Újévi koncert

Írta: Inkabringa


Hagyományos újévi koncertünk következik három tételben, egy ráadással.

Tegnap véget ért az óév, új esztendő következik. Egyébként meg vasárnap után hétfő. Egy évtől semmit nem lehet várni, mert az csak egy időszámítási kreálmány, várni és remélni csak magunktól és embertársainktól lehet. Ha így vesszük, akkor egyetlen jókívánságunk van erre az évre: tegyünk egy lépést afelé, amiről Kurt Vonnegut alábbi sorai szólnak. Ha nem lehet, akkor is.

„A Föld hátán több milliárd boldogan kiegyensúlyozott ember éldegélt. Boldogságuknak pedig az volt a forrása, hogy immár senki sem élt vissza a helyzetével.”  

Újévi koncertünkön elsőként egy olasz dalnok lép a porondra. Vinicio Caposseláról mondják, hogy az olasz Tom Waits, a legokosabb és legkülöncebb itáliai zenész. Jellemezték már mitológiai lényként, aki félig farkas, félig Proust. Leleményes Odüsszeuszként vitorlázik az olasz és más kultúrák zenéjében, (meg)értő iróniával és kreativitással. A legkülönbözőbb zenei műfajok ötvözésével eredeti hangzást és egyben rendkívül szimpatikus világra nyitott életszemléletet ad hallgatóinak. A barokk, reneszánsz, szürreális színházi hagyományok, a kabaré orfeum és a vásári farce-ok keverednek benne egyedivé. Mondták már róla azt is, hogy dalai antropológiai értekezések az emberi viselkedés két- (vagy inkább) sokarcúságáról. Egymagában többet tett az olasz kultúráért, mint a mindenkori fontoskodó kultúradöntnökök együttvéve. Korábban mi is írtunk már róla a blogban, nagy kedvencünk. Hamarosan végre Budapesten is koncertezik. Ebben a tekintetben elmondhatjuk, hogy ez az év jól kezdődik.

A most következő, Vinicio Capossela verziójában előadott dal eredetileg Matteo Salvatore szerzeménye, az olasz városi folklór máig nevezetes darabja, egyes elemzők szerint egy „egzisztencialista remekmű”. Ecco.

Idén sem fogjuk a zenét műfaji besorolások alapján hallgatni. Ez is egyfajta diszkrimináció, aki ilyesmit nem szívesen tesz, az sem a zenében, sem egyéb tekintetben nem a felcímkézett hovatartozást méricskéli. (Lehet, hogy idén ez már nem lesz trendi, de mi maradunk ilyen trendetlenek.) Újévi koncertünk második darabjaként a kortárs zene egyik mesterműve következik. John Cage Solo for Sliding Trombone című műve több mint ötven éves. Meglepő, szórakoztató, játékos, megunhatatlanul variálható műremek. A harsonaművészek aranyba foglalták Cage nevét, és valósággal megújította az akadémiákon a hangszer oktatását. Szeretik koncerteken elővezetni, bár kivételes hangszerismeretet, előadói képességeket és humorérzéket kíván. Cage nem óhajtott tótumfaktummá válni, sem a zenészekre, sem a hallgatókra nem akarta szigorúan ráerőltetni saját elképzeléseit. Nála az esetlegességnek, az előadói és befogadói szabadságnak is fontos szerepe volt, ráadásul nem félt zeneként kezelni a csendet. 

A világot sokan káoszosnak látják, amiben feltűrt ingujjal rendet kell vágni. Pedig talán nem is káosz ez, csak sokszínűség, sokhangúság, egyszerre jelen levőség. A Bixiga 70 fiatalokból álló brazil zenekar, akiket már citáltunk a blogban. Az újévi koncert harmadik részeként ők fogják megmutatni csodás zenei példázatukon keresztül, hogyan lesz a látszólagos kakofón káoszból felszabadító összhang és ritmus. Mi lenne, ha a világot nem az egyszerre menetelés, hanem a szamba ritmusa irányítaná? Egyszer ki kellene próbálni.

Újévi koncertünk ráadásaként egy francia jazzénekest idézünk ide ismét, volt már ő is a blogban. André Minvielle ül egy karosszékben és énekel. Hangszere egy üres nejlonzacskó, amiből annyi, de annyi van, most már valamit kezdeni kell velük, amíg az örökkévalóság után jó sokkal egyszer csak elbomlanak. Legyen belőlük addig is hangszer.

Köszönjük határokon innen és túl „trendetlen” blogunk olvasóinak kedves figyelmét!

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNUNK!

Amadindázás

Írta: Inkabringa

Az amadinda egy ugandai hangszer.

Az Amadinda pedig egy ütőhangszeres zenekar, akik idén ünneplik harmincadik születésnapjukat.

A kilencvenes évek legelején ültem be először koncertjükre.

Amit ott és akkor kaptam, azt hívhatjuk nyugodtan mézes madzagnak is.

Olyan elegáns könnyedséggel vontak be a kortárs zene bűvkörébe, amely lazaságot egyre nagyobbra értékelem.

A kortárs zene ugyanis nincs rajta a mindennapok zenei palettáján.

Aki bevallja, hogy hallgatja olykor, cipője orrával pöcköli, burkait fejtegeti, azt vagy sznob köldöknézőnek nézik, vagy zenetudósnak.

Aki egyik sem, meg másik sem, őt talán az Amadinda bódította el.

Van varázsuk, pedig csöppet sem erre figyelnek. Annyira különleges az a zenei világ, amibe elvezetik a hallgatóságukat, olyan sosem-látottak a hangszereik, olyan szellemesek a ritmusaik és mindezt olyan barátságos nyíltsággal nyújtják át, ami bizony bűverejű.

Így természetes léptekkel sétálunk a kortárs zene mezejére és ott nem aknákat találunk, hanem izgalmas, továbbcsatangolásra késztető élményeket.

Az Amadinda nemcsak a zenélést - dobolás-csörömpölést-csilingelést-kopácsolást - hanem a zene befogadását is egyértelművé teszi.

Nem misztikus, nem ködös, nem isteni csoda, nem vátesz, nem lángoló zsenialitás, dehogy, az Amadinda nem bánt minket ilyesmivel.

Az ő koncertjeiken a zene nyitott befogadást jelent, ami nem nélkülözheti a feszült figyelmet, az örökös értelmezést sem.

Csak közben nem kell belefulladnunk a fellengzősségbe, maradhatunk önmagunk, miközben minden kultúrfogyasztási buta konvenciót felejtünk.

Aki érez magában még némi nyitottságot a kortárs zene irányában, annak csak ajánlani tudom, hogy az Amadindával induljon el felfedezni ezt a világot.

A mézes madzag mindenkit gazdagon termő földekre, bő vizű folyókhoz tereli. Ez a világ a tradicionális indonéz vagy afrikai zenéktől John Cage-ig terjed. Csodás birodalom.

Az Amadinda ugyanis megmutatja, hogy az ütőhangszer nemcsak a dob, amit jó hangosan püfölünk, hanem az apró csilingelőktől a legrafináltabb furcsa szerkezetekig minden belefér ebbe a kategóriába.

Három évtized alatt világhírű, számos módon elismert ütőhangszeres zenekarrá váltak.

A kortárs zene legjelentősebb magyar és nemzetközi zeneszerzői írtak darabot a számukra.

Ahogy Ligeti György a Síppal, dobbal, nádihegedűvel című kompozíciót, Weöres Sándor verseire. Nagy kedvencem, már említettem is a blogban.

Steve Reich, aki maga is ütőhangszeres képzettségű, és a kortárs zene fontos szereplője, a zenekar negyedszázados jubileumára írta a Mallet Quartetet.

John Cage ütőhangszerekre írott összes műveit lemezre játszotta az Amadinda. A mester pedig 1991-ben nekik dedikálta a FOUR4 című művét.

A koncertjeik igazi élményszámba mennek. A zene annyira széles és sokrétű, és ezek a rétegek olyan nemes eleggyé keverhetők, ahol a kontinensek folklórban gyökerező ritmusai szép szelíden (vagy épp groteszk csörömpöléssel) átvezetnek minket a kortárs ritmusokba.

Se sznob nyavalygásnak, sem ijedt szinkópa-figyelésnek nincs helye a koncertjeiken. Nyitottság és elfogulatlanság. Mint mindig, most is ez a titok nyitja. Így lehet felforgató, megrázó, vészterhes vagy épp groteszk és karikírozó a zene, megtaláljuk hozzá az utat.

A legizgalmasabb zenemű - John Cage

Írta: Inkabringa


John Cage a 20. századi zene felforgatója, feltalálója és megújítója. A kilencvenes évek elején az Amadinda Ütőegyüttes koncertjén hallottam először, akkor egy olyan művét adták elő, melynek egy pontján bekapcsolják a rádiót. Ez a partitúrában is szereplő szerzői utasítás. Akkor épp egy unalmas hírolvasás ment, de volt olyan előadás, amikor az aranyér kezeléséről értekezett valaki a rádióban. 

John Cage kétségkívül legdöbbenetesebb erejű szerzeménye a 4' 33" című darabja. A 20. század közepén, két hatalmas világégést követően alkotta meg. Számtalan elemzése és interpretációja látott már napvilágot. A legjelentősebb előadók, zenekarok, komoly-és könnyűzenészek adták elő David Tudortól Frank Zappáig. 

Aki ismeri, az tudja, hogy a végtelen birodalmába (avagy a végtelen zavarba) léphetünk ezzel a művel. Aki még nem hallotta, annak csak azt ajánlhatom, hogy ne csak belehallgasson. Ezt a művet az első pillanattól az utolsóig végig kell hallgatni.