Keresés ebben a blogban

2013. május 14., kedd

„Kik ’a cigányok’ az iskolában?”

Írta: Inkabringa



Egy gyerek, ha romának születik, lekaparhatatlan bélyeget hord magán. Ez a bélyeg erősebben stigmatizálja, ha hátrányos helyzetű, szegény családba született, ha az ország egyik „válságövezetében”, egy szegregátumban él, ha a külső jegyek, mint például a bőrszíne, szembetűnő.
A gyerekek önkéntelenül magyarázkodni kezdenek: „én csak félig vagyok cigány”, „én nem vagyok fekete”. A vitákban az egymás közötti legfőbb sértés, ha „lecigányozzák” egymást. Egyik roma gyerek a másikat. A családjukon kívüli környezetükben azt tapasztalják, hogy velük csak a baj van, terhet, gondot jelentenek, többnyire a minden érdeklődést nélkülöző elutasítást és rideg fegyelmezést kapják a felnőttektől.
Erről mesélt a Szimbiózis Napok egyik szekciójában egy pedagógus. Ha bárkinek túlérett kamaszok rémlenének fel a szemei előtt e jellemzést olvasván, az nagyot téved. A fentieket egy óvónéni mesélte. Óvodásokról.

A roma gyerekek ezzel a megvetett és elutasított léttel már a társadalmi szocializáció első lépcsőfokán szembesülnek. A Kik ’a cigányok’ az iskolában? szekció keretében olyanok beszéltek a roma gyerekek iskolai integrációjának helyzetéről, akik aktív pedagógusok, kulturális antropológusok, civil szervezetek munkatársai.
A kerekasztal beszélgetés résztvevői voltak: Bakó Boglárka (kulturális antropológus, tanodai önkéntes), Binder Mátyás (kulturális antropológus, történelem és antropológia szakos tanár), Domokos Vera (kulturális antropológus, Equity – Méltányos Közoktatásért Egyesület), Lovász Eszter (óvónő, a csobánkai tanoda alapítója). A beszélgetés moderátora Pálos Dóra, kulturális antropológus, pszichológus. Ők a mindennapokban találkoznak azzal, hogy mit vált ki egy egészen kicsi gyermekből is a felnőtt, idegen környezet viselkedése.
A tapasztalataik nem mondhatóak szívderítőnek. A beszélgetés azzal kezdődött, amivel mindig szokott és amire még senki nem tudott adekvát definíciót adni: ’Ki a cigány?’ Tanulmányok, könyvek születtek már e kérdéskör tárgyalására. A roma gyerekek iskolai helyzetére alkalmazva, a beszélgetés résztvevői végül erre a meghatározásra jutottak: „Cigány az, aki annak látszik”.

A gyerekek pedig megtanulnak e fogalmi kereten belül minél jobb pozíciót elfoglalni. Eltolják maguktól cigányságuk vállalását, azok, akiknek világosabb bőrszíne van, akár a tagadásig elmennek. A „félcigány vagyok” is már némi védelmet adhat a várható alázásokkal és elutasításokkal szemben.

Bármily furcsa, de a bőrszín igenis számít az elfogadásban. De nem pusztán csak ezen múlik. Az anyagi helyzet, a család szegénységi, iskolázottsági foka is szerepet játszik abban, hogy az oktatási hálózatba került tanulóval nem gyerekként, hanem problémaként bánnak.

Szinte mindegy, hogy milyen képességei vannak (gyakran ez az iskolai vesszőfutásuk végéig nem derül ki), mert külsődleges jegyeik, családi hátterük alapján nem a személyükkel, hanem a problémával foglalkozik az iskola.
Abban is teljes mértékben egyetértettek a beszélgetés résztvevői, hogy a hátrányos helyzetű roma gyerekek, akiknek semmi, de semmi védelmi háttere nincs (társadalmi elvárásoknak megfelelő családi háttér, anyagi helyzet, bármi, ami respektust ad a külvilágban), teljesen védtelenek a külső környezet által fejükre olvasott ítéletekkel szemben. Ez pedig hamarosan agresszióhoz vezet.

A gyerekek iskolás korukra már valóban kezelhetetlenné, öntörvényűvé, szélsőséges viselkedésűvé válnak. Ahogy az egyik résztvevő megjegyezte, egy „iskola réme” roma kisfiú mondta neki, hogy mivel bármit tesz, mégis mindenki cigányként néz rá (ez egyenlő az undorral vegyes megvetéssel), akkor azért is „cigánykodni” fog.

A ’cigány’ tehát szitokszó, stigma a romák szemében is. Ha nem tud kibújni alóla, akkor szélsőséges tombolásban százezerszer aláhúzza. „Csak azért is cigánykodni fogok!” Úgy viselkedik, ahogy az őt elutasító környezet vélekedik arról, hogyan viselkednek a cigányok. Ha úgy vesszük, készségesen önmaga építi fel a róla alkotott társadalmi sztereotípiákat.
 Mivel az iskola a társadalmi szocializáció legfontosabb színtere, ezért a pedagógusoknak fontos szerepe van abban, hogyan sikerül a roma gyerekeknek ön- és közbizalommal belenőni a társadalomba.

Az előadóknak sajnálatosan meglehetősen rossz tapasztalataik vannak a pedagógusok roma gyerekekhez való viszonyulásáról. Már apró gyerekként elutasítóak és előítéletesek velük szemben a tanárok. Természetesen tisztelet a nemes és elhivatott kivételeknek.

A kivételek azonban sokszor a tantestület perifériájára szorulnak. Az előadók által tapasztaltak szerint a pedagógusok körében jelentős a romákkal szembeni előítéletes és elutasító hangnem. A roma gyerek az iskola számára tehát nem elsősorban gyerek, hanem probléma. Nem rá kíváncsiak, hanem a problémára és az attól való mielőbbi szabadulásra.
Ezért is hangsúlyozták az előadók, hogy már a pedagógusképzés folyamán nagy figyelmet kellene fordítani az előítéletes gondolkodás leépítésére.  „Például kulturális antropológiai tanulmányokat olvastatni a hallgatókkal” – jegyezte meg egyikük.

Sztereotípiákkal, félelmekkel és undorral vegyes lenézéssel lépnek sokan a tanári pályára. Aztán ilyen módon is viszonyulnak a roma tanítványaikhoz. „Koszos, büdös, rendetlen, szemtelen, iskolakerülő, csak a baj van vele.” „Akkor jó, ha nem jön iskolába, legalább tudunk haladni.”

A legnagyobb probléma, hogy az osztály átlagától elütő gyerekekkel egyáltalán nem tudnak mit kezdeni a frusztrált elutasításon kívül. A beszélgetés egyik résztvevője szerint, "ha van valami, ami szegregál, akkor az iskola az". Ebből fakad a másik következtetése: "Ha valaki önmagával nem tud megbékélni, akkor másokkal sem tud".
Elhangzott egy olyan történet, amikor egy tantestület egyszerre ment ki a ’cigánysorra” a kötelező családlátogatást letudni, mert féltek. Miközben évek óta tanították a gyerekeket, akikhez elmentek. Évek óta tanították őket, de semmi személyeset nem tudtak róluk. Csak a megvető sztereotípiákat táplálgatták magukban.

Egy problémás gyerek családjához négyen mentek egyszerre, mert egyedül féltek. Hogy miért? A saját tájékozatlanságukból fakadó előítéleteik miatt. Benyomultak tehát négyen egy házba, ahol az anya palacsintát sütött éppen. Tisztelettudóan hellyel kínálta őket, amit a tanárok némán visszautasítottak és állva maradtak egy kupacban, magukhoz szorítva táskájukat.

„Azt hiszik, hogy ezt a nyílt megvetést nem vette észre az édesanya?” - tette fel a kérdést a mesélő. Gyorsan elhadarták lesújtó véleményüket a gyermekről, majd sietve távoztak. Már az utcán, felsóhajtva, hogy nem történt bajuk és letudták ezt a rémséget, a fejlesztő pedagógus megjegyezte: „Jellemző, hogy még csak meg sem kínált palacsintával.” Mit lehet erre mondani? Szomorú, felháborító, gyalázatos. 
Épp az iskolai előítéletek miatt hozták létre civil szervezetek a tanoda rendszerét roma gyerekek számára.

Egy angol antropológusnak hosszan kellett magyarázni, hogy miért is kell a roma gyerekeknek párhuzamosan két iskolába járni. A hivatalos iskolai képzés kötelező, de ott már a küszöbön átlépés pillanatában haramiaként kezelik őket.

Ezért a tanodákban ismét megtanulják azt, amit az iskolában, csak olyan pedagógusokkal, akik szeretettel, érdeklődéssel és elfogadással fordulnak feléjük. Egy nyolcéves kisfiú, aki már az óvoda óta kezelhetetlen istencsapásaként van számon tartva a hivatalos oktatásban, és borzalmas ronda írásával sokkolta a tanító nénijét, a tanodában gyönyörűen formázott betűkkel írt. Megkérdezték a tanodai oktatói, hogy az iskolai füzetben miért nem ír szépen, ha tud: „mert a tanító nénit úgysem érdekelné” – hangzott a válasz.

