Napóleon és a filmlexikonok

Írta: BikassyGergely

Van ilyen kapcsolat. Bizonyos Jean Tulard professzornak, akadémikusnak köszönhetően, aki tucatnyi történész bizottság tagja, elismert nagysága a francia- és európai történettudománynak. Fő kutatási területe Napóleon (francia helyesírással Napoléon) és kora. A történészi munka mellett fiatal korában csak hobbinak tekintette a filmek iránti buzgó érdeklődését, majd a nyolcvanas évek elején úgy döntött (úgy alakult?), hogy hivatásosként jelentkezik a filmtörténészek horizontján. (Szép kifejezés?) Napóleon-könyveivel már minden megszerezhető sikert és sokféle díjat, elismerést megszerzett. Nem véletlen, hogy történészként előbb egy Bonaparte-fimhez kérték fel szakértőként, Abel Gance főművének sokadik felújításakor és átdolgozásakor.

Magam mindenesetre semmit nem tudtam, először természetesen Guide des Films című két kötetes filmlexikonjával ismerkedtem meg. Munkatársak tucatját irányította, mindenki külön jegyzi a filmcikkeket, Tulard általában rövidebben ír, mint a többiek, s bár vannak az övétől eltérő hangok, stilusjegyek, szemléletmódok, az egész nagy vállalkozáson érezni az ő irányítását. Hatalmas vállalkozás egy fimlexikon, Itt például több ezer film szerepel. rövidebb, ritkán hosszabb cselekmény-ismertetéssel, és az alkotók pontos feltüntetésével. Irtózatos mennyiségű adatot, régebbi lexikonokat, folyóiratokat kell szemlézni, s az külön érték, ha addig sehol francia (sőt talán európai) lexikonban nem szereplő filmet iktathat be könyvébe az új kutató. Ázsia, Afrika? Rendben, a nagy filmgyártók munkái persze kötelezőek lesznek, de olyan országoké, mint Botswana vagy Nepál? Bekerültek ezek is. 

Tulard főművének a tucatnyi új, bővített kiadásban megjelent Dictionnaire du Cinéma tekinthető. Ennek is több kötete van (Rendezők, Színészek, Operatőrök stb). Amikor annakidején Párizsban nagy kiváncsisággal megszereztem, természetesen a magyar filmet, a magyar rendezőket kerestem benne. Szőts, Fábri, Makk, Máriássy - és Jancsó. Ők természetesen megvoltak, ha - Jancsón kívül - talán rövidebb terjedelemmel, mint lehetne. A külföldre távozott régebbi nagy filmcsinálók, szintén jelentőségükhöz mérten. Amerikai produkciók ismeretében kevés lexikon veszi fel a versenyt Tulard-ral, így Fejős Pál és Michael Curtiz (Kertész Mihály), de az "angol" Korda sem panaszkodhat. 

Fiatalabb, a hatvanas években indult magyar rendezőkről azonban a könyv első kiadása nagyon mostohán bánt. Nyilván nem jutott megfelelő szakirodalomhoz, vagy nem is nagyon kutatta. Mindenesetre elég hiányosnak éreztem, főleg, mert színvonalas, és méltányolható lexikonból hiányoztak. Kaptam hát magam, és Párizsban élő barátom segítségével ott a helyszínen igyekeztem tenni valamit. 1982 vagy 83 lehetett, és akkor még nem volt furcsa, ha majdnem mindenki, ismert ember vagy nem,  szerepel a telefonkönyvben. Tulard - nem gyakori ez a név - szerepelt. Nosza, telefonáltunk, s bár épp nem volt otthon, a címét biztosan tudva, írtam neki egy rövid levelet, melyben elismerve munkáját, hiányoltam néhány fontos magyar filmrendezőt. Három nevet főleg, legalábbis ma erre a háromra emlékszem: Gaál István, Huszárik Zoltán, Sára Sándor. Mások is hiányoztak, fiatalabbak, de nem akartam túl sok név hiányával esetleg felbosszantani a szerzőt. Némi, sőt elég nagy meglepetésemre hamar válaszolt levélben: megköszönte pótlásomat, beismerte, hogy a kelet-európai, így a magyar filmről kevesebb forrása volt, és kijelentette, ha lesz a könyvnek későbbi kiadása, pótolja őket. Már ez a reagálása is mondom, meglepő volt, hát még az, hogy a következő kiadásban benne is voltak, sőt talán más, addig hiányzók is... Nem számítottam arra, hogy ilyen szorgosan és korrekten kibővíti lexikonát, ha sejtettem volna, talán levelezésbe kezdek (folytatom) vele, ma már sajnálom, hogy nem tettem. 

Tulard Napoleon-könyve a rendszerváltás után magyarul is megjelent, a szakemberek persze már előbb is ismerték. Filmtörténészként azonban nálunk máig ismeretlen. Kicsit csapongva ideírom még, hogy lexikona az olasz filmtörténetet is jól ismeri/ismerteti, korai olasz némafilm-rendezők tucatjai szerepelnek benne, rövid értékeléssel. --- És valamit még: mint mondtam, a Guide des Films két kötetét sok munkatárssal együtt írta, de a "Rendezők Könyve" teljes egészében az ő munkája. Nagyon nagy munka. Fele bogarászás eredménye, de a másik fele onálló szerzői mű. Jelentősebb alkotók esetében nemcsak korrekt, hanem nagyon jó a filmek felsorolása utáni rövidebb-hosszabb értékelés. Nem esszék, de olvasható és méltánylandó szövegek. Olykor ellentmondanak az ismert, közhellyé szilárdult véleményeknek. (Nekem az 1992-es, akkor legújabb bővített kiadás van meg.)

