Keresés ebben a blogban

2013. szeptember 29., vasárnap

Róma, fénylő könyvbarlangok - 1. rész

Írta: YGergely


Róma fényei lehetnek könyvek is. Kicsit keresni kell őket...
Könyvtáraknak sehol sem a napfény adja varázsát. Rómában még kevésbé, mint másutt, mert a barokk paloták termei nagyrészt sötétek, főleg az alagsori vagy földszinti termeké. De ha magas emeletre került a könyvtár, és vannak benne pompás, nagy olvasótermek, akkor is kicsiny ablakok fogadnak, és a legtöbb ablakon rács. Félhomályos világ tudósoknak: így emlékszem a híres római szakkönyvtárakra. Nehéz ezekbe bejutni. A ritka gyűjteményekhez engedély kell, s ha már ott az ember, először szájtátva a palotát csodálja belülről, az előcsarnokot, lépcsősorokat, folyosórendszert, alig marad figyelme a könyvre…


Gyakran mentem a városi könyvtárhálózat fiókjaiba napi olvasmányt, újdonságot, folyóiratokat, friss izgalmakat keresni. Ritkán járt nekik barokk épület, viszont majd mindig kényelmetlen, félhomályos, szűkös helyekre zsúfolódtak. Világos ott sem volt, az égbolt egyikből sem látszott. Lehet, hogy a könyvtárnak eredendően és mindig ilyennek kell lennie, lehet, hogy igazi kutató be sem lépne másfélébe (tudósok és fóliánsok rosszul tűrik a fényt), és lehet, hogy másnak nem hiányzott – Rómában úgyis van kívül bőségesen. Nekem mindig hiányzott, de tág, fényes könyvtártermet soha nem találtam, mindenhol csak lámpafényt nappal.


Egy könyvtár kivételével. Ennek az egynek a fénye napsütéses tavaszt hoz még télen is, emléke átsugárzik minden római könyvtárra. Úgy hívták: Casa delle Letterature, Irodalmak Háza. Narancsfa várt belül, nemcsak irodalom.


Szerencsés Róma-járó, aki még ismerte a Casa delle Letterature főépületének a könyvtárát. A város egyik legszebb kis terén (Piazza dell’Orologio), toronyórás palota földszintjén volt az a könyvtár. A palotát évek óta folyamatosan restaurálták, tornyán a tér nevét adó Orologio rég megállt.


Ez illik Rómához, itt az időt nem sietősen mérik, soha óra itt még nem járt pontosan. Azt viszont nehezen tudom elfogadni, hogy a teret hosszú évekig elzárták, még mellékutcáit is.

Casa delle Letterature

Palotáit vastraverzek rútítják, a legfőbb római Pirandello-játszó színház (távolról a Katona és a Kamra rokona) rejtett, nem-találom labirintuson át lelhető csak fel. Így tartott évekig. A színházról tudtam, a könyvtárról nem. Véletlenül fedeztem föl, és átléphettem egy tavaszibb világba. A vastraverzek, a labirintusok, építkezés-kerítések, fél-romhalmazok takarásában rejtve ott a Narancskönyvtár. Sehol nem olvastam így a nevét, emlegetni sem hallottam. A helybéli olvasók nyilván rég megszokták a kertben álló narancsfákat, nekik természetes, ők itt születtek.

Casa delle Letterature udvara

Belépsz a Narancskönyvtár kertjébe: március eleje van, télen, a tél elől menekültél ide Budapestről, és most kiülsz, ha felöltőben s nem hosszú időre is, de azért kiülsz a narancsfák alá a könyvtárpalota belső terén. Ott kívül a Toronyóra tere, itt belül a kinti építkezéstől majdnem láthatatlanul a napfényre nyíló könyvtárudvar. Palota ez a könyvtár, pázsit a kertjében… narancsfa az egész könyvtár. Megbámultam: érett narancsok hevertek a földön most, március elején. A napfény erősebb, mint idehaza, bár nem hónapokkal; az ég kékebb, bár nem óceánszín-fokozatokkal – és a narancs túléretten már a pázsiton.

Casa delle Letterature

Könyvtár vagy könyvesbolt? Nekem Rómában majdnem egyre ment. A könyvesboltokban nem kerestem napfényt, épp az vonzott, hogy a legjobbak éjfélig tartottak nyitva. A Fahrenheit 451 például, Giordano Bruno szobrának közelében.

Giordano Bruno szobra - Róma, Campo de'Fiori

A Bradbury-regény nyomán készült Truffaut-filmben lépnek színre az „élő könyvemberek”, akik szóról szóra megtanulnak egy-egy könyvet, hogy az elégetése után élve maradjon. A bolt neve erre utal, ezért van az egyik legnagyobb filmkönyv választéka, a magyar filmről is talál az ember valamit, ha nagyon keresgél.


Párizsban és Londonban talán több könyvember sétál, Rómában leginkább a Campo de’Fiori körül: itt van a legtöbb és legjobb kis könyvesbolt.

Campo de'Fiori

A Könyvbarlang, Grotta dei Libri legendás hely, de sajnos rég turista-bámuldává vált: akkor is talmi, ha néha kiváló dolgokra bukkanunk benne, mondjuk a Trastevere története hét kötetben, régi metszetekkel – a Fahrenheitben már évekkel előbb belelapoztam.

Fahrenheit 451 könyvesbolt

Sok olyan könyvesboltom van Rómában, ahol nem is jártam, csak elsétáltam előtte, méregettem, nekem való-e. Bizonyos La Strada nevű könyvesbolt, természetesen a Via Venetón és éjfélig nyitva: ott is filmkönyvek bőséggel. Szinte soha nem zár be, éjjel-nappal nyitva, hirdették – de én vasárnap dél körül futottam oda, épp zárva volt: ezután bojkottáltam. Sokkal több filmkönyvet találtam a saját környékemen, az Argentina és a Campo de’Fiori között (a Via Veneto meg véletlenül sem az én negyedem, Fellini filmhelyszínei ellenére sem az.) 


Nem lett negyedem a Vatikán melletti Borgo sem, amely pedig sok turistája és bóvlija ellenére is kicsit tán eredetibb, mint a Via Veneto. A Borgóban létezett egy Alberto Moraviáról elnevezett „irodalmi központ”, de mivel nem én fedeztem fel, mint az Orologión az Irodalmak Házát, ezért nem látogattam.


E centrumban egyik héten Marco Lodoli tartott előadást a prózaírás technikájáról. Később Andrea Camillerit és Dacia Marainit hirdették… beszéljenek békében. Legalábbis az utóbbi kettő, a tömegsikerű szerzők legyenek csak meg nélkülem.



Marco Lodoli Róma utcáinak és tereinek egyik ritka írója, hármuk közül természetesen ő maradt és marad teljesen ismeretlen magyarul…


Elveszni Rómában – Róma negyedeinek és rejtett arcának antológiája, ennek majd minden szerzője ismeretlen, kivéve Vincenzo Ceramit. Rómában Cerami állandóan előkerülő, színházi pódiumon, sőt időnként templomban felolvasó, minden vitán véleményformáló „megkerülhetetlen” író. Filmre vitték, vitatják. Rómaiként talán bosszantana, bár nem olyan rossz író.

Vincenzo Cerami

Itthon inkább azt kívánnám: fordítsák le még néhány könyvét, mert a mai olasz irodalom teljesen ismeretlenné vált.



Az Elveszni Rómában antológiát nem a Fahrenheit polcain, hanem a Feltrinelliben lapoztam végig megvásárlása előtt. A Feltrinelli egész a legutóbbi időkig a város legnagyobb könyváruháza volt: ha valamit feltétlenül meg kellett szerezni, mindenki itt kezdte. (Azóta a Trevi-kút közelében megnyílt a Mondadori nagy áruháza, több könyvük nincs ugyan, de nagyobb a mozgólépcsője és luxusbüféje.)


Feltrinelliből egyébként kettő is létezik: a „nemzetközi” (magyarul inkább idegen nyelvű) másfél megállónyira a Terminitől, az eredeti pedig itt, az Argentina téren. Nyitva szombat-vasárnap, unalmas esős deleken több folyóiratot végig lehet olvasni benne. Igaz, kényelmetlenül, ha úgy adódik, zsámolyon kuporogva. Italo Calvino plakátnagyságú mosolygós képe a bejárat fölött, nekem túl hivalgóan mosolyog: íróként nagyobb, mint reklámfotó-modellként.

Feltrinelli könyvesbolt

A Feltrinellinek nemcsak a Mondadori lehet riválisa, de a közeli Croce is. Ez az első látásra szürke, jellegtelen hely önálló fejezetre méltó. Egy kint tanuló magyar történészhallgató tanácsolta, válasszam törzshelyemmé: éjjel kettőig nyitva van, és fotelben lehet olvasni. Nahát, az nem valószínű, gondoltam, mert én még egy régi nagy májusi hideg eső óta nemszeretem viszonyba kerültem ezzel a Crocéval: zárva volt, én meg álltam az esőben.



A Feltrinelli, bármennyire pályaudvarszerű is, legalább esőben-hóban, éjjel-nappal nyitva van. Elöl talmi kötetek hevertek a tárlókon, a nagyterem polcain poros kötelező olvasmányok, hátul meg a rejtett filozófiai terem. Ott hátul a kevés asztalnál, mintha titkos terem volna, tudósfélék ültek bennfentesen kislámpa fényénél. Az egész boltot unalmasnak hittem sokáig, egész addig, míg rájöttem, mikor van az a röpke holtidő, mikor egy ideig üres a két fotel. Akkor gyorsan odaültem, és utána minden este, föl nem keltem volna éjfélig.

Feltrinelli könyvesbolt

2013. szeptember 25., szerda

Csilrólagzsa

Írta: Inkabringa



Ezt a szót Weöres Sándor kreálta a „csillag és rózsa násza” sorból.

A megmozdult szótár című versben Weöres sorokból, betűkből gyúrt össze addig sosem létezett szavakat.

Ezt a játékos teremtőerőt és fantáziát vette alapul a Petőfi Irodalmi Múzeum is, amikor centenáriumi kiállítást rendezett Weöres Sándor tiszteletére.
Az a jó Weöresben, hogy nem kell mindenféle felesleges mázat levakarni róla, hogy a költészetéig eljussunk. Nem hős, nem botránykő, nem mártír.

Róla csak a versei juthatnak eszünkbe. Van-e költő, akinek nem ez a leghőbb vágya?

A Petőfi Irodalmi Múzeumban mindig igényes kiállításokat láthatunk, amin az ötletek és az adott téma elmélyült ismerete és főként szeretete csillog át.
Egy irodalmi múzeumban például a szöveg textúrájában való elmélyedés és a látvány egymást erősítése a cél.
Jó olyan közegben lenni, ahol olyan emberek vannak, akiknek állandóan zsezseg az agyuk, egymásnak dobálják az ötleteket, és végül kikerekedik belőle egy mestermunka.

A megmozdult szótár című kiállítás mindazt magában foglalja, amiért Weöresre kíváncsiak vagyunk: vers, szavak, játék, ritmus és gondolat.

Felgyűrt ingujjal kell nekiveselkednünk Weöres verseinek, végigjátszani a sorok, strófák által sugallt ötletes útvesztőket. Nem állunk báván a falakat nézve, hanem ritmust kopogunk, térbeli elemeket hurcolunk, versszavakat tenyerünkben dédelgetve a helyükre viszünk.
Teszünk-veszünk, faragjuk a strófákat.
Aki egyszer ott volt, az biztosan még egyszer elmegy, aztán megint és ismét…
Igazi játékterem, függőséget okoz, alig bírjuk kivárni, hogy megint legyen egy-két szabad óránk, mert még van olyan vers, amit nem gyúrtunk össze, nem cincáltunk szét, nem kevertünk össze.

Aki elakad, mert a tömérdek versben nem ismeri ki magát, annak ott vannak a polcon a verskötetek. Leül egy fotelbe és olvashat.
Hiszen ez a lényeg.

A kiállítás elején egy fotó fogad minket a hároméves Weöres Sándorról. Lenyűgöző. Talán nem tiszteletlenség, ha azt mondom, már itt látszott, hogy ebből a tündérmanóból egyszer varázsló lesz.  

2013. szeptember 23., hétfő

Szívművelés – Baksa Soós János és a Kex

Írta: Inkabringa



A Kex együttes és Baksa Soós János különleges, tündéri jelenléte nekem már csak történelem.
Baksa Soós János
Valahogy mégsem tudom poros holmiként kezelni. Mindig is nagy hatással volt rám az eredetiségük és pofátlanságig menő öntörvényűségük.

Mindez még nem a klasszikus értelemben vett rock and roll életmód öntörvényűsége, az önpusztító világrombítás kifejezése volt. Nem a bevett társadalmi normák elleni lázadást képviselték.  

Inkább valami angyali könnyedségű, játékos, groteszk iróniába oltva egész egyszerűen semmibe vették a fennálló rendet.
Ez talán még nagyobb bűnnek számított, mint a nyílt ellenállás.

Ha van egy adott társadalmi norma, akkor a többség vagy mellette, vagy ellene teszi le a voksot. Mindenképp a társadalmi normához viszonyítva határozza meg önmagát, ennél fogva tudomásul veszi, és még akár lázadásával is megerősíti az uralkodó rendet/trendet.

A normákon való keresztülnézés, a teljes immunitás e normarendszerrel szemben talán a legvégső lázadási forma. Baksa Soós János és a Kex együttes nem kivonult a társadalomból, hanem pontosabb azt mondani, hogy egyáltalán nem vette figyelembe annak normáit a saját értékkereséseiben.

Ez így leírva egyszerűen hangzik. Végrehajtani kevesen képesek. Nem is tudom, hogy manapság van-e erre lehetőség. A materialitás túlságosan erősen köti mindenki gondolkodását. Még a függetlenség is birtoktárgy lesz lassan.

A Kex zenekar 1968 decemberétől 1971-ig létezett. Nagyjából két év, ami évtizedeken áthúzódó legendává vált. Volt bennük valami olyan vitalitás, abszurd játékosság, angyali irónia és elementáris szabadság, ami közönségüket lenyűgözte, és elképeszti az utókorukat is.
Kex
Kevés felvétel maradt róluk, pedig koncertjeik igazi performanszok voltak. A spontaneitás, improvizáció és a kifogyhatatlan játékosság adta az alapját.

Mindennek Baksa Soós János koron kívüli ironikusan angyali-gyermeki-varázslói jelenléte volt a mozgatója.
(Háromszor kezdődik el a felvétel és a hangminőség sem tökéletes, de érdemes végighallgatni.)

A Kex koncertjein sosem lehettem ott, ez már történelem. Baksa Soós Jánossal csupán két találkozásom volt eddig.

Egyszer, még kölyöklány koromban, az óbudai Zichy-kertben (a mai Kobuci helyszínén) egy Török Ádám koncerten láttam őt. A koncert előtt a színpad mellett észrevettünk egy színes maskarába öltözött fura fickót. Gondoltam, valami roadmunkás. Feltűnő jelenség volt, kétségtelen.

Aztán koncert közben Török Ádám bejelentette, hogy most következik Baksa Soós János. Majd felsétált a színpadra ez a fura színekben pompázó különös figura.
Baksa Soós János
Ámultam, nem ismertem rá, már nem az a húszéves fiú volt, akit a fotók őriztek. Megváltozott. Ott volt előttem egy legenda, egyike azoknak, aki mindig is nagyon érdekelt. Mesélt, bohóckodott, rögtönzött, ahogy tette ezt valamikor régen is.

Sokkal később egy bringatúrát csak a kedvéért szerveztünk meg a Velencei-tó körül. Székesfehérváron kiállítása volt Január Hercegnek, és elkerekeztünk oda, látni őt a munkáin keresztül.  

Az országból való távozása után kitűnt jóformán a magyar kulturális közéletből, olykor felbukkan, de nem az a nosztalgiázós típus. Sosem értette, miért is lett ekkora kultusz körülötte és a Kex körül, amikor ők sem ellenzékiek, sem rendszerellenesek, sem művészek nem akartak lenni. Csak viccelődtek, bohóckodtak, utat engedtek minden félelem nélkül a bennük levő önkifejezési vágynak. (Ugyanígy csodálkozott rá Méhes Marietta is több évtizedes távollét után a szintén rövid életű Trabant körüli kultuszra.)

Néhány éve egy kis rádióban Baksa Soós kétrészes hosszú interjút adott, elképesztően izgalmas és érdekes volt. Kerestem, már nincs nyoma a világhálón. Kár érte, aki hallotta, és őrzi e felvételt, tegye közzé, ha lehet. Készült a Kexről dokumentumfilm is Elszállt egy hajó a szélben címmel (rendezte: Kisfaludy András).

Amit a Kex képviselt, nemcsak korukban, hanem ma is egyedinek számít. Talán a Bizottság és néhány underground együttes tudta ezt a jelenlétet megvalósítani. Számomra ma Rutkai Bori képviseli leginkább ezt az abszurd játékosságot.

Baksa Soós János mai napig különös figura maradt. Őrzi a maga univerzumát. Mindegy, hogy ezt én is vallanám, hívéül szegődnék (dacos vagyok én ehhez), avagy épp ellenkezőleg, de mégis van benne valami egyedülvalóság. Nem magáévá tett egy eszmét, hanem kitalált magának egyet, amiben önazonosságát meg tudta őrizni.
Mi lehet ennél fontosabb az életben?

Valószínűleg reggelig tudnék beszélgetni vele az univerzumáról. Érdekelne, inspirálna, mert nem sablonos készterméket darál le újra és újra konok fanatizmussal. Merészen eltér a szokott útiránytól, mixeli magában a gondolkodás különféle módozatait, belepróbál az életbe. Ilyen embert látva mindig villan egyet a szemem.
Vannak olyan pontok, ahol már túlzás nekem, valamiféle l'art pour l'art univerzumnak tűnik, ám mégis érdekes, így is lehet a világra nézni. De vannak mondatai, amikre csak bólintani tudok, mint ez is: „Műveletlen a szívünk.” Érdemes utánagondolni.

A Kex és Baksa Soós János olyan a magyar kultúrában, mint egy többkötetes hatalmas regényfolyamnak egyetlen rövidke fejezete vagy inkább csak bekezdése. Ezen a rövidke bekezdésen azonban évtizedek után is morfondírozni tudunk.



2013. szeptember 19., csütörtök

Az első magyar marslakó

Írta: Inkabringa


A tegnapi esténk három költő társaságában telt. Parti Nagy Lajos és Kovács András Ferenc idézte meg Weöres Sándor szellemét.
Felüdülés volt őket hallgatni ebben az egyre szikárabb-sivárabb, rosszkedvű, kedélytelen és egymást alja módon marcangoló világban.
A versformák, rímek, szójátékok pazar igényű halmozása állt az est középpontjában. Ez csak az igazi luxus.
Weöres Sándor
A Petőfi Irodalmi Múzeum ékszerdoboza a magyar irodalomnak. Ízléssel, értelemmel, figyelemmel tölti meg a botor hétköznapokat.
Weöres Sándor 100. születésnapját is méltó módon, gondosan körbejárva, sok szempontból megvilágítva ünneplik. Egy hatalmas életműhöz ilyen sokrétűség illik.
A héten kétnapos konferenciát szenteltek Weöres szerteágazó, számtalan műfajban otthonos csodálatos világának („tánc volnék, mely önmagát lejti”). Irodalomtudósok, Weöres műveihez különféle szempontok szerint közelítő kutatók beszéltek a költőről, a drámaíróról, a filozófusról, a szerepjátszóról, a játékos és a tragikus alkotóról.

A konferencia záróeseménye volt Parti Nagy Lajos és Kovács András Ferenc beszélgetése Weöres Sándorról. Ahogy a beszélgetést vezető Horváth Csaba elmondta, a tudósok után most a költők emlékeznek Weöresre. Költők egymás között.
Parti Nagy Lajos
Innentől elindult a szárnyalás. Két költő magas színvonalú, szellemes, kedélyes, mélységekbe és magasságokba tekintő párbeszéde zajlott. Csodálják, szeretik, elemzik azt a titokzatos és sehova be nem sorolható életművet, amit Weöres Sándor maga után hagyott.

Költők beszéltek egy költőről és általa a költészetről. A téma a versírás volt. Nem a bulvársztorizás, nem a költői vátesz fölötti nevetséges lamentálás, hanem a versírás mestersége.
A versformák, rímek és költői párhuzamok adták a beszélgetés sava-borsát. Weöres verseiről beszélgettek, és közben saját verseiket olvasták fel, melyeket kimondva vagy rejtett szálakon, Weöres lírája ihletett.
Kovács András Ferenc

Parti Nagy Lajos kamaszkorában ámult rá először Weöres költészetére, bár édesanyja szerint már gyerekkorában is a Bóbitát olvasták neki.
Mindenki óvodásként találkozik először vele: Bóbita, Galagonya, Kutyatár, végtelenségig sorolhatóak a példák.

Weöres különösebben nem örült annak, hogy gyerekversként skandálják, de a világ forgatagában való megmártózástól még jobban irtózott, így hagyta, értsék úgy, ahogy akarják.

Hiszen a Galagonya soraiban bujkáló létfájdalmat egy ötéves gyerek a ritmusból és a szavak összecsengéséből is kiérzi, talán jobban, mint az óvó nénik.
Kovács András Ferenc szerint kisiskolás korban még megvan a gyerekekben ez a költészetre való természetes fogékonyság. Aztán a felső tagozattal megindul a didaktikus szabályszerűségek agyakba préselése, és ezzel Weöres lírájának mindentől független szabadság érzékelését elveszítik. Van, aki egy életre.
Számos gyerekversként számon tartott költeménye nagyon is fájó, létet érző/félő műremek, a legvégső filozofikus tartalommal bír. Csak a játékosság, a ritmus, a váteszi malterral megkent nehézkes stílus negligálása megtéveszti az olvasókat.

Azok a versei, melyek nem váltak a gyerekirodalom részévé, szintén magukban hordozzák a ritmus, a hangok összecsengésének mélyre ható zeneiségét. Parti Nagy Lajos külön kiemelte, hogy a Galagonya létfájdalma mellett másik kedves verse a Bolero, és ajánlotta szíves figyelmünkbe a költő saját előadásában hallható felvételen.
Weöres minden magyar költői hagyományra nagy ívben fittyet hányt, legalábbis, ami a váteszi, prófétai tradíciót illeti. Parti Nagy szerint a legnagyobb bravúrja épp ez a játékosság, bohóckodás, a világot kívülállóként szemlélő karikírozás.

Az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,
hol forrón és puhán kering a vattazápor,
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.
(Parti Nagy Lajos: Nyár, némafilm)

A versformák változataival bárki kísérletezhet, akinek elég türelme van ehhez. Az még önmagában nem költői bravúr, csak olyan, mint a rejtvényfejtés, mondta Parti Nagy Lajos. Ha valaki rímképletekhez, szabott verssorokhoz keres szavakat, abból még nem lesz költészet.

Weöres a versformák valamennyi változatát magára próbálta a szonettől a szanszkrit verselésig. Csakhogy az a tartalom, ami ezekből a formákból kijött, olyan eredeti és egyedi volt, ami a legnemesebb költészetté emelte a formai változatokat.

Weöres Sándor

Parti Nagy Lajos és Kovács András Ferenc ezt a költői létet tartják követendőnek saját lírájukban is. Minden stílus, forma kipróbálása a mesterségben való megmerítkezés. „Technévájás” – ahogy Parti Nagy Lajos megjegyezte.

Fölködlik a költő – folyton csak a mása!
Zúg őskori dallam, dolgok hasadása –
Világokon átzeng sok körkörös énnek
Galaxisok árján gerjedt örömének…
(Kovács András Ferenc: Weöres foreweör)

Weöres egy saját világot, valóságos kozmogóniát hozott létre hatalmas életművével. Szelíd fricskával eltolva magától minden készen kínált politikai és vallási eszmét. Köszönte szépen, de nem kért az ideológiákból. Épített inkább egy saját világot magának.

A költői játékosságnak és teremtőerőnek legékesebb megnyilvánulása a szerepjátszás. Ebben is egymásra talált ez a három alkotó. Lónyay Erzsébet, Sárbogárdi Jolán, Lázáry René Sándor. Teljes, kompakt alkotói életművek, épp csak az alkotóik kitalált személyek.



Weöres Sándor az a költő, akit óvodásként megismerünk és aztán életünk végéig olvashatunk és értelmezhetünk. 
Monumentális életművet hagyott maga után. Parti Nagy Lajos ironikusan jegyezte meg, hogy Weöres hatalmas életművét szimbolizálja az a nagyon is földberagadt hír, hogy Csöngén a költő nemrég avatott bronzszobrát ellopták, feldarabolták. (Kinek jut eszébe ebben az elszegényült országban bronzból szobrot önteni? – tette hozzá.)
Ez a fanyar szimbólum mégis találó, hiszen Weöres életműve valóban sokrétű, több darabból álló, különféleképpen csoportosítható, korszakolható.
Csodálatos, varázslatos és egyedi. Befogadására, megfejtésére, egy teljes életre van szükség. Beláthatatlan tartományokba vezeti olvasóját.

Sokan megállnak befogadásában a gyerekversnek kikiáltott költeményeinél, és felnőttként sem látják át azok mélyebb tartalmait. Mert ugyan mi is a gyerekvers? Semmiképp sem a gügyögés. Mondjuk, amikor egyértelműen obszcén szavakat nem használnak a költők. Bár a sorok között gyakran ott bujkál az erotika, a halál, a létfájdalom is. Ilyenek a népdalaink, és ilyenek Weöres Sándor versei is.
Weöres utóélete kiszámíthatatlan, ahogy minden alkotói életművé az. Hiába a centenáriumi év, hiába az ünnepségek, hiába a lelkes ismeretterjesztés, manapság egyetlen útja van annak, hogy olvassák, keressék, értelmezzék: ha divatba jön.
Hátha, talán, egyszer, esetleg…

Weöres Sándor

Arra a kérdésre, hogy mi a hatása Weöresnek a mai költészetre, egyáltalán van-e néven nevezhető szellemi öröksége, nincs egyértelmű válasz.

Weöres sosem volt programadó, zászlóvivő. Ráadásul, ha valamit került, akkor épp ezt a prófétai szerepet a leginkább. Saját világot teremtett, egész mitológiai tartományt, a költői mesterség legmélyebb rétegeibe merülve. Hatása mégis rejtve, ki nem mondva, fel nem címkézve érezhető a mai költőkben. Juhász Gyulát parafrazeálva, Parti Nagy Lajos szerint „ott van minden félrecsúszott nyakkendőnkben…”
Weöres költészete örök.

Hogy mi is volt Weöres a romantikus pátoszra és honfibúra alapozott magyar lírában? A legfrappánsabban Kovács András Ferenc határozta meg:
„Az első magyar marslakó.”




2013. szeptember 16., hétfő

A „női szörnyeteg”

Írta: Inkabringa



A címbeli kifejezést egy derék honatya használta azokra a nőnemű személyekre, akik nem átallottak ellentmondani annak az őstörvénynek, hogy a nő a doromboló cicukával, az áhítatos nünükével, a hímet hódolva szolgáló házibáránykával kezdődik és végződik.

Az említett kifejezés 1907 januárjában hagyta el Kmety Károly, függetlenségi párti honatya száját, aki felháborodva tiltakozott felszólalásában az ellen, hogy a nők egyetemen tanulnak.
Kmety Károly
Kmety Károly gyorsan ívelő karrierje fényében, hiszen ekkor már a közjog rendes egyetemi tanára és egyben országgyűlési képviselő volt, magas lóról intézte el a véleményével ellenkező férfi képviselőtársait, és úgy általában a nőket.

A Magyar Életrajzi Lexikon szerint: „Műveiben kerülte mind a bölcseleti alapok, mind a jogszabályok mögötti társadalmi tartalom tárgyalását.” Efféle piszlicsáré ügyekkel manapság sem foglalkozik magát komolynak tartó ember.

A nők a 19. század végéig nem tanulhattak egyetemen. Hogy is juthatott volna ilyesmi az eszükbe? Hiszen erényes nő csak arra gondolhatott, amire alfahímje (apa, férj stb): s a hím erre nem gondolt.
Európa más országai után azonban Magyarországon is elkerülhetetlen volt ezzel a kérdéssel foglalkozni. Természetesen csak a férfiaknak. A nők várták, hogy döntsenek róluk, illetve egynémely „női szörnyetegek” kifejezetten követelni merészelték.

Így aztán 1895-ben, ha törvényerőre nem is emelkedett, de egy miniszteri rendeletben nagy kegyesen engedélyezték a nők egyetemi tanulását.
A gondos férfifejek azért mértéket szabtak ennek a női szeszélynek. Felvételi vizsga, ami a férfiúknak az egyetemre jutás feltétele volt, a nőknél szóba sem jött. A miniszter személyesen döntött minden egyes tanulási kérelemről.

Mindezen precíz férfiúi felügyelet ellenére is a nők létszáma az egyetemeken 1907-re kétszázra növekedett. Ez már Kmety Károly lelkét is megrendítette, bár az általa uralt jogi fakultáson nem kellett nőszemélyeket megtűrni, hiszen jogot nő nem tanulhatott. Naná, hogy nem, így is választójogot követeltek maguknak. Arra még több mint tíz évet kellett várni.
A választójog nőkre való kiterjesztése is erősen borzolta a férfiúi kedélyeket évtizedeken át. Tisza István 1906-ban aggodalmának adott hangot: „Ezzel a reformmal veszítenénk mi, szegény férfiak, de azt hiszem, végeredményben a nők is.”

