Az igazi nő

 Írta: Inkabringa

Milyen az igazi nő? Honnan is tudhatnám én azt? Hiszen csak egy nő vagyok.

Ennek ellenére, vagyis nő létemre, mégis elmesélem, milyen nőket csodálok mai pompásra suvickolt világunkban. A nőnap jó alkalmat ad erre. Mert ez a nap nem a bokrétás hajbókolásról szól, hanem a szolidaritásról. Ez mostanság csúnya kifejezésnek számít e honban, kérem olvasás közben is fütyülni az inkriminált szónál.

Az általam nagyra becsült nők messze vannak a társadalmi elvárások szerinti típusoktól, akiket dorgálásra emelt kézzel példának tolnak elénk napról napra.

Az általam csodált nők nem kerülnek címlapra, nem teszik őket kirakatba, nem hivatkoznak rájuk politikusok és a közvélemény egyéb formálói. Ők a mainstream sablonokon kívül állnak, és mivel én nagyon ráuntam már a bármilyen beállítottságú fősodor kánonképzéseire, kifejezetten inspirálónak, izgalmasnak, példamutatónak, netán hősiesnek érzem az ő jelenlétüket.

Első példám Honorine Munyole, egy rendőrtiszt, akinek feladata a gyermekek és nők védelme Kongóban. 2017-ben a Verzió Filmfesztiválon láttam róla egy dokumentumfilmet. Írtam is róla a blogban. Okos, bölcs asszony. Tudja, hogy a gátlástalan hatalmaskodás és a megalázó kiszolgáltatottság végletei között él az országa. Mégis becsületesség és természetes emberi méltóság van benne.

Ahogy emberi méltóság sugárzik Toszecky Renáta személyiségéből is. Ő egy magyar szociális munkás. Messze a sztárok csillogó életétől. Mégis olyan lelkierő, empátia, nemes szívűség és tetterő van benne, ami feltétlen tiszteletet ébreszt iránta. A Védelem alatt című dokumentumfilm az ő és védelmezettjei életét mutatja be. Róla is írtam a blogban. Nem csupán belőle árad a természetes emberi méltóság (ritka kincs ez kis hazánkban), hanem másoknak, a kiszolgáltatott, sorsukra hagyott, önfeladásba sodródott nőknek is képes megmutatni az utat az emberi méltóság megtalálásához. Óriási dolog, amit tesz. Az én képzeletbeli címlapomon Toszecky Renáta és Honorine Munyole képe is ott van.

Aztán a saját életem során tapasztaltak szerint feltétlenül a címlapra érdemes nők közé sorolom azt a kelet-magyarországi kisvárosban élő szociális gondozó asszonyt (bővebben ITT), aki idős emberek napjait aranyozza be. Segíti, támogatja őket fizikailag és lelkileg is. Úgy képviseli az érdekeiket, és olyan őszinte odaadással szívén viseli a sorsukat, mintha csak a családtagjai lennének. Alig él meg a havi fizetéséből, plusz munkákat vállal, hogy segíthesse a gyermekeit. Méltóság van benne, és ezt rendre meg akarják törni a felettesei. Nem sikerül nekik. Igazságérzete, másokért való kiállása, a hatalmi túlkapások elleni fellépése nem ebbe az országba való. (Mert ez nemcsak 1956 októberének, hanem 1957 májusának országa is.)  

Ahogy sokra becsülöm azokat az ukrán asszonyokat, akik gyermekeikkel ide menekültek a háború elől. Nem beszélik a nyelvet, nincsenek ismerőseik, de ott vannak a rábízott kis életek, akiknek enni kell adni, akiket tanítani kell, és főként akiket meg kell nyugtatni a nap minden órájában, hogy egyszer majd rendbe jön az életük. Akik a megalázó helyzetekben is egyenes derékkal állnak, akik a gyászt, a félelmet, a fájdalmat és a megvetettséget is a vállukon viszik, akik a kilátástalan élethelyzetben is a kiutat keresik. Akik nem adják fel, hogy életben tartsanak másokat, és nem engedik elhatalmasodni a gyűlöletet. Minden tiszteletem az övék.

Ahogy azokat a szegregátumokban élő roma nőket is a tisztelem, akik ennek a rátarti, belterjes körökbe klikkesedett társadalomnak legszélső peremére szorítva élik életüket. Amikor először jártam roma szegregátumban, a nők lelkiereje szíven ütött. Olyan sorsokat látok ott, aminek a töredékébe belebicsaklana sok-sok középosztálybeli élet. A társadalom túlnyomó többsége lenézi és semmibe veszi őket. A szélsőségesen viselkedő hangoskodókkal mossák össze őket. Ezek a roma nők szembenéznek az élőítéletekkel, a nyomorral, a megvetéssel, az agresszióval, és megtalálják magukban a természetes emberi méltóságot. A társadalom által rájuk szabott sorsból kitörni akarnak. A nyomor fogva tartja őket. A szegregátumból nincs pénzük máshova költözni. S vajon befogadnák-e őket? Mégis törekednek egy méltóságteljesebb életre. Ők maguk is tanulnak (felnőtt, több gyermekes családanyaként fejezik be félbehagyott tanulmányaikat), gyermekeiknek érettségit szeretnének, és főként megbecsülést. Bölcsek, szorgalmasak, nagyon sokat tapasztaltak, természetes intelligencia, méltóság és tenni akarás van bennük. Végtelen elnyomottságban, kirekesztettségben élnek ebben a társadalomban. Meg nem értettség, oda nem figyelés árnyékában erősítik eszüket és szívüket minden egyes nap. Fontosnak tartom, hogy leírjam, mennyire tisztelem őket.

Végül megemlítem azokat a nőket, akik hétköznapi emberként, valamely (átkokkal szórt vagy semmibe nézett) civil szervezetben tevékenykedve, messze a kirakattól, támogatják és segítik a menekülteket, a szegregátumban élőket, a fogyatékkal élőket, a száműzött és kiszolgáltatott embereket. Fiatal lányok és nagymamák is vannak közöttük: minden korosztály. Tenni akarnak egy élhetőbb, empatikus, egymás felé forduló országért. Csendes méltósággal teszik a dolgukat a hatalmi machinációk és megvetések mellett, és annak ellenére. Állampolgárok. A szó legnemesebb értelmében. Mondhatnak bármit az aktuális véleményvezérek, meggyőződésem, az ország jövőjét ezek a szóra sem érdemesített cselekvőképes hétköznapi emberek jelentik.

Lehetne még sok más nőt is felsorolni, távol a kirakat csillogásától. Én most őket említettem. Mindenki nézzen túl a saját komfortzónáján, és ha rájuk talált, becsülje és tisztelje őket.   

 

Ahogy az amőba mozog

 Írta: Inkabringa

Jó ideje nem volt időm írni a blogba. Ilyen a 21. század: Ecce Home Office. Most már idemerészkedek, nyugalmasabb idők jönnek. Óriási szerencsém, hogy a munkám természetéből adódóan a dokumentumfilmek nézése kifejezetten javallott számomra. Így még az x+1-dik határidős munka mellett is – mintegy munkaköri kötelességként – lehetőségem nyílt a Verzió Dokumentumfilm Fesztivál filmjeiből szemezgetni. Sajnos nem annyit, amennyit szerettem volna, de így is öröm volt. A dokumentumfilmek és a nyár elkötelezett híveként nekem minden évben elsődleges vigaszom a borús hónapok beköszöntével a Verzió Filmfesztivál. Újításként bevezethetnék, hogy decemberben, januárban és februárban is van Verzió, mert nekem mindenképp bearanyozza a világ fényével a sötét-hideg napokat. Évről évre inspiráló filmeket tár elénk a világból. 

 

A Verzió Filmfesztiválon minden évben ott vagyok, és évek óta írok is róla a blogban. Idén a járványhelyzet miatt online fesztivál volt. De legalább volt. A Verzió egy hónapja véget ért, de csak most van időm írni róla. Nem vagyunk mi napilap. Stílszerű, hogy Luca-napján írok egy hónappal korábbi eseményről. A Verzió megint kézen fogott és körbevitt a világon. A világ nagy, sokszínű és érdekes. A mainstreamtől messze pedig csodás emberek és emberi akarások vannak. A kultúrakutatók szerint a 21. század legjellemzőbb szava a spektákulum. Most olyan példákat hozok, melyek azt mutatják, hogy mégis vannak olyan emberek, csoportok, akik ezzel a kirakattal nem elégednek meg. Valami jobbra vágynak, teljesebbre, messzebb nézőre. Sőt, nem átallnak egymásra figyelni a politikus szemfényvesztők helyett. Még ellent is mondanak nekik. Okosan, laza vagánysággal, egymásért és másokért érzett felelősséggel.

Gyönyörű volt a Saját érdekedben című rövidfilm. Egy nepáli család három női generációja (nagymama – anya - unokák) egymáshoz való érzékeny viszonyulását láthattuk félórába sűrítve. A két unokalány külföldre (Japánba) készül tanulni, mert Nepálban nőként nem lenne lehetőségük ilyesmire, vagy csak erős korlátok között. Nincs velük egyéb baj csak az, hogy nők. A nagymama és az anyjuk történeteiből kiderül, nekik semmilyen választásuk nem adatott az életben. A nagymama kapál, cipel, fürgén fára mászik. Rettenetes lelki fájdalmakat hurcol magában, és mégsem megkeseredett ember. Bölcs szeretettel félti és óvja a nagyvilágtól az unokáit, de nem tartja vissza őket. Ahogy az anya sem. Nem mondják, hogy én is kibírtam, neked is végig kell csinálnod. Épp ellenkezőleg, mindenáron meg akarják óvni a lányokat a társadalmi elvárások személyiségrombolásától. Ki tudja, sikerül-e? A mindenkori társadalmak legfőbb hátulütője rendkívüli korlátoltságuk. A filmben a leggyönyörűbb, a nepáli nyelv dallamossága mellett, e három női generáció felszabadult, őszinte együtt nevetése. Öröm volt látni. Az egyik legfontosabb dolog az életben.

Aztán láttam másféle embereket. Mondjuk a szlovák indián és társai, akik a Drága földünk című filmben egy erőszakosan terjeszkedő cég területszerző környezetrombolását gátolják meg. Kezdetben ügyetlenek, szervezetlenek. Semmibe vették őket a cégvezetők, mit is tehetnének a pénzükkel szemben ezek a jelentéktelen emberek? Ők mégis megvédték szülőföldjüket a pénzemberek mohóságától. Tanultak, fejlődtek, összefogtak. Nem a haszonért tették, hanem a jövőért. Védték a talpalatnyi földjüket, mint az indiánok. Csodálattal néztem őket. Hogyan lehetne ezt a mentalitást divattá tenni?

Az Én vagyok Greta című film Greta Thunbergről szól. Egy tinédzser, aki ráadásul aspergeres, és semmilyen módon nem illik bele ebbe a spektákulumért rajongó spekulatív világba. Befolyásos politikusokra mutat rá ujjacskáival és mondja haragosan a szemükbe: hazudsz, becsapsz, elveszed a jövőmet. Rendesen leteremti őket. A politikusok többnyire nem veszik komolyan Grétát. Sokan úgy gondolják a világban, ez így helyes. Csak egy csitri. Egy beteg gyerek. Mégis több köze van a jövőhöz, mint a jelenlegi nagy hatalmú éltes uraknak és hölgyeknek, elvégre ő fog élni benne. A nyomában milliónyi tinédzser kezdett tüntetni, de rájuk se nagyon figyelnek. A tolerancia és a humánum gyakran csak máz, és ez egyszerű kísérletekkel kiderülhet. Greta Thunberg egy ilyen példa a világnak. Magára valamit adó politikus ügyet sem vet a tüntetőkre, csak a tőkemozgásokat és tőzsdejelentéseket követi, ez viszont a jelen érdekeihez szögezi. Nyilván Greta Thunberg is egy médiatermék. Használati cikk a like- és click-versenyben. Ki és mi nem az? Nekem úgy tűnt a filmből, ezzel ő is tisztában van. Mondják, a világ bonyolult. Kár vitatni. Mégis van benne valami faék egyszerűségű: a pénz hatalma. 

A végére hagytam egy magyar filmet. A Védelem alatt egy magyar nőről szól, aki elvált, egyedül neveli gyermekét. Nem gazdag, nem bűnöző, nem sztár, nincs benne semmi címlapra való. Ó, dehogynem. Szociális munkásként kétségbeejtő helyzetből menekült nőknek segít lakáshoz és munkához jutni. A szociális szférában dolgozók, amennyire fontosak a mai magyar társadalomban, annyira nincsenek megbecsülve. Felháborító. A film bemutat egy nőt, aki a munkájában életeket, sorsokat és lelkeket ment. Vagány elhivatottsággal és szeretetteljes eltökéltséggel. Pozitív kisugárzású, bizalomkeltő személyiség, akire odafigyelünk. A segítséget váró nők sorsa borzalmas. Egyiküket 11. születésnapján erőszakolták meg, elszökött otthonról és sorsa a prostitúció és számkivetettség lett. Képtelen volt egyedül megoldani az életét, amíg nem jutott segítséghez. Kapálózik, ellenáll, nekirugaszkodik, feladja, küzd a démonaival. Egyetlen ember van, akiben feltétlenül megbízhat: a szociális munkás. Empatikus elszántsággal keresi, és végül megtalálja a kulcsot védelmezettje életének megoldására. A film utolsó tíz percében a nehéz sorsú fiatal nő, aki magára talált, gyermeket nevel, most - munkája részeként - hasonló bajban levő lányoknak ad okos és hasznos tanácsokat. Mellette ott ül a szociális munkás. Csendes mosollyal konstatálja, hogy értelme volt az évekig tartó munkájának: egy lelket felszabadított, anya és gyermeke biztonságos otthonra talált. Néhány éve egy Verzió fesztiválról szóló bejegyzésben írtam egy kongói nőről (Ezredes mama), akinek címlapra kellene kerülnie. A Védelem alatt vagány segítője ott lehetne mellette a címlapon. 

A Verzió fesztivált idén az SZFE hallgatói nyitották meg. Dokumentumfilm készül az egyetemfoglalásukról a résztvevő dokumentumfilmezés módszerével. Ez különösen kedves hír a nekem. Remélem, jövőre láthatjuk a Verzió Filmfesztiválon. A Falak című rövidfilmben a belorusz tüntetők és hozzátartozóik küzdelmét nézhettük egy börtön falánál állva. Antropológusok a világban zajló tüntetéseket vizsgálják Hongkongtól kezdve Ecuadoron át Indiáig. Sorra adják közre kutatásaik eredményét.

Az Én vagyok Gréta című filmben mondja valaki, hogy a világ úgy halad, mint az amőba: a szélei hozzák mozgásba. Az idei Verzió Filmfesztivál megmutatta, hogy a szlovák indián, a nepáli nagymama, a klímatüntető tinédzserek, a magyar szociális munkás, a belorusz tüntetők, az SZFE hallgatói meg a hozzájuk hasonlók, képesek lennének egy jövőbe tekintő, egymásra figyelő világ felé mozdítani ezt a századot. Úgy, ahogy az amőba mozog. Csak figyelni kellene rájuk.

Kapcsolódó bejegyzés:

Verziók a valóságra

 

Elveszett városok

Írta: Inkabringa

A Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon mindig valami végtelen otthonosságot érzek.  Ilyenkor elhiszem néhány órára vagy napra, hogy ez az ország képes lehet a másféle és a sokféle megértésére, de legalább elfogadására, netán képes lenne tenni is érte. Annak ellenére érzem így, hogy tudom, nem képes rá. Most nem. Majd egyszer, talán nem túl soká. Mondjuk inkább úgy, sokan azt gondolják, ez most nem praktikus, nem kényelmes és nem is kifizetődő.

A végtelen kínálatból, amit ez a kerek világ nyújt nekünk a dokumentumfilmek tekintetében, két filmet választottam a Verzió vetítéseiből, amelyek valami különös ide-odakapcsolások révén bennem összefonódtak. A Verziónak ez is nagy erénye, hogy a Föld különböző pontjairól szóló teljesen eltérő tematikájú történetek között is találunk valami mély összefüggést.

A város az emberi kultúra egyik alapsejtje. A modern kor bázisa. A város különös metaforája a biztonságnak és a progressziónak, az emberi lelkek működő organizmussá szerveződésének.

Agnès Vardát idén tavasszal vesztettük el, a blogban elbúcsúztunk tőle (ITT). De csak földi halandó személyétől vettünk búcsút, csodálatos és szerteágazó filmes életművétől nem. Az él és virágzik mindörökké.

A Verzió Filmfesztivál Hommage szekciójában, a nem különben feledhetetlen Jonas Mekas (őt is idén vesztettük el, tőle  ITT búcsúztunk) egyik filmje mellett, két Agnès Varda-filmet is láthattak az érdeklődők. Én most csak az egyikről írok.

A Daguerrotípiák (1976) című filmet az 1970-es években forgatta Agnès Varda, akkori párizsi lakhelye utcájában, melynek neve Rue Daguerre. Milyen kalandos játéka az életnek, hogy a filmművészet egyik legemberibb alkotója a Daguerre utcában lakott, hisz a daguerrotípia a legelső képrögzítési eljárás volt. Ezt a párhuzamot tükrözi a film címválasztása is.

A Rue Daguerre csodálatos világ volt az 1970-es években. A film első perceiben beszippantott ez az utca, az apró üzletekkel, a boltok kirakataiban álldogáló tulajdonosokkal, a besiető vásárlókkal. Mai szemmel nézve ez egy tüneményes mesekor, aminek valahai létezését senki másnak, csak Agnès Vardának hiszem el. Rég letűnt cizellált, érzékeny és rebbenékeny világ, amiben az emberi esendőségnek, egyszerűségnek és egyszeriségnek is helye volt. Hiába keresnénk ma már. Agnès Varda Rue Daguerre-je elbűvölő városi tájék, rég eltűnt városi emberekkel, álmokkal, élményekkel.

Bámultam azt a hentest, aki egy szelet báránybordát percekig tartó műgonddal vagdosott tökéletesre a türelmesen várakozó vevők előtt. Láthatóan igénye volt arra, hogy műremeket adjon ki a kezéből. Vagy említhetném a – vélhetően polgárháborúba zuhant - egykori gyarmatokról érkezett boltost, akihez bizalommal fordultak a vevők, akár bort, akár tejet kerestek, hálásak és elégedettek voltak.

Vagy az idős parfümárus házaspár, akiknek élete valami végtelen titok érzetével lepi meg a nézőket, de az együttérző szimpátiánkat azonnal elnyerik. Mély érzelmi kötelék, szeretetteljes egymásra utaltság van köztük. Mennyi mindenen mehettek át, amíg idős korukra ebben a rendetlen, de barátságos kis boltban nyugalmat találtak. Ám ebben a látszólagos rendetlenségben tökéletes biztonsággal találnak meg olyan apróságokat, mint egy gomb vagy egy rúzs. És mennyi báj volt abban, ahogy a fogyasztói társadalom békéjébe született fiatal lánynak a parfümkínálatot mutatja a mosolygós idős ember, akinek a fiatalsága a háború dúlásában telt.

Mert háborút megélt emberek a Rue Daguerre üzlettulajdonosai. Ám a filmben szó sem esik a háborúról. Ez az emberi megbékélés filmje. A filmben szereplők többsége felnőttként vagy gyerekként találkozhatott az emberi természet kiirthatatlan szörnyetegével. Talán ezért is becsülik meg a Rue Daguerre apró boltjainak békéjét, a hivalkodástól mentes, szelíd haszonszerzés és a bűvésztrükkök adta szórakozás nyugalmát. Az ország különböző pontjairól és az egykori gyarmatokról érkeztek ebbe a párizsi utcába nyugalmat találni. Úgy tűnik, még a rosszindulatot is a lelkük mélyébe zárták. Ha ilyen egyáltalán lehetséges. Örülnek, hogy élnek, és másokat is élni hagynak. 

A film egy párizsi utca apoteózisa idealizálás és retusálás nélkül. Tétova emberi lelkek céltudatos, szorgos élete folyik a szemeink előtt. A tétovaságot egyféle szívélyes és mélyen beivódott udvariasság egyenlíti ki. Varda kamerája mély empátiával és objektív tisztánlátással követi nyomon az utca lakóinak életét. Nincs semmi extravagáns, semmi szemkápráztató, vagy szenzációs, még megható vagy felkavaró sem ebben a filmben. Agnès Varda filmje egyszerű keresetlenséggel tudja azt, ami a legnehezebb: őszinte és szívmelengető.

A másik film Szíriába vezet minket. A Még mindig forog című dokumentumfilmet két szír fiatal forgatta arról, amit minden bizonnyal a Rue Daguerre üzleteiben olyannyira feledni akartak: a háborúról. Ha már nincs eszük és lelkük elfogadni mások létjogosultságát, akkor megölik egymást az emberek. A Rue Daguerre lakói megtanulták, hogy ez a teljes pusztulásba vezet, és helyette a békés együttélést választották. A szír dokumentumfilm pedig a háborús pusztulásba vezető utat mutatja meg nekünk megrázóan őszinte szembenézéssel. 

Saeed Al Batal és Ghiath Ayoub

A film fő helyszíne a porig rombolt szíriai Dúma, ahol fiatal fiúk egy csoportja szembeszáll Aszad katonáival. Ott van egy város, aminek a kihalt utcái és romos épületei között is érezni az egykori nyüzsgő jólétet, ahol mulatni, szórakozni, boldogulni tudtak az emberek. Ez elmúlt, elveszett. Egyik pillanatról a másikra.

Most két fiú - az egyik filmművészettel foglalkozik, a másik képzőművész - kamerával és fegyverrel a kezükben harcolni mennek. Mert nem lehet megbocsátani ártatlan gyermekek ezreinek kínhalálát, mondja a kamerába egyikük magyarázatként.

Van egy jelenete a filmnek, amikor huszonéves fiúk csoportban állva viccelődnek a kamera előtt. Mintha csak egy görbe éjszakára készülő baráti társaság lennének. Egy békés országban végtelen bulizásban vezetnék le fölös energiáikat. De nekik a háború jut. A háború pedig halállal jár: ölniük kell és vállalni saját halálukat is. Miért teszik? Mert nem tudnak kilépni ebből a gonosz logikából. Nincs más választási lehetőségük. Megkérgesednek, legalábbis ezt mutatják, hogy túléljék a háborút és a világ közönyét.

Az agresszióra duhaj agresszióval válaszolnak. Pedig ott motoz bennük a régi életük utáni vágy: futóedzéseket tartanak a romok között, zenélnek, énekelnek, táncolnak. Sóvárognak egy békés élet után, naponta telefonon beszélnek az édesanyjukkal, miközben fegyverük távcsövében egy kioltásra váró emberi lelket keresnek. Fiatalok és nincs választási lehetőségük.

A két fiatal filmes kamerája megmutatja, ahogy ezek a huszonéves életerős fiúk a háború csapdájába kerülnek és ez lesz a végzetük.

A film végén azt éreztem, hogy ettől a buta rémtől, a háborútól, mint a végső megoldás révületétől soha nem fog megszabadulni az emberiség. Pedig ennek a filmnek a naturális, fésületlen háborúábrázolásából igazán okulhatna. De milyen sok más példából sem okult eddig semmit. Talán az ember képtelen nagyobb léptékben gondolkodni, hiába hiszi az egyetlen értelmes lénynek önmagát. Kisszerű akarnokságán, korlátoltságán és mohóságán nem tud felülkerekedni és időről időre a poklok mélyére ránt másokat is. 

De eszembe jut a Rue Daguerre egyszerű békéje, és arra gondolok, hogy ha beülhetnék egy időgépbe, nem sorsfordítónak mondott történelmi eseményekre, nevezetes emberekre vagy korokra lennék kíváncsi. Inkább Agnès Varda Rue Daguerre-jén vennék bort, parfümöt és két szelet báránybordát. Olyanoktól, akik szembenéztek a háború pusztító rémével és le tudták győzni magukban.

Történetek a lichthofból

Írta: Inkabringa

Kelet-Európa egy földrajzi hely, tágabb értelemben egy politikai tér. Mára talán a legkevésbé azokat érdekli, akik benne élnek. Állítólag voltak jó korszakai, de már arra sem emlékszünk, az mikor volt. A Verzió Filmfesztiválon akadt néhány dokumentumfilm, ami ebben a földrajzi-politikai képződményben élőkről szólt.

A gyerekek figyelnek bennünket. Mármint a felnőtteket. Mert a felnőtt társadalom adja a mintát. Ami kétségbeejtő. A felnőttek gyakran ostobák és önteltek, befolyásolhatóak és hülyeségekért lelkesednek, mindezen hülyeségeket pedig továbbadják cáfolhatatlan igazságként a gyerekeknek is.

A Hazafias lecke olyan, mintha nem is most forgatták volna, hanem ötven vagy hatvan évvel ezelőtt valamelyik kelet-európai országban. Talán nem véletlen, hogy fekete-fehér a film. Finom a célzás, de találó. Olybá tűnik, errefelé semmi nem változik. Ötven (vagy hatvan?) évvel ezelőtt a ’békeharc’ volt a szlogen a keleti blokkban. A tökéletes elmebaj lenyomata ez a szóösszetétel. Ebben a 2016-ban készült dokumentumfilmben lengyel kislány játék géppuskát szorongatva énekel csilingelő hangon egy háborús harcra buzdító dalt. Könnyes szemmel, büszkén hallgatják a buta felnőttek. Áthatja őket a hazafiság romantikája. A gyerekek tiszta hangon, előzékeny szorgalommal trillázzák, hogy ’háború’, meg hogy a hazáért meg kell halni. Tanító néni kedvesen jelzi nekik, hogy mosolyogjanak, amikor ezt éneklik, hisz a hazáért halni boldogító. Micsoda jó móka lenne egyszer kipróbálni, milyen boldogító élni is a hazában, csak úgy, hősi pózok és kussolások nélkül.

Az Ifjúsági tábor az oroszországi Szahalin szigetén évente megrendezett gyerektábort mutatja be. A gyerekek lejátsszák a második világháború véres csatáit. Megtanulnak villámgyorsan gépfegyvert összerakni, tölténytárat feltölteni. Csodás szórakozás ezzel versenyezni. Stopperrel mérik izgatottan, ki milyen gyorsan teszi gyilkolásra késszé a fegyverét. Aztán a fiúk instrukciókat kapnak, hogyan essenek össze hősi halottként, szorgalmasan gyakorolják egymás lelövését és agyonverését. Majd megérkezik a közönség, jönnek a büszke szülők és családtagok megnézni, milyen ügyesen tudnak háborúzni a gyerekeik. A csata előtt a kislányok hip-hop táncot lejtenek a harckocsiktól barázdált sáros csatamezőn, és aztán jön a főműsorszám, a mészárlás. A fiúk halomra ölik egymást, a lányok jajonganak hősi tetemeik fölött. Nagyon szépen elsajátították a táborban tanultakat. A hazafiasság, a táborban tanultak szerint az, hogy kérdés nélkül kell meghalni, ha a hatalom (ami egyenlő a hazával) erre utasít. A lányok büszkén csatába küldik a fiúkat, a fiúk meg boldogan masíroznak a halálba, hisz a hazáért mást mifelénk úgyse szokás tenni.

Török Marcell filmje, a „Mocskos idők”, a mi kis magyar valóságunkba vezet. Dénes József „Dönci” a magyar rock nevezetes alakja volt, 2008-ban halt meg 51 évesen. A tavaly készült film legidősebb gyermekét, a 14 éves Ármint követi, hogyan tudja a zavaros apai örökséget ebben a zavaros 21. századi magyar valóságban feldolgozni. Ez a film is készülhetett volna harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Semmi nem változik. Ármin egy tehetséges kisfiú, aki a tehetetlen felnőttek között teljesen elveszve keresi identitását. A nagybácsi és haverjai jellegzetes figurái ennek az országnak. Tökéletesen mutatja be őket a film. Vidám performanszban adják tovább a rasszizmus leckéit a gyerekeknek. Kacagtató a bumfordiságuk. Az a társadalmi közeg, ami ezt újra és újra kitermeli, jóváhagyja, összekacsintva elnézi, és az utódoknak gondosan tovább örökíti, az már egyáltalán nem vicces. Árminnak mi lesz a megoldás? Talán a zene.

Mindhárom filmen sokat lehetett kuncogni, de az a kelet-európai összkép, amit megmutatnak, siralmas. E három film alapján úgy tűnik, továbbra is tántorgunk hőzöngő-büfögő honfibúval a nagy szürke kilátástalanságban. A hazafisággal álcázott háborús retorika, a fanatikus vezérimádat, a kussolás lélektana, a „nincs mit tenni” közönye és a monarchista kedélyes rasszizmus csapdájában vergődünk. Egyik nemzedék a másik után.

Verziók a valóságra

Írta: Inkabringa

Évekkel ezelőtt egy sokat próbált emberjogi aktivista azt mondta nekem, hogy az emberek kényelmes foteljükben ülve válhatnak a legkönnyebben kegyetlenné. Akkor, abban a szituációban ezt maximálisan helytállónak tartottam, bár tudom, hogy minden általánosítás távolabb visz a józan belátástól. Azt se feledjük, hogy a mások fájdalma és problémája iránti közöny a kegyetlenség előszobája. Minap olvastam egy írást, ami a véleményformáló technológiai guruknak némi társadalomtudományi, filozófiai és általános humánképzést javallana, hogy ne tegyék már teljesen idiótává a világot. Az emberek nagyon kegyetlenek tudnak lenni és ugyanakkor döbbenetesen önzetlenek és segítőkészek is. Hogy kiből melyik, és mikor jön ki, sok mindentől függ. A világ sorsát mindig ez a két emberi késztetés lökte valamilyen irányba. Kérdés, hogy az egyéni érdek és biztonság elválasztható-e a közösség érdekeitől és biztonságától? Ha az egészet nézzük, akkor a válasz egyértelműen nem. Gyakran mégis az egyéni érdek, haszon, pozíció, az opportunizmus és cinizmus győz a társadalmi megoldások sokkal fáradtságosabb keresése helyett.

A Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál a világban jelenlevő elnyomás és az elnyomás ellen küzdés számtalan módozatát mutatta be. Verziók a valóságra.

Magyarországon minden megtörténhet újból – háború, béke, forradalom, kiegyezés, még a végítélet és a feltámadás is megismétlődhet -, csak az lehetetlen, hogy egy dokumentumfilmet ismét moziban lássunk. Rendben van, hogy az internet bugyraiban előbb-utóbb felbukkannak ezek a filmek, valamilyen high tech mütyür kütyün, vagy házimozin megnézheti, akit érdekel. De a valóságot látni egy dokumentumfilmben, hatalmas mozivásznon, lágy fényben fürdő emberi arcok között: ez ritka és megismételhetetlen tünemény ebben az országban.

A Verzió Filmfesztivál ezért ünnep: a valóság ünnepe.

A Verzió programját vetítő budapesti mozik termei többnyire megteltek, olykor zsúfolásig. Öröm volt látni. Igaz, hogy legfeljebb egy-kétszáz fős vetítőtermek ezek, az is igaz, hogy a civil szervezetek munkatársai, önkéntesei, szimpatizánsai, valamint külföldiek adták a közönség gerincét, és nem azok, akiknek a valóság arcainak megmutatására leginkább szükségük lenne. Bárcsak addig dagadhatna a Verzió nézőtábora, hogy a számtalan üresen kongó stadionban is dokumentumfilmeket vetítenének az összegyűlt tömegnek. A Verzió filmjeiből sokat okulhatna ez az ország, és remélem, hogy ezen a héten a Szeged és Pécs környékén élők közül is minél többen látják majd ezeket a filmeket. Csepp a tengerben, de legalább egy cseppnyi valóságot kapunk. S ha már a mozi nem divat, akkor a tévében főműsoridőben kellene mutogatni ezeket a filmeket, meg a közösségi oldalakon reklámozni, hogy mindenki látva lássa a világ sokszínű valóságát. Így nehezebb, vagy tán teljesen lehetetlen lenne hinni a könnyű érvű manipulatív propagandának. A valóság bonyolult, de izgalmas, és nem értem, miért félünk tőle annyira. Az érdektelenség és közöny még ennél is nagyobb bűn.

Az idei Verzió filmjeit nézve arra jutottam, hogy hozzánk képest ezerszeresen esélytelenebb közösségekben élő emberek is bátran és okosan mernek szembemenni a hatalom önkényével. Mert bármilyen hatalomhoz is jusson valaki, előbb-utóbb megpróbál visszaélni vele. A társadalmi közösség azért van (vagy lenne), hogy kontrollálja a hatalmat, ehhez képest gyakran hagyja (olykor lelkesen éljenezve), hogy a hatalom kontrollálja őt.

A Fekete kód című film a technológiai-gazdasági-politikai hatalom meghitt egymásra találásának módozatait mutatja be. Az internet – prófétái szerint – a demokrácia és a szabad véleménynyilvánítás terepe. Egyrészt tudjuk, hogy a világ túlnyomó részén ez egyáltalán nem így van. Azt is be kell látnunk, hogy az internet a kereskedelmi profitszerzés és a politikai hatalomgyakorlás pompásan manipulálható eszköze lett. A Big Data frigyre lépett a Nagy Testvérrel.

A 21. században a hatalmon levők igyekeznek egyre kevesebb bepillantást engedni az üzelmeikbe, míg ők totális ellenőrzés alá akarják vonni a hétköznapi életünket is. A Fekete kód azonban mutat olyan csoportokat a világ különféle pontjairól, akik az internet nyilvánosságát valóban a demokráciagyakorlásra és a hatalmon levők kontrolljára használják. Brazíliában, Tibetben, Etiópiában vagy Szíriában az internet révén tudatják a világgal a hatalmon levők korrupt, uszító, netán gyilkos machinációit – vállalva a meghurcolást, bebörtönzést, száműzetést, némely esetben az életük kockáztatását is.  (Egyébként a brazil jeleneteket kísérő zenék nem tudom mik voltak, de fergetegesen jó volt. Ezért érdemes lenne Rio De Janeiro és São Paolo underground zenei klubjait végigjárni.)

Aki a Verzió vetítésein akár egyet is látott a Háború & Béke 2.0 szekció filmjeiből, az megérti, mennyire veszélyes és beláthatatlan következményekkel járó a perc-haszonért bevetett árnyalatmentes gyűlöletkeltő propaganda. Önérdekből félelmet kelteni és ezzel a mások iránti kegyetlenséget felébreszteni, a számító brutalitás magasiskolája. A valóság sokszínűségének ismerete, az információk körbejárhatósága nélkül mindannyian kiszolgáltatottak vagyunk. A Szellemváros című filmben bemutatott bátor szír emberek életük kockáztatásával tudósították a mit sem sejtő világot a Rakkában folyó mészárlásról. Ehhez képest nem tudom elfogadni, hogy magukat felnőttnek tartó emberek hagyják, hogy befolyásolják és manipulálják őket.

Az Ezredes mama című filmre véletlenül keveredtem be, és számomra ez a film lett az idei Verzió Filmfesztivál egyik csúcspontja. Kongóban egy gyermek- és nővédelemmel megbízott rendőrtisztet, aki történetesen nő, új helyre vezényelnek. Mélyszegény, háborús kegyetlenségekkel terhelt, borzalmasan kilátástalan vidék. Ilyen egész Kongó. A filmben ő a főszereplő, de nem ül a kamera elé, nem beszél magáról, teszi a dolgát és a kamera kíséri. Mindent megtudunk erről a nagyszerű emberről, ami fontos, és ami az életéből ránk tartozik.

A filmben láthatunk másféle nőtípusokat is: védtelen áldozatot, agresszív hisztérikát, alattomosan manipulatívat, haszonleső törleszkedőt. Az ezredes, a neve Honorine Munyole, sokkal több egy adminisztratív rendvédelmi hatósági közegnél. Tanítja, öntudatra ébreszti, felvilágosítja, bátorítja, és ha kell, észhez téríti a nőket. Mert kiszolgáltatottak. Nem tudják sem magukat, sem gyermekeiket megvédeni. Vagy áldozattá válnak vagy kegyetlenné. Otthont ad a lemészárolt családjukat sirató, meggyalázott nőknek, a magára hagyott, bántalmazott gyerekeknek.

Ha arról esik szó, hogy milyennek kell lennie egy nőnek, akkor 99%-ban a külsejéről fognak beszélni. Persze, nőként én is úgy gondolom, hogy egy nő legyen szép és finom és kecses. De ez csak a külső. Belülről legyen ilyen, mint a kongói Honorine Munyole. A természetes emberi jóság és értelmes igazságérzet vezeti minden lépését: felvilágosult, öntudatos, bölcs, tisztánlátó, emberséges. Olyan lelkierő van benne, hogy nem a halálával, hanem az életével képes megváltani a világot. Vagy legalábbis, amennyi a világból rátartozik. Én a magazinok címlapjára tenném. Nemcsak Kongóban, a világ minden pontján tanulhatunk tőle.

Az emberi helytállásnak számos változata (verziója) lehet, de mindig egy értékválasztásról szól. Az emberi élet és az emberi méltóság megőrzése örök érték. A Verzió Filmfesztivál nagyszerű példákat mutatott erre. Hétköznapi emberek mitológiai küzdelmei a méltóságért, a szabadságért, az életért. Nevek, becenevek kavarognak bennem: Altair Guimarães, Puran Bhatt, Jairo Fuentes, Honorine Munyole, Capoera, Abdalaziz Alhamza. Lehet, hogy sem az országot, sem a világot nem érdekli az ő sorsuk. Mégis úgy van az, hogy nem a hollywoodi filmsztárok, hanem ezek a senki által meg nem jegyzett nevű emberek tartják még egyensúlyban a világot.