Írta: YGergely
Ha az ember sokat foglalkozik Buñuellel, végül már nemcsak filmjeiben, de a rendezővel kapcsolatos minden apró vagy súlyos tényben, mindenben azt lesi, amiben valami ellentét, ellentmondás lappang.
Ha az ember sokat foglalkozik Buñuellel, végül már nemcsak filmjeiben, de a rendezővel kapcsolatos minden apró vagy súlyos tényben, mindenben azt lesi, amiben valami ellentét, ellentmondás lappang.
Hűdötten röhöghetünk, hogy a
német-szovjet paktumot dicsérte, s aztán Magyarország és Csehszlovákia
leigázását is helyeselte. Buñuel vénülten is szembe akart szállni a
közvélekedéssel. Fröcsögően primitív politikai vélekedései, páratlanul primitív
egyszerűsítései epilepsziás rohamokra emlékeztetnek.
Max Aub interjúkötetében megkérdezte
Buñueltől:
„- Mindig foglalkoztatott, hogy milyen kettősség van gondolkodásmódod és a
tetteid, életmódod között.
- Furcsa, de ilyen vagyok. (…) Forradalmár vagyok, és a forradalom
elborzaszt. Anarchista vagyok, de teljes egészében ellenzem az anarchizmust. Szadista vagyok, de teljesen normális életet
élek. Minden a képzeletemben történik, s ha alkalom nyílik a megvalósulására,
azonnal megfutamodok, tudni sem akarok róla. Minden, ami nem keresztény,
tökéletesen idegen számomra. Amikor ezt mondom, a kultúra és a művészet
területére értem. A néger művészet visszataszít, a japán művészet visszataszít,
az azték művészet visszataszít. Az arab vagy a hindu művészet, pfuj,
irtóztatóbb, mint az azték, el vele!”
Buñuel halála után, egyik forgatókönyvírója,
Jean-Claude Carriére Peter Brook társaságában a Mahabharatát írta szabálytalan
hömpölygésű filmfolyammá. Buñuel ráncolná a homlokát – pimasz kihívás ez
hivalkodva hirdetett művészeti nézeteivel szemben. S ez még semmi: hű
munkatársa, La force du bouddhisme (A
buddhizmus ereje) címmel közös könyvet publikált a dalai lámával. Pofonra
lendülne don Luis ökle? Vagy elgondolkodna, hogy tévedés büszkélkednie a más
kultúrák iránti közönyével? Apollinaire-ék bolondultak a primitív művészetért, André Breton Afrika varázsában élt. Talán épp a nagy elődök és kortársak
bosszantották Buñuelt, és inkább elvetette az egzotikus kultúrák varázsát.
„Hála Istennek, még mindig ateista vagyok” – mondta állítólag halála
előtt egy órával, italt keverve. Pedig aki váltólázként hol dührohamot kap
Istennel feleselve, hol undorral, hol röhögőgörcsben utasítja el, az nem
ateista.
Buñuel gyakorta gyilkos indulatba
jött hirtelen, néhány percig képtelen volt magát fegyelmezni, s azután rögtön
átfordult az indulata: akit előbb fel akart pofozni vagy lepuffantani, már kezet
ráz vele. Így járt Dalíval, így a harmincas évek elején, amikor is pisztolyt
vásárolt, hogy agyonlője a párizsi Dôme kávéházban Vicente Huidobrót, a
spanyollá vált chilei avantgárd költőt, mert az burzsoá terméknek titulálta az Aranykort. Vagy amikor Éluard
társaságában Cocteau lakása előtt ácsorogtak, hogy összeverjék a magát
szürrealistának hirdető poétát.
„Csakhogy féktelen indulatom és gyűlöletem rögtön szertefoszlik, ha
tettekre kerülne a sor.” – vallotta magáról.
Buñuel öröksége? Ilyen váratlanul
és ravaszul valóságalakító, a valóságba „belepofozó” filmrendező örökségéből
bolond, aki meríteni próbál. Tehetséges alkotó lemond az ilyen örökségről.
Talán a spanyol Carlos Saura, Pedro
Almodovar és az olasz Marco Ferreri is örököse valamelyest. Buñueltől
bevallottan nagyon sokat tanult az abszurd humorú Bertrand Blier francia
filmrendező. Minden filmje természetesnek veszi a valóság abszurditását.
Buñuel Kelet-Európában hiányzott
a legjobban. Wajda és Jancsó robbanó remekművei mutatják, mennyire kellett ez a
hang, mennyire kellett volna még több. Dusan Makavajev személyében a spanyol mester
Balkánon született szelleme elevenedett meg. Vajon milyen Buñuel-filmek
készültek volna, ha valamiképpen Kelet-Európában kell dolgoznia? Makavejev
mozijából kiderül, hogy milyenek. A Postáskisasszony,
a W. R., a Sweet movie – Buñuel „fiktív életművének” részei.
Buñuel filmjei nem is igazi
filmek. Nincs formanyelvük, a kamera nem csinál semmit, a rafinált
vágástechnika nem jellemző rájuk, és más filmes eszközt sem alkalmazott.
Bármennyire is viszolygott Buñuel
a minősítéstől, filmjeinek morális sugárzása van. Moralitásuk azonban nem a jellemekből
és cselekményből levezetett tanulságokból érthető meg, hanem az elképesztő, de
természetesnek ábrázolt véletlenekből. A Buñuel-filmek teljes igazsága a bennük
karikázó-bukfencező véletlenek forgatagán átszűrve hat. Filmjeinek nem
történetük, hanem „véletlenük van”.