Szun Vu-kung szeme

Írta: Inkabringa

Javaslom, ne csak az abszurd kis hazánkban ránk erőltetett szemellenzős perspektívából, hanem egy másik nézőpontból is vizsgáljuk meg a ’migráció’ szót. Van ennek egy világszerte megfigyelhető válfaja, ezt a társadalomtudományi szakirodalom úgy hívja, hogy ’szabadidős migráció’, hétköznapi nyelven ’turizmus’. A „turizmus egy olyan interszektorális jelenség, amelynek lényegi elemét az egyén élményszerzéssel és szolgáltatások igénybevételével együtt járó környezetváltozása képezi”. Nos, ez korrekt definíció. 

Magunk között bevallhatjuk, hogy ha van a sáskajáráshoz hasonlítható megjelenési formája a migrációnak, a turizmus mindenképp az. Mert ahogy egy turista tud csörtetni, úgy nem tud más senki. És ezért bizony Európa, Észak-Amerika és a világ egyéb tehetősebb pontjain fellelhető országok (pl. Japán), nagyjából a Föld lakosságának 20%-a a felelős. A szabadidős migrációnak gazdag antropológiai szakirodalma van és most ennek jegyzékét kellene közreadnom, de nem teszem, mert ugyan ki olvas ebben az országban társadalomtudományi tanulmányokat?

Jól ismert turizmuskutatói fogalom a 4S (sun, sand, sea, sex), amely a napfényhiányos országok tehetős lakóit csábítja a napfényben gazdag, ám egyéb tekintetben rendkívül szegény országokba. Ez a leginkább elterjedt célja a turizmusnak. Süssön a nap, de ne legyen túl meleg, hullámozzon a tenger, de ne háborogjon, a bennszülötteket meg lehetőleg távirányítóval lehessen szabályozni, hogy óhajtjuk-e őket megtekinteni saját életközegükben, vagy beérjük azzal, ha a helyi nyomortól leválasztott luxus turistagettónkban kiszolgálnak minket. Japánban már külön szolgáltatói szektor alapult az Ausztráliába és Hawaira irányuló golfturizmusra. Gondolnánk, hogy a golfhoz elég egy nagy zöld gyep, de a társadalmi státusz szempontjából nem mindegy, hogy az hol van.

A turisták pénzért élményt szereznek, és a bolygó legkülönbözőbb pontjain bukkannak fel. Van, ahol már elviselhetetlen a hömpölygésük. Velencének bevallottan elege van a turistákból. Az Akropolisz kövei úgy elkoptak, annyira csúsznak, hogy a dupla Axelt is gyakorolhatnánk egy műkorcsolya versenyre. A Machu Picchun már tilos enni, inni, szelfizni és még menni sem akármikor és akármiben lehet, mert a napi több ezer turista néhány év alatt több kárt tett benne, mint a megelőző hosszú évszázadok. Az inkák ősi szentélyének addig volt jó, amíg a dzsungel bújtatta.

Kínos, hogy a világ jól szituált, civilizált fertálya teleszemeteli, letapossa, letöri, szétrúgja, felzabálja az anyatermészet és az emberi kultúra csodáit. Igazi barbár hordaként képesek viselkedni a turistává váló cizellált civilizáltak, a szabadidős migránsok. Miközben az is igaz, hogy a pénzük nagyon is jól jön a világ szegényebb 80%-ának, mert jóformán nincs is más bevételük sok helyen, mint hogy tűrik és szolgálják a turisták mohó trappolását. Félreértés ne essék, az utazás nagyon jó dolog. Jó, hogy láthatjuk ezt a szép bolygót és azt is, hogy az ember milyen gyönyörű csodákat képes teremteni. A turizmus tehát jó, de a tömegessé válása sok gondot okoz. Ha okosan és a helyi viszonyokhoz, a helyiek kedvére téve űzzük, kölcsönös épülésünkre szolgálhat, ellenkező esetben a vandál pusztító kategóriájába kerülünk. 

„Szép az, amit szépen csinálnak, és rút, amit rútul” – Platónnak ez a mondata az élet minden területére érvényes, még a turizmusra is. Úgy utazni, hogy egy madárkányi lábnyomot hagyjunk csak magunk után és ne füstölgő romhalmazokat. Weöres Sándor írta, „a madár elszáll, a gally utána kiegyenesül”: úgy hiszem, turistaként, utazóként, sőt emberként is, csakis így, ilyen szép szelíden érdemes élni.

Ez az ország a teljes abnormalitásba süllyedt, de úgy érzem, az egész kontinenssel van valami baj. Európának mindig volt egy fennhéjázó, finnyáskodó, élveteg jellemvonása. Csakhogy volt Szókratésze és Voltaire-e is, és még sok más csodája: a széles látókörű, invenciózus gondolkodásra való hajlama. A 21. századi Európa a világ egyik legkényelmesebb helye, de egyelőre csak a fennhéjázó, finnyáskodó, élveteg oldalát mutatja, Szókratész és Voltaire nélkül. Szerencsére vannak olyanok, akikben érzem, hogy törekszenek valami jobbra, teljesebbre, nem érik be a konzumsablonokkal. Ez végtelenül megnyugtat és bizalmat ad. Talán nem habzsoltuk fel minden európai hagyományunkat.

A svéd Négyzet című film sok tekintetben rezonált a fenti kétségeimre. Nemrég voltam egy kiállításmegnyitón, egy igazi underground helyen, messze a kirakatba tett honi közízléstől. Nem volt megnyitó beszéd, de létráról aranyszínű konfettit szórtak a belépők fejére és mindenkinek jutott egy pohár bor. A kiállítótérben a fehér papírvászonra vágott ujjnyi résen benézve egy majomfejet látunk, a szeme helyén tükörlap. Ha belenézünk, a saját szemünk néz vissza a majomfejből. Nagyon mulatságos. Utalás ez a 16. században megírt kínai Majomkirályra, akinek a történet szerint egy bölcs a Szun Vu-kung nevet adta, vagyis ’A Világ Hiúságára Ráébredt Majom’. Ebbe a tükörbe az országnak, Európának és a világ jólétben élő 20%-ának is bele kellene nézni. Legalább az öniróniánkat ne veszítsük el.

Néha úgy érzem, nem csak az országtól, hanem a kontinenstől is el kellene kicsit távolodni. Kézenfekvő lenne Izland, ami már nem a masszív Európa, de nem is a világ végén van. Akik jártak ott, azt mondják, gyönyörű ország. Ott élnék, távol a hazám és Európa zajától, amíg össze nem fagyok a hidegben és hasra nem esek a sötétben. Vagy az Andok. Ahol a fehér euro-atlanti turisták az indiánokkal cipeltetik a csomagjaikat és olykor saját magukat is. Ha az Andokban egy kecsua olyan szemmel nézne rám, ahogy egy turistára szokott, a Föld magmájáig süllyednék a szégyentől. Ez az egyetlen hely, ahova semmiképp sem mennék turistaként. Mi más is lehetnék én az Andokban? Egy fehér európai migráns.

Inti Raymi – Az inkák Napünnepe

Írta: Inkabringa

Csikólány koromban, az inka kultúra iránti érdeklődésem arra a merész elhatározásra vezetett, hogy egy budapesti lakótelep közösségi házában Andok-nap szervezésébe kezdtem.

A ház vezetői óvtak ettől, mondván, hogy a lakótelepen nem tolonganak az efféle dolgok iránt érdeklődők. Ezzel én is tisztában voltam, de máig meggyőződésem, hogy a világ nem állhat abból a szűk mezsgyéből, ami a reklámozott közízlés.

Belevágtam a szervezésbe és bár senkit nem ismertem személyesen a budapesti andoki migrációból, hamar rájuk találtam.

Volt zene, tánc, fotókiállítás, filmvetítés, ismeretterjesztő előadás, ételkóstoló. Néhány fillérből és hatalmas lelkesedésből. Az andoki közösség tagjai azonnal és a legnagyobb barátsággal segítettek mindezt megvalósítani. Az utcazenész szólt egy fotóművésznek, az egy történésznek, az meg egy szakácsnak… Így lett egy lakótelepi nap az Andok népeivel.

A rendezvény remekül sikerült, sokan eljöttek az itt élő andokiak és a lakótelepiek közül is. Általános meglepetésre egyértelműen pozitív volt a fogadtatás.

Még az ecuadori nagykövet is megérkezett és egész nap ellazulva sétálgatott a programok között vagy kedélyesen beszélgetve üldögélt a büfében. Majd kaptam egy szívélyes köszönőlevelet és egy Andokról szóló gyönyörű kiadványcsomagot. Mindmáig féltve őrzöm.

Az igazi élmény mégis az volt, hogy mekkora örömöt okozott az itt élő andokiaknak, hogy a befogadó országuk érdeklődik az életük és kultúrájuk iránt. Ez számukra komoly identitáserősítő tényező.

Az évek folyamán az Andok országaiból (Ecuador, Peru, Bolívia) érkezők egy sajátos kulturális tényezővé váltak hazánkban.

Immáron tizedik alkalommal rendezik meg a hagyományos inka szertartást, az Inti Raymit, Budapest belvárosában.

Az inkák vallási rendszerében fontos szerep jutott a Napistennek, ő Inti. A raymi jelentése ünnep. Az Inti Raymit, a Nap ünnepét, hagyományosan júniusban rendezik.

A nyári napforduló ünnepéhez Európában is számos hiedelem és népszokás kötődött. A modern kor elmosta mindezeket.

A hatalmas Inka Birodalom gazdag kultúráját Pizarro serege romba döntötte. Ami 1532 után következett, az Andok őshonos népei számára már a gyarmatosítás teljesen életidegen erőltetett kulturális váltását jelentette. Hagyományaikat, szertartásaikat, vallásukat, öltözködésüket tiltották és üldözték. Tűzzel-vassal a keresztény hitre és a spanyol korona szolgálatára hajtották őket. Már aki egyáltalán túlélte ezt a brutális lerohanást.

Az Andok népei mindenek ellenére azért őrizték ősi hagyományaik forgácsait. Ha nyilvánosan nem is tehették, de bújtatva mindig jelen volt az életükben. A keresztény ünnepekbe csempészték bele ősi szertartásaikat.

Ilyen Szent János ünnepe (sanjuanito) is, amikor a keresztény szentet körbehordozzák az utcákon, de ebbe a keresztény szertartásba belekeverik ősi isteneik tiszteletének elemeit is.

A változás a 20. században kezdődött, amikor megerősödött az indigenismo mozgalom, melynek legfőbb célja az őslakos andoki indiánok önrendelkezésének kivívása és kultúrájuk méltó helyének visszaállítása volt.

Ekkor elevenítették fel az inkák ősi Napisten szertartását is, több évszázad után. Ez nagyon sok idő. A sors iróniája, hogy a szertartás részleteiről épp egy spanyol konkvisztádor fia, Garcilaso de la Vega leírásából tájékozódhattak. (Ez a könyv magyar nyelven is megjelent.) Elfogult, erősen keresztény szemléletű leírás ez, és Garcilaso is elbeszélésekre támaszkodott, mégis fontos forrásmunka.

A makacsul továbbélő néphagyományok szilánkjaiból és a fennmaradt kevés leírásból rekonstruálták, milyen is lehetett az egykori inkák talán legfőbb ünnepe, az Inti Raymi.   

Az Andok országaiban minden évben megrendezik Inti isten tiszteletére a szertartást. A lényege, hogy ilyenkor jó termésért, bőségért, kegyes időért esedeznek istenüknek. Szertartásuk keretében áldozatot mutatnak be, és bőségesen fogyasztják az Andokban elterjedt csicsát (kukoricasört), énekelnek, táncolnak. Karneváli felvonulás és méltóságteljes szakralitás együtt van jelen ezen a napon. (Ízelítő ITT.) Ez az ünnep ma már az Andok országaiban a legnagyobb turistavonzó látványosság.

A szerte a világban élő andoki közösségek is megrendezik befogadó országukban ezt az ünnepet.

Magyarországon is élnek andoki indiánok, akik Bolíviából, Ecuadorból, Peruból érkeztek ide. Különálló országok különböző kultúráját hozzák magukkal. Más a zene, a hangszer, az öltözet, de az Andok mégis összeköti őket.

Messze az otthontól pedig ezeknek az országoknak az őslakos indiánjai egy sajátos, különleges és egyedi identitást alakítottak ki: az andoki indiánok identitását. Ha otthon esetleg támadják vagy ostorozzák is szomszédaikat (ilyet még nem is hallottunk, ugyebár), távol a hazájuktól összefognak (na, ilyet még tényleg nem hallottunk) és egymásra építkezve alkotnak egy tiszteletreméltó identitást.

Ennek fontos szakrális megjelenítése az évente Budapesten is megrendezett Inti Raymi.

Kettős hozadéka is van ennek az ünnepi szertartásnak.

Egyrészt az andoki őshonos kultúrájuk megerősítését, messze idegenben is az identitás megőrzését jelenti.

Másrészt az itt élőkkel is megismertethetik sajátos kultúrájukat, szertartásaikat, zenéjüket, táncukat.

Öröm nekik, ha magyarországiak is részt vesznek az Inti Raymi ünnepeiken. Miért is ne okoznánk nekik örömöt?

Június 25-én a Váci utcában (15.30-tól) és a Vörösmarty téren (17 órától) zajlik majd idén is a hagyományos Inti Raymi szertartás.

A Napisten gyermekei ránk is áldást kérnek mindig.