Különös tudományos életműve van ennek a kutatónak. Napóleon is megemelhetné híres kalapját.

Jean Tulard

Najmányi

Írta: BikassyGergely

Csak így, vezetéknevével. Aki nem volt közeli barátja a hetvenes években, mind csak így emlegette. Én is.

Najmányi László (1946-2020)

Najmányi a hetvenes évek elején a Balázs Béla Stúdió egyik tehetséges fiatal rendezője volt. A Császár üzenete című rövidfilmjét sokan láttuk és jót vitáztunk róla. Aztán pár év múltán egy irodalmi vitadélutánon ültünk együtt, ahol eleinte az én kisregény kéziratomról lett volna szó, emlékszem, Najmányi előre mondta, hogy hozzá fog szólni, végül - valakinek egyetlen lekezelő mondatán kívül - írásom egyáltalán nem került terítékre, tehát ez ügyben Najmányi semmit sem szólt. Legnagyobb sajnálatomra persze.

1978 márciusától több, mint félévet Párizsban töltöttem. Mintha már kiutazásomkor hallottam volna, hogy Najmányi disszidált és talán Párizsban lesz. Mintha az is elterjedt volna, hogy az egész zenekara, a híres "Spions" is disszidált, és persze barátja és költőtársa, Molnár Gergely is. Eszembe sem jutott keresni őket, a rock (és/vagy pop)-zene egyáltalán nem érdekelt, ráadásul az underground-körökben nagyra tartott Molnár Gergelyt nemcsak, hogy nem ismertem, de alig tetszett, amit francia filmekről írt (és amit csak meg nem hirdetett, félig titkos (vagy tiltott?) összejöveteleken olvasott fel. Rég nem emlékszem már arra, hogy akkor mégis miként olvastam ezeket az írásokat? (Lehet, nagyon is irigyeltem titkosságukat... Ő sem kedvelhetett: hozzá képest én szinte hivatalos filmkritikusnak számítottam, még ha az ellenzékinek minősülő Bíró Yvette-féle Filmkultúrában jelent meg majd minden írásom...)

1978 nyár elején aztán egy Párizsba érkező magyar ismerősöm, akivel véletlenül találkoztam a Quartier Latin egyik kis mozijában, (sok korombeli magyar ilyen helyeken futott össze) lelkendezve újságolta, hogy ez elmúlt héten még jól lehetett látni és olvasni ennek a mozinak az üvegbejáratán a szénceruzával írt következő magyar üzenetet: "Marci! Gergely és Laci átmentek a Pagode-ba, ott várnak!" Ismerősöm erre szintén elrohant a Pagode-ba (híres-neves kis művészmozi), de nem talált senkit. Némi csalódással vette tudomásul, hogy az üzenetben szereplő Gergely nem én voltam - rövid közös töprengés után nyilvánvalónak véltük, hogy csakis Molnár Gergely és Najmányi László lehetett a párizsi mozi két magyar vándora.

A Pagode mozi kertje Párizban

Najmányi nemsokára hatalmasabb távolságok vándora lett: Az USA és Kanada városai mellett például Indonézia néhány városát és szigetét is bejárta. New York-ban a Halász Péter-társulat díszlettervezője volt, más földrészeken - végig fotózva - alkalmi munkákból élt. Kalandos élete lett, sokat nyomorgott, és sokféle szabálytalan művészettel foglalkozott. Olyasmivel, amihez sem a tehetség, sem a bátorság nem elegendő külön-külön: együtt a kettő eredményt hozhat. (Nem olyan eredményt persze, amilyet a nagybetűs Társadalom felfedez és "jutalmazni óhajt".)

Az őt (is) elüldöző rendszer bukása után hazatért. Elismerő zajjal fogadta, aki egyáltalán emlékezett még rá. A rockzene világa sok mindenre emlékező mély lápvilág. Ellenségei is emlékeztek rá, valamelyik nyilatkozata után az utcán bántalmazták. Najmányi leginkább videóművésznek tartotta magát, de jelentek meg érdekes könyvei is: technika, művészet, utópia, a vizualitás lehetőségei fonódtak bennük össze. Zene, film, video, színház: mindegy is, mivel foglalkozott, ugyanazt vizsgálta, szabad fantáziával. Néhány érdekes riport, beszélgetés jelent meg vele, ITT az egyik.

Halász Péter halála után én is megkaptam körlevelét, melyben arra kérte a címzetteket, javasolják Halász Péter posthumus Kossuth-díját. Lelkesen csatlakoztam: a fősodorral szemben úszó tehetségeket becsülni kellene. Ritkán becsülik... Ezután egy ideig email-kapcsolatban álltunk, elküldtem neki például Buster Keaton kései éveiről szóló cikkemet, meg kisebb írásomat Jonas Mekasról. Ha valaki, Jonas Mekas tehetsége közel állt hozzá.... Személyesen utoljára egy videó-kiállításán találkoztunk, negyven év elteltével már alig ismertük meg egymást. A nagyon érdekes videókísérletekben azonban fel tudtam ismerni.