Tényleg azt hiszik, hogy ezek a gyerekek nem éreznek, nem gondolkodnak és csak a rombolás forog a fejükben?
Mielőtt azonban fellélegezve mindenki ujjal kezdene mutogatni a pedagógusokra, akik rasszista szörnyetegként teszik tönkre a gyerekek jövőjét (bár ne feledjük, hogy sajnos vannak ilyenek közöttük), gondoljunk bele, hogy milyen a helyzete a tanároknak.

Az én családi és baráti körömben is vannak pedagógusok, látom, mennyire leterheltek, kiszolgáltatottak és űzöttek. Miközben azért mentek erre a pályára, mert szeretnek tanítani.

Többnyire 30-35 fős osztályokban kell valahogy teljesíteni a tantervet, leadni a mérhetetlen mennyiségű tananyagot, közben végtelenített óraszámú értekezleten ülni feleslegesen, százszámra írni a jelentéseket, statisztikákat rövid határidővel és fegyelmi terhe mellett, amit már talán a közvetlen felettesük sem fog elolvasni, nemhogy azok, akikre hivatkozva éjszakákon át kell összeküszködniük.
A kerekasztal beszélgetés egyik résztvevője állapította meg, aktív pedagógusként, hogy a tanárokra rákényszerítik, hogy inkább hivatalnokok legyenek, mint szakemberek.

Ha egy hátrányos helyzetű roma gyerek kerül az iskolába, először is a százszoros adminisztratív leterheltség jelenik meg előttük, miközben a többi harminccal is van épp elég papírmunka. Még akiben nincsenek is szélsőséges, elvakult és sztereotip indulatok a romákkal szemben, az a tanár sem tud kellő időt szakítani a gyerekre a legnagyobb jóindulata mellett sem, mert a „hivatali” munkája minden idejét elveszi.

Attól, hogy tízszer több helyre kell jelentést írni ezekről a gyerekekről, még nem lesz a helyzetük megoldva. Sőt. A tanárok bármennyire is tudják, hogy felesleges, mégis rá vannak kényszerítve, hogy ne a gyerek személyével, nevelésével foglalkozzanak, hanem a hivatali adminisztrációval. Jó érzésű, tanítani, gyerekek között lenni szerető pedagógusnak ez maga a gyötrelem. Hiába szeretne több időt fordítani a hivatására, nem teheti meg.
Elhangzott egy fontos mondat is ezen a beszélgetésen: „a társadalmi elismertségért folyó versenyfutásban vannak olyanok, akiknek nem a rajtvonalról, hanem az öltözőből kell indulniuk.” Ők a roma gyerekek.

Még a nevüket sem ismerik az iskolában, de máris sokszoros hátrányban vannak. Lehetséges, hogy a magyar oktatási rendszer csak a középosztály gyermekeire akar koncentrálni. Aki ebből a sablonból kilóg, azt deviánsként és felesleges teherként cipelik magukkal. A roma gyerekek iskolai integrációja tehát botrányosan nem megoldott. Hogy lehet egészséges lelkű felnőtté válni, ha soha egy jó szót nem kap a külső környezetétől? „Lásd, soha, soha senki nem mondta, hogy te jó vagy”. 
Az egyik előadó szerint, ha elmegy egy szegregált roma közösségbe, akkor a kétéves kisgyerek még épp olyan mosolygós bizalommal tekint a világra, mint bármelyik kortársa.
Az ötéves testvérének a szemében azonban már ott van minden.

Ez kétségbeejtő a roma gyerekek szempontjából, de ne legyenek illúzióink, a védett középosztálybeli gyermekek szocializációs folyamata is sérül így. Már gyerekként megtanulják a kirekesztést, megvetést, a közelebbi megismerés nélküli végérvényes ítéletalkotást. Ha nincs kiegyenlítő szülői háttér, a gyerekek ezt az ellenséges sztereotípiákon alapuló viszonyulást fogják igazságként elfogadni.

Ez tehát nemcsak a szélsőségesen szegény, hátrányos helyzetű roma gyerekeknek, hanem a jómódú, társadalmi respektussal bíró középosztálybeli gyerekeknek is árt.
Mindent átgondolva egyetlen kérdésem van:
Mit művel ez a társadalom a gyerekekkel?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése