Keresés ebben a blogban

2015. június 27., szombat

Fel a fejjel!

Írta: Inkabringa


Okos olvasmányélmények, évek súlya alatt növekvő tapasztalat-pálmák gazdagítják lelkünket. 
A legbölcsebb mondások egyike, ami minden élethelyzetben tökéletes és hasznos jó tanács lehet:
Fel a fejjel!


2015. június 25., csütörtök

Az elfeledett dühöngő: Maurice Pialat

Írta: YGergely


Az Aranypálma-szoborral kezében kiáltotta oda a díjkiosztás fényes színpadán a fújoló cannes-i díszközönségnek: „Önök utálnak engem, de én is utálom Önöket!” Olyan volt, mintha egyik filmjének jelenetét játszaná.

Maurice Pialat (1925-2003)
Maurice Pialat gyűlölködő és dühöngő rendező hírében állt – joggal. Auvergne-ben született, a mély Franciaország sűrű mélyében, és Párizs proletár külvárosaiban nevelkedett. Truffaut-ékkal, az új hullám generációjával majdnem egyidős, mégis jóval utánuk indul a pályája. Negyvenhét évesen válik ismertté, 1972-ben a Nem együtt öregszünk meg kegyetlen válási komédiájának nagy sikere lett. Utána megint bukik, margóra kerül, tíz évre elfeledik. 1983-ban, majdnem hatvan éves, amikor szinte berúgva a francia film kapuját, óriási visszhangú filmmel, nagy közönséget vonzó botrányt okozva egybehangzó kritikai elismerést és „francia Oscart”, César-­­díjat szerez. (Szerelmeinkre) Innen kezdve a francia film legnagyobbjai közé számít.

A késői indulás után húsz év alatt kilenc filmet rendezett. Ezekkel beírta magát a francia filmtörténetbe, de nálunk a nevét is alig ismerik. Kevés filmje közül itthon még kevesebbet mutattak be. Egyik fontos és jellemző alkotása, a Loulou a kültelki csavargó és a férjes polgárnő dúlt, mindent széttépő jövőtlen kapcsolatáról, nálunk jóval elkészülte után, csak tévében A vagány címen futott egy észrevétlen kört. A magyar videótékákban tudtommal csak a Zsaruszerelem kölcsönözhető.

Pialat harsányan utálta az értelmiségi figurákra és témákra szakosodott francia középfajú filmet. Szinte valamennyi alkotása a párizsi külvárosok szociológiai hitelű mindennapjaiból meríti erejét. Minden figurája olyan néző számára kap hús-vér alakot és drámai erőt, aki némileg ismeri ennek a figurának az életben szaladgáló modelljeit, ismeri kicsit a francia társadalom nem-értelmiségi létmódját. A Szerelmeinkre egy pontosan meghatározott párizsi negyed kispolgári rétegének kegyetlen röntgenfelvétele. Nemcsak ez a filmje dübörgött rángatózva – de itt vált stílusává, védjegyévé ez a haragvóan rekedtes hang.

Sandrine Bonnaire és Maurice Pialat - Szerelmeink (1983)
A filmbeli apát maga Pialat játszotta, és egy rögtönzött jelenetben félelmetes dühöngést produkált, szétverte a forgatás helyszínét, s közben persze a kamerát nem engedte leállni: ez a családi szcéna lett a film csúcspontja. Hírek szerint terrorizálta a stábját, gyakran verekedett munkatársaival, a színészekkel is. Itt fedezte fel Sandrine Bonnaire-t – őt akkor nem bántotta, csak később alázta meg, amikor az egykori kamaszlány már becsült színésznő lett.

Maurice Pialat pályájának végén egyedül maradt. Kevéssel halála előtt a párizsi Cinématheque életműsorozattal ünnepelte. Ravatalánál minden főszereplője mondott néhány szót, azok is, akiket megbántott. Világossá vált, hogy ez a dühös és dühöngő rendező, akinek a filmjei is mindig szinte görcsben vonaglottak, ábrázolni tudott valamit a franciák elfojtásaiból, a francia társadalmat nagyon erősen meghatározó kispolgári rétegek mindennapjaiból.

„Értelmiségi” figura nála csak hitehagyott és a Sátánnal vesztesen hadakozó pap vagy egy született marginális zseni lehetett, mint Van Gogh, akinek észrevétlen halálakor egy cseléd lábára zuhanó vasalt pinceajtó dördülése az igazi esemény.

„Az én Van Gogh-figurám szart se tud azzal kezdeni, hogy ő Van Gogh” – idézték Pialat illúziótlan szavait. Az egyik legnyersebb rendezője volt egy nagyon civilizált és nagyon fegyelmezett társadalomnak.

2015. június 21., vasárnap

Inti és Pachamama

Írta: Inkabringa


A belterjesség rendkívül ártalmas a társadalmi egészségre. Az áhított (de miért?) egyöntetűség erőltetése aprózódó klikkek halmazát hozza létre, melyek egymás bántásával múlatják az időt. Egészségtelen.

A sokszínűség elsőre fárasztja az elmét, mert a tarkaságnak van egy ilyen tulajdonsága. Ámde ha nincs sokszínűség, akkor megesz minket az unalom, az unalom pedig gyakran vezet agresszióhoz. Az a jó, ha sokféle szín van egy társadalmi palettán, és ezek keverednek egymással. Mint a nyár színei.  

A nyár a sokszínűségben tobzódás időszaka. A fény, a termés, az élet, a bőség évszaka. A napfordulót (június 21.) Európa és a világ számos népe ünnepli, vagy folklórjában őrzi egykori ünnepeit.

Magyarországon él egy andoki közösség, akik újabb színt adnak a mi életünknek is. Szimpatikus, szerethető, embertől emberig érő módon.

Az ő ünnepük az Inti Raymi, amit minden évben, a nyári napforduló idején, Budapesten is megünnepelnek. Nem magukban, hanem velünk. Megtisztelő és barátságos gesztus ez. Színt adnak a mi gyorsan szürkülő palettánknak. Kedves méltósággal, barátságos szertartással.

Ha esik, ha fúj, ha éget a nap, vagy ha felhők borítják az eget, az andoki indiánok velünk, magyarokkal ünneplik Intit, a Napistent és Pachamamát, a Földanyát. Mert a napfény és az eső is a földben érő termést szolgálja. Légkondis aszfaltvilágunkban olyan jó ezt évről évre átélni.


A sokszínűség, a kulturális egymásra hatás, a másféleség iránti érdeklődés még soha bajt nem okozott a világon. Csak az ellenkezője.

Letenyei László és Javier Zea dokumentumfilmje a Magyarországon élő andoki indián közösségről szól és arról, hogy milyen egészségesen inspiráló tud lenni a sokféleség. 



2015. június 19., péntek

A két Korea újraegyesítése (Katona József Színház)

Írta: Inkabringa


A franciáknak jó, mert nekik is van egy Pintér Bélájuk. Joël Pommerat a francia kortárs színház jelentős alakja, aki kizárólag saját darabjait rendezi saját társulatának.

A két Korea újraegyesítése olyan cím, ami bizton érdeklődést vált ki politikai hírek uralta világunkban. De hál’ istennek, semmi köze a politikához. 

Amihez köze van, az még a politikánál is nagyobb falat az emberiségnek mióta csak az eszét tudja és veszti. Ez a szerelem és a szeretet.

Amint a felnőtté válás szele meglegyinti az embert, máris repes, szenved, föld fölött jár, és földön tipródik a szerelemért. Egzaktul a mai napig nem tudták meghatározni legokosabb fajtársaink sem, és mégis majd megveszünk érte.

Pommerat darabjában rövid epizódokat láthatunk a szerelem és a párkapcsolati, baráti, családi zűrök változataiból. Abszurd kis etűdök. Némelyik jelenet úgy kezdődik, mintha a Szeszélyes évszakokba néznénk bele, aztán széles mosollyal kupán vág a groteszk.

A két Korea újraegyesítése fergetegesen mulatságos előadás. Kuncogunk, hahotázunk, gurgulázunk. Nagyon jó darabválasztás. Ilyen virgonc humort vétek lenne kihagyni. A Katonában hagyományosan kiválóak a színészek, és ez egy ilyen vitriolos vircsaft előadás esetében elomlóan hálássá tudja tenni a publikumot.

A színlap ITT látható, külön elemzésébe nem bocsátkozom bele. Úgy jó, ahogy van. A végén bizony bravózás volt meg ujjongás, meg alig ment a másnapi hétköznapra gondolni akarás.

Az előadás első jelenetében egy több évtizedes házasságban élő asszony jelenti be, hogy válni akar. Már tizenöt éve is akart, de megvárta, míg felnőnek a gyerekek. Felnőttek. A nő még mindig válni akar, mert nem szerelmes a férjébe és soha nem is volt.

A következő jelenetben egy fiatal nő pattan ki az ágyból szerelme mellől, majd az értetlenkedő férfinak csak annyit sikít vissza fájdalmasan az ajtóból: „Szeretlek! De a szerelem nem elég, az nem elég!”

E két homlokegyenest ellenkező előjelű jelenet is mutatja, hogy az emberek nem képesek eligazodni a szerelemben. Az előadás azt feszegette, hogy miért őrülünk bele, mikor nem is igazán tudjuk, hogy mit gondoljunk róla. Ez már az? Vagy inkább ez? Akarom én ezt? Vagy inkább mégis mást?

Gyötrelmes és nevetséges részletek sorjáznak a szerelem ember által le nem írható természetrajzáról. Házaspár, akiket csak a gyerekek tartanak együtt. Nő, aki révült mosollyal hagyja magát csábítani hol erre, hol arra. Férfi, aki élvezeti cikként tekint az őt szerető nőre. A papucsférj, a mintapolgár, az alfahím, a ragadozó nő, a háziasszony és a buta liba, egymás után bukkannak fel, olvadnak és alakulnak egymásba.
A végén már tényleg nem értjük, hogy ha ennyire nevetséges helyzetekbe juttat a szerelem, mi a csudáért bomlunk érte mégis ennyire? Csak azért, hogy ez is legyen? Lehet a szerelmet és a szeretetet birtokolni? Na nem, azt azért ne.

A darabban elhangzik, hogy a szerelem csak illúzió, önáltatás, önzés, kémia, két év és odavan, nem nagy ügy, csak a baj van vele, és különben sem létezik. Ez a nem-létező entitás mégis mindenkit megháborít.

Mindezt sodró lendülettel és elképesztő komédiás kedvvel tálalják elénk, bár két nevetőroham között sem tudunk a homlokunkra csapva megoldást találni a szerelem rejtélyére.

Nem is magyarázata van. Inkább feloldása.

Házaspár két felnőtt gyerekkel és majdnem harminc év házassággal. A nő beteg, mindent és mindenkit elfelejt. Alzheimer? Ilyesmivel kezelik egy intézetben. A férfi minden nap meglátogatja, bemutatkozik neki, elmondja, hogy a férje és hogy szereti. Végre egy ember, aki önzetlenül és feltétel nélkül szereti a másikat, csak őt meg másnapra mindig elfelejti a szerelme. Naponta elmeséli a feleségének, hogy a találkozásuk olyan volt, mint mikor a két Korea újraegyesül. Evilági napihírekre specializálódott korunknak metrón is olvasható változata ez Platón Lakomában megírt ideájának.

A szerelemhez tulajdonképp nem kell semmi. Még ez a szerencse, mert az emberek úgyis folyton összekeverik a hozzávalókat. A szeretet talán tényleg csak ennyi: a két Korea újraegyesülése. Az a biztos tudat, hogy történjen velünk bármi, ott lesz mellettünk a másik felünk, mert szeret, és történjen vele bármi, akkor is mellette leszünk, mert szeretjük.  
Az embereknek tehát csak annyi dolguk van, hogy csalhatatlanul felismerjék a másik Koreát.
Enélkül minden csak illúzió, önáltatás, önzés… lásd mint fent.



2015. június 15., hétfő

Első és utolsó

Írta: Inkabringa


Beckett abszurd drámája, a Godot-ra várva 1953-ban írójának meghozta a világsikert, a világnak pedig az önmaga ürességével és tehetetlenségével való szembenézést.

A semmit megírni, rendezni, játszani és nézni is próbatétel. A Godot-ra mégis időről időre újra igényünk van, mert nem árt néha szembesülni a nagy (büdös? vagy se íze-se bűze?) semmivel, hogy eligazodjunk a valamik között. A Godot az ürességről és a kitöltése utáni vágyról szól.

Vajon száz év múlva hogyan fogja ezt a végtelenségig minimalizált darabot megújítani a színház? Talán a levegőben játszódik majd? Vagy a Marson? Esetleg Isten tenyerén? Ki tudja. S talán már mindezeket meg is rendezték valahol.

A Katonában most játszott Godot-t is érdemes megnézni. Minden nemzedéknek minden életszakaszában újra látnia kell, nehogy azt higgye, hogy neki semmi köze a Semmihez.

Valamikor Buster Keaton és Chaplin neve is felmerült Vladimir és Estragon szerepére. Nagy kár, hogy nem valósult meg.
Buster Keaton és Beckett azonban mégis együtt dolgozott egy filmben, melynek címe történetesen ennyi volt: Film.

A rendezője Alan Schneider, Amerikában ő vitte először színpadra a Godot-t. Életen át tartó összmunka alakult ki közöttük, de a Film mégsem a rendező-író páros miatt emlékezetes.
Samuel Beckett és Alan Schneider
A Film „első és utolsó”-történetekkel telített. Beckett első és utolsó filmforgatókönyve volt. Beckett e film kedvéért - minden ellenérzését leküzdve - először és utoljára ment Amerikába. Azon belül is New Yorkba, amit túlságosan zajosnak és nagyviláginak tartott. Nem volt kedve hozzá, jobb szerette az elvonultságot. Bár utólag elismerte, jól érezte ott magát.

A Film legcsodásabb öröksége Samuel Beckett és Buster Keaton nagy találkozása. Az első és utolsó.
Buster Keaton és Samuel Beckett
Buster Keaton 1964-ben, a film forgatása idején már beteg, elgyötört ember. Két év múlva meghalt a némafilm zsenije. Minden mozdulatával teremtett, nem csupán előadott. Sokkal rétegzettebbek, messzebb hatók filmjei, mint egy szórakoztató iparos munka. Ez már szinte filozófia. (Lásd: ITT)

Beckett forgatókönyve puritán, sivár és kérlelhetetlenül magányos életteret írt le. Beckett a semmi művésze volt. Mesterien tárta elénk a világba vetett ember világközönyös elidegenedettségét. A Film javarészt egyetlen szobában játszódik, bútor szinte nincs is, kopár fehér fal uralja a teret. Cselekmény sincs, párbeszéd sincs, katarzis sincs, érzelmi ráhangolódás kizárt. Mégis megrázó. Ahogy a Godot is az. 

Beckett kamaszkora óta csodálója volt Buster Keatonnak. Írországi mozikban bámulta gyerekként a filmjeit és ez a csodálata később sem változott. Nem Buster Keaton volt az első ötlet a szerepre, de Beckett azonnal rábólintott, amikor megemlítették lehetséges szereplőként. Mások meglepődtek a választáson, azt sem tudták, él-e, hal-e a némafilm egykori zsenije. Talán Buster Keaton személye volt a fő érv, hogy Beckettet végül sikerült Amerikába csalni.
Buster Keaton a Film forgatásán
Első találkozásuk abszurd volt, milyen is lehetett volna két ilyen fura alaké, akik a világnak azt az oldalát képviselik, amit nem szokás a kirakatba tenni. Buster Keatont a házában látogatták meg, épp meccset nézett és sört ivott. Semmi nem tudta elvonni figyelmét a televízió képernyőjéről.
„Van kérdése a filmről?” – „Nincs.” „Mi volt a véleménye első olvasásra?” – „Jó…” Mélyenszántó elemző megbeszélésre esély sem volt, maradt a zavart és tétova toporgás.

A forgatás zűrös és zaklatott volt, mint mindig, amikor egy abszurd és kísérleti filmet forgatnak minimális költségvetésből. Minden elromlott, elakadt, bedöglött. Aztán megoldódott.

Beckett alázatos kíváncsisággal figyelte a filmforgatás menetét. Morc, különc ember hírében állt, de a Film forgatókönyvét éjszakánként a legnagyobb türelemmel és odaadással írta át az épp adott lehetőségekhez. Együttműködő és megértő volt. A morcosságát más élethelyzetekre tartogatta. Továbbra is csodálta Buster Keaton minden mozdulatát.
Samuel Beckett

Buster Keaton ekkor már élete végén járt. Beteg volt, túl a megaláztatásokon, mellőzéseken, méltatlanságokon, alkoholizmuson és depresszión. Beckettet nagyra tartotta, bár saját bevallása szerint nem különösebben ismerte műveit. Mégis ráérzett mély rokonságukra.

Buster Keaton nehezen kezelhetőnek hírlett, alkoholizmusa, betegsége mogorvává, zárkózottá tette. A Film forgatása azonban belőle is azt váltotta ki, mint Beckettből. A forgatás ideje alatt barátságos, kiegyensúlyozott, segítőkész, együttműködő és fáradhatatlan volt. Ha elindult a kamera, Buster Keaton megújult, átlényegült. Azt a csodát, zsenialitást és szuggesztív jelenlétet teremtette meg, amit virágkorában. Igazi profi és igazi művész, aki a szakmájának és az abszurd világ megértésének is mestere.

A Film technikai újításaként a kamera két szemszögből mutatta az eseményeket. Egy objektív kamera magát a jelenetet rögzítette, egy szubjektív kamera Buster Keaton háta mögött, szorosan az ő mozgását követve vele lendült, fordult, mint egy néma tanú.

Buster Keatont csak a film legvégén látjuk szemből. A New York-i Filmfesztiválon, ahol a válogatott közönség felajzottan várta Buster Keaton újbóli megjelenését, csalódottan ostorozták a filmet. Hiszen ez így nézhetetlen és eladhatatlan, Busternek csak a hátát látjuk, és különben is mi ez? A Film lassan mégis utat talált a közönséghez, apró egyetemi filmklubok adták kézről-kézre és végül a kritika is megbecsülte.
De mindez teljesen lényegtelen ahhoz képest, hogy fél évszázada bemutattak egy filmet, ami őrzi az emberi lét abszurditását ábrázolni képes két nagyszerű különc, Samuel Beckett és Buster Keaton találkozását.



2015. június 11., csütörtök

A 18-as uszodái

Írta: YGergely


Sokat beszélnek és írnak egy ideje a budai „fonódó villamosról”. Csak látni és hallani ne kellene, amíg készül. Borzalmas. De állítólag minden nagy dolog szörnyű, amíg készül, és leginkább a villamos pályák. Talán igaz, talán nem, ne is a mai villamosokról beszéljünk most, hanem gyerekkorom „uszoda-villamosáról”, a „18-asról”.

Senki nem használta akkor a „fonódó villamos” kifejezést, pedig bizony fonódott az akkori 18-as. Talán a Kelenföldi pályaudvarról, talán csak a Körtérről indult, de tovább ment a Moszkva téren Óbuda felé. Ha jól emlékszem, az Amfiteátrumnál volt a végállomása. Ez volt az uszoda-villamos, nemcsak magyar, talán Európa-, vagy világbajnok uszodaügyben. Vegyük sorra: Gellért-Rudas-Lukács-Császár (közben a mára újraépült, de soha ki nem nyitott Tabán alji Ráczfürdő: ezt sem gyermekkoromban, sem azóta nem ismerhettem meg.)

Kisgyerekkorában az ember uszodába is odajár, ahova a szülei viszik, ez volt nekem a Rudas. Ez volt a legkisebb és a legolcsóbb. Természetesen a 18-as vitt oda. Ha ma belépek az azóta többször átépített előcsarnokba, ma is, évtizedek múltán meg tudom mutatni, hol volt a régi pénztár, a büfé és a bejárat, meg az öltözők. Mind egész máshol, ahol most van, viszont az úszómedence ugyanott, és alig, szinte semmit nem változott, a víz színe is ugyanolyan. Akkoriban azért piszkosabb volt, nyilván, mert ötször-tízszer többen fürödtek benne… a jegy fillérekbe került. Ahogy most számolgatom, nagyjából hatvan éven át nem jártam a Rudasban. Már hetedik általánostól teljesen átszoktam a Lukácsba, más világ volt, nyitott medence, fönt nagyon nagy napozó terasz: más világ, minden megváltozott. Kivéve a villamos, mert a Moszkva térről a Lukácsba is a 18-as vitt.

A Lukács a város leghidegebb uszodája, a „híres” férfimedence (sokáig így hívták) 21 és fél fokos. Nagy kánikulában jól esik, máskor csak a Lukács távúszóinak, sohasem tartoztam közéjük. Évtizedekig fönt a teraszon volt a törzshelyem, fönt lehetett zuhanyozni is, vagy nagy platánok alatt árnyékban ülni, az úszókat bizonyos méla fölénnyel csak néztem fölülről. Egy Mándy-novellában állítólag felismerhető vagyok, „az a pofa ott a szalmakalapban”. Igen, volt szalmakalapom, de csak két napig, a második napon már el is vesztettem.

A Lukácsot is többször átépítették, legnagyobb és fölösleges buzgalommal épp a teraszt, semmivel sem lett jobb, viszont a platánokat megnyesték, az egyik zuhanyozósarkot megszüntették, és más kellemetlen változások is történtek. Az egyik nagy átépítés alatt néhány törzstaggal együtt a Császár-Komjátiba emigráltam, egy-két nyarat ott töltöttem, zajos, csúnya, nem gyógyvizű, langyos, de egészen megszoktam. Úgy emlékszem, akkor már a 17-essel lehetett eljutni a Margit-hídtól. Mire visszakerülhetett az ember „saját uszodájába”, a Lukács már bestiálisan megdrágult, persze a többi uszoda is. Megvan néhány régi belépőjegyem: 8, 12 majd végül 24 forint. Emlékszem, volt, hogy délben eljöttem, majd pár óra múlva másik jegyet vettem, és megint ott voltam. Na, az ilyen virtusnak vége.


Ha nem is annyit, mint régen, most felváltva járok a Rudasba (ami nem olyan ördögien drága) és a Lukácsba. Igazán csak nyáron. Főleg azért, mert már csak az árnyékot viselem el, másfél évtizede nem voltam a Lukács híres teraszán, azt sem tudom, kik vannak ott, én most csakis lent és leghátul, a kismedence mögötti zugban vagyok található. „Az a pasas ott lent, akinek nincs szalmakalapja…”


És akinek már nincs meg a 18-as villamosa.

2015. június 5., péntek

Róma 1998 - O Globo

Írta: YGergely


Napozás a Ponte Sistón. Ha épp nem tudunk fotózni, marad a Flaubert-módszer: mindent görcsös pontossággal megfigyelni. A Ponte Sisito például 105 méter hosszú, plusz 5-5 méter feljáró. Kétszer hat lámpaoszlop, lemérem, 16 méterenként. A hídra pontosan 15 órakor süt merőlegesen szemből a nap. A hídkorlát rácsozata 3 méterenként tagolódik. Pontosabban: a hídnak kőkorlátja van. De mivel javítják, restaurálják, félig le is bontották, fém védőkorlátot helyeztek el melléje (eléje?). Gyakran a fényképet sem érti az ember. A IV. Sixtus-t így írták (vésték) a hídfő falára: SIXTUS IIII. És nem így: IV. Három év múlva, a nagyszabású restaurálás után a dolog tovább módosul: SYXTUS IIII. Most jobban értek valamit?
Napozok a híd közepén ülve, újságot olvasok: egy marseilles-i halász kihalászta Saint-Exupéry karóráját és a gépe roncsdarabját.

A Lungotevere Tebaldin, a rakparton, a platán fasor alatt sétálva épp letépnék egy nagy falevelet, amikor egy elegáns autóból kiszól valaki: „Nem tudja, hogy jutok a Termini pályaudvarra?” Több nyelven kérdezget, franciául beszélünk, előbb azt hiszi, francia vagyok, aztán románnak néz. Ő most megy haza egy nagy ruhakiállítás után, mondja. Nyakkendőjét mutatja, ingét gombolja. A Fellini Csalókja óta klasszikus szélhámos-trükk ez, a ruhakiállításról megmaradt anyaggal, amit most fillérekért adna, mert sürgősen haza kell utaznia. Sebesen távozom, és hátranézve látom, némileg meghökken.
Jobban tetszett, amikor egyszer a másik parton egy padovai rendszámú teherautó sofőrje kérdezte tőlem, erre van a börtön bejárata? Carcere Giudiziario – így jelöli nagy Róma-térképem. A börtön ott volt, kétszáz méterre, de én tétován intettem, lassan tovább mentem, majd a börtönhöz érve visszafordulva láttam: a sofőr még mindig ott áll a kocsija mellett, és várakozva néz utánam. Nem tudhatta, olasz vagyok-e, aki nem válaszol, vagy, aki épp előrement, hogy mutassa az utat. Vagy ellenkezőleg, külföldi vagyok, aki nem tud semmit. Akárhogy is, az egész teherautó-jelenet sokkal érdekesebb volt, „nyitottabb”, az elhallgatott tévedések és fél-tudások lappangó humorral átitatott kis játéka. Ez a szélhámos-ügy unalmasan, nyúlósan lehangoló.

Végig megyek a Via Giulián. Templomok, barokk paloták, de mind bezárva. Tán érdekesebb, hogy felfedezek egy normális gimnáziumot, melybe normális és nem műemlék-gimnazisták járnak. Jó lett volna, ha ’56 után engem is ide íratnak be. Mi történt volna velem kamasz koromban itt, Rómában?
Átmegyek az Angyalvárhoz, a Teverén vadkacsák, sirályok és egy kormorán. A folyóról agyagsárga olajzöld színe miatt azt hittem, nem élhet benne semmiféle élőlény. Vígan élnek, s itt talán a vadkacsák miatt nincs szúnyog, felfalják a szúnyoglárvákat. A Prati elegáns negyedében az egyik sarkon fehérlik a hatalmas evangélikus templom, Chiesa Valdensa. Mercato di Rienzo: fedett nagy piac: banán, narancs, kövér koldusnő. Szupermarketre bukkanok: mit vegyek, semmit, szappant veszek: Marsiglia. Sapone Provenzale. All’olio di Oliva.

A 70-es busszal vissza (a buszjáratok megtanulhatatlanok, a megállók jelzései szintén). Navona: a spanyol könyvesbolt és a Garcia Lorca-kiállítás zárva. „Brazil fauna és flóra”: a brazil követségen fotókiállítás, leülök az egyetlen székre, teremőrnek néznek. Hamar megszokom, bólintok. A folyosó másik végén olvasóterem, brazil napilapok. O Globo – jól hangzik.

A Trastevere elég üres. Az esti sötét miatt eltévedek. A kanyarodó mellékutcákon mindig jobbra indulok. Azok előbb jobbra lejtenek, helyes irányt mímelve (a folyó felé mindig lejt) aztán balra térnek és emelkednek. A módszer természetesen épp fordított: balra emelkedő mellékutcákon kell elindulni, melyek nemsokára jobbra kezdenek lejteni, és ott a Piazza Trilussa meg a Ponta Sisto.

2015. június 2., kedd

Orson Welles a bennszülöttek földjén

Írta: YGergely


Orson Welles játékfilmes pályáján a hamisítás, a hazugság visszatérő főtéma.
"Nem marad más remény, csak az, hogy egy hozzáértő mecénás vagy egy ékesszóló filmszakértő egy napon előveszi a homályból Welles egyetlen be nem mutatott filmjét, mint ahogy az végül a Que viva Mexico!-val is történt."
Bazin 1958-ban írt sorai lelkesült, ezért tévedésre hajlamos optimizmust sugároznak. 

Orson Wellesnek féltucatnyi be nem mutatott filmje van, ha a csonkán maradt, félbeszakadt, alig elkezdett töredékeket is ideszámítjuk. Jó néhány befejezettel is baj van, idegenek rontottak bele. Joggal mondhatjuk (maga Welles is vallotta), hogy egyetlen filmje van csupán, amelyet úgy mutattak be, ahogy ő kívánta, az Aranypolgár.

Ezen kívül mindegyik művébe durván, végzetesen beleavatkozott saját rögtönző természete, a cenzorok, producerek, pénzemberek, a politika és a szélhámosok, a rossz idő, a véletlen és az Úristen. 

Pedig Bazin jövőbe látott: "ékesszóló filmszakértők" 1993-ban valóban elővették a (tévesen) "egyetlen be nem mutatottnak" vélt Orson Welles-filmet, az It's All True-t, és be is mutatták.


Ezek a leletmentők - akár tudták, akár nem - szembeszálltak egy vudu varázslóval. Welles mondja el éppen a megtalált anyaghoz felhasznált egyik régebbi interjújában, hogy amikor egy indián varázsló megtudta, hogy a rendező minden ígérete ellenére, önhibáján kívül, de nem tudja leforgatni a brazíliai indiánokról tervezett filmjét, melyben az ő törzse játszott volna, rituálisan átszúrta a forgatókönyvet.

It's All True - minden igaz. Furcsa cím az Orson Welles-életmű tükrében. Ennek az életműnek ugyanis épp az a tanulsága, sőt üzenete, hogy "semmi sem úgy van", "minden hamis", "az ellenkezője igaz".


Welles az Aranypolgárban saját maga rendezte (fiktív) híradókat vágott össze valódi, korabeli híradórészletekkel. Egész életművében a hamisítás, a hazugság foglalkoztatta. A szó mai értelmében vett "játékfilmes dokumentumfilm" egyáltalán nem volt jellemző Welles érdeklődésére. Ezért is különlegesen érdekes elveszettnek hitt, hosszabb dokumentumfilmje, az It's All True.


A felvételeket a nyolcvanas években megtalálták, majd rekonstruálva megszerkesztették. Mint az előre sejthető volt, a munka eredményeképp mégsem egy igazi Orson Welles-film éledt újra a tetszhalálból, hanem a megtalálók, még inkább a feldolgozók saját produkciója lett belőle. Sajnos, sok szempontból meglehetősen zavaró ez a rekonstrukció. Nem túl szerencsésen vegyül benne múlt és jelen, Orson Welles és nem-Orson Welles.


Orson Welles gyakran küzdött megoldhatatlan technikai problémákkal. Legismertebb példa erre az Othello forgatása. Színészek, jelmezek, díszletek hiányoztak. Ez lett az életműben a leginkább montázsra épülő film.


Mivel az It's All True címet az ékesszóló leletmentők elorozták, és saját filmjük címévé tették, egy megoldás marad: Welles eredeti anyagát a Négy ember egy csónakban címmel említjük, annál is inkább, mert a háromrészesre tervezett filmnek ez a fejezete maradt fenn majdnem teljes egészében. ITT megnézhető.

A legközhelyesebb a film befejezése, a boldog megérkezés Rióba - vidám és mozgalmas kikötői jelenet. Már maga az elképzelés sem túl szerencsés, a hamis állami propagandába hajló híradó, mint követendő anyag méltatlan Orson Welleshez.

Welles egész vállalkozása és produkciója az amerikai kormány propagandacéljaiból születhetett. Nem az a baj ugyanis, hogy a film propagandacélokat (is) szolgált. (Welles dél-amerikai propagandatevékenysége abból fakadt, hogy tiszteletbeli kulturális követté nevezték ki Vargas diktátor Brazíliájába, hogy segítsen a diktátort eltéríteni az esetleges német szövetségtől).

Welles nem egyszerűen kollektivitásellenes, de filmjei hatóság- és államellenes individualizmust sugároznak. Ebben a kivételesnek látszó filmjében sem tagadja meg önmagát: a számára érdektelen, esetleg elfogadott, de nem ábrázolt "állami propagandaszemlélet" halvány és erőtlen - szerencsére. Orson Welles a tömegek vagy csoportok belső rajzával, konfliktusaival nem foglalkozott.


Az anyag mindenesetre eléggé távol áll Welles művészetétől és életművének állandó tematikus jegyétől: a hazugság és az öncsalás gigászi témájától. Ez a főmotívum itt nem csendülhetett fel, s nélküle csupán a töredék varázsa, a zsenialitás felvillanása érezhető - habár erősen és állandóan, de csak ez.

Eisenstein mellett, és Stroheim viszontagságait is felülmúlva nyilván Orson Welles a filmtörténet leginkább cenzúra verte alkotója. De az már abszurdszínezetű újdonság, amit Bill Krohnék kultúrfilmjéből tud meg a néző, hogy Wellesnek egyik filmelőzetesét sem volt hajlandó moziba engedni az amerikai forgalmazó bizottság. Ezzel világrekordot dönt "betiltásban": másfél percnyi előzetesét is gondosan ellenőrzik, cenzúrázzák, és nem forgalmazzák.

Nem kellett vudu varázsló. Vagy azt is mondhatjuk, Orson Welles mindig vudu varázslók rontásától szenvedett.