Kmety Károly tehát az 1907. évi országgyűlési jegyzőkönyvek tanúsága szerint egyre jobban belehergelte magát ebbe a féktelen némberi szemtelenségbe, és egyenesen vandalizmusnak tartotta a nők egyetemi jelenlétét. Rikoltva zúgta a teremben, hogy egy veszélyes nőtípus, a „női szörnyeteg” jelent meg ezzel.

Az csöppet sem zavarta a derék urat, hogy nők százezrei dolgoztak már ekkor, gyakran erejüket meghaladó munkakörben, kegyetlen feltételek között. Az természetes, elvégre bírja az asszony az igát. Csak gondolkoznia meg a sorsáról döntenie nem volt szabad.
Sokan egyetértettek Kmety Károllyal, de mégis voltak szép számmal olyanok, akik pojácának, paprikajancsinak kiáltották ki a tekintélyes képviselő urat és hónapokig fricskázták a legszellemesebb vitriollal. Az igazi botrány, hogy nemcsak a nők (már amelyik szólni mert), hanem nagyon sok férfi is felháborodott Kmety szavain és kiállt a nők jogai mellett.

Végül annyira kínossá vált az ügy, hogy Kmety Károly módosította korábbi szavait, kvázi bocsánatkérésként. Nem minden egyetemen tanuló nőre értette a „női szörnyeteg” kifejezést, hanem csak az „ultramodern műveltségű feministákra”.

Újabb kilenc röpke év után eljutott a női egyenjogúság harca addig, hogy már azt követelték a nők és az őket támogató férfiak (skandalum!), hogy minden egyetemi kar nyíljon meg számukra korlátozás nélkül. Egy ilyen vitán részt vett Kmety Károly is, és süvöltötte rendületlenül 1907-es nézeteit.
Most olyan korban élünk, amikor már a mosópor is intelligens és a telefon is okos, sőt, a nők bármit tanulhatnak az egyetemen. Mégis ez a szemlélet mai napig áthatja nemcsak a férfiak, hanem nagyon sok nő gondolkodását is. Egyetemi tanulmányaik ezen mit sem befolyásolnak.
A diplomás nők közül is sokan a férfinak megfelelni akaró áhítatos nünüke szerepét tartják az egyetlen célravezető útnak.

Ha egy nő nem megszerzendő birtoktárgyként és szóban-tettben alázatos árnyként tekint magára, akkor a hím, ki büszke, hiú és főként egek s földek fölött ítélkező legfőbb hatalom (vagy legalábbis e hitében megingathatatlan), feljogosítva érzi magát az engedetlen némber megleckéztetésére, alázására, netán bezárására, elnáspángolására.
Tanuljon tisztességet, még ha nőnek is született.
Ez a bájos történet csak azért jutott eszembe, mert a parlamentben 2013-ban is Kmety Károlyhoz hasonló szellemben nyilatkozott meg egy államtitkár a nőkről. A változás annyi, hogy ezúttal sms-ben érkezett a bocsánatkérés.

Mindazok, akik a világ bajainak megoldását a régmúlt normáihoz való visszatérésben látják, most elégedetten sikkanthatnak, sőt ujjonghatnak. Úgy tűnik olykor, hogy a nők helyzetét illetően egyetlen centi tapodtat se léptünk előre.

Ott tartunk, mint száz évvel ezelőtt. Legalábbis a férfi és (sajnos) a női lelkek egy részében.

Mégis akad egyetlen pici reménysugár azon nőknek, akik nem akarnak házicicává válni, ámde a férfiakat szeretik. Egyre több olyan férfi van ugyanis, aki kifejezetten kedveli a „női szörnyetegek” társaságát.
 
Az ilyen férfiaknak pedig sem tekintélyes funkcióra, sem mágnás vagyonra, sem dagadó muszklikra, sem agresszióra nincs szükségük, hogy a nő figyelmét felkeltsék és megőrizzék.

Ehhez csupán szellemesség, eredetiség, nyitottság, a nőt egyenrangú társnak tekintő gondolkodás kell.

Ha ezzel rendelkezik a férfi, akkor a nő nem féli, nem epedi, hanem egyszerűen és természetesen szereti.
Azok a férfiak, akik erre nem hajlandók, avagy nem képesek, vigasztalódjanak Enyedi Ildikó (nyilván szintén „női szörnyeteg”) Az én XX. századom című remek filmjéből Weininger Ottó szavaival. 
Szegény Weininger, szegény Kmety!



2013. szeptember 13., péntek

Weöres - Károlyi Amy - Buñuel (2. rész)

Írta: YGergely


Ez a Weöres Sándor nagyinterjú annak idején az átalakult Filmvilág induló számában jelent meg (1979. szeptember). Úgy tudom, egyetlen Weöres-kötetben sem szerepel. 
Amíg majd olvasható lesz könyvben is, olvassuk addig itt. 


Folytatódik az 1979-es Weöres-beszélgetés.
Weöres Sándor és Károlyi Amy

- A szabadság fantomja Buñuel talán leglazább, legszabálytalanabb szerkezetű hangosfilmje. S utóbbi művei közül bizonyára a legtalányosabb is. Epizódjai mintha szoros oksági összefüggés nélkül kapcsolódnának egymáshoz, szabadon és szeszélyesen.
WEÖRES SÁNDOR: Érdekes kompozíciójú film. Epizódjai félbeszakadnak, a szálak látszólag ügyetlenül nincsenek elvarrva. Kisebb művész esetében nyilvánvalóan szétesne így a kompozíció. Itt viszont minden töredezettség, mozaikjelleg ellenére erős egységbe forr. Csak a film végén érezzük meg, hogy a legtudatosabban megszerkesztett művet láttuk, hogy formális, hagyományos logikai magyarázat helyett többet kaptunk, hogy a mű szerkezetét hangulati hatások egysége határozza meg. A humor közös minden epizódban.
KÁROLYI AMY: A Szabadság fantomja az abszurd műfaj egyik legerősebb és leggazdagabb példája. Szeretném a Montparnasse-toronyból lövöldöző férfi epizódját felidézni: azért éppen ezt, mert itt lehet a legbiztosabban megragadni a Buñuel-filmek belső összefüggéséből valamit.
Ez a motívum ugyanis az Andalúziái kutya óta végigkíséri a filmjeit. Ott az ablakból nézték szadista örömmel az utcán lezajló balesetet.
A burzsoázia diszkrét bájában a nagykövet puskát ragad s gyermekjátékokra lövöldöz (igaz, a terrorista lányt akarja elriasztani). Itt, A Szabadság fantomjában egy fiatal férfi minden érthető ok nélkül tucatnyi embert lő agyon távcsöves puskával. Mennyire nem esetlegesek ezek az epizódok! A távcsöves gyilkos újsághír, úgy lehet. Igen, de az ítélethirdetés abszurd színjátéka, az autogramokat osztogató, halálra ítélt (s békésen távozó) gyilkossal, mindez már több mint az újsághír.
WEÖRES SÁNDOR: A film fordított logikájú és értékrendű világot ábrázol, s a logika paródiáját is tartalmazza. De úgy is felfoghatjuk, hogy az elgépiesedett létezés megsemmisítő paródiája, s csupán ennek a gépiessé, természetidegenné vált létezésnek a logikáját tagadja.

KÁROLYI AMY: Az ember óhatatlanul arra gondol, hogy ez a fajta abszurd nemcsak Karinthy vagy Ionesco műveivel rokon, hanem saját magunk „bürokratikus tapasztalataira” is rímel...
WEÖRES SÁNDOR: A Szabadság fantomjának érdekes a bevezető képsora. Ez a bevezetés Goya híres kivégzést ábrázoló képének a rekonstrukciójával indul: a francia katonák ellenálló spanyol hazafiakat végeznek ki. 
Mellesleg ugyanők utána a forradalom dalát, a Carmagnole-t éneklik, és részegen templomot fosztogatnak. Itt sem a logikai kapcsolódás a lényeges, hiszen a film összes többi jelenete napjainkban játszódik, hanem a belső összefüggés, a rejtett tartalmak összefüggése. Buñuel tehát széttöri a hagyományos szerkezetet, kifordítja a hagyományos logikát.

- Ez a belső összefüggésekre, ez az ellenlogikára épülő szerkesztési mód nem tekinthető-e a szürrealista írók által oly kedvelt „automatikus írásmód” továbbfejlesztésének?

WEÖRES SÁNDOR: Az „automatikus írás” mindig egy meghatározott kor és meghatározott kulturális környezet bélyegét viselte magán. Breton és Soupault automatikus írásai a művészetben megfürdetett írások, sokkal kevésbé spontának, sokkal kevésbé tárnak fel elfojtott tudattartalmakat, mint ők maguk hirdették. Joyce Ulyssesének híres befejező része, Molly monológja is erősen megtervezett.
Buñuel filmjei a nézőben keltenek ugyan olyan érzést, mintha itt a vakvéletlen törvényei uralkodnának, de mindent az alkotó irányít. Filmjeinek roppant erős szerkezetük van: többet bírnak el, mint a „normális” szerkesztésen alapuló művek.
A Rio de Janeiró-i híres „kockaházra” emlékeztetnek, ott áll kockasarkon egy szilárd konstrukciójú építmény. Ezekben a filmekben van valami a modern építőművészet vívmányaiból. Statikailag képtelennek látszó „épületek”, és csodák csodája, mégis állnak. Szilárdan és magabiztosan.
KÁROLYI AMY: Mindenképpen az építészet, a versek, a képzőművészet szigorúan fegyelmezett, mondhatjuk, könyörtelen szerkezetét idézik.

WEÖRES SÁNDOR: Sokat kellene még beszélnünk Buñuel humoráról. Érdekes módon emlékeztet például A Szabadság fantomjának egyik jelenete Szatfomári Sándor Kazohiniájára. Mindkét műben tilos nyilvánosan az evés: ez valami szégyenteljes, titokban végzendő tevékenység. Megint csak a világ törvényeinek kifordítását látjuk, s a nevetést a kifordított törvények ostoba látványán. A „fekete humor” egyébként nem a modern művészet találmánya. Buňuelnél valamiképpen mindig érzem az archetípusokat a képek mögött.
- Buñuel eddigi utolsó műve A vágy titokzatos tárgya. Mit jelentett a Psyché költőjének a filmbeli hősnő „megkettőződése” egy „égi” és egy „földi” szerelmet ígérő nő alakjában? Tudjuk, az eredeti tervek szerint Maria Schneider játszotta volna a női főszerepet és a rendező kényszerűségből osztotta két színésznőre. Hozott-e művészi eredményt ez a kényszerűség?
WEÖRES SÁNDOR: A legérdekesebb, hogy a film nézése közben észre sem vettem, hogy a hősnőt két színésznő játssza. Pedig még csak nem is hasonlítanak egymásra, öltözetük is különböző. Furcsán azonosultam tehát a film szánandó hősével: ő sem tesz különbséget közöttük.
Egyik nő: Carole Bouquet (és Fernando Rey)

Talán titkolt célja is a rendezőnek, hogy csak a vetítés után döbbenjünk rá erre a kettős szereposztásra. A férfi főhős teljesen kiszolgáltatottja lesz a nőnek s nem csupán a „táncosnő”-típusnak, hanem legalább ennyire a másiknak is, a „vágy titokzatos tárgya” mindkét válfajának.
Másik nő: Ángela Molina
- Ezt a regényt, Pierre Louys század elejei francia író könyvét, (La femme et le pantin Az asszony és a pojáca) már eddig is többször megfilmesítették, mindig sikertelenül.

WEÖRES SÁNDOR: Érződik is, hogy ez nem tisztán Buñuel-film. Külső megbízók, producerek kényszeríthettek rá egy cselédromantikával teli történetet. Maga a puszta történet hamisítatlan giccs. De hát Shakespeare is mindig félkész anyagból dolgozott, megbízásra, s ráadásul majd mindig rossz félkész anyagból. Ha tehát a szüzsét nézzük, giccs ez a javából, de az előadásmód, a feldolgozás művészetté változtatja. Buñuel lelket lehel a figurákba.
KÁROLYI AMY: És nyilván közelebb hozta a mai korhoz. Az erőszak állandóan jelen van itt, a filmben negyedóránként visszatérnek a merényletek, robbanások, erőszakosságok képei. Ilyen jelenettel is fejeződik be. A férfi elgondolkodva, majdnem elérzékenyülve figyeli, amint egy apácai türelmű asszonyság gondosan foltoz egy csipkeholmit. Mintha a saját múltját foldoznák-tisztítanák. A fiatal nő többet tud itt is a férfinál. Néhány lépésre tőle szinte gonosz, kegyetlen arccal figyeli.
WEÖRES SÁNDOR: A vágy titokzatos tárgyának befejezése, a hatalmas robbanás kétfajta értelmezésre is módot ad. Arra is utal, hogy korunkban váratlan és óriási katasztrófák oldják meg a felgyülemlett gondokat, s arra is hogy a két hős összefonódó életének nem lehet más megoldása, csak ilyen robbanás. De hát szadista vagy mazochista motívumokkal amúgy is bővelkednek Buñuel filmjei, az előzőek is.
- Mi lehet a titka Buñuel fiatalos frissességének, állandóan megújuló és élő humorának?

WEÖRES SÁNDOR: A művészetben kiszámíthatatlan és váratlan az alkotóerő. Minden művésznél változó. Rengeteg példát ismerünk erre a költészetben. Valéry például egy életen át nem volt több, mint egy tehetséges Mallarmé-utánzó. Aztán hetvenéves korán túl megírta az Öt ódát, a Tengerparti temetőt, s amit előtte írt, az egyszeriben jelentéktelenné vált ezekhez képest.
Érdekes ellenpélda William Wordsworth, aki viszont negyvenéves koráig zseniális és változatos, azon túl unalmas falusi históriák, fakó életképek szerzője.

KÁROLYI AMY: Buñuel élete és életműve arra figyelmeztet, hogy a tehetség nem ásható el, hogy nemcsak a vegetáló szervezetnek, a tehetségnek is van öntörvényű vitalitása. Csak persze lehetőséget kell kapni, nem szabad a művésznek korán meghalnia...
Louis Buñuel
- A Psyché költőnője, Lónyay Erzsébet így jellemzi Ungvárnémeti Tóth László költészetét: „Ficzkó, te merő Abstractumot írsz. Nálad a fa nem fa, hanem valamelly Idea allegoricus fája;” S szembe állítja ezzel saját költői világát: „Ellenben én, ha bármirűl írok, azt akarom, hogy tapintatja, íze, bűze legyen...” Két ellentétes művészi magatartás, kétféle ábrázolásmód fogalmazódik meg Psyché szavaiban. S talán nemcsak költőkre lehet mindez érvényes. Weöres Sándor szerint Buñuel művészete melyik alkotói típussal rokon?

WEÖRES SÁNDOR: Úgy érzem, „kevert típus”, ha mondhatjuk így, kényszerűen egyszerűsítve. Mindenesetre közelebb áll a naturálisabb világlátáshoz, mint az elvont, mindent absztraháló, mindent az ideákkal kifejező klasszicista jellegű alkotók szemléletéhez. Persze vigyáznunk kell itt a költői párhuzamokkal: a film, a filmnyelv eleve naturálisabb és konkrétabb az írott, a beszélt nyelvnél, a költészet által használt nyelvnél.
Mégis, figyelemre méltó, hogy Buñuel még az álmokban, az álmokon belül is realista valamiképpen, nála a tisztán gondolati absztrakció ritka. Az már a szaktudomány, a filmtudomány dolga lenne, hogy ezt elemzésekkel igazolja. Bergman filmjei mindenképpen klasszicizáltabbak, spirituálisabbak, Laurence Olivier Hamlet-filmje is klasszikus típusú volt. De, ismétlem, ez a „tiszta klasszicizmus”, az elvontság filmen nehezen megvalósítható, az absztrakciókat leginkább a költészet tudja felhasználni, gondoljunk Schiller antik témájú verseire.

- A vetítés után első, szinte spontán megjegyzése az volt, hogy ezek a filmek Shakespeare-re emlékeztették. Mire gondolt?

WEÖRES SÁNDOR: Elsősorban a vígjátékaira, a Szentivánéji álomra, az Ahogy tetszikre, a Vízkeresztre. A fantázia kötetlen csapongása, az idő és a tér szabad kezelése, az epizódok látszólagos összefüggéstelensége jellemző ezekre a komédiákra. Talán a filmszakembereknek szokatlan lehet ez a Shakespeare-párhuzam. De arra is gondoljunk, hogy a film csupán kifejezési forma. Ha Fellini vagy Buñuel olyan korban él, amelyben a film nem létezik, akkor is valamelyik művészeti ágban fejezi ki magát: bohóc, festő vagy drámaíró lenne.
Számunkra roppant érdekes volt Buñuel három utóbbi filmje, művészetének rengeteg belső összefüggése bukkant elő. Legnagyobb élményünk azonban az Andalúziai kutya marad...
- Mielőtt megköszönném a beszélgetést, szeretném idézni Weöres Sándor néhány sorát A teljesség felé című írásából. „A hazugság-áradatból az egyetlen kivezető út éppen az, amely leghazugabbnak látszik: a képzelet. A sok ál-valóság közt képzeletedre van bízva az igazi valóság helyreállítása.”
Buñuel az Andalúziai kutya című filmjében