Megörültem, amikor emailben elújságolta, hogy most már kizárólag csak meglevő hatalmas fotó- és videóanyagaival foglalkozik: rendszerezi, tematikus (vagy más) csoportokba rendezi őket. Hallottam, hogy súlyos beteg: nem tudom, de nagyon remélem, ez a fotó- és videóanyag hozzáférhető, és az is marad. "A filmszalag nem ég el!" - akárkitől származik ez a mondás, Najmányi Lászlóra és szabálytalan életművére nagyon igaz.

Szomory Dezső: rejtély

Írta: BikassyGergely

Észrevétlenül múlt el nyár elején Szomory Dezső születési évfordulója, mint ahogy talán későbbi évfordulóin sem fognak megemlékezni róla.

Szomory Dezső a modern magyar irodalom egy különös, társtalan írója. Jelentős írója, teszem hozzá, évfordulóktól függetlenül. Érettségi nélkül az 1890-es évek nagy pesti napilapjainak ifjú újságírója, sikeres „dandy”, mint akkor mondták, pózos fotókon Oscar Wilde-re akar hasonlítani – amit ír, abban senkire.

Szomory Dezső (1869-1944)

Ekkor épp születőben van a modern magyar irodalom. Adyt megelőzve Bródy Sándor, majd Molnár Ferenc a legérdekesebb író. Szomory mégsem indul velük együtt: váratlanul Párizsba szökik, lehet, hogy francia szerző szeretne lenni. De mégsem: nyomorult padlásszobájában vaskos magyar regényt komponál, pesti témára. Ez (a Tudósok), soha nem jelenik meg életében, csak első fejezetei... Amikor, másfél évtized múltán hazatér, alig ismerik írásait. Hamar nagyon sikeres lesz, de nagyon magányos marad. Sikerei egészen a negyvenes évekig kitartanak, ekkor nyilas-szívű irodalmárok és verőlegények rontanak színházaira.

Az 1960-as évek végéig, hetvenesek elejéig ismét csak alig jelent meg tőle valami. Királydrámáit épp ekkoriban ismét műsorra tűzik: nagy szerepek jó színészeknek. Engem a Habsburg királydrámák szenvedelmei és Szomory patetikus „zengő tumultusai” egyáltalán nem érdekeltek. Kezembe került azonban (antikváriumból, vagy új kiadásban?) a Párizsi regény; ennek rajongója lettem, és havonta újraolvastam. (Magam is laktam ott, padlásszobák párizsi nyomorultjaként, de én többször, és újból, hamar hazatértem). Szomory nekem azóta és végleg a Párizsi regény írója, nagy Habsburg-drámáit tán csodálom, ámde nem szeretem. Stílusbravúr ugyan majd minden darabja és majd minden novellája, de máshol nem tud magához láncolni bravúrokkal sem. (Különös nyelvezetéből Karinthy kreált ragyogó paródiákat.)

Nagy érdeme az utóbbi időkben Kőbányai János Múlt és Jövő könyvkiadójának a Tudósok újra kiadása. Jobban mondva első edíciója. Először is hatalmas kutatómunkával (Zsoldos Sándor segítségével) könyvtárak mélyéről, kéziratok rejtek-dzsungeléből rekonstruálni kellett a majdnem teljes, alig hiányos eredeti kéziratot. Ezt az első (máig egyetlen?) Szomory-monográfia szerzője, Réz Pál sem ismerte (1973).  Kőbányai teljes Szomory életmű-sorozatot tervezett, ennek eddigi legnagyobb eredménye a Tudósok. „Rejtély” - kezdi a nagy regényhez írt hosszú tanulmányát a Múlt és Jövő szerkesztője. Arra a különös jelenségre utal, hogy Szomory nem tette közzé, kis túlzással „elfelejtette” az opust. Meg arra, hogy az irodalomtörténet sem volt rá kíváncsi, nem kutatták.

Kőbányai sem gondolta volna talán, hogy az élet (?) vagy Szomory utókora utánozza önmagát. A rekonstruált különleges nagyregény, ugyanis nemrégi megjelenésekor sem keltett feltűnést, visszhangja nem lett, fogadtatásáról nem is beszélhetünk: az irodalmi közvélemény egyáltalán nem vett tudomást róla. Réz Pál sem (a Holmi főszerkesztőjeként), és más folyóirat vagy irodalmi hetilap sem. Ilyen gazdag a magyar irodalom? Ilyen szegény vagy lustán tunya a mai magyar irodalomtörténet?.

… Mi mást tehetne a Szomoryt csodáló, a Tudósokat tán nem „szerető”, de jelentőségét fennen valló olvasó (magam).  Megismétli Kőbányai János csodálkozó szavát: rejtély.

Rauscher György: Szomory Dezső

La Cathédrale Notre-Dame en feu

Írta: BikassyGergel

Hatalmas lánggal ég a Notre-Dame székesegyház. És ez se nem új Dumas-regény, se nem ódon sci-fi. Talán maga a híres Victor Hugo-könyv. Abban ugyanis már benne van ez a tűzvész...

Notre-Dame - Párizs (2019)

Napok óta Lisszabon tragikus történelméről olvasok: a rettenetes 1755-ös földrengésben a fél város égett, majd pusztult el. Utána nem volt olyan 25 év, amikor ne égett volna le egy templom, palota, és nagy épület. Az 1980-as évtizedben a város szép modern-történelmi központja égett porig. A kisebb (egy-egy színházat vagy palotát) elpusztító újabb tüzek már csak pár sort kapnak a sajtóban. Ma megint elővettem portugál könyveimet, interneten is néztem új és régi dokumentumokat. 

Lisszabon Chiado negyede (1988)

Este azonban le kellett tennem a könyveket, máshova kellett kapcsolnom az interneten.

"Paris brule-t-il" (Ég már Párizs?) egy régebbi francia film címe, ezt a kérdést állítólag Hitler ismételgette 1944 augusztusában, amikor parancsát késlekedve kezdték végrehajtani, aztán végre sem hajtották. - Most hanyag baleset történt, állítólag nem tudatos eszelősség. Attól még zaklató gyász, és a kultúrát ért nagy csapás. Talán erre is készülni kellett volna.

Igen, ég már Párizs.

Boris Vian, április bolondja

 Írta: Bikassygergel

Nem emlékszem, írtunk-e már Boris Vianról, de semmi baj, megérdemel több bejegyzést is.

"Április bolondja" mondom, pedig márciusban született. Több novellájában mégis hangsúlyos az április, egyik legszebb regényfigurájának pedig ez a különösen csengő szép neve: Folavril.

Boris Vian (1920-1959)

Vianról egyik, akkor ösztöndíjjal Párizsban élő fiatalkori barátom beszélt nekem, talán 1967-ben, Nemsokára elküldte Vian egyik könyvét. Inkább jó ismerősöm volt, öccse még gimnáziumi osztálytársam. Barátok is lehettünk volna, sajnos az én csúnya hibámból nem lettünk: ezt a későbbi hibámat bocsánatkérés híján nem tettem jóvá, és máig, ötven év elteltével is restellem. Nincs bocsánat  - ő fiatalon meghalt...

Vissza Boris Vianhoz. A nevét sem hallottam addig, holott az igaz francia (vagy külföldön: franciás) ínyencek azért ismerték: Vernon Sullivan néven botrányt keltett, félpornónak bélyegzett regényt publikált Köpök a sírotokra címmel (pert kapott a nyakába), nagyobb epizódszerepet játszott Vadim Veszedelmes viszonyok-adaptációjában. Ezenkívül jazz-zenész és dalszerző volt. Fiatalon halt meg. Magyarországra akkor még a híre sem jutott el.

Gyorsan elolvastam, és különlegesen érdekesnek éreztem a könyvet, furcsa, költői fantasztikumát. Írtam róla egy lelkes olvasónapló-beszámolót, ez lett az egyik első folyóiratban megjelent írásom. (Nagyvilág, 1968). Nem sokkal később kiadták magyar nyelven (Tajtékos napok - Bajomi Lázár Endre fordításában), és nagyon hamar rendkívül népszerű lett a magyar olvasók körében, a hamarosan megjelenő Pekingi ősz-szel együtt. Első magyar fordításait mind Bajomi Lázár Endre készítette, az ő halála óta mások is, sőt később minden könyvét többen újrafordították, egy ideig talán ő volt a legnépszerűbb francia író, kicsit már-már a franciás szubkultúra itthoni éllovasa.

Sanzonjai - főleg Vian korai, 1960-as halála után - rekordsikerű lemezeken jelentek meg. Legismertebb talán a negyvenes évek vége felé született A Dezertőr. Ezt a dalát az algériai háború alatt betiltották és új perben vádolták meg. Először Mouloudji énekelte, később nagy hatással maga Vian - nekem is az a lemeze van meg. Mostanában bukkantam a Wikipédián egy olyan honlapra, mely felsorolja és közli is a Dezertőr összes idegen nyelvű fordítását (ITT).
Olaszul tizennégyet (!) látok, angolul hetet. Magyarul két fordítást tüntet fel az összeállítás: az egyik - tört magyarsággal - egy számomra ismeretlen olasz nevű szerző munkája, melynek fura módon épp a tört, rossz magyarság adja sármját. Most gyorsan egy másik honlapot adok meg ITT a Dezertőrről.

Sajátos az egyik első olasz nyelvű Dezertőr-szöveg: a tragikus sorsú Luigi Tenco énekelte, aki nemsokára, 1969 februárjában a sanremói dalfesztiválon fiatalon öngyilkos lett. (Úgy látszik, Viant énekelni nem egészen veszélytelen). De jobb, ha nem félünk tőle, jobb, ha betiltások és politikai keménykedések (esetleg erőszakok), új katonai tervek idején észben tartjuk szövegét és dallamát.

Készülő, új magyar fordításokat segítve íme a dal eleje eredetiben:

Monsieur le Président,

Je vous fais une lettre

Que vous lirez peut-etre

Si vous avez le temps.

A Louvre és a "külön banda"

Írta: Bikassygergel


Most, hogy a francia TV5 kiválóan tudósi és mégis nézhető kétrészes dokumentumfilmet sugárzott a Louvre történetéről, még a nem-tudós nézőknek is ezer gondolata támadhat. Néhány az ezerből.

Időrendben, tervrajzokból, metszetekből, festményekből. Boszorkányosan változnak a képek I. Ferenc Louvre-jától Mitterrand Louvre-jáig. Rajzok párviadala és feleselése. Erődítményként épült, még a reneszánsz király, I. Ferenc előtt, őrtoronnyal és lövésztornyokkal. 

I. Ferenc azonban lebontatta a jelképes őrtornyot, és innen kezdve a palota szelídülten bővült, olaszosan változott. Ebben a reneszánsz Louvre-ban folyt aztán a nagy vérengzés 1552-ben, a híres Szent Bertalan éjszakáján. (Mérimée regénye még pontosabban adja meg a dátumot.) Tömeggyilkossághoz még őrtorony sem kell, csak izzó gyűlölet és hideg számítás. (Utóbbiról Catherine de Médicis, a Firenzéből származó, Párizs úrnőjévé vált gyilkos főkirály-asszony gondoskodott.)

Ki hinné (kis gondolkodás után bárki), hogy a Múzeum alapításának ötlete az "Enciklopédistákhoz", Diderot-hoz fűződik. A Louvre-ben úgyis ott van a királyi gyűjtemény, miért legyen csak a királyoké? A tervet lelkesen támogatta XVI. Lajos, sejtve talán, hogy neki, meg király-utódjainak már nagy lesz ekkora palota. Állítólag a guillotine tervrajzát is mosolyogva szemlélte. 

Napóleon minden barokk és királyi festményt kisöpört a termekből, uralma alatt csupán az ő dicsőségében és házi szobrászának császári műveiben volt szabad gyönyörködni. Bukásakor a szobrász, Canova műveit majdnem megsemmisítették. Ötven év múltán a Párizsi Kommün kis híján a Louvre-ot is elpusztította, de csak a szomszédos királyi palotarész, a Tuileries lett lángharagjuk martaléka. 

A nagyon alapos, és mai tudósok kutatásával okadatolt film egy szót sem pazarol a Kommün utáni burzsoá rendcsinálás tűz-ügyben évszázadig ismert "pétroleuses" legendájára (mely szerint felgerjedt munkásnők tébolyult falkái hordták a Tuileries falaihoz petróleumos üvegekben a lángot), e legendát szította több értelmiségi kortárs, maga Flaubert is. Talán ez igazolná, hogy munkások tízezreit lőtték agyon ott helyben a barikádoknál a kommün leverésekor? Lehet, hogy volt a gyújtogatók között néhány petróleumos munkásnő, a film erről hallgat, de megnevezi a gyújtogatás levezénylőjét, bizonyos Pierre Bergeret egykori nyomdászt. A száz éves jubileumra, 1971-ben jelent meg Bernard Noël szerkesztésében a máig legalaposabb "Kommün-szótár", ebben viszont a Bergeret-szócikkben egy mukk szó sincs a fentiekről. 

A Kommün vezetői és aktív harcosai között mindenféle figurák akadtak, Garibaldi katonái, lengyel forradalmárok, vagy a magyar szocialista, Frankel Leó, és körülöttük elvtelen (vagy megszállott) publicisták, avagy utópia gőzében fulladozó világmegváltók. Jelentős író kevés, egyikük, Jules Vallés szerencsére megmenekült a kivégzőosztag elől, hogy aztán londoni emigrációban megírhassa nagyszerű önélet- és korrajzát. Szívesen utánanéznék most, mi szól benne, s hogyan a Louvre-ról...

Ugorjunk az időben. A Louvre legnagyobb modern átalakítója a szocialista elnök, François Mitterrand lett. Nyitottá tette a palota egykori udvarát, és óriási építkezés kezdődött. (Saját emlék: kilenc hónapos párizsi tartózkodásom úgy ért véget, hogy a munka épp csak elkezdődött, talán azt sem tudtam, mi lesz a vége...) Mitterrand egy tehetséges kínai-amerikai építészt, Ming Peit bízta meg a Louvre-Piramis felépítésével. Elég nagy ellenkezés fogadta a tervet, de amikor megépült a 21 méter magas, 50 tonnás üvegcsoda, híre és sikere hamarosan az Eiffel toronyét is halványította. (Lásd a francia Wikipédia részletes ismertetését.)

Az említett Kommün-lexikon szerzője, Bernard Noël becsült költő volt, aki főszerepet is játszott Godard egyik filmjében. Godard úgy kapcsolódik ide, hogy egy másik, de szintén még 1968 előtt készült filmjében különös és bizarr jelenetet szentelt ("szentelt", hogy ironikusan használjam a szót) a Louvre-nak. Egy szélhámos társaságból elkülönülő (ezért "külön banda") három tagja, Anna Karina, Samy Frey és Claude Brasseur elhatározza, hogy stopperórával lemérik, mennyi idő alatt lehet végigfutni a Louvre leghosszabb folyosóján. Meg is teszik, és jól tették, ez a film legérdekesebb fél perce. 

A filmet Párizsban láttam, és úgy éreztem, ez a legfontosabb, amit a múltba bilincselt hatalmas világmúzeumról mondani lehet. Godard a Louvre igazi vezetője! Talán, ma, fél évszázad múltán, a Piramis-bejáraton át vitába szállnék önmagammal - bár nem Godard filmjeinek értékéről.

El Kazovszkijról - késve

Írta: bikassygergel


Blogunk alaposan elkésett. A nagy kiállítás már jóideje be is zárt, és eddig semmit sem írtunk róla. Szerencsére maga El Kazovszkij nem késett el, és sohasem fog elkésni, mindig jó időben fog feltűnni köztünk. Vigasztalódjunk: ez a fontos.

El Kazovszkij (1948-2008)

Halála előtt vagy öt-hat évvel láttam utoljára, utóbbi években csak egyetlen Várfok utcai kiállítására mentem el, akkor visszont hosszasan beszélgettünk. Aztán már nem láttam. Fogalmam sem volt róla, hogy beteg lett.

Párizsban ismerkedtem meg vele, 1978 május vagy június elején. Akkor már több rajza (képe?) megjelent az Élet és Irodalomban, korai kiállításairól is olvashattam. Persze, igazán nem tudtam, kicsoda. Párszor együtt utaztunk Charenton-ból (igen, Sade márki híres városából, ha mondhatom így) Párizsba a 24-es busszal: a végállomáson leszállva én bementem a Jardin des Plantes-ba, hogy valamelyik padon fél napon át olvassak, ő átszállt egy másik városi buszra.

El Kazovszkij: Vándorállat a libikókán

Nemrég Perneczky Géza emlékezett egy régi kiállítás-megnyitóra, ahol elhamarkodottan "Kedves Léna" megszólítással fordult hozzá, "Nem vagyok Léna" - kiáltotta El, aztán jeges csend támadt, és El utána már meg sem volt hajlandó szólalni.  Majdnem pontosan ez történt velem is párizsi megismerkedésünk első percében, ugyanis első kérdésem az volt, hogy "Miért nem Kazovszkajának írod a neved?". Villámlóan nézett rám, és azt mondta: "Talán nem véletlenül."

Hamar megbocsátott, vagy csak pusztán érdektelennek tartotta, és nem pazarolta rám semmiféle dühét vagy haragját. Velem mindvégig kedvesen és barátian viselkedett. A nyolcvanas évek elején többször bejött a Filmvilág szerkesztőségébe, hogy Szilágyi Ákossal beszélgessen meg tanakodjon, írt is a lapba egy vagy két érdekes cikket. Mindig vidám volt, mindig vidámságot, életörömöt sugárzott - legalább így éreztem.

El Kazovszkij: Aranyegyensúly II.

Töredékes emlékeim végére hagyom a legerősebbet. Hosszan beszélt telefonon, már nem emlékszem, oroszul vagy magyarul, letette, és órákig nem jött elő a szobájából, sírt és bezárkózott. Egyedül kellett aznap a 24-es busszal bemennem Párizsba. Amikor visszatértem, még mindig sírt, alig mertem megkérdezni, mi történt. Akkor derült ki, hogy meghalt a nagymamája, akit a világon legjobban szeretett. Soha senkit nem láttam úgy sírni, mint őt. Megrendítő volt.

... Nem mondok semmi újat azzal, hogy egész életművének legfontosabb szereplője a halál. Egy kiállítási beszámolónak mindenesetre főleg erről kellene szólnia. Művészethez vagy az élethez, vagy mindkettőhöz mélyen értve és beleérezve.

Sem életét, sem művészetét nem ismertem mélyen. Csak a zokogását hallom ma is, évtizedek múltán. Mást nem tudok róla elmondani.

El Kazovszkij: Elszáll a lélek? - II.

Henry és June (Régi Párizs főterén 3.)

Írta: bikassygergel


Becsülöm a magyar wikipédiát, valaha közreműködtem szerkesztésében, mégis, nehezen tudom elfogadni, sőt megbocsátani, hogy Henry Miller (legalábbis a mai napig) kimaradt belőle. A XX. századi világirodalom egyik óriása. Pornográfia vádjával az USA-ban a hatvanas évek elejéig nem merték kiadni műveit (ő maga akkor már hetven is elmúlt), és az irodalmat erősen befolyásoló, sőt megváltoztató regényei először mind Párizsban jelentek meg anyanyelvén, angolul. Párizsban is élt, ott vált íróvá: első remekművét akkor kezdte írni 1931-ben, amikor már volt valami kölcsönpénze ebédre és vacsorára.

Ez az időrendben első és talán legnagyobb könyve, a Ráktérítő, jó későn 1990 körül, amikor az egész hazai kulturális élet egész mással foglalkozott, magyarul is megjelent, különösebb visszhang nélkül. Ugyanez a hazai visszhangtalanság fogadta másik remekművét, a Sexust. Pornószövegnek "magas irodalom", a magas irodalom barátainak fröcsögő, parttalan, kaotikusnak látszó szexközpontú életvallomás. Itthon nem volt kritikus, aki értelmezze. Talán a Ráktérítő fordítója, Bartos Tibor képes lett volna rá. 

Mondanom sem kell, nem lévén "angolos", én Párizsban ismerkedtem meg könyveivel, a hetvenes évek közepén. Ott akkor már széles körben ismerték, könyveit zsebkönyv kiadásokban kapkodták el. Rám földrengésszerű hatással volt. Nehéz volna pontosan és alaposan elmagyarázni: először is az itthon tiltott és ismeretlen varázsa - dehát ilyenből elég sok volt, a földrengéshez azért ennél többre volt szükség. Mindig érdekeltek a naplók és önéletrajzok, és érdekelt az újszerű, újtípusú regény minden fajtája. A vállaltan személyes hang, az önfeltárulkozás sikoltása. Henry Miller könyvei ezt nyújtják. Dühödt, életrajongással és az életet minden szennyében átélt személyesség gátlástalanságával. Főiskolákra nem járt, de Nietzsche és D. H. Lawrence iskolájába igen. Mellesleg ő írt angolul elsőként Buñuel Andalúziai kutyájáról is. Azért bámultam, mert mint sokan, magam is gyávának éreztem ehhez: ököllel a randa külvilágnak. Ott kezdődik, hogy először is lemerül az élet (nála előbb Brooklyn, majd Párizs) félalvilágába, az életnek bátor bozótharcosaként. Bármily rémítő és csúnya is az a bozót, valahogy mégis kedveli is. Prostituáltak és kispolgári nők fuldokolnak ebben a televényben, Mona/June, egy Millerhez méltó férfivadász, vele művel gyalázatos dolgokat. Párizsig menekül tőle.

Párizsban találkozik a tehetséges, kékharisnya és jómódú művészlélekkel, a kubai-amerikai Anais Ninnel. Ninnek férje van és szeretői - ellentétben a kocsmák New York-i aszfalt-angyalával, aki főleg gazdag férfiakra vadászik - ő híres írókkal, művészekkel köt ágyban és lélekben izzó kapcsolatokat. Pszichológusához és saját apjához is testi-lelki szerelem fűzi, s azt mondanunk sem kell, hogy biszexuális. Évek óta naplót vezet: az utókor szerencséjére, Miller párizsi korszakának szinte minden órája megelevenül. A Brooklynból jött író Párizs egyik elővárosában lakik, írni igen, munka után nézni nincs kedve. A magyar fórumokon idézik szavait: "Volt még egy dolog, amiben végképp nem hittem - a munkában. A munka már a felnőttkor küszöbén úgy tetszett nekem, mint az ostobák számára fenntartott tevékenységi forma. Épp ellentéte az alkotásnak, ami csak játék, és ami éppen azért a legfőbb hajtóerő az életben, mert önmagán kívül nincs más létoka. Mondta-e bárki is, hogy isten azért teremtette a világot, mert dolgozni akart?"

E korszak csúcsa, amikor a leszbikus kalandot sem elutasító Mona/June megérkezik Párizsba, innen kezdve változatos és egymást gyilkoló háromszög-, meg négyszög kapcsolatokban fürdik a nem mindennapi trió. Közben Miller és Anais Nin Proustot elemez, Joyce-ról társalog, szeretik és gyűlölik June-t.

Ennek a kalandnak a története a Henry és June (a napló egy része), melyből 1990-ben amerikai film is készült, nem is a legrosszabb, bár enyhén szépelgő film, két kiváló színésznővel: Anais-t Maria de Medeiros, June-t, az akkor még nem világhírű Uma Thurman játszotta. Ennek nálunk is sikere volt, de Miller olvasására senkit nem bírt rá. Pedig, ha Henry Millernek hatása lett volna a magyar olvasóra és írókra, mint a világ nagyrészén, akkor az egész magyar próza vadabb és talán érdekesebb lenne.

Hazatértem Párizsból Anais Nin és Henry Miller sok-sok könyvével, velük hoztam Párizsból is valamit. Talán ezért, hogy amikor kezdték kiadni őket magyarul, már nem néztem beléjük. Polcpakolászáskor most akadtak a kezembe. Nem ismételtem át lexikonokban ellenőrizva, hogy elhagyva Párizst és Athént meg Korfut, mi történt vele, mint élt Kaliforniában, hogyan házasodott meg még háromszor. Kilencvennyolc évig élt. Ilyen vad élethez és irodalomhoz bestiális külső és belső erőre van szükség. A világirodalomban nincs szükség Henry Miller-feltámadásra, mert ott állandóan jelen van. Mostanában próbálják a főművei után színre lépő "beat-irodalommal", Kerouacot vele rokonítani. Hogy a magyarok megismerik egyszer? Nem az én dolgom. Nekem nagy érték volt, hogy Párizsban megismertem a könyveit.

.

Terek és könyvek (Régi Párizs főterén 2.)

Írta: bikassygergel

A mai Párizsnak nincs egyetlen főtere, bár a Place de la République egyre inkább azzá válik: már évtizedek óta innen vonul a tömeg a Bastille-hoz, vagyis a Bastille is tekinthető főtérnek. Meg, ha akarom (de nemigen akarom) Európa legnagyobb tere, a Concorde is olyasmi, vagy a szintén gigantomániás Place de l'Étoile, akarom mondani a Place Charles-de-Gaulle - állami főtér, koszorúzások és díszszemlék helyszíne. Talán egy kisebbet: a Place Vendôme, kisebb ugyan, de a nagypolgárok és luxus-szállodák dúsgazdag tere, ahol 1871 májusában a munkások és kispolgárok ledöntötték Napoleon szobrát (jelképesen a "kis Napoleonét"), gurult a szobor feje. Ezért aztán a hatalomra jutott középosztály Courbet fejét követelte, szerencsére a festő Svájcba tudott menekülni.

Ez is persze már az új Párizs, és nem a régi. A réginek, egészen Napoleonig a Grève-tér (a mai Hôtel de Ville előtt) a városcentruma, igen, a nyaktilózás helyszíne, az volt a régi főtér. A guillotine feltalálása előtt a középkorban itt szorgosan akasztottak, máglyán égettek és kerékbe törtek.

Vonuljunk át a balpartra, ott - a Denfert-Rochereau hatalmas, oroszlánszobros tere kivételével minden sokkal kisebb és barátságosabb. 1968 helyszíne, a Quartier Latin, tele nagyon régi és elég kicsi terekkel, sokunk Párizsát ez jelenti.

Igazán a múlt század elején váltak barátságosabbá, főleg az I. világháború után. A húszas évek angol-amerikai irodalmának javarésze is itt született, kicsit előbb Henry James, majd Joyce, Hemingway, hogy csak őket mondjam, három, négy, öt évet éltek a szűk utcákon és tereken. Párizs latin negyede piszkos és büdös volt. A Vándorünnep-ben maga a várost ünnepnek mondó Hemingway csodálkozik leginkább, hogy bírták a mocskot és a nem mindig szivattyúzott ürüléket, hideg esőt, sárt és büdöset. Bírták valahogy, mert alig akartak hazamenni, Joyce nem is ment. Sylvia Beach könyvesboltja volt a fő helyük, az Odéon téren ('68-ban jól felforgatták - a könyvesbolt addigra már odébb költözött, egész közel a Szajna-parthoz...)

Itt már elérkeztem, ha nem is a régi Párizs, de saját szerényebb múltamhoz. A hetvenes években én is kedvvel járogattam az átköltözött Shakespeare and Company könyvesboltba: Joyce, Hemingway és mentoruk, a híres Gertrud Stein nem élt már, és Sylvia Beach sem, bár az akkori utódjuk is karizmatikus figura volt, a törzsolvasókat megismerte, ősz, kecskeszakállas férfi, olvasom, hogy nemrég halt meg, kilencvennyolc éves korában.

Illyés 1922 és '26 között, majd alig később más magyar írók jöttek, József Attila, Déry és barátja Németh Andor, rövid ideig Radnóti, hosszabb ideig a magányba burkolt Márai. Írtak akkoriban nagyon jó magyar lektűrt is a városról, a Halászó macska utcáját. József Attila kicsit odébb vert tanyát, egykori szállodáján remélem, megvan még az emléktábla, közel a Saint-Sulpice térhez (na még egy "főtér", a templom okán vallásias, hideg és nyugodt).

... Legutóbbi bejegyzésemben Párizsban játszódó magyar regényeket idéztem, jó sokat kihagytam, a kihagyottak ügyében Bajomi Lázár Endre sok Párizs-könyve igazíthat el minden kíváncsit (bár ő meg Márait és például a Ketten Párizs ellen egy másik jó lektűr) íróját hagyta ki gondosan...)

Place Contrescarpe

Régi párizsi főterem ez volt, a Contrescarpe. A jobboldali kávéházban néztem barátommal egy őszi későestén a múlt század leghíresebb boxmeccsét, Muhammad Ali nagy győzelmét Foreman ellen. Mintegy kötelezően esős este volt. Párizs, mint tudjuk, szürke és esős. Vagy nem. Mindenki őrizze a saját Párizsát, én (sokan másokkal) a Quartier Latin tereit. Az egyetemre nem jártam be, moziba jártam, meg az utcákon lődörögtem. Place Contrescarpe, Place Monge, Rue Cardinal Lemoine, Rue Mouffetard, Rue Lacépède, lefelé egész a Füvészkertig, Jardin des Plantes. 

Akkor május volt, és nem könyvtárban, hanem olcsó könyvesboltokban olvastam, állva, és ha vettem a Gibert Jeune vagy a Sorbonne körüli kis boltokban valamit a ládákból, ott mind olcsó zsebkönyvek, a Folio és a 10/18 sorozat darabjai, mentem velük tovább gyalog, néha a 63-as busszal a Jardin des Plantes kertjébe, hogy ott valamelyik padon olvassak, volt ott egy kis állatkert is. Olvastam. Így telt a koranyár nekem, akkor a hetvenes évek végén, Párizsban.

A fájó Párizs

Írta: bikassygergel


Tábor Ádám ("a halkszavú költő", mint régebbi, romantikus korokban nevezték volna) egy Baudelaire-kötet címét adta a párizsi merényletekről írt szép cikkének. Ez a "fájó Párizs" cím magyar lelemény: bár az ifjú Szabó Lőrinc - Babits vigyázó segítségével - már 1920-ban lefordította a Spleen de Paris teljes szövegét - a címlapon csak ez szerepel: Rövid költemények prózában. A Spleen de Paris (lehetne: "Az életúnt Párizs") csak később kapta magyar címként a Fájó Párizs elnevezést. Némely hosszabb darabja, így épp, amit Tábor Ádám olvasott a vérengzés estéjén, nem lírai prózavers, hanem inkább feszített novellának hat. Okosan fájdalmas hangja van a halálra készülő Baudelaire-nek.

Egy másik cikk értelmesen hangsúlyozza, hogy az épp Baudelaire Spleen-jének megjelenése idején alapított Bataclan színház és mulató, meg a merényletek többi helyszíne is mind Párizs tizenegyedik kerületében van, a merénylők jó és gyilkos szimattal választották ki a környezetet: a Boulevard Voltaire és a Place de la République környéke nem a hagyományosan és szűken értelmezett "magas kulturájú" környezet, de a város egyik legélénkebb, legváltozatosabb helye, sok arab, olasz, távol-keleti kisvendéglővel és népszerű kávézóval, sörözővel. Az utóbