Ma van a Holokauszt Nemzetközi Emléknapja. 

1945. január 27-én szabadították fel az auschwitzi haláltábort. Ennek ma 75 éve. 

Tizenöt évvel ezelőtt, 2005-ben, az ENSZ ezt a napot, január 27-ét, a Holokauszt Nemzetközi Emléknapjává tette. 

Van egy saját, magyar vonatkozású évfordulója is a mai napnak. 75 évvel ezelőtt, ezen a napon halt meg Szerb Antal. Bűne csak a származása volt: náci pribékek agyonverték. 

"Aki a történelmen végignéz, nem lát semmi haladást. A civilizált ember semmivel sem kevésbé agresszív, mint barlanglakó őse, csak a formák változtak" - írta, amikor még talán is nem sejtette, hogy ez a mámoros, dühödt agresszió öli meg. 

Ha egyáltalán képesek vagyunk tanulni a múlt hibáiból, akkor erre kell elsőként figyelni: az agresszió, ha a mások feletti befolyás és hatalom mákonyával társul, elpusztít mindent és mindenkit. 

Az agresszió, ahogy az antiszemitizmus és a rasszizmus, itt él közöttünk ma is. 

Ahogy Kertész Imre írta:

"Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A holokauszt az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni."

Néhány napja az ENSZ elnöke figyelmeztetett mindenkit, hogy az antiszemitizmus újra felütötte fejét, egyre hangosabb és nyíltabb világszerte.
Egyetlen dolgot tehetünk: az agressziót, antiszemitizmust és rasszizmust leghalványabb megjelenési formájában is élből elutasítjuk. 

"Ember vigyázz, figyeld meg jól világod,

ez volt a múlt, emez a vad jelen, 

hordozd szívedben. Éld e rossz világot

és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, 

hogy más legyen."

(Radnóti Miklós)

A Holokauszt Nemzetközi Emléknapján, Szerb Antal halálának 75. évfordulóján, válogatást adunk korábbi bejegyzéseinkből:

Árpád Szenes - Vieira da Silva (Lisszabon magyar fénye)
A hosszú élet titka
Kő kövön - Kiállítás a Néprajzi Múzeumban
Előítéletes történetek
Történelem tükörbe nézve

Vallomás

Írta: Inkabringa

A mai napon személyes vallomást teszek nem-cigány magyar állampolgárként.

Egy tíz éve meggyilkolt cigány kisfiú emlékére.

Joyce Carol Oates írta: „Ha valaki egyszer megsértett, sosem fogja neked megbocsátani.” Ez a mondat magában foglalja mindazt a több évszázados fekélyt, ami a magyarországi romák és nem romák közötti szembenállást akuttá teszi. Az „Ők” és a „Mi” sehova nem vezető gyűlölködésében élünk. Sajnos azt kell mondanom, egész jól tűri ezt az ország. Megszokta, gondolkodásmódjának, értékítéleteinek része. Kényelmes is, hisz nem kell a változáson dolgozni, csak beleülni egyik nemzedéknek a másik után a bizalmatlanság, és ami ezzel szorosan együtt jár, az egymás iránti érdektelenség komfortos fészkébe. Ha valaki azt mondja Tatárszentgyörgy, akkor más valaki rögtön rávágja, Olaszliszka. Ez sehova nem vezet, csak a félelmetes korlátoltságba, a változtatni nem akarás punnyadásába, a megvetés és bizalmatlanság konzerválásába.

A megoldás nehéz munkájához sosem volt mersze ennek a társadalomnak. Mert mindig van ellenérv, hogy ne csináljunk semmit, hogy minden maradjon úgy, ahogy van.

Ámde a nagy nyilvánosság elé ritkán jutó civil közösségek példáján láthatjuk, hogy a cigányok és nem-cigányok közötti kölcsönös megértés igenis működik, túllépnek a rossz társadalmi beidegződéseken. A rossz társadalmi beidegződés pedig az, hogy kényelmesebb a sértettséget, megvetést és bizalmatlanságot ápolgatni, mint vállalni a másik megismerésének, és a saját nézőpont felülbírálásának fáradtságát, a különféle társadalmi csoportok empatikus egymáshoz csiszolódásának kemény munkáját. A társadalmi problémák megoldhatók. De a változáshoz cselekedni kell. A civil szervezetek példát mutatnak ehhez. Másrészt, lássuk be, a politikának jól jön, ha a cigányok és nem cigányok közötti ellentétet életben tarthatja.    

Többek között a „cigánykérdésre” és egy ötéves kisfiú meggyilkolására adott társadalmi reakciók miatt éreztem reménytelennek, hogy ez a társadalom képessé váljon az egymást okolások, a pusztító sztereotípiák és az önző közöny csapdájából kiszabadulni. Nagyjából úgy történt, hogy alighogy belenőttem, máris ráuntam erre a társadalomra. Furcsa szó talán, de így van. Unalmasnak éreztem, hogy évszázadok óta mindig ugyanolyan, hogy ennyire nem akar tenni semmit a változásért, csak elfogadja azt, ami éppen van. Belenyugszik, mellénéz, másról beszél, csendben marad. Mindig csendben marad. Nem az ő ügye. A maga dolgával törődik. Még egy ötéves kisfiú meggyilkolása sem zökkenti ki. Cipeli tovább megadóan a társadalmi sablonokat, ellenségeskedéseket, vádaskodásokat és sztereotípiákat. Tele a spájz és van kire haragudni: ez nem megoldása a társadalmi problémáknak. Aztán rátaláltam a kulturális antropológiára és a civil szervezetekre. Ez egy egészen más szemléletmód: együttműködés, önrendelkezés, társadalmi aktivitás és felelősségvállalás, a különféle nézőpontok iránti nyitottság, a felszín alatti mélyrétegek feltárása. Olyasmi ez ebben a társadalomban, mint a kora tavaszi bringázás: lelkesen tekerni a pedált irgalmatlan erős ellenszélben. Vagy vitorlázni szélcsendben.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Sajnálatos módon jelen pillanatban a tudomány, főként a társadalomtudomány, valamint a civil szervezetek, és velük együtt a törékeny társadalmi felelősségvállalás is Taigetosz sziklájára került ebben az országban. Vigasztaljuk magunkat azzal, hogy a jazz is be volt tiltva egykoron, aztán mégis lett Pege Aladárunk meg Babos Gyulánk.

Most mégis úgy néz ki, hogy ez a drága haza lassacskán mindent elvesz tőlem, ami a személyes emberi kapcsolataimon kívül fontos itt nekem. Az ám, hazám. Biztosan sokan éreznek így. Persze szokás mondani, hogy az életünket is odaadjuk a hazáért. De én nem adom. Akkor sem, ha kéri. És mások életét sem engedem odaadni vagy elvenni. Ennek a hazának azzal tesszük a legjobbat, ha egymásra figyelünk (a komfortzónánktól távol élőket is beleértve) és nem a hatalmasok szólamai után csörtetünk, avagy előlük belterjes csoportjainkba húzódunk; ha a társadalmon belül az egyenrangúságok erősödnek az alá- fölérendeltségek helyett; ha képesek vagyunk átlépni önmagunk évszázadokra visszanyúló árnyékán, és képesek leszünk a másik nézőpontjának meg- és elismerésére. Ha kilépünk a hétköznapi rasszizmus és a jóllakott közöny mocsarából. Csakhogy ezért tenni is kell. Eddig is kellett volna. Minden felnőtt magyar állampolgár felelőssége ez.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Kapcsolódó bejegyzések: Szakadékba nézés

Nyári történet a rasszizmusról

Írta: Inkabringa


Nyár van, ilyenkor vízparton, fűben, fák között a legszebb az élet. Néhány kedves ismerősömmel találkoztam egy ilyen helyen, megbeszéltük, hogy a fűben ülve várjuk egymást. Megérkeztem a bringámmal (késve) és sietve egy nagy lombú fának támasztottam, hogy körbenézzek, merre lehetnek a többiek. Nem messze a fától üldögéltek néhányan a fűben és az egyikük megszólított: vigyázzak a biciklimre. Majd jelentőségteljesen a hátam mögé pillantott, hogy jelezze nekem a veszedelmet. Hátranéztem, és én is megláttam, amit a fa takarása miatt addig nem vettem észre.

Ott ült egy háromfős társaság, rögtön látszott, hogy ketten cigányok, a harmadik nem, de zöldeskék a hajszíne. Mindjárt megértettem, hogy mire vonatkozott a figyelmeztetés. Bólintottam az értem aggódóknak, gyorsan visszamentem a bringához, odatoltam a vegyes bőr- és hajszínű társasághoz és leültem közéjük. Ugyanis velük volt találkozóm.

Én egészen más szemmel néztem e „gyanús” társaságra, hisz tudom, hogy rendkívül értelmes, kvalifikált és empatikus emberek. Nemhogy a bringámat, de az életemet is rájuk bízhatom. A két cigány fiatal nagyon sokat küzdött azért, hogy tanulhasson. Sokszorosan kell teljesíteniük, hogy úgy-ahogy elfogadják őket. A zöldeskék hajszínű fiú pedig szép reményű tudósjelölt.

Természetesen ők is észrevették az engem óvó társaság velük szembeni bizalmatlan ellenszenvét. És lapoztak. A fegyelmezett önmérséklet az egyetlen ellenérvük az előítéletekkel szemben. Inkább amiatt aggódtak, hogy szembementem miattuk a ránézésre tőlem elvárt közízléssel és etalonnal. Megnyugtattam őket, hogy a magam szelíd módján, nekem ez a legfőbb passzióm ebben az országban.

Nem lehet elfogadni, ha embereket vagy emberek csoportjait méltatlan helyzetbe hoznak, de azt is tudom, hogy az indulatok árjában higgadtnak kell maradni. Mégis végtelenül zavar az ilyen helyzetek megoldatlansága. Régi megfigyelés, hogy a leggondosabban az ellenszenvüket tudják táplálni az emberek, és a legnehezebb a negatív sztereotípiákat lebontani. 

Hazafelé kerekezve furcsamód egy réges-régi vicces karibi dalocska jutott az eszembe, ami ilyenkor, a nyárba feledkezés kezdetén a legjobb érvnek tűnik a diszkriminatív másokra mutogatás és másokkal ijesztgetés ellen. 

Integráció vagy inkvizíció?

Írta: Inkabringa

A földhözragadt általában pejoratív jelző, negatív jelentéstartalma van. Azonban egészen más oldalról nézve ezt a kifejezést én egyre inkább szeretek a földön maradni, ha kell, oda is ragasztom magam. Szeretem azt látni, ami van és nem azt, amit eszmék, szellemvilágok, ideológiák és pláne ezeket hirdető emberek láttatni akarnak velem. Ijeszt is, untat is már az „allegorikus hevülés”.

Most, amikor a "Brangelina páros" válik és a hazai közélet legnagyobb szélhámossága zajlik, vagyok olyan szemtelen és kegyet nem kereső, hogy e felfokozott érzelmi állapotban olyan csekély érdeklődésre számot tartó témáról írjak, mint a társadalmi integráció. Mindennél nagyobb szükségünk lenne rá, miközben egyre mélyebbre tapossuk a porba.

A társadalmi integráció a legnagyobb és legszebb feladata egy ország népének, sokkal fontosabb, mint a nagybetűs hazafias jelszavak. Egyetlen nagy gond van a megvalósításával: melós. A társadalmi integrációhoz mindenkitől aktív közreműködés kívántatik meg: párbeszéd a legkülönbözőbb társadalmi csoportok között, intelligens vita, nézőpontok kreatív és megegyezésre törekvő okos szembesítése. Ha össztársadalmilag nézem, nem tudok olyan pontot megnevezni az űrben, amitől messzebb lennénk, mint ettől a szemléletmódtól. Ez ugyanis nehéznek tűnik, és akkor ugye jobb bele sem kezdeni. Ha valami nem tetszik, csak előkapjuk az aktuális bűnbakokat és már fel is mentettük magunkat a gondolkodás és felelősség alól. Mennyivel egyszerűbb így élni.

A társadalmi integráció nagyon is korszerű fogalom. A társadalomtudósok szerint a 21. század nagy feladványa és nagy megoldása lehet. Még egy megoldás: másik bolygóra költözik, akinek van rávalója, egyébként meg hadd hulljon a férgese.

A társadalmi integráció a társadalom különféle csoportjai közötti nyitott és aktív interakciót, ebből fakadóan egymás iránti szolidaritást teremt. Ez hozzájárul ahhoz, hogy a társadalomban élők érzete pozitív, és egymás és a közösen működtetett intézményi rend iránt bizalommal teljes legyen. A prosperitást és fejlődést ez mindennél jobban elősegíti.

Az amerikai szociológus, Gerhard Lenski szerint a társadalom alsó csoportjainak semmibe vétele és kizsigerelése nem léphet túl egy határt, mert az bizonyosan a társadalom működésképtelenségéhez vezet. A társadalom mindenkori vezető csoportjainak mindenkori felelőssége, hogy a társadalmi integráció elérésére törekedjenek, máskülönben vesztét okozzák az általuk vezetett társadalomnak.

A korszerű elitnek ezért nem a társadalom egyéb csoportjaitól való elkülönülés, hanem épp ellenkezőleg, a társadalom integrálása a legfontosabb feladata. Amennyiben az elit nem tudja e szerepét betölteni, az súlyos zavarokhoz vezet a társadalmon belül. Az elit ebben a korszerű értelemben tehát nem kiváltságot, hanem felelősséget jelent. Az elit értelmezheti úgy feladatát, hogy a saját nézőpontját, domináns szerepe révén, rákényszeríti a társadalom többi tagjára. Ezzel a többi társadalmi csoport tapasztalatait és tudását marginalizálja és láthatatlanná teszi, a széles társadalmi térben nincs lehetőségük megmutatkozni.

Ha a társadalom bizonyos csoportjai némaságra ítéltettek, ez táptalaja a sztereotípiának. Külsődleges, felszínes megfigyelések vannak csak e csoportokról, mint a származás, bőrszín, nemi irányultság, vagyoni helyzet stb. A sztereotípia legfőbb veszélye: nem engedi, hogy bizonyos csoportok tagjai egyénként jelenjenek meg a társadalom színterén, ez csak a kiválasztott csoportok tagjainak adatik meg. Ezt hívja a társadalomtudomány kulturális imperializmusnak.

A legfélelmetesebb következménye, hogy a sztereotipizált csoportok tagjai „magukra veszik” (interiorizálják) a róluk alkotott külsődleges és gyakorta ellenséges képet. Önkéntelenül szégyellni kezdik magukat azért, hogy egy sztereotipizált csoportba tartoznak. Magukra veszik a keresztet, hiszen minden ellenkezésük hiábavaló, nem hallatszik a hangjuk a társadalmi térben. Az elkényelmesedett társadalmi közeg jól felismerhető ismérve a bűnbak-csoportok készenlétben tartása, a sztereotip álvalósághoz ragaszkodás. A sztereotipizált csoportok tagjaiban ez frusztrációt, feszültséget és szégyent vált ki. Vagy menekülnek e szerepből és mindent felégetve maguk mögött asszimilálódnak, vagy önmaguk ellen irányuló, netán másokkal szembeni agresszióban vezetik le meg nem értettségüket. Ez természetesen újabb „bizonyítékot” ad a sztereotípiák lelkes és ellentmondást nem tűrő hívei kezébe.

Kevesekhez jut el az a vélemény, hogy ez következménye és nem oka a sztereotípiáknak.

Ebben az értelemben az elit akkor szolgálhatja eredményesen a társadalmi integrációt, ha domináns szerepe révén valamennyi társadalmi csoport normáit és tapasztalatait integrálja egy össztársadalmi tudásba, ami hatékony együttműködést eredményez, mely nem önfeladáson, hanem rugalmas és nyitott interakción alapul.

A társadalmi integráció a társadalmi béke alapja, ami a prosperitást hozza meg egy országnak. Mivel megvalósításához az egyéni önérdeket a másokra figyeléssel kell felváltani, a diktátumok helyett az aktív párbeszédre kell figyelni, a polarizálódás helyett a bizalomra kell építeni, manapság szinte lehetetlennek tűnik a megvalósítása. Ugyanakkor magam is találkoztam olyanokkal, akik magától értetődően tudják ezt művelni, rá se fütyülve a közéleti divatokra. A legkülönfélébb (iskolázottsági, vagyoni, származási stb.) társadalmi csoportok tagjai tudnak hatékonyan együttműködni. Nagy szerencse, hogy ha egyelőre csak a periférián is, de létezik ez a szemléletmód.

Az integráció fogalmát sokan félreértelmezik, miszerint a domináns csoport elvárásaihoz kell igazodnia a sztereotipizált csoportnak: mert akkor béke van. Ennek köze nincs az integrációhoz, ez a „tedd, amit mondok” hatalmi szava. Az viszont igaz, hogy sokkal kényelmesebb ezt az utat választani. Az eredménye siralmas, de megvan az a kibúvó, hogy a sztereotipizált csoportokat lehet hibáztatni. Világszerte ez a legnagyobb buktatója a társadalmi integrációs kísérleteknek. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy bizonyos esetekben a kisebbségi elit buzdítja az őket követő csoportjuk tagjait a többségi társadalomtól elzárkózásra, mely általában saját önös érdekükből történik ugyan, de káros hatását nem csupán a befolyás alatt tartott közösség, hanem az egész társadalom megérzi. Ilyen esetekben a nyitott és párbeszédre kész többségi társadalom segíthet a kapcsolat kialakításában.
Egy kisebbségi/sztereotipizált csoport számára a társadalmi térben való létezésnek legrosszabb és legkilátástalanabb verziója a kulturális asszimiláció és a társadalmi szegregáció párosa. Sajnos van rá példa szép számmal. 

Az integrációt lehetetlen úgy elérni, hogy egy domináns/befogadó/többségi/stb. csoport csak követel és elvárásokat támaszt, míg ő maga lépést sem tesz a kisebbségi/sztereotipizált/stb. csoport felé: sem megismerésük, sem a velük való – kölcsönös interakciókon keresztül történő - csiszolódást nem tartják a maguk számára kötelezőnek. Ez egy erősen egyoldalú hatalmi viszony, amely soha nem lesz alapja egy sikeres társadalmi integrációnak. Az integráció a kölcsönösségen alapul, amely minden társadalmi csoportra aktív szerepet oszt. Nem követelhet senki anélkül, hogy ő maga ne tenne valamit a sikeres integrációért: a többségi és kisebbségi csoporttól is önkorlátozást és nyitottságot igényel. 

Edward C. Banfield az 1950-es években egy dél-olasz kisvárosban folytatott kutatást, ahol feltűnő volt a közéleti részvétlenség, a gazdasági hanyatlás és az emberek egymás iránti bizalmatlansága. Ezt Banfield amorális familizmusnak nevezte, mely szerint senki nem érzi fontosnak, hogy előremozdítsa a közösség helyzetét, kivéve, ha az saját előnyére is válik. Ha ugyanis egy társadalom tagjai nem bíznak egymásban és intézményeikben, akkor ez hajlamosabbá teheti őket az önérdek követésre: akkor cselekszem, ha ebből előnyöm származik.

Ez a mentalitás merőben ellenkező a társadalmi integrációval. Ahhoz ugyanis nagyon fontos, hogy a társadalmon belül a legkülönbözőbb csoportok bizalommal legyenek egymás iránt. Egy végletesen hiszterizált és tudatosan polarizált társadalomban a legelső dolog, ami eltűnik, a bizalom.

A társadalmi integrációnak és vele együtt az egészséges demokráciának alapja a civil társadalom. A mindenkori elit és a társadalom többi csoportja között kapcsolatot teremt. Termékeny, aktív interakción alapuló, valós kapcsolatot. A civil önszerveződések egészséges sokféleséget, sok szempontúságot visznek a társadalomba: bizalmat és párbeszédet, aktív közéleti részvételt tudnak elérni. 

A társadalmi integráció tehát munkás dolog. Nem elég parancsolni, nem elég egy domináns csoport tagjának lenni, nem elég egymás mellett, párhuzamosan élni. A társadalmi integráció folyamatos, élénk, egymásra figyelő párbeszéd, egymáshoz csiszolódó érték- és érdekegyeztetés, az önbírálat sem úszható meg, és a tőlünk teljesen eltérő csoportokkal való szóba állás sem. Utálkozva, gőggel, bizalmatlansággal nem lesz integráció.

E sok-sok betű merőben eltérő a bevett kommunikációs sémáktól. A társadalmi integráció sem lázas lelkesültségű jelszó-rengeteg. Csak hosszú, figyelmes értelmezése a másiknak, akit nem ellenségünkké, hanem szövetségesünkké kell tenni.

A pálya szélén

Írta: Inkabringa


Egy vasárnap délután elmentem a 8. kerületi Fido parkba meccset nézni. Nem sztárok és bajnokok rangadója volt ez: a játszótéri kis focipályán menekültek, cigányok és leszbikusok csapatai fociztak egymással. Én nem vagyok sem menekült, sem cigány, sem leszbikus, mégis fontosnak tartottam, hogy odamenjek. Nem lepődtem meg túlzottan, hogy nem feketéllett a tömeg. A focicsapatokon és a szervezőkön, hozzátartozókon kívül alig akadt érdeklődő. Akik viszont ott voltak, nagyszerűen érezték magukat. Kánikulai vasárnap délután, este nagy EB-meccs, nem beszélve az „érzékeny” társadalmi problémát jelképező csapatokról. Ilyesmiért nehezebben mozdulnak az emberek. A peremre szorítottak reputációs értéke vajmi kevés a társadalmi érvényesülés palettáján. Sokan jobb megoldásnak tartják a „nehogy azt higgyék, hogy én is az vagyok” problémakerülő magatartása mellett, a magasabb társadalmi reputációjú körökhöz csatlakozást. A biztonság ott van, ez igaz, de nagyszerű személyiségek, egyéniségek vannak a „pálya szélén” levők között is. Pocsékolás kifelejteni őket a társadalmi színtérről. Kirekesztésük és megbélyegzésük pedig egyenesen bűn.

A csapatokat és kísérőiket ez a legkevésbé sem zavarta ezen a vasárnap délutánon. Ahogy a nehéz életkörülményeik, a küzdelmeik és a hátrányos megkülönböztetésük sem. Örömmel, lelkesedéssel és odaadással játszottak egy remek csapatjátékot, aminek szabályait, akármelyik pontjáról érkeztek is a világnak, valamennyien ismerték. Mi meg a fűben ülve megtapasztalhattuk, milyen izgalmas dolog közvetlen közelről követni a labda útját, a cseleket, a kapura lövéseket, a védéseket, a gólörömöt. Szabálytalanság, durvaság nem volt, pedig a játék mindenkit magával ragadott. A megafon körbejárt és a játékban éppen nem lévő csapatok tagjai szellemes kommentátorként közvetítették az eseményeket. A végén eredményt hirdettek, lett gólkirály, legjobb kapus meg legjobb szpíker is. Felhőtlen, laza és felszabadult délután volt. Ha valakik, ezek a játékosok ezerszeresen megszenvedik a társadalmunk otrombaságait, de eszükbe sem jutott, hogy emiatt a futballt büntessék.

Ennek a napnak az estéjén volt a belga-magyar EB-meccs. Én is siettem haza, hogy láthassam, bár nem mondanám magam futballszurkolónak. Mint köztudott, csúnyán kikaptunk. Az is köztudott, hogy ennek ellenére ismét ezrek ünnepeltek Budapest belvárosában. Máig nem tudok az ünneplőkre neheztelni. Megízlelték a fiesztát és egy vereség miatt nem volt kedvük lemondani erről. Hadd örüljenek. Nagyobb bajunk sose legyen.

Hamarosan olimpia, s amit a brazil társadalommal műveltek ennek kapcsán, az világraszóló gyalázat és az évszázad botránya (ez már a két évvel ezelőtti futball vb-n elkezdődött). Mégsem érzem, hogy az olimpikonokon vagy a sportrajongókon kell elverni a port. S ha már a társadalmi problémáknál tartunk, példának okáért a cigányok elleni gyilkos támadások idején méla közöny ült a társadalmon, és ez a kérdés a mai napig nem borzolja a kedélyeket, pedig egy szűnni nem akaró társadalmi párbeszédet kellett volna generálnia. Úgy tűnik, a menekültek válnak a következő közprédává. Számomra ez ijesztő. Félelmetes jövőképet mutat olykor ez a társadalom.

Két évtized alatt azért sikerült elérni, hogy több ezer ember vonult fel a Pride-on békés vigalomban, atrocitások nélkül. Üzletemberek jelentkeznek civil szervezeteknél önkéntesnek, mert felelősségüknek érzik, hogy a többségi társadalom tagjaként segítsenek a szegregációban élő cigányoknak a társadalom vérkeringésébe bekapcsolódni. Egyre többen vesznek részt aktívan a mélyszegénységben élők kiszolgáltatottságának enyhítésében. Jól szituált nők és férfiak menekülteknek segítenek önkéntesként a beilleszkedésben, hisz tudják, a békés együttélés eléréséhez mindkét félre szükség van. Organikus, lassan épülő öntudatosság és felelősségérzet ez, csak a lelkiismeretük vezeti őket. Nagy kincs és a legjobban ezt féltem ebben az országban: nehogy elvegyék tőlünk a természetes szolidaritás lehetőségét. Mennyi példa volt már rá az elmúlt 100 évben.

Ez a társadalom, ha le tudná rázni végre magáról az állami gyűlöletpropaganda, a simulékony sunnyogás évszázados beépített kódjait meg az egymásra acsarkodás terheit, akkor képes lenne normálisan és egymásra figyelve működni, egymással keveredni származásra, identitásra, ízlésre való tekintet nélkül. Ezer apró jele van ennek, kár lenne a folyamatos hisztériával romba dönteni. Legyünk egy kicsit önálló gondolkodásúak, természetesek, elfogadóak, nagyvonalúak, tudjunk örülni mások örömének is. Szerencsére vannak, akik igyekeznek rácáfolni a letargiába süllyedt vagy sértett kasztokból egymást gyalázó társadalom képére. Odafordulnak a kitaszítottakhoz, az elesettekhez, felelősnek érzik magukat közös tereinkért, helyeinkért, a jövőnkért. Kötéltánc ez: tudjuk mi is. Senki nem fog megvédeni: tudjuk ezt is. Az életkedvet és a szelektálás nélküli együtt örülés és cselekvés képességét mégsem szabad elfojtani, finnyázni, lesajnálni, épp ellenkezőleg, nagyon meg kell becsülni. Vitalitás és energia nélkül nincs Dávid csak Góliát.

Free comment - No comment

Írta: Inkabringa


A világban jó ideje a középosztálybeli fehér férfi nézőpontja a legfőbb mérce. Csak ez már unalmas. Ennél a szó konkrét és átvitt értelmében is színesebb a világ.

Dúlt a vita a fekete bőrű színészek Oscar-jelölése miatt. Ha elkényeztetett sztárok művelik ezt, többen figyelnek rá, de nem is veszik annyira komolyan. Díjakat nem bőrszínre való tekintettel kell adni, ez nem kérdés. Azonban a színes bőrűek diszkriminációjának ténye nem tagadható a 21. században, ha már túllépni rajta még mostanra sem sikerült. Nagy-Britanniában például az Eclipse Theatre Company a színes bőrű színészek szerephez jutását segíti. Közvetett céljuk a feketékkel szembeni negatív előítéletek lebontása.

Jean-Michel Basquiat

A társadalmi egyensúly megteremtése kemény munka. (Bár nem vitatom, hogy egy diktatúra kiépítéséhez is szorgosnak kell lenni.) Az esélyegyenlőséget szolgáló intézményi hálózat kialakítása derék dolog, csak mit sem ér a gondolkodás, mentalitás, az egymáshoz való viszonyulás áthangolása nélkül.

Billegő a társadalmi egyensúly, mindkét oldal túlzásokba eshet. Van, aki feljogosítva érzi magát, hogy másokat kirekesszen. Az egyenlő bánásmódért küzdő pedig túlérzékennyé válhat és mindenben bújtatott, vagy nyílt kirekesztést vél felfedezni. Ezzel tovább hergeli a másik oldalt, és az érzelmi dúlások és indulatok kloákájába csúszik a higgadt értelmezés lehetősége.

Például a dél-afrikai születésű (és fehér bőrű) Coetzee Szégyen című regénye az ezredfordulón világraszóló botrányt okozott. Az apartheid utáni Dél-Afrika illúziótlan leírását adta a szerző. A vád az volt, hogy a fekete bőrű szereplőket rossz fényben tüntette fel. Csakhogy a fehér bőrűeket is. Egy erkölcsi eróziót hozó rezsim után mégis mit várhatnánk? (A Trafóban tavaly Mundruczó Kornél kiváló rendezésében láthattuk.) Ez a könyv feltárja mindazt az évszázadokra nyúló képzetrendszert, ami bőrszín alapján ellenséggé tesz embereket. A könyv megjelenése idején még azt vártam, hogy túllép ezen a 21. század. Most attól tartok, nemhogy elvetné, de tovább cifrázza az előítéleteket. Meg aztán sose felejtsük el, az emberek közötti egyenlőség és egyenlőtlenség fő szervezőeleme gyakran ugyanaz: a pénz.

Yinka Shonibare

Minden bőrszínű, származású, a legkülönfélébb társadalmi pozíciójú és vagyoni helyzetű ember lehet gazember és lehet becsületes. Ez egyénfüggő, nem a kreált kliséken múlik. Akiket nemzedékeken át felszínes társadalmi kategóriák alapján megbélyegeznek, örökös frusztrációt élnek meg, akiket pedig felmagasztalnak, hatalmaskodóvá válhatnak. A deviancia azonban mindegyiküket fenyegeti. Ördögi kör. Soha véget nem érő adok-kapok.

Az egyensúly nehéz ügy, könnyen elbillenünk. A sztereotípiák és előítéletek (akár pozitív, akár negatív értelemben) csapdák. Messzire el kell kerülni őket. Az eleven eszű, sablonmentes gondolkodás önmagától egyensúlyba billentené a világot. Jobb, ha tudjuk, ez soha nem jön el. Törekedni rá azonban töretlenül szükséges.

Brazíliában a jelen társadalmi anomáliáit próbálják kiküszöbölni a Plan International Brazil project keretében. Elsősorban a gyereke attitűdjeit próbálják megváltoztatni, ezzel esély lehet egy jövőbeli társadalmi egyensúly kialakítására. Többek között a nőkkel szembeni sztereotípiák felülírását is célul tűzték ki. A gyerekeket rávezetik, hogy a nő nem csupán a férfi kedvére és kényelmére él. Nem könnyű egy nemzedékeken áthúzódó macsó mentalitást megváltoztatni. Nemcsak a lányoknak kell bátornak lenni e sztereotípiával szemben, a fiúknak is bátorságra van szüksége ahhoz, hogy a környezetük elvárásaival szemben egyenrangúként tekintsenek a nőre. Nem lesz könnyű dolguk.

Henri-Cartier Bresson

Az USA egyik elnökjelöltje teleüvöltözi az étert „minden ellenességével”, a nagy amerikai álom letéteményesének mondva magát. A világ bonyolult, ezt sokan nem szeretik. Neki viszont mindenre van egyszerű válasza és megoldása. Ezt sokan szeretik. Révült imádat és rajongó hozsanna kíséri útján. Szinte hősként ünneplik. Korunk hőse. 

Egyik kampányrendezvényére elment egy muszlim nő. Nem robbantani és nem provokálni akart, inkább megmutatni, a muszlim nem egyenlő a szélsőséges agresszorral. Amerikai állampolgárként kíváncsi volt rá, hogy miért rajongják úgy ezt az embert és az általa képviselt eszméket? Furcsállták a jelenlétét. Meghökkenést keltett, hogy nem úgy viselkedett, ahogy ők elképzelnek egy muszlimot. (Előítéleteket legjobban általánosításokból és elképzelésekből lehet építeni. Tuti módszer.) Konklúziója az volt, hogy azok az emberek is szeretik a hazájukat, és aggódnak a jövő generációkért, csakúgy, mint ő. A problémát és a megoldást azonban teljesen másként látják, és ehhez makacsul ragaszkodnak.

A gondolati rugalmasság megőrzése a békés élet titka. A békés élet pedig esélyt ad másoknak is a hosszú életre. A vita (vagy eszmecsere), ha nemesen űzik, karbantartja a gondolati flexibilitást. Létkérdés az egymással megféréshez. Ahol nincs vitakultúra, ott csőstül jönnek a bajok: a kizárólagosságok, ellenségképek, fanatizmus és egyfajta degradáló, alázó hangnem.

Jacques Henri Lartigue

Európa (sőt a világ „jóléti része”) megijedt a migránsok áradatától, gondolkodni is elfelejtett. Valóságos fóbia alakult ki a menekültekkel szemben. Ez is könnyen-gyorsan vált a Jó–Rossz csatájává, ami mindig a legegyszerűbb értelmezési mód, de legalább megadja a „különbek vagyunk” vigaszát. A saját kultúráért való aggódás ez vagy jóléti sovinizmus? A higgadt hangoknak egyelőre esélye sincs teret nyerni az áradó érzelmek, hisztériák és indulatok mellett. A kizárólagosságok korát éljük, a több szempontúságnak nincs divatja.

A gypsy punkot játszó Gogol Bordello ukrán, kínai, etióp, orosz, skót stb. tagokból áll. (Például ITT és ITT és ITT) Frontemberük szerint a kor, amelyben élünk egy „remix time”. Ettől ki lehet borulni vagy mámorba esni, kinek mihez van kedve, de attól a tény még tény marad. Tekintélyelvű világunkban (nem az a fontos, hogy mit mond, hanem, hogy ki mondja) szentségtörésnek vehető, de én a Gogol Bordellót is a kérdéskör tapasztalt teoretikusának tartom.

Andreas Gursky

Az európai krízis mellett kisebb figyelmet keltett (vagy sajnos még annyit sem) az Amnesty International jelentése, hogy az informatikai eszközökhöz szükséges kobaltot Afrikában gyermekmunkával termelik ki. Évekkel ezelőtt az Idegenek a kertemben filmfesztiválon a Toldi moziban vetítettek erről egy dokumentumfilmet. (Blood in the mobile) Nem ez az egyetlen példa a világban a gyermekmunkára vagy a rabszolgaszerű módszerekre. A lakberendezéstől a divatcikkekig behálózzák a fogyasztói kínálatot. Nagyjából 3 milliárdnyi ember megélne abból, amit 67 ember birtokol, adták hírül nemrég. A háborúkról, önkényuralmakról, járványokról, a napi szintű életveszélyről nem is beszélve. Ha elfogadjuk, hogy máshol emberek így élnek, el kell fogadnunk a világban kavargó migrációt is. Ezt a helyzetet belátással megoldani kell és nem démonizálni. 

Marc Riboud

Ugyanakkor az is igaz, hogy az ún. nyugati kultúra a benne élőket egy komfortos mókuskerékbe kényszeríti. Muszáj habzsolva fogyasztani, trendeket követni, mindig újat venni, mindig a legkorszerűbbet birtokolni. Nem gonoszságból és mások kizsákmányolásából, hanem azért, mert meg kell felelni a társadalmi elvárásoknak. Aki nem idomul az elvárásokhoz, az kikerül a fősodorból, ami nem olyan nagy tragédia, de mégis sokan annak tartják. Akadnak, akik önként kívül maradnak. Talán feloldozást kapnak.

Egy internetes közvélemény-kutatás szerint (YouGov) a válaszadók majdnem fele pozitívnak értékeli a gyarmatosítás évszázadait a civilizációs vívmányok (pl. vasút, elektronika, oktatás stb.) elterjesztése miatt. Ez vitathatatlanul érték. A rabszolga-kereskedelem, az apartheid, a kontinensek pénzéhes kifosztása és az ott élők megalázó kihasználása azonban sötét árnyékot vet rá. Mások szerint illene végre tudomásul venni, hogy a Föld lakosai nem a fehér ember szolgálatáért élnek a világban.

Főként, hogy felnőtt egy magasan képzett nemzedék az egykori gyarmatokon, a gyarmatosítók civilizációs vívmányainak köszönhetően(!), aki a fehér paternalista magatartást bírálja. Ez nem hálátlanság. Nem azért tanulunk, hogy tudjunk talpat nyalni. Épp ellenkezőleg: ha valaki tud olvasni, már eggyel több esélye van rá, hogy ne váljon rabszolgává. Az egykori gyarmatosítók sem bánják, hogy egy új nemzedék nőtt fel, aki tökéletesen birtokában van – a nyugati kultúrának. Ezt még csak rossznak sem mondanám, hisz nagyon sok értéke van. Ha jótékonyan illeszkedik a helyi viszonyokhoz, akkor nagyszerű eredményekhez vezet. Szerencsére erre is van példa, de példa mindenre van. Kivétel nélkül félrevezető az általánosítás és az egyoldalú nézőpont.

Stan Grant, Ausztrália egyik ismert újságírója, a legfőbb nemzeti ünnepükön beszédet mondott az aboriginal őslakosok elleni rasszista hagyományok ellen. Ő maga is aboriginal származású. A beszéde óriási vihart kavart. Voltak, akik Martin Luther Kinghez hasonlították, mások az ausztrál értékek hálátlan sárba tiprójának nevezték. Kimondott valamit, amiről eddig nem volt illő ilyen szempontból beszélni.

Sokan megállapították már, hogy az okkultizmus és az előítéletek korát éljük és talán senkit sem fog meglepni, hogy mi a legfőbb csatornája az előítéletek terjedésének: természetesen az internet. Az internet a nyitott tájékozódást szolgálhatja egy sokszínű és sokvéleményű világban, de ugyanakkor a belterjességet és kirekesztést is erősítheti.

Chema Madoz

Ne legyenek illúzióink az emberi természettel kapcsolatban. Nem tudunk mit kezdeni a másikkal, akkor pláne nem, ha különbözik tőlünk. Mások befolyásolása, a fensőbbségtudat, az erősekhez tartozás érzete erős bódítószer. Mondhatnám, hogy a fejünkbe nőtt redőzött masszát használhatnánk arra is, hogy a tőlünk különbözőket megértsük. Jobb lenne egymással együttműködve élni a Földön, hát persze. Úgy tűnik, ez a megközelítésmód most vesztésre áll a világban, mert mindenki győztes akar lenni. Szerb Antal írta a naplójában: „Első reakcióim megbízhatatlanok. Ha van időm gondolkozni, talán úgy viselkedem, mint egy tisztességes ember.”

A félelem megeszi a lelket

Írta: Inkabringa


Olybá tűnik, hogy a közbeszédet manapság inkább az „ellenesség” határozza meg. A társadalmi integráció sajnos még nem áll rivaldafényben. Pedig figyelemre érdemes. Az integráció a különbözőségeket egymáshoz csiszolja, ezzel hosszú távon pacifikálja az értékkülönbségek miatti indulatokat. Két kulcsszava a csiszolódás és a kölcsönösség. A sikeres integráció a két fél közös munkájának eredménye, mely egymás értékeihez igazított közös identitás kialakítására irányul. A rugalmasság az emberiség hosszú életének titka.

„Én nem tudok kuszkuszt főzni, Ali.” Számomra örökké visszacsengő mondata ez Fassbinder filmjének, refrénje a tehetetlenségek nemes egyszerűségű magyarázatának. Bennem ez a mondat hívja elő a film lecsupaszított, szemtelenül realista enteriőrjeit, fényeit és árnyait.

Emmi asszony szürke jellegtelenségében ül a kocsma félreeső asztalánál, mint aki maga sincs tisztában jelenlétével. Öreg és kopott takarítónő, mint egy eső áztatta, szél szaggatta ócska orkánkabát. Csupasz falak, tucatszerű székek és asztalok, melyeknek éles kontúrjai párhuzamosokra és merőlegesekre szabdalják a teret. Vagy egy másik kép: Emmi és Ali táncolnak. A fölé magasodó Ali szemével látjuk az asszony kétkedő kíváncsiságban úszó szemeit, a sírás és nevetés határán remegő ajkait. Emmi kivirul, színessé és ragyogóvá válik. Ez a szerelem értelmet ad mindkettőjük életének.

Ritkán kapunk vissza lappangó és gejzírként feltörő érzéseket, titkolt és kitörő szenvedélyeket filmen ilyen őszinte szikársággal. Fassbinder egyetlen gondolat körüljárására építette az egész életművét. Ez a mániákusan visszatérő eszméje a szabadság megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan képzete.

Minden filmjével lázadt. Arcul csapta a társadalom képmutatását. Formabontónak, polgárpukkasztónak, renitensnek könyvelték el, holott az egyetlen logikus utat választotta a szabadság ábrázolására: felmérni korlátainkat és kegyetlen őszinteséggel bemutatni a kitörési kísérletek kudarcra ítéltségét. Ez ma a szabadság ököljoga. Fassbinder témáival és képeivel is meghökkentette nézőit. Filmjei sokkolták a mozilátogatókat, erőszakosan és radikálisan vágta a tisztes polgárok szemébe saját engedelmes mókuskerék életüket.

Rainer Werner Fassbinder

Fassbinder lázadó volt, nonkomfortista és szinte képmutatóan őszinte.

A félelem megeszi a lelket mégis az egyik leglíraibb filmje, távol a hisztérikus felhangoktól. Kimért, csaknem nyugodt tempójú film. Elsőre rabul ejtő a tökéletes megkomponáltsága. Különös, feszítő ellentmondás van a képek visszafogottsága és a szenvedélyeket felkorbácsoló téma között.

A szerelem már önmagában lázadás. Nem fér bele semmilyen korlátolt szabályrendszerbe, sőt felborítja azt, nem véletlen, hogy sokáig semmi szerepe nem volt a párválasztásban. Ha két ember szerelme véletlenül megfelel a társadalmi elvárásoknak, akkor békén hagyják, sőt ünneplik. De ha kilóg a szoros kötelmekből, akkor botrányosnak minősítik és olyanok is ítélkeznek fölötte, akiknek vajmi kevés közük van hozzá.

A rendező ebben a filmjében sem tagadja meg önmagát, hiszen kényes problémát feszeget az arab vendégmunkások és a német honpolgárok ellentmondásos kapcsolatának bemutatásával. Ali nyilvánvaló idegensége elutasításra ingerli a tisztes polgárokat.

A film lehetne egy egyszerű szerelmi melodráma, de a rendező kiszélesíti, kemény társadalomkritikává alakítja a történetet. Az önmagukba zárt, szűk látókörű kispolgárok előítéletektől terhes, kirekesztő életviteléről ironikus, de helyesebb azt mondani, hogy gúnyos képet fest.

Megtagadják, elutasítják, negligálják a másságot, az átlagtól eltérőt.  Emmi és Ali szerelme feltűnően, szinte emészthetetlenül szétfeszíti a környezet által még engedélyezett tűréshatárokat. A bevett társadalmi normáknak ellentmond, hogy a német özvegyasszony egy marokkói vendégmunkással keveredik kapcsolatba, aki ráadásul még húsz évvel fiatalabb is nála. Egymásba szeretnek, és házasságot kötnek, a társadalmi normák ellenére.

Merész alapszituáció. Fassbinder mesterien építi fel a film dramaturgiáját. A jelenetek egymást erősítve és fokozva épülnek a végső megoldásig, vagy inkább megoldhatatlanságig. Kibontakozik a két össze nem illő ember között (ki dönti ezt el?) egy ügyetlen, de szívből megélt románc. Ez ellenkezik a társadalmi elvárásokkal, garantáltan büntetésre számíthatnak.

A szomszédok és Emmi családja hitetlenkedő szemhunyorgatása, majd harapós kitöréseik leplezetlen – lassanként Emmire is kiterjedő – gyűlöletbe csapnak. Nem köszönnek, nem szolgálják ki a boltban, ehelyett gúnyosan összesúgnak, Emmit a családja kitagadja, unokájától eltiltja.

Az ellenséges körülmények ellenére is lassanként belesimul kapcsolatuk a hétköznapokba. Alit látszólag elfogadják, vagy inkább elnézik, mondjuk úgy, hogy szemet hunynak. Most már megadatik a köszönés, a boltban kiszolgálás és az unoka. Csak a kuszkusz nem. Emmi környezete nem hajlandó feladni addigi általános előítéleteinek kényelmét. Emmi szereti Alit, de nem képes érte átformálni környezete addigi szűk horizontját: ez lenne pedig az egyetlen megoldása a közös életüknek. Ali lázad, nem engedi, hogy alávetettként tekintsenek rá. Önérzetes és elégtételre vágyik, ez még Emmivel is szembefordítja egy időre. Bosszúból vagy kétségbeesésből régi szeretőjéhez megy, de visszatér a megoldhatatlan és társadalmilag elfogadhatatlan szerelméhez: húsz évvel fiatalabb a nőnél és arab. Hogy is hihették, hogy ezt megengedik nekik? 

Végzetes kompromisszumok sorozatába fullad kapcsolatuk. Nem az a baj, hogy Emmi nem tud, hanem az, hogy nem akar kuszkuszt főzni. Alitól elvárja a feltétlen alkalmazkodást, anélkül, hogy környezetét a megértés és elfogadás irányába tágítani próbálná. Az elvárásokhoz nyomorítja szép egymásra találásukat. Ali keresi a helyét, de csak egzotikum lehet belőle a legjobb esetben is. Nem az érzéseit, gondolatait, személyiségét látják, hanem a társadalmi helyét: egy arab vendégmunkás. Lehetnek-e boldogok? A film válasza egyértelmű nem. A félelem megeszi a lelket. Szigorú társadalmi normák és merev szabályok gúzsba kötik a legszebb reményeket is.

Az utolsó jelenetben a síró Emmi ül egy kórteremben Ali ágya mellett. A kamera nem tolakszik előre, nem bámul bele az asszony kétségbeesésébe. Diszkréten háttérbe húzódik.

Hol a határ, ahol még elfogadják a másságot, és mikor horgadnak fel a jól-rosszul leplezett indulatok? Az egyéni boldogság zátonyra fut a rugalmatlan társadalmi előítéleteken. Ez a film 1973-ban készült, Rainer Werner Fassbinder rendezte és a legmegejtőbb fantázia a korlátoltság közé szorított szép lehetőségek lehetetlenségéről. A boldogsághoz bátorság is kell.