Írta: Inkabringa
A Mikulás felnőttként is az egyik legkedvesebb ünnepem. Most is alig várom. Kedves magánünnepünk. Vallásos nem vagyok, de Szent Miklós tettei igazán lenyűgöznek. Erről már írtam a blogban ITT. A gyerekek még talán értik az üzenetét az öntelt, kérges lelkű felnőttekkel szemben.
Épp ezért döbbenten olvastam, hogy kis hazánk egyik fura ura felháborodott, hogy a Mikulást, „gyermekeink legkedvesebb ünnepét” is megzavarják. Egy másik politikus meg attól borult ki, hogy a járvány miatt nem parádézhat az iskolai Mikulás ünnepen.
Erről pedig eszembe jutott egy régi Mikulás-történet.
Több mint tíz évvel ezelőtt történt ez az eset, 2010 decemberében. A mai országló urak hatalmának hajnalán. A médiahatóság audiovizuális pályázati intézményében dolgoztam. Megjegyzem, nem voltam elragadtatva ettől a műintézménytől, akkor döntöttem el, hogy ahova a politika (abban az értelemben, ahogy Magyarországon értelmezik: korrupció, manipuláció, rajongás, gyűlölködés, a valódi közügyek iránti teljes közöny) beteszi a lábát, én onnan távozom. Tíz éve hátrálok. Csak már nincs hova. Tény, hogy a hazai médiahatóság sosem volt egy matyó hímzés, de ami a 2010-es választások után jött, az minden addigit alulmúlt.
 |
| Fotó: Richard Kalvar |
A Mikulást minden évben megünnepeltük a munkahelyen. Az volt a szokásrend, hogy az új dolgozókat kérték fel Mikulásnak és krampusznak. Ez afféle beavatási szertartás volt. Abban az évben két lány lett a krampusz és egy ifjú jogász a Mikulás. Ezt az ünnepet mindenki szerette. Vidámság, nevetés, bolondozás, kuglóf, habos kakaó és a gyerekek tüneményes Mikulás-szeretete lengte át a teret. Most is erre készültünk. Senki nem sejtett semmit. Munkaidő után elhozzák majd a kicsiket, és lesz egy önfeledt délutánunk: erre készültünk. Nem így lett. Egy irodaépületet bérelt ez az intézmény a belvárosban, több szinten dolgoztunk. Délután jött a telefon, hogy a frissen kinevezett főnök egymás után hívja be az embereket és kirúgja őket. Olyanokat is, akik hosszú évek óta ott dolgoznak, speciális tudásuk és tapasztalatuk van, és a munkájukat mindenki elismeri. Teljes volt a döbbenet. Kitört a pánik. Mi, a Mikulás ünnepség szervezői, nem tudtuk, mit tegyünk. Egy órán belül itt lesznek a gyerekek, akiknek épp most rúgták ki a szüleit. Mindenki azt mondta, még a kirúgott szülők is, hogy a gyerekektől nem vehetjük el a Mikulást. Hetek óta ezt várják. Majd jött a hír, kirúgták a krampuszlányokat. Aztán robbant a bomba: kirúgták a Mikulást. A krampuszok vállalták így is, a gyerekek kedvéért, de az ifjú jogász feldúltan elviharzott, rá ne számítsunk. Igazi mészárlás zajlott egy óra alatt, majd a főnök hazament. Alig maradtunk, és akik maradtunk, nem tudtuk miért, és folytatódik-e a kirúgás. Fogalmunk nem volt róla, hogyan tudunk így majd dolgozni.
Az első gyerekek ekkor már megérkeztek. Csillogott a szemük, csupa mosoly volt az arcuk – nem lehetett azt mondani nekik, hogy most nem jön a Mikulás. Pedig nem találtunk másik Mikulást. Többen hazamentek, mások kiborultak és őrjöngtek vagy sírtak. A szó szoros értelmében használhatatlanok voltunk. Végső kétségbeesésünkben az irodaépület portását kértük meg, ő nem tartozott a mi cégünkhöz, legalább nyugodt volt. Egy fiatal srác, akinek csak a bulizáson meg a csajozáson járt az esze, a Mikulás szerepéhez nem volt semmi kedve. Addig dudorásztunk neki, hogy beleegyezett, meg aztán tetszett is neki, hogy minden nő hősként tekintett rá. Jó buli, majd elmeséli a haveroknak. Sebtében beöltöztek a krampuszlányok és a portásfiúból lett Mikulás. A gyerekek akkor már boldog izgalomban ott tolongtak a teremben.
Belépett a portásfiú, Mikulás jelmezben, a kicsik felugrottak a helyükről, ujjongva köszöntötték, persze akadt, aki sírva fakadt. Olyan érzelmi áradást senki nem tapasztalhat meg, mint egy Mikulás. A Mikulásunk lerogyott a székre és kinézett ránk: látszott rajta, hogy életében nem volt még így megijedve. Aztán zavartan köszönt, körbenézett, és akkor megértette, mi történt itt az előző órában. Látta a gyerekeket, mind őt nézték csillogó szemmel, várakozással, és látta a kisírt szemű, megalázott, kétségbeesett szüleiket. Egy pillanat alatt nőtt fel a szerepéhez, és vált nyegle srácból jóságos Mikulássá. A gyerekek, ahogy mindig, sorra elé járultak, énekeltek, verset szavaltak, átadták a rajzukat, amit neki, csakis neki készítettek, megsimogatták, elmondták mennyire várták és mennyire szeretik, és ígérték, jók lesznek. Mi, felnőttek, a könnyeinket nyeltük.
Hétfőn a főnök azt mondta, hogy elfelejtette, hogy aznap van a Mikulás, de ezt akkor sem halaszthatta volna el. Így kellett lennie, és ne aggódjunk, most egy ideig nyugalom lesz. Én akkor felmondtam, volt, aki később követett, nyilván a következő körben úgyis sorra kerültünk volna, ahogy a maradók közül mások is. Egyébként nem olyan soká az igazgatót is kirúgták, ennyi volt a feladata: a tisztogatás.
Ilyen emlékekkel a hátam mögött azt mondom, jobban teszik a mostani országló hatalom urai és hű csatlósaik, ha a Mikulásnak még a nevét sem ejtik ki, mert csak a szégyen marad utánuk.
De nem akarom komoran zárni ez a bejegyzést. Nemrég történt ugyanis egy Mikuláshoz illő csodás élmény. A családban van két kisgyerek, testvérek, egyikük óvodás, a másik bölcsődés. A Diótörő – életkorukhoz igazított - rövid történetét már diafilmről ismerik. Minap részleteket mutattunk nekik Csajkovszkij zenéjéből. Még sosem hallották. Nem számítottunk ilyen reakcióra. Amikor felcsendült a zene, a két gyereknek kerekre nyílt a szeme, az ámulat öröme jelent meg az arcukon. Egymás után hallgatták meg újra és újra a zenerészleteket, nem tudtak vele betelni. Lefekvésig minden Csajkovszkij zenéjéről szólt.
Most, Mikulást várva, a felnőtteknek is meg kellene próbálni úgy hallgatni Csajkovszkijt, ahogy a gyerekek teszik. Közben lehámozzák magukról az önteltség, önigazolás, a felnőtt mindentudás gőgjét, elengedik az összes sztereotípiát, haszonlesést, rosszindulatot, bosszúvágyat és megalkuvást, és próbálják megtalálni a lelkük mélyén megbújó, a világra nyitott szívvel rácsodálkozó kisgyereket.
És akkor eljön a Mikulás…
Kapcsolódó bejegyzés:
