Luzitán dal – a fadótól a világhimnuszig

 Írta: Inkabringa

Mindenkinek kívánjuk, hogy éljen boldogan, ahogy neki jó, és kérjük, minket is hagyjanak élni boldogan, ahogy nekünk jó. Mennyivel barátságosabb lenne így a Föld nevű bolygó.

A provincializmus a saját életterén, értékrendszerén és gondolkodásmódján kívüliek tudását és tapasztalatát kétségbe vonja, negligálja vagy egyenesen kiiktatandó ellenségként kezeli. Ez olyan járvány kis hazánkban, ami évszázadok óta pusztít, egyik nemzedék örökíti tovább a másiknak. A provincializmus ellenszerét még nem ismerjük, de a zene segíthet. A portugálok zenéi bizonyosan. Varázsosan barátságos világ, ablak a világra. Tárjuk ki szélesre. 

Hogy a nagy magyar magunkkal elfoglaltság oltárára is tegyek valamit, azzal kezdem, hogy a Mao Morta avantgarde rockzenekar - egyik kultegyüttese a portugáloknak évtizedek óta - az 1990-es évek legelején megénekelte Budapestet is, sok más nagyvárossal együtt. Állítólag nagy siker lett a dal. (ITT hallható.) A dalban megemlítik az akkoriban még gyakori Trabantot, de főként azt, hogy Budapesten mindenhol szól a rock and roll és szépek a nők. Érdekes lenne megtudni, hogy harminc évvel ezelőtt fellendült-e a dal nyomán a portugál turisták aránya Budapesten. De most már mindenki engedje el a provinciális korlátot és próbálja nézni és hallgatni a világot elfogulatlanul. Az óceánparti portugálok segítenek ebben.

A portugál zene izgalmas világ. Mindenkinek először a fado jut eszébe. Nem is véletlenül. A fado mindmáig termő talaja a portugál zenének. A definíciót mindenki ismeri: városi műfaj, gitárkíséretes énekszóval adják elő és legfőbb jellemzője az elvágyódás, sóvárgás és melankólia, vagyis a saudade. Én sosem éreztem depresszív zenének a fadót, inkább olyannak, ami a lelkünk mélyére kúszik, mint egy perzselő pillantással kísért kortynyi finom bor.

A fadót igazán Lisszabonban értettem meg. A zegzugos utcáiból, több évszázados épületeiből, még a Tejo hullámaiból is árad a fado. Ebben persze jól felfogott turisztikai megfontolások is vannak, de a fado Lisszabonban nem pusztán marketing. Lisszabont játékos, csábító, barátságos és bizalmat ébresztő városnak láttam. Bár az utcakőből is fado árad, de mégsem hamvába holt, melankóliába hullott népnek tűntek az ott élők. Épp ellenkezőleg.

A fado a fiataloktól az aggastyánokig mindenkié a portugáloknál. A lisszaboni Fado Múzeum pedig Európa, de talán a világ egyik legjobb zenei múzeuma. Amalia Rodrigues örökké fénylő nemzeti dívájuk. Temetésekor három napos nemzeti gyászt tartottak és húsz évvel a halála után sem csökken a kultusza, amit nem hatalmi szóval táplálnak, hanem ott él a portugálok mindennapjaiban. Életemben nem láttam még ilyen erős hatást. Amalia Rodrigues igazán meg tudta mutatni, mi az a saudade (például ITT). Számos dalban énekelte meg a fado bölcsőjét, a varázslatos Lisszabont is (például ITT), Lisszabon pedig számos dalban énekli meg őt. (Példa ITT). Ő tette világhíressé a fadót és egyben át is alakította. A fado egymást érő nemzedékei, a legfiatalabbak és a veteránok, a hivatásosak és amatőrök kivétel nélkül Amalia Rodrigues köpenyéből bújtak elő. 

A portugálok küzdenek a fadóért a kommercializálódás és a tradíciók megújításának határmezsgyéjén. Vannak világsztárjaik, mint Mariza vagy a Madredeus. A fado egyrészt kulturális exportcikk, turistavonzó látványosság, rivaldafényes professzionalizmus, másrészt a hétköznapi emberek érzéseinek közösségben való eléneklésének eszköze, egyféle terápia, amit a máig népszerű amatőr fado klubok is bizonyítanak. (Példa ITT) Aki kíváncsi, hogyan működik a gyakorlati zeneterápia, látogassa Lisszabon amatőr fado klubjait.

Egy zenekutató írta, hogy a fado olyan érzésekről énekel, amit a világ minden pontján ismernek, legfeljebb nincs rá szavuk. Történelmi-kulturális okok miatt bizonyos érzések kifejezése háttérbe szorulhat egy adott kultúrában, de ha egy másik kultúrában halljuk, ráismerünk, hiszen egyetemes emberi érzés, csak zavarba jövünk tőle. Nyitottság kell a befogadásához. A fado és a saudade nem azt jelenti, hogy a portugálok megállás nélkül búbánatosak, és egyébként sem minden fado búsongó, hanem azt, hogy nem félnek kifejezni a melankóliájukat sem, és ez segít nekik az élet örömeinek teljes megélésében. Én úgy tapasztaltam, hogy nagyon is szeretik élvezni az életet. Megjegyzem, aki az óceán partján áll, óhatatlanul érzi a világba vágyódást. A fado megérdemelne egy külön bejegyzést. Épp olyan értékes része az európai városi folklórnak, mint a görög rembetiko (bővebben ITT), hasonlóság is van közöttük.

A fado énekesnők számára Amalia Rodrigues az etalon, ez nem kérdés, pedig felsorolhatatlanul sokan vannak, de mindegyikük kicsit Amalia szeretne lenni. Közülük többen jártak már Budapesten, például Ana Moura, aki a nagyszínpadi fado dívája (ITT) vagy Cristina Branco, aki a fadót olykor jazz hangzással keveri (ITT) Persze vannak férfi fado énekesek is, mint Camané és sokan mások (példa ITT), de akár férfiak, akár nők, előbb-utóbb mindegyikük énekel Amalia Rodrigues dalaiból.

A fado a 21. századi nemzedékeket is ellenállhatatlanul vonzza. A Deolinda „neofado” zenekar a fado és a tradicionális portugál zene elemeit laza könnyedséggel használja az élet örömeinek megéneklésére. (Példa ITT és ITT). A Deolindától nem áll távol a társadalomkritika és az irónia sem, és szeretik megénekelni az élet élvezeteit. Mindezek nem számítanak túlságos ritkaságnak és különösebben ördögtől valónak sem a portugál zenében.

Egy cselekvő, döntésképes és gondolkodó állampolgár véleményt nyilvánít a társadalmi anomáliákról. Ez a világ legtermészetesebb dolga, vagyis annak kéne lennie. Minden bizonnyal így gondolkodik erről a Primitive Reason is. A ska, reggae, funky, jazz, punk és a csodálatos afrikai ritmusok nemes elegye adja kivételesen energikus zenéjük alapját. A Hipocrita című daluk nagy kedvencem. Nem azért, mintha kis hazánkban lenne egyetlen hipokrita is, hogy is mernék ilyet gondolni, hanem azért, mert nagyon jól lehet rá táncolni. De van daluk a hatalom elnyomó manipulációiról (ITT), sőt az indiánokról is (szívem dobban), akik példái a hatalmi elnyomás ellenében megőrzött méltóságnak és emberhez méltó tudásnak. (ITT) Íme, Európa nemes oldala.

A portugálok évtizedekig éltek Salazar diktatúrájában. Politikai véleménynyilvánításuk miatt sokan elvesztették megélhetésüket, állandó hatalmi presszió alatt éltek, netán börtönbe kerültek, vagy száműzetésbe kényszerültek. 

Van egy kultikus dal, ami minden portugál számára egyformán kedves: Zeca Afonso dala, a Grandola vila morena. 1974-ben ez a dal volt a kezdőpontja az évtizedekig tartó diktatúra megtörésének. A rádióban – a szigorú cenzúrát kijátszva – egy adott időpontban megszólalt a Grandola vila morena és ez volt a titkos jel a beavatottaknak a forradalom kezdetéhez. Ennek még most is romantikája van. Társadalmi romantikára minden országnak szüksége lenne. Én még nem értem meg ilyet. Talán azért, mert a mi kis hazánkban mindenki jóságos és becsületes, csak a más véleményen levőket szeretné egy kanál vízbe fojtani. Ez könnyen válhat kezelhetetlen gyűlöletté. Közös nevező nélkül nincs esélye sem a társadalmi romantikának, sem a társadalmi egységnek.

A portugáloknak sikerült a társadalmi romantika. 1974. április 25-én a katonaság elüldözte a kormányt. Az emberek utcára tódultak, a katonákat és rendőröket ölelgették és vállukra emelték, a ruháikra és a puskacsövekbe szegfűt tűztek. A szegfűs forradalom unikumát az adja, hogy a katonai vezetők betartották az ígéretüket, és valóban átadták a hatalmat a demokratikus átalakításhoz. Ez ritkaság a világtörténelemben. Portugália akkorra már nem világhódító birodalom, hanem egy kicsinyke, elszegényedett ország, a diktatúra által megfélemlített néppel, de mégis lerázták magukról a koloncot. A portugálok forradalma unikális azért is, mert nem a forradalmakra általában jellemző hősies vérontásról, hanem az elnyomó hatalommal szemben egymásra találó társadalomról szólt. Van-e még egy forradalom, amit úgy örökítettek meg, mint Hein Semke festményén? Bámulatos.

Hein Semke: 1974. április 25.

Zeca Afonso dalát azóta rengetegen énekelték: Amalia Rodrigues, José Saramago, nemzetközi hírű férfikórus, valamint minden rendű és rangú portugál, még a karantén idején is (ITT). Bárki, bárhogyan, bárhol énekli, döbbenetes ereje van. A Grandola vila morena olyan fontos dala Európának, sőt a világnak, mint az olasz Bella ciao. Legalábbis azoknak, akiknek a társadalmi szabadság fontosabb a provinciális konformizmusnál. ITT például lengyelül éneklik a portugál Grandola vila morena-t, ITT pedig az olasz Bella ciao-t portugál nyelven éneklik a saját szabadságukért küzdő brazilok. Ilyen kerek is lehet a világ.

Portugália az óceán partján fekszik. Kiáramlottak a világba és beáramlott hozzájuk a világ. Ez hihetetlen gazdaggá teszi a zenéjüket és kultúrájukat.

Terrakota

A Terrakota koncertezett már valamikor Magyarországon, csak én sajnos nem voltam ott. Valószínűsítem, hogy a koncertjeiken felrepül a publikum lelke a sztratoszféráig. (Példa ITT) A zenéjükben didzseridu, szitár, afrikai hangszerek és különféle zenei hatások keverednek. A máltai Tribali és a brazil Bixiga 70 (mindkét zenekart említettem már a blogban) testvére a portugál Terrakota. A világot átölelő frissesség közös bennük. Ha valaki igazán élvezni akarja a táncot, akkor először brazil és afrikai táncokat tanuljon, és örök életére érezni fogja a Föld ritmusát. Tudja ezt a Terrakota is. (Példa ITT) A több ezer éves indiai zene színe elé csak a legnagyobb tisztelettel és alázatos tudásvággyal járulhat a süvölvény Európa. Ezt is tudja a Terrakota, (ITT), bár évszázadokkal ezelőtt még nem tudták a nagyravágyó világhódító portugálok. A történelem azért van, hogy tanuljunk belőle. A Terrakota Illegal című dala a társadalmi állásfoglalása mellett olyan vérpezsdítő zene, hogy körbetáncolhatjuk rá a Földet.  A Social Insecurity-t pedig világhimnusszá kellene tenni. Egyébként is régi álmom egy olyan himnusz, ami nem vigyázzban álló feszengésre, hanem fesztelen táncra készteti az embereket.

A portugál zene icinyke-picinyke szeletkéje, amit most megmutattam. Izgalmas, barátságos világ. Ha Lisszabonban megállunk az óceán felé futó Tejo partján, úgy érezhetjük, ez az a hely, ahonnan beláthatjuk a világot. A hely, ahol elbújhatunk és mégis a világ részei maradunk. Bizton állítom, hogy a kirekesztő provincializmus ellen hatásos vakcina lehet Portugália zenei világkavalkádja.

Kapcsolódó bejegyzések: 

Tündöklő pop-art

A rembetiko - egy "bűnös" zene története

Újévi koncert

Írta: Inkabringa


Hagyományos újévi koncertünk következik három tételben, egy ráadással.

Tegnap véget ért az óév, új esztendő következik. Egyébként meg vasárnap után hétfő. Egy évtől semmit nem lehet várni, mert az csak egy időszámítási kreálmány, várni és remélni csak magunktól és embertársainktól lehet. Ha így vesszük, akkor egyetlen jókívánságunk van erre az évre: tegyünk egy lépést afelé, amiről Kurt Vonnegut alábbi sorai szólnak. Ha nem lehet, akkor is.

„A Föld hátán több milliárd boldogan kiegyensúlyozott ember éldegélt. Boldogságuknak pedig az volt a forrása, hogy immár senki sem élt vissza a helyzetével.”  

Újévi koncertünkön elsőként egy olasz dalnok lép a porondra. Vinicio Caposseláról mondják, hogy az olasz Tom Waits, a legokosabb és legkülöncebb itáliai zenész. Jellemezték már mitológiai lényként, aki félig farkas, félig Proust. Leleményes Odüsszeuszként vitorlázik az olasz és más kultúrák zenéjében, (meg)értő iróniával és kreativitással. A legkülönbözőbb zenei műfajok ötvözésével eredeti hangzást és egyben rendkívül szimpatikus világra nyitott életszemléletet ad hallgatóinak. A barokk, reneszánsz, szürreális színházi hagyományok, a kabaré orfeum és a vásári farce-ok keverednek benne egyedivé. Mondták már róla azt is, hogy dalai antropológiai értekezések az emberi viselkedés két- (vagy inkább) sokarcúságáról. Egymagában többet tett az olasz kultúráért, mint a mindenkori fontoskodó kultúradöntnökök együttvéve. Korábban mi is írtunk már róla a blogban, nagy kedvencünk. Hamarosan végre Budapesten is koncertezik. Ebben a tekintetben elmondhatjuk, hogy ez az év jól kezdődik.

A most következő, Vinicio Capossela verziójában előadott dal eredetileg Matteo Salvatore szerzeménye, az olasz városi folklór máig nevezetes darabja, egyes elemzők szerint egy „egzisztencialista remekmű”. Ecco.

Idén sem fogjuk a zenét műfaji besorolások alapján hallgatni. Ez is egyfajta diszkrimináció, aki ilyesmit nem szívesen tesz, az sem a zenében, sem egyéb tekintetben nem a felcímkézett hovatartozást méricskéli. (Lehet, hogy idén ez már nem lesz trendi, de mi maradunk ilyen trendetlenek.) Újévi koncertünk második darabjaként a kortárs zene egyik mesterműve következik. John Cage Solo for Sliding Trombone című műve több mint ötven éves. Meglepő, szórakoztató, játékos, megunhatatlanul variálható műremek. A harsonaművészek aranyba foglalták Cage nevét, és valósággal megújította az akadémiákon a hangszer oktatását. Szeretik koncerteken elővezetni, bár kivételes hangszerismeretet, előadói képességeket és humorérzéket kíván. Cage nem óhajtott tótumfaktummá válni, sem a zenészekre, sem a hallgatókra nem akarta szigorúan ráerőltetni saját elképzeléseit. Nála az esetlegességnek, az előadói és befogadói szabadságnak is fontos szerepe volt, ráadásul nem félt zeneként kezelni a csendet. 

A világot sokan káoszosnak látják, amiben feltűrt ingujjal rendet kell vágni. Pedig talán nem is káosz ez, csak sokszínűség, sokhangúság, egyszerre jelen levőség. A Bixiga 70 fiatalokból álló brazil zenekar, akiket már citáltunk a blogban. Az újévi koncert harmadik részeként ők fogják megmutatni csodás zenei példázatukon keresztül, hogyan lesz a látszólagos kakofón káoszból felszabadító összhang és ritmus. Mi lenne, ha a világot nem az egyszerre menetelés, hanem a szamba ritmusa irányítaná? Egyszer ki kellene próbálni.

Újévi koncertünk ráadásaként egy francia jazzénekest idézünk ide ismét, volt már ő is a blogban. André Minvielle ül egy karosszékben és énekel. Hangszere egy üres nejlonzacskó, amiből annyi, de annyi van, most már valamit kezdeni kell velük, amíg az örökkévalóság után jó sokkal egyszer csak elbomlanak. Legyen belőlük addig is hangszer.

Köszönjük határokon innen és túl „trendetlen” blogunk olvasóinak kedves figyelmét!

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNUNK!

A szamba ereje

Írta: Inkabringa

A futball világbajnokság sokakat rabul ejt. (Közöttük van YGergely is.) Félreértés ne essen, a szép futballt én is szeretem nézni, de ez a bejegyzés mégsem erről szól.

Kalandozzunk inkább a bámulatos gazdagságú brazil zenében.

Úgy lehetett, hogy az égiek látták, hogy akár mérhetetlen fájdalom szakadt rájuk, akár hatalmas öröm, az emberek hörögve, üvöltve marcangolni kezdték egymást és önmagukat. Hogy némi nemes mederbe terelődjenek kezelhetetlenül áradó érzelmeik, lepottyantották nekik a zenét.

A zene embert megtartó szép haszontalanság.  Hiszen a természettől átszabott kő és fa véd a széltől-esőtől, de tömlöccé is válhat. A betűk leírhatják a világ bölcsességét, de lehet belőle sokaságot fegyelmező halálos ítéletet is fabrikálni.

A zene az emberiség egyetlen mentsége minden butaságára.

Kultúrakutatók és zenetudósok hada keresi régóta a titkát, mert a zene szelep az emberi hübriszen. Nyitottságot, szellős felszabadultságot, a különbözők élvezetes keveredését nyújtja.

Kasztba és kalodába zárására persze mindig voltak és lesznek hiábavaló kísérletek.

A brazil zene az önfeledt kultúrakeveredésnek gyönyörű példája. Gazdag, burjánzó, nyitott, befogadó és elfogadó.

Mivel én szelíd dacossággal mindenféle zártkörű kasztimádást ellenzek, ezért arra biztatom a fanatikus trendkövetőket és a finnyás sznobokat is, de még azt is, aki nem ismeri a kottát, netán botfülű és botlábú: hallgasson brazil zenét.

Akinek kékvérű jégkockák úszkálnak az ereiben, annak is ritmusra mozdul majd keze-lába, válla-csípője, és ha ezek között némi összhang van, az már táncnak nevezhető. 

Életteli dallamok, mint például ez is ITT. 

A brazil zene három kultúra – csöppet sem meghitt és egyenrangú – találkozásából sarjadt. Az európai kultúra csodálatos, azonban egyetlen értéknek és mértéknek hitte önmagát. Az európaiak hurcolták Amerika földjére rabszolgaként fekete Afrika kultúráját. Brazília pedig az ott élő őshonosok, az afrikai rabszolgák és az európai fehérek hangjaiból csodás gazdagságú zenei kultúrát hozott létre.

Szép példája annak, hogyan lehet az elnyomásból, gyötrelemből is valami életigenlő értéket csiholni. Életkedv nélkül ugyanis nincs cselekvés, a csüggedt kétségbeesés csak tehetetlenséghez vezet.

Egyik zenei szimbóluma e hármas kultúrakereszteződésnek az AKA Trio: egy európai fehér (Antonio Forcione), egy fekete afrikai (Seckou Keita) és egy brazil (Adriano Adewale) közös muzsikája.

A brazil zenének alapja a mindenen átsegítő életöröm. Miközben nagy fájdalmakról is szól, de nem nyafog, nem lamentál, nem vádaskodik. A brazil zene vállaltan szereti az életet, elfogadja a halált, ügyet sem vet a korlátokat építő gőgre.

Ilyen zene a Rio de Janeiro sajátos zenei/nyelvi dialektusát őrző choro, melynek szövegei bánatosak, fájdalommal teltek. Az európai fájdalomhoz a dübörgő fenséggel hömpölygő, avagy panaszosan elhaló zene illik. A choro zenéje viszont vidám, pergő ritmusú, bármily szomorúság is az alapja. Könnyes mosoly.

A brazil zene mindig képes megújulni. Ezért szereti annyira a jazz, mert virgonc kreativitás és improvizáció van benne. Ezért hat termékenyítően a komolyzenére, mert különleges gazdagságú a harmónia- és ritmusvilága. Ezért örök forrása a populáris zenének, mert kirobbanó energiákat rejt magában.

A brazil zenének két világhíressége van: a szamba és a bossa nova.

A szamba a behurcolt afrikai rabszolgák zenéjéből és rabláncra vert táncából vált a nagyvilág táncparkettjeinek is kedvelt műsorszámává.

Bahia, 1860

A szamba Brazília védjegye. Mondhatnánk, hogy „brazilikum”. Egy biztos, a szamba képes volt arra, amire politikusok, tudósok, ideológusok hada sohasem: egyesíteni tudta Brazíliát. A szambát társadalmi hovatartozástól függetlenül a favelák nyomorgói és a legcsiszoltabb ízlésű elit is a magáénak érzi. Féltve őrzött közös büszkeségük.

A karnevál és a szamba a Világörökség része, minden évben még a magyar híradásokba is bekerül, pedig nálunk igazán nagy divatja van a magunkkal foglalkozásnak.

A szamba a rabszolgaság évszázadai alatt forrt ki különálló zenei stílussá és tánccá. Alapja állítólag, hogy a vasba vert lábak nem mozoghattak, ezt kompenzálták az afrikai rabszolgák csípőmozgással. Mostanra már az egész világ így szeretne riszálni.

Kezdetben ez nem volt ilyen egyértelmű, mert az európai fehér középosztály szavakat sem talált a felháborodástól, a szamba buja, romlásba vivő, hipnotikus ritmusától. Aztán az 1950-es évekre kialakult az európai táncversenyekre szelídített változata is, melynek nézése közben a zsűrinek nem kellett a selyemingébe izzadnia.

A 19. században és a 20. század elején a szamba még inkább a húros hangszerekre és nem az ütőhangszeres kíséretre építő zene volt. Táncolni erre is nagyon jól lehet. Szeretik, zenélik mai napig a brazilok.

A 20. században gombamód szaporodó szamba iskolák, és a karneválok hatására a szamba alapját már az ütőhangszerek ritmusa határozta meg. Ez a gyors tempójú, dús ritmusú afrikai eredetű dobstílus a batucada. A karneválokon szamba nincs már nélküle.

Seu Jorge jelenleg Brazília egyik legismertebb zenésze. A világ minden pontján koncertezik, világsztárokkal zenélget, közben filmekben szerepel (pl. Kaurismäkinál és az Isten városában is), de ha a külhoni színpadokról hazatér, odaadással játssza a szamba iskolákban és klubokban a brazil zenét.

A bossa nova a szambából fejlődött ki, de egyéb zenei hatások is érték, nem kevés európai közöttük. A bossa nova akkor jött létre, amikor Brazília éledezni kezdett Vargas tábornok diktatúrájából.

Az 1950/60-as években gazdasági és társadalmi fellendülés ment végbe az országban. Jelentősen javult az oktatás helyzete, kétszer is nyert világbajnokságon a brazil futball és még egy világhódító zene is kigördült e gyümölcshozó évtizedből.

Ahogy Brazíliában emlegetik, a bossa nova olyan, mintha egy ideális civilizáció alkotása lenne, ahol egyenrangúnak tekintik egymást a kultúrák. Az egyoldalú adok-veszeket egy bossa nova erejére felváltotta a kölcsönösség.

Míg a szamba a rabszolgák elnyomásából, a bossa nova a közép- és felsőosztály jólétéből jött a világra. Szövegei szép lányokról, tengerről, szerelemről, elvágyódásról szóltak. Átlengi az a bizonyos saudade érzés, ami a portugál fadót és a görög rembetikót is.

Leghíresebbje a Garota de Ipanema, e dalról, szerzőiről, előadóiról, sőt magáról a dalt ihlető lányról is köteteket írtak már tele. A brazilok szerint csak portugálul igazi bossa nova, a híressé vált angol fordításban katonai indulónak hat. Ennek megítéléséhez egy európainak nem elég vájt a füle.

A bossa nova rendkívül csipkézett harmóniákból áll, ellentétben a szamba ritmusosságával. A jazz zenével hamar egymásra találtak. Legjobb példa Stan Getz és João Gilberto együttműködése.

Az értő brazilok szerint az igazán jó bossa nova énekstílus inkább a beszédmódhoz közelítő, és sosem lehet hangosan áradó, mert könnyen giccsbe csúszik.

Amikor a hatvanas évtized közepén megszűnt a rövidke szendvics-demokrácia és ismét egy katonai diktatúra következett, a bossa nova hangütése egészen megváltozott. Ahogy a görög rembetiko, úgy a bossa nova szövegek is egyre kritikusabban reagáltak a társadalmi egyenlőtlenségekre és igazságtalanságokra. A saudade társadalmivá vált.

A szamba, a choro és a bossa nova alkotója, alapja, ringató bölcsője a brazil zenei kultúrának. A komolyzenészek, a popsztárok, a jazzisták és az experimentális zene alkotói is, bármily rétegzett zenei tudással is rendelkeznek, ebből merítik ihletüket.

Kétségkívül Brazília legismertebb 20. századi zeneszerzője Heitor Villa-Lobos.

Nagy és egyenetlen életművet hagyott maga után. Vannak azonban olyan művei, amiről már korabeli kritikusai és mai méltatói is állítják, hogy kihallható belőle az esőerdők és a betörő civilizáció drámája.

Villa-Lobos azt nyilatkozta egyszer, hogy első zenei harmóniáit Brazília térképéről olvasta le.

Miután Párizsban megtanult mindent, amit a fehér ember a zenéről tud, hazatért Brazíliába és belevetette magát az esőerdők, a riói utcák és a tengerpartok zenéjébe.

A két nemes tudásanyagot összegyúrta és ebből Brazília máig fontos kortárs zenéje lett. A barokk, a klasszikus és a kortárs zenei hangzások mögött ott lüktet benne a szamba ritmusa és a choro mosolygós fájdalma.

A mai brazil fiatalok ezerirányú zenei érdeklődése is végtelen variációjú, izgalmas produkciókat ad a világnak.

A Bixiga 70 például a jazz big bandek hangszer arzenálját vegyíti pezsgő szellemességgel a szamba ritmusával.

A Metá Metá a legszebb brazil zenei hagyományokra épít, és mindezt szenzációsan keveri a jazz elemeivel és némi punk hangzással.

Rendkívül praktikus kor a miénk, mindenből szeret hasznot húzni. Vajon mit tudunk profitálni a brazil zenéből?

Talán azt, hogy nem kell annyira komolyan venni magunkat, mert abból csak lankadt sebnyalogatás vagy undok ármány lesz. Ámde annál inkább kell figyelni másokra, mert a nyitottság gazdagít.

Az etológusok állítják, az ember az egyik leginkább együttműködésre képes faj.

A brazil zene mély elnyomásból is kisarjadó vitalitásának titka, hogy történhetett bármi, megőrizte a világ sokféleségének, a kultúrák keveredésének örömét. Minden csak így megy előre: tárt kapuk a világra és egy csipet életkedv.

Ez olyan kézenfekvő és mégis folyton elfelejtjük.