Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mikulás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mikulás. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. december 3., péntek

Ha eljön a Mikulás

 Írta: Inkabringa


A Mikulás felnőttként is az egyik legkedvesebb ünnepem. Most is alig várom. Kedves magánünnepünk. Vallásos nem vagyok, de Szent Miklós tettei igazán lenyűgöznek. Erről már írtam a blogban ITT. A gyerekek még talán értik az üzenetét az öntelt, kérges lelkű felnőttekkel szemben.  

Épp ezért döbbenten olvastam, hogy kis hazánk egyik fura ura felháborodott, hogy a Mikulást, „gyermekeink legkedvesebb ünnepét” is megzavarják. Egy másik politikus meg attól borult ki, hogy a járvány miatt nem parádézhat az iskolai Mikulás ünnepen.

Erről pedig eszembe jutott egy régi Mikulás-történet.

Több mint tíz évvel ezelőtt történt ez az eset, 2010 decemberében. A mai országló urak hatalmának hajnalán. A médiahatóság audiovizuális pályázati intézményében dolgoztam. Megjegyzem, nem voltam elragadtatva ettől a műintézménytől, akkor döntöttem el, hogy ahova a politika (abban az értelemben, ahogy Magyarországon értelmezik: korrupció, manipuláció, rajongás, gyűlölködés, a valódi közügyek iránti teljes közöny) beteszi a lábát, én onnan távozom. Tíz éve hátrálok. Csak már nincs hova. Tény, hogy a hazai médiahatóság sosem volt egy matyó hímzés, de ami a 2010-es választások után jött, az minden addigit alulmúlt.


Fotó: Richard Kalvar

A Mikulást minden évben megünnepeltük a munkahelyen. Az volt a szokásrend, hogy az új dolgozókat kérték fel Mikulásnak és krampusznak. Ez afféle beavatási szertartás volt. Abban az évben két lány lett a krampusz és egy ifjú jogász a Mikulás. Ezt az ünnepet mindenki szerette. Vidámság, nevetés, bolondozás, kuglóf, habos kakaó és a gyerekek tüneményes Mikulás-szeretete lengte át a teret. Most is erre készültünk. Senki nem sejtett semmit. Munkaidő után elhozzák majd a kicsiket, és lesz egy önfeledt délutánunk: erre készültünk. Nem így lett. Egy irodaépületet bérelt ez az intézmény a belvárosban, több szinten dolgoztunk. Délután jött a telefon, hogy a frissen kinevezett főnök egymás után hívja be az embereket és kirúgja őket. Olyanokat is, akik hosszú évek óta ott dolgoznak, speciális tudásuk és tapasztalatuk van, és a munkájukat mindenki elismeri. Teljes volt a döbbenet. Kitört a pánik. Mi, a Mikulás ünnepség szervezői, nem tudtuk, mit tegyünk. Egy órán belül itt lesznek a gyerekek, akiknek épp most rúgták ki a szüleit. Mindenki azt mondta, még a kirúgott szülők is, hogy a gyerekektől nem vehetjük el a Mikulást. Hetek óta ezt várják. Majd jött a hír, kirúgták a krampuszlányokat. Aztán robbant a bomba: kirúgták a Mikulást. A krampuszok vállalták így is, a gyerekek kedvéért, de az ifjú jogász feldúltan elviharzott, rá ne számítsunk. Igazi mészárlás zajlott egy óra alatt, majd a főnök hazament. Alig maradtunk, és akik maradtunk, nem tudtuk miért, és folytatódik-e a kirúgás. Fogalmunk nem volt róla, hogyan tudunk így majd dolgozni.

Az első gyerekek ekkor már megérkeztek. Csillogott a szemük, csupa mosoly volt az arcuk – nem lehetett azt mondani nekik, hogy most nem jön a Mikulás. Pedig nem találtunk másik Mikulást. Többen hazamentek, mások kiborultak és őrjöngtek vagy sírtak. A szó szoros értelmében használhatatlanok voltunk. Végső kétségbeesésünkben az irodaépület portását kértük meg, ő nem tartozott a mi cégünkhöz, legalább nyugodt volt. Egy fiatal srác, akinek csak a bulizáson meg a csajozáson járt az esze, a Mikulás szerepéhez nem volt semmi kedve. Addig dudorásztunk neki, hogy beleegyezett, meg aztán tetszett is neki, hogy minden nő hősként tekintett rá. Jó buli, majd elmeséli a haveroknak. Sebtében beöltöztek a krampuszlányok és a portásfiúból lett Mikulás. A gyerekek akkor már boldog izgalomban ott tolongtak a teremben.

Belépett a portásfiú, Mikulás jelmezben, a kicsik felugrottak a helyükről, ujjongva köszöntötték, persze akadt, aki sírva fakadt. Olyan érzelmi áradást senki nem tapasztalhat meg, mint egy Mikulás. A Mikulásunk lerogyott a székre és kinézett ránk: látszott rajta, hogy életében nem volt még így megijedve. Aztán zavartan köszönt, körbenézett, és akkor megértette, mi történt itt az előző órában. Látta a gyerekeket, mind őt nézték csillogó szemmel, várakozással, és látta a kisírt szemű, megalázott, kétségbeesett szüleiket. Egy pillanat alatt nőtt fel a szerepéhez, és vált nyegle srácból jóságos Mikulássá. A gyerekek, ahogy mindig, sorra elé járultak, énekeltek, verset szavaltak, átadták a rajzukat, amit neki, csakis neki készítettek, megsimogatták, elmondták mennyire várták és mennyire szeretik, és ígérték, jók lesznek. Mi, felnőttek, a könnyeinket nyeltük.



Hétfőn a főnök azt mondta, hogy elfelejtette, hogy aznap van a Mikulás, de ezt akkor sem halaszthatta volna el. Így kellett lennie, és ne aggódjunk, most egy ideig nyugalom lesz. Én akkor felmondtam, volt, aki később követett, nyilván a következő körben úgyis sorra kerültünk volna, ahogy a maradók közül mások is. Egyébként nem olyan soká az igazgatót is kirúgták, ennyi volt a feladata: a tisztogatás.

Ilyen emlékekkel a hátam mögött azt mondom, jobban teszik a mostani országló hatalom urai és hű csatlósaik, ha a Mikulásnak még a nevét sem ejtik ki, mert csak a szégyen marad utánuk.

De nem akarom komoran zárni ez a bejegyzést. Nemrég történt ugyanis egy Mikuláshoz illő csodás élmény. A családban van két kisgyerek, testvérek, egyikük óvodás, a másik bölcsődés. A Diótörő – életkorukhoz igazított - rövid történetét már diafilmről ismerik. Minap részleteket mutattunk nekik Csajkovszkij zenéjéből. Még sosem hallották. Nem számítottunk ilyen reakcióra. Amikor felcsendült a zene, a két gyereknek kerekre nyílt a szeme, az ámulat öröme jelent meg az arcukon. Egymás után hallgatták meg újra és újra a zenerészleteket, nem tudtak vele betelni. Lefekvésig minden Csajkovszkij zenéjéről szólt.

Most, Mikulást várva, a felnőtteknek is meg kellene próbálni úgy hallgatni Csajkovszkijt, ahogy a gyerekek teszik. Közben lehámozzák magukról az önteltség, önigazolás, a felnőtt mindentudás gőgjét, elengedik az összes sztereotípiát, haszonlesést, rosszindulatot, bosszúvágyat és megalkuvást, és próbálják megtalálni a lelkük mélyén megbújó, a világra nyitott szívvel rácsodálkozó kisgyereket.

És akkor eljön a Mikulás…



Kapcsolódó bejegyzés:

Nicolas, sancte




2018. december 18., kedd

Kirakat


Írta: Inkabringa


Megunhatatlan élmény Budapest utcáin járva az üzlethelyiségek kirakatát szemlélni. Ahogy slendriánságból vagy egyéb okból ott maradnak az előző üzletek cégtáblái is. Nem tudom, miért van így. Általános divat. Nemrég láttam egy ilyen „üzlettörténetet”. Az apró üzlethelyiség bejáratának két oldalán hatalmas, színes táblák őrzik az előző bérlők nyomát. Az egyik oldalon fittséget és egészséget megőrző reformélelmiszereket hirdet a tábla. A másik oldalon thai masszázst. Mindkét cégér hatalmas, színes, hivalkodó és messziről szembetűnő. A bejárat üvegajtajára ragasztott diszkrét feliratból azonban nyilvánvalóvá válik az üzlet jelenlegi rendeltetése: temetkezési iroda.
A speciális, semmihez nem hasonlítható magyar jóléti társadalom megtestesülése ez a kirakattörténet.

Villamoson ültem egyik este. Nem volt túlzsúfolt. A többség az okostelefonját babrálta elmélyülten. Bár voltak üres ülőhelyek, egy négy fős csoport a villamos ajtajánál állt és csendes érdeklődéssel pásztázta az esti Budapestet. Láthatólag turisták voltak. A Margit hídon mentünk át. Ekkor a méla csendet meglepett kiáltások tépték szét. Mindenki összerezzent és felkapta a fejét. A turisták üdvrivalgása volt ez. A lenyűgözött ámulat felkiáltása. Meglátták a méltóságteljesen hömpölygő Duna fölött a kivilágított Lánchíd, Országház, a Vár és a Gellért-hegy látványát. A turisták elragadtatottan bámulták, arcuk, szemük ragyogott az örömtől. Önkéntelenül mi is odanéztünk. Na, igen. Szépecske. Eszembe jutott, édesapám hányszor, de hányszor elmondta, hogy a legfontosabb az életben, hogy fel tudjam mérni a külcsín és a belbecs közötti arányokat.

Nyáron egy távolsági buszon utaztam. Mellém ült egy hetven év körüli férfi. Hamarosan szóba elegyedtünk egymással. Felszabadító volt az értelmes nyitottsága. Általában csapdában érzem magam az ilyesféle spontán beszélgetésekben, ahol folyton arra kell figyelnem, milyen témákat kerüljek, hogy ne toljanak az esküdt ellenség kategóriájába, mert valamiről másként vélekedem. Utastársam mellett nyomát sem éreztem ennek a feszélyezettségnek. Ritkaság ez ebben az országban. Elmondta, hogy nyugdíjas kertész. Nagyon szerette a munkáját, többféle módját is kipróbálta a kertészeti alkalmazottól a vállalkozóig. Mindenhol azt érezte, gúzsba kötik a kezét, pedig tele volt ötletekkel. Ezt itthon nem szeretik.

Kialakult köztünk valamiféle bizalom, így a beszélgetésünk olyan irányokba is elkanyarodhatott, amire ismeretlenek, sőt még ismerősök között is kevés példa van e honban. Azt mondta, ő már sok mindent megélt ebben az országban és nekem elárulja, szerinte mi itt a legnagyobb gond. Mert mindig csak azt emlegetik, hogy ebben a népben ott él 1848. március 15. és 1956. október 23. szelleme. Ő ennek nyomát sem látja. De azt látja, hogy ebben a népben ott él 1957 tavaszának megalkuvása és meghunyászkodása. Az ügyetlenebbek ezt közönnyel, az ügyesebbek fölényes távolságtartással vagy cinizmussal leplezik. Aki ez ellen hangot emel, azt lepisszegik, kioktatják vagy hátat fordítanak neki. Ha ez egyszer megváltozik, élni is lehet majd ebben az országban, nem csak túlélni. 

Majd a végső nagy titkába is beavatott engem. Ő ugyanis huszonöt éve Mikulás. Kelet-Magyarország senki által számon nem tartott városkáiba és falvaiba jár a gyerekekhez óvodákba, iskolákba, gyermekotthonokba. Vicces és megható történeteket mesélt Mikulás-életéről. Mert tudjam meg, mondta utastársam, Mikulásnak lenni egy hivatás. Ez nem kirakatmunka. Lehet, hogy a ruhája csak jelmez, a fellépése csak színjáték, de amit átad a gyerekeknek, az őszinte odafordulás és elfogadás. Figyelni kell rájuk és bátorítani őket, hogy merjenek a jóért tenni.
Nyár óta fontolgatom ennek a találkozásnak a megírását a társadalmi diskurzus fentebb jelzett paralitikussága miatt. Most, így év végén nem halogatom tovább. Elvégre egy Mikulással beszélgettem.



2016. december 6., kedd

Nicolas, sancte

Írta: Inkabringa


A tél beköszönte, a sötét, kopár fagyosság ellen az emberek mindenféle lelket melengető, fényt hozó praktikákat találtak ki. A decemberi mély sötétséget csak úgy lehet kibírni, hogy egyik ünnep a másikat éri. Az első lépcsőfok a sötét elleni vigaszhoz a Mikulás napja. Fárasztó, „púp a hátra” konzumünnep lehet ez is, ha valaki van oly botor, hogy azzá teszi, de kár a bóvlibörzébe elmerülni, mert a Mikulásnak csodája van még mindig.

Talán a leghosszabb ideje és legszélesebb körben tisztelt keresztény szent az a Miklós, aki Myra (a mai Törökország területén létezett) egykori püspökeként bejárta a Szentföldet, majd eljutott Bariba, Olaszországba. Ünnepelték és tömlöcbe vetették: a szentté váláshoz erre is szükség van. Csodatévő Miklósnak is nevezik, mert nemcsak a keresztény legendárium őrzi híres csodacselekedeteit, hanem még a 20. század is adott hozzá újakat, sőt, talán most is tulajdonítanak neki csodákat. Katolikusok, ortodoxok is egyik legfőbb szentjükként tisztelik.
Jánosréti oltár részlete (Magyar Nemzeti Galéria)
Miklós püspök, a hozzám hasonlóan vallástól nem érintetteknek is szimpatikus. Az önzetlen, érdek nélküli és viszonzást nem váró segítség mintapéldája. Úgy tűnik, hétköznapi viseletre manapság ez a hozzáállás nem praktikus, legalábbis erről igyekeznek meggyőzni bármerre nézek, de mint mentális-morális haute couture mindig mérce lesz. Miklós segített a hajósoknak, a kereskedőknek, a sörfőzőknek, a diákoknak, a gyerekeknek, a nélkülözőknek, megbocsátott a bűneiket megbánó tolvajoknak és felsorolni sem lehet, hogy az emberek milyen változatos csoportjai találták meg benne védőszentjüket.

A művészetek mindig is szeretetteljes figyelemmel fordultak Miklós püspök felé. Mesés csodatételei kifogyhatatlan témát adtak.

Személyes emlékem, ahogy a gyermekkor csodás Mikulás-élményei után huszonévesen, már felnőttként, rácsodálkoztam Szent Miklósra Rómában. A San Saba templom falán látható az a 11. vagy 12. századi freskó, ami Miklós egyik híres cselekedetét őrzi. Egy szegény ember három eladósorban levő lányát nem tudja férjhez adni hozomány hiányában. Anélkül sorsuk a prostitúció, de legalábbis ekként tartotta volna számon őket a társadalmi ítélethozatal. Miklós az éj leple alatt arannyal telt erszényeket dobott be házuk ablakán, megmentve így a jobb sorsra érdemes lányokat a megvetéstől. A történetet már ismertem, tetszett is, mert nem transzcendens csoda volt benne, amiben az isteni mindenhatóságot kell csodálnom és félnem, hanem egy empatikus, a másik emberre figyelő gesztus, a társadalmi korlátoltságokon való elegáns átnézés. Sokan megfestették ezt a történetet, többek között Masaccio és Fra Angelico is. Az egyébként is lenyűgöző San Saba templomban a sok száz éves freskóval szemben állva hirtelen rádöbbenéssel megértettem, miért Rómában vált ilyen eredeti hangú filmrendezővé Fellini.
San Saba (Róma)
Az ortodox egyházban is hatalmas tisztelete van mindmáig Szent Miklósnak. Még a legbrutálisabb sztálini időkben sem tudták és merték teljesen eltörölni a tiszteletét. Ismert az a történet, mely szerint a Kreml egyik tornyát kívülről díszítő Szent Miklós freskót Sztálin szigorú utasítására örökre el kellett tüntetni. Az építőmunkások azonban életüket is kockáztatva elfedték és lefestették, de nem semmisítették meg a freskót. Szent Miklóst, az elesettek, a nélkülözők, a bajban levők segítőjét, a hierarchia és érdek nélküli emberi egymás felé fordulás hírnökét még a féktelen kegyetlenségű Sztálin ellenében sem voltak hajlandók bántani. Később a freskót rekonstruálták és felújították. Bárcsak a Miklós püspök által hirdetett eszméket lehetne ilyen romolhatatlan technikákkal megőrizni és továbbvinni.
Szent Miklós freskó a Kreml egyik tornyán (Moszkva)
Albániában az iszlám vallás térhódítása idején is tartotta magát a Miklóshoz kötődő népi hagyomány. Az iszlám belátta a keresztény szenthez ragaszkodást, a keresztény egyház pedig eltűrte, hogy a szentje ünneplésébe számos kereszténység előtti hagyomány vegyült. Miklósnak fényt hozó szerepe van, égő gyertyát tesznek az ajtóba, hogy a viszályt és gonoszt elűzzék, az ajtót pedig nem zárják be, hogy a szent szabadon bemehessen. Miklós ünnepe a család békés együttlétének, a közös lakomáknak az ideje, amikor mindenki kap egy szeletet a kenyérből, ami az összetartozást jelképezi.
Szent Miklóst ábrázoló 14. századi ikon (National Museum of Mediavel Art, Albánia)
Szent Miklós jól állja az idők próbáját. Olyan emberarcú szent, aki nem a földön túli elragadtatottságért vállalt mártíriumnak, hanem a segítőkész egymás felé fordulásnak, az emberek közötti együttműködésnek a példája. Talán nem véletlen, ahogy Koppenhágában egy Szent Miklósról elnevezett 12. században épült templom változott és alakult az idők folyamán, és mindig az emberek találkozásának helyszíne maradt. Az épület megélt római, gótikus és reneszánsz korszakokat, leégett, lerombolták, volt húspiac és múzeum. Most a kortárs művészetek megbecsült lakhelye.
Nikolaj Kunsthal (Koppenhága)
Szereti a zene is Szent Miklóst. Csodás katolikus és ortodox egyházi himnuszok sora bizonyítja ezt. Misét írt hozzá Haydn és Muszorgszkij. Benjamin Britten Szent Miklós kantátáját 1948-ban, az akkor induló Aldeburgh Fesztivál nyitányaként mutatták be. Britten úgy komponálta meg kórusra, húros hangszerekre, ütősökre és zongorára írt művét, hogy némi variációval akár amatőrök is előadhatják, énekelhetik, zenélhetik. Benjamin Britten a saját szakmájának keretein belül tökéletesen követte és megvalósította Miklós püspök embertől emberig érő empatikus és válogatás nélküli mások felé fordulását. Ha úgy vesszük, ez a kantátája egy Mikulás-ajándék a zenét hallgatni és művelni is szeretőknek.

A Miklós püspökhöz fűződő hagyományok közül világszerte legismertebb a gyerekek megajándékozása, és gyakorlatilag korra való tekintet nélkül az örömteli ínyencségek szeretetteljes közösségben elfogyasztott lakomája. Sok évszázados hagyomány ez, és ha nem rontja el az emberi gyarlóság, a téli sötétség elleni ellenszer maradhat további évszázadokra is.
Jan Steen: Het Sint Nicolaasfeest (Rijskmuseum, Amszterdam)
Badar dolog megmosolyogni azt, hogy a gyerekek Mikulás-maskarába öltözött nyugdíjas portás bácsikat bámulnak csodálva. Ott és akkor őszinte kapcsolat ez mindkét fél részéről. Főként azért badar dolog ezt lesajnálni, mert épp a felnőttek azok, akik képesek akár kevély, buta, önző és arrogáns érdekeket is odaadó lelkesedéssel szolgálni. A gyerekeknek még több eszük van, ők a Mikulást csodálják. Vigyázat, mert ez nem csalás, itt tényleg varázslat történik. Csak a szemüket figyeljük.