Kultúrtombolda és tengertánc! Irodalom és antropológia. Filmművészet és kortárs művészet. Orson Welles, Bunuel, Fellini, Cassavetes, Weöres Sándor, Clifford Geertz, Sol Tax és Boglár Lajos... Párizs, Róma és Lisszabon. Szajna, Tevere és Tejo. És az Andok.
Füstölgések, gondolmányok, mindenféle vidám vagy komor dühöngések az élet apró-cseprő és röhögően komoly dolgairól, amit láttunk, éreztünk, hallottunk, olvastunk. Együtt megélni és értelmezni is jobb az életet.
Nagyon hasonlítottak egymásra
a Tátrai lányok. Nem is csoda, hiszen nővérek voltak. Elég alacsonyak, fekete
hajúak. Első feleségem, Darázs Orsolya ismerősei. Vagy mégsem: válásunk után úgy egy évig kapcsolatban voltam egy félig orosz lánnyal, inkább az ő ismerősei voltak.
Csak egyszer beszélgettem velük
hosszabban. Velük? Az egyikkel. A Tátrai lányok közül az egyik (Zsuzsa talán?) azt állította, hogy a térképen piros színű Nagy
Hazában a falvak lakosai (vagy a kolhoz-tagok?) ingyen kapják a kenyeret. Először
kételkedve csodálkoztam, és azt kérdeztem, nem téved-e Tátrai Zsuzsa: talán
csak nagy kedvezménnyel kapják a falusiak? Vagy csak a rossz minőségű fekete
kenyeret kapják a falusiak ingyen?
Tátrai Zsuzsa keményen és
vitára készen megerősítette, hogy nem a rossz minőségű, hanem a legjobb fehér
kenyeret kapják ingyen, és ami fő, mindenki ingyen kapja. Agressziv és gúnyos volt, ahogy csak régi ismerősök lehetnek. De ő nem volt régi ismerős.
Elakadtam a kételkedésben,
csak hazafelé jutott eszembe, meg kellett volna kérdeznem, hogy miért csak a
falvakban van ez így? Hány lakosig számít falunak egy település, és vajon a
nagyközségekben és kisvárosokban is mindenki ingyen kapja? Ha igen, Moszkvában,
Kijevben és Leningrádban akkor viszont meg miért nincs ingyen? Vagy ott is? Erről nem kérdeztem a Tátrai lányt, hanem a kenyér minőségén lovagoltam, meg azon, hogy talán mégis csak
kedvezményről van szó, meg azt ismételgettem, hogy ha kolhoz-tagok kapják
természetbeni juttatásként, ami beszámít a fizetésbe, akkor csak elméletileg ingyenes, vagy mi.
Tulajdonképp vita nem is lett
belőle, csak rossz hangulat. Nem hittem el, és ezt éreztettem is, hiába
tromfolt le Tátrai Zsuzsa többször is azzal, hogy ő járt ilyen falvakban.
Mindez nem egy egyetemi
KISZ-bizottság szobájában történt, hanem a Népköztársaság útja és a Bajza utca
sarkán, véletlenül elég közel a szovjet nagykövetséghez. Én az akkori Filmintézetből jöhettem, Zuglóból, talán a Húsz óra vagy a Tízezer
nap vitájáról. Ezeknek a filmeknek sok értéke ma is fennmaradt.
Évtizedek múlva már nem
emlékeztem, melyik Tátrai lánnyal beszélgettem. Most, amikor álmomban
újra láttam, most sem tudom, mert a Tátrai lányok nagyon hasonlítottak egymásra,
talán ikrek voltak.
Kelet-Európa egy földrajzi hely, tágabb értelemben egy politikai tér. Mára talán a legkevésbé azokat érdekli, akik benne élnek. Állítólag voltak jó korszakai, de már arra sem emlékszünk, az mikor volt. A
Verzió Filmfesztiválon akadt néhány dokumentumfilm, ami ebben a
földrajzi-politikai képződményben élőkről szólt.
A gyerekek figyelnek bennünket. Mármint a felnőtteket. Mert a felnőtt
társadalom adja a mintát. Ami kétségbeejtő. A felnőttek gyakran ostobák és
önteltek, befolyásolhatóak és hülyeségekért lelkesednek, mindezen hülyeségeket
pedig továbbadják cáfolhatatlan igazságként a gyerekeknek is.
A Hazafias lecke olyan, mintha nem is most forgatták volna, hanem ötven vagy hatvan évvel
ezelőtt valamelyik kelet-európai országban. Talán nem véletlen, hogy
fekete-fehér a film. Finom a célzás, de találó. Olybá tűnik, errefelé semmi nem
változik. Ötven (vagy hatvan?) évvel ezelőtt a ’békeharc’ volt a szlogen a
keleti blokkban. A tökéletes elmebaj lenyomata ez a szóösszetétel. Ebben a 2016-ban
készült dokumentumfilmben lengyel kislány játék géppuskát szorongatva énekel csilingelő
hangon egy háborús harcra buzdító dalt. Könnyes szemmel, büszkén hallgatják a buta
felnőttek. Áthatja őket a hazafiság romantikája. A gyerekek tiszta hangon,
előzékeny szorgalommal trillázzák, hogy ’háború’, meg hogy a hazáért meg kell
halni. Tanító néni kedvesen jelzi nekik, hogy mosolyogjanak, amikor ezt
éneklik, hisz a hazáért halni boldogító. Micsoda jó móka lenne egyszer kipróbálni, milyen boldogító élni is a hazában, csak úgy, hősi pózok és kussolások nélkül.
Az Ifjúsági tábor az
oroszországi Szahalin szigetén évente megrendezett gyerektábort mutatja be. A gyerekek lejátsszák a második világháború véres csatáit. Megtanulnak villámgyorsan gépfegyvert
összerakni, tölténytárat feltölteni. Csodás szórakozás ezzel versenyezni. Stopperrel
mérik izgatottan, ki milyen gyorsan teszi gyilkolásra késszé a fegyverét. Aztán
a fiúk instrukciókat kapnak, hogyan essenek össze hősi halottként, szorgalmasan
gyakorolják egymás lelövését és agyonverését. Majd megérkezik a közönség,
jönnek a büszke szülők és családtagok megnézni, milyen ügyesen tudnak háborúzni
a gyerekeik. A csata előtt a kislányok hip-hop táncot lejtenek a harckocsiktól
barázdált sáros csatamezőn, és aztán jön a főműsorszám, a mészárlás. A fiúk
halomra ölik egymást, a lányok jajonganak hősi tetemeik fölött. Nagyon szépen
elsajátították a táborban tanultakat. A hazafiasság, a táborban tanultak
szerint az, hogy kérdés nélkül kell meghalni, ha a hatalom (ami egyenlő a hazával) erre utasít. A lányok
büszkén csatába küldik a fiúkat, a fiúk meg boldogan masíroznak a halálba,
hisz a hazáért mást mifelénk úgyse szokás tenni.
Török Marcell filmje, a „Mocskos idők”, a mi kis magyar valóságunkba vezet. Dénes József „Dönci” a
magyar rock nevezetes alakja volt, 2008-ban halt meg 51 évesen. A tavaly
készült film legidősebb gyermekét, a 14 éves Ármint követi, hogyan tudja a
zavaros apai örökséget ebben a zavaros 21. századi magyar valóságban
feldolgozni. Ez a film is készülhetett volna harminc vagy negyven évvel
ezelőtt. Semmi nem változik. Ármin egy
tehetséges kisfiú, aki a tehetetlen felnőttek között teljesen elveszve keresi
identitását. A nagybácsi és haverjai jellegzetes figurái ennek az országnak. Tökéletesen
mutatja be őket a film. Vidám performanszban adják
tovább a rasszizmus leckéit a gyerekeknek. Kacagtató a bumfordiságuk. Az a
társadalmi közeg, ami ezt újra és újra kitermeli, jóváhagyja, összekacsintva
elnézi, és az utódoknak gondosan tovább örökíti, az már egyáltalán nem vicces.
Árminnak mi lesz a megoldás? Talán a zene.
Mindhárom filmen sokat lehetett kuncogni, de az a kelet-európai összkép, amit megmutatnak, siralmas. E három film alapján úgy tűnik, továbbra is tántorgunk hőzöngő-büfögő
honfibúval a nagy szürke kilátástalanságban. A hazafisággal
álcázott háborús retorika, a fanatikus vezérimádat, a kussolás lélektana, a „nincs
mit tenni” közönye és a monarchista kedélyes rasszizmus csapdájában vergődünk. Egyik nemzedék a másik után.
Évekkel ezelőtt egy sokat próbált emberjogi aktivista azt mondta
nekem, hogy az emberek kényelmes foteljükben ülve válhatnak a legkönnyebben
kegyetlenné. Akkor, abban a szituációban ezt maximálisan helytállónak
tartottam, bár tudom, hogy minden általánosítás távolabb visz a józan
belátástól. Azt se feledjük, hogy a mások fájdalma és problémája iránti közöny
a kegyetlenség előszobája. Minap olvastam egy írást, ami a
véleményformáló technológiai guruknak némi társadalomtudományi, filozófiai és
általános humánképzést javallana, hogy ne tegyék már teljesen idiótává a
világot. Az emberek nagyon kegyetlenek tudnak lenni és ugyanakkor döbbenetesen
önzetlenek és segítőkészek is. Hogy kiből melyik, és mikor jön ki, sok
mindentől függ. A világ sorsát mindig ez a két emberi késztetés lökte
valamilyen irányba. Kérdés, hogy az egyéni érdek és biztonság elválasztható-e a
közösség érdekeitől és biztonságától? Ha az egészet nézzük, akkor a válasz egyértelműen
nem. Gyakran mégis az egyéni érdek, haszon, pozíció, az opportunizmus és
cinizmus győz a társadalmi megoldások sokkal fáradtságosabb keresése helyett.
Magyarországon minden megtörténhet újból – háború, béke, forradalom, kiegyezés,
még a végítélet és a feltámadás is megismétlődhet -, csak az lehetetlen, hogy
egy dokumentumfilmet ismét moziban lássunk. Rendben van, hogy az internet
bugyraiban előbb-utóbb felbukkannak ezek a filmek, valamilyen high tech mütyür
kütyün, vagy házimozin megnézheti, akit érdekel. De a valóságot látni egy
dokumentumfilmben, hatalmas mozivásznon, lágy fényben fürdő emberi arcok között:
ez ritka és megismételhetetlen tünemény ebben az országban.
A Verzió Filmfesztivál ezért ünnep: a valóság ünnepe.
A Verzió programját vetítő budapesti mozik termei többnyire megteltek,
olykor zsúfolásig. Öröm volt látni. Igaz, hogy legfeljebb egy-kétszáz fős
vetítőtermek ezek, az is igaz, hogy a civil szervezetek munkatársai,
önkéntesei, szimpatizánsai, valamint külföldiek adták a közönség gerincét, és
nem azok, akiknek a valóság arcainak megmutatására leginkább szükségük lenne. Bárcsak
addig dagadhatna a Verzió nézőtábora, hogy a számtalan üresen kongó stadionban
is dokumentumfilmeket vetítenének az összegyűlt tömegnek. A Verzió filmjeiből
sokat okulhatna ez az ország, és remélem, hogy ezen a héten a Szeged és Pécs környékén élők közül is minél többen látják majd ezeket
a filmeket. Csepp a tengerben, de legalább egy cseppnyi valóságot kapunk. S ha
már a mozi nem divat, akkor a tévében főműsoridőben kellene mutogatni ezeket a
filmeket, meg a közösségi oldalakon reklámozni, hogy mindenki látva lássa a világ
sokszínű valóságát. Így nehezebb, vagy tán teljesen lehetetlen lenne hinni a
könnyű érvű manipulatív propagandának. A valóság bonyolult, de izgalmas, és nem
értem, miért félünk tőle annyira. Az érdektelenség és közöny még ennél is
nagyobb bűn.
Az idei Verzió filmjeit nézve arra jutottam, hogy hozzánk képest
ezerszeresen esélytelenebb közösségekben élő emberek is bátran és okosan mernek
szembemenni a hatalom önkényével. Mert bármilyen hatalomhoz is jusson valaki,
előbb-utóbb megpróbál visszaélni vele. A társadalmi közösség azért van (vagy
lenne), hogy kontrollálja a hatalmat, ehhez képest gyakran hagyja (olykor
lelkesen éljenezve), hogy a hatalom kontrollálja őt.
A Fekete kód című
film a technológiai-gazdasági-politikai hatalom meghitt egymásra találásának
módozatait mutatja be. Az internet – prófétái szerint – a demokrácia és a
szabad véleménynyilvánítás terepe. Egyrészt tudjuk, hogy a világ túlnyomó
részén ez egyáltalán nem így van. Azt is be kell látnunk, hogy az internet a
kereskedelmi profitszerzés és a politikai hatalomgyakorlás pompásan
manipulálható eszköze lett. A Big Data frigyre lépett a Nagy Testvérrel.
A 21. században a hatalmon levők igyekeznek egyre kevesebb bepillantást
engedni az üzelmeikbe, míg ők totális ellenőrzés alá akarják vonni a hétköznapi
életünket is. A Fekete kód azonban
mutat olyan csoportokat a világ különféle pontjairól, akik az internet
nyilvánosságát valóban a demokráciagyakorlásra és a hatalmon levők kontrolljára
használják. Brazíliában, Tibetben, Etiópiában vagy Szíriában az internet révén tudatják
a világgal a hatalmon levők korrupt, uszító, netán gyilkos machinációit –
vállalva a meghurcolást, bebörtönzést, száműzetést, némely esetben az életük
kockáztatását is. (Egyébként
a brazil jeleneteket kísérő zenék nem tudom mik voltak, de fergetegesen jó volt. Ezért érdemes lenne Rio De Janeiro és São Paolo
underground zenei klubjait végigjárni.)
Aki a Verzió vetítésein akár egyet is látott a Háború & Béke 2.0 szekció filmjeiből, az megérti, mennyire
veszélyes és beláthatatlan következményekkel járó a perc-haszonért bevetett árnyalatmentes
gyűlöletkeltő propaganda. Önérdekből félelmet kelteni és ezzel a mások iránti
kegyetlenséget felébreszteni, a számító brutalitás magasiskolája. A valóság
sokszínűségének ismerete, az információk körbejárhatósága nélkül mindannyian
kiszolgáltatottak vagyunk. A Szellemváros című filmben bemutatott bátor szír emberek életük kockáztatásával tudósították a mit sem sejtő világot a Rakkában folyó mészárlásról. Ehhez képest nem tudom elfogadni,
hogy magukat felnőttnek tartó emberek hagyják, hogy befolyásolják
és manipulálják őket.
Az Ezredes mama című
filmre véletlenül keveredtem be, és számomra ez a film lett az idei Verzió
Filmfesztivál egyik csúcspontja. Kongóban egy gyermek- és nővédelemmel megbízott
rendőrtisztet, aki történetesen nő, új helyre vezényelnek. Mélyszegény, háborús
kegyetlenségekkel terhelt, borzalmasan kilátástalan vidék. Ilyen egész Kongó. A
filmben ő a főszereplő, de nem ül a kamera elé, nem beszél magáról, teszi a
dolgát és a kamera kíséri. Mindent megtudunk erről a nagyszerű emberről, ami
fontos, és ami az életéből ránk tartozik.
A filmben láthatunk másféle nőtípusokat is: védtelen áldozatot,
agresszív hisztérikát, alattomosan manipulatívat, haszonleső törleszkedőt. Az ezredes, a
neve Honorine Munyole, sokkal több egy adminisztratív rendvédelmi hatósági közegnél. Tanítja, öntudatra
ébreszti, felvilágosítja, bátorítja, és ha kell, észhez téríti a nőket. Mert kiszolgáltatottak.
Nem tudják sem magukat, sem gyermekeiket megvédeni. Vagy áldozattá válnak vagy
kegyetlenné. Otthont ad a lemészárolt családjukat sirató, meggyalázott nőknek,
a magára hagyott, bántalmazott gyerekeknek.
Ha arról esik szó, hogy milyennek kell lennie egy nőnek, akkor 99%-ban
a külsejéről fognak beszélni. Persze, nőként én is úgy gondolom, hogy egy nő
legyen szép és finom és kecses. De ez csak a külső. Belülről legyen ilyen, mint
a kongói Honorine Munyole. A természetes emberi jóság és értelmes igazságérzet
vezeti minden lépését: felvilágosult, öntudatos, bölcs, tisztánlátó, emberséges.
Olyan lelkierő van benne, hogy nem a halálával, hanem az életével képes megváltani a világot. Vagy legalábbis, amennyi a világból rátartozik. Én a magazinok címlapjára tenném. Nemcsak Kongóban, a világ minden pontján
tanulhatunk tőle.
Az emberi helytállásnak számos változata (verziója) lehet, de mindig
egy értékválasztásról szól. Az emberi élet és az emberi méltóság megőrzése örök
érték. A Verzió Filmfesztivál nagyszerű példákat mutatott erre. Hétköznapi
emberek mitológiai küzdelmei a méltóságért, a szabadságért, az életért. Nevek, becenevek
kavarognak bennem: Altair Guimarães, Puran Bhatt, Jairo Fuentes, Honorine
Munyole, Capoera, Abdalaziz Alhamza. Lehet, hogy sem az országot, sem a világot
nem érdekli az ő sorsuk. Mégis úgy van az, hogy nem a hollywoodi filmsztárok,
hanem ezek a senki által meg nem jegyzett nevű emberek tartják még egyensúlyban
a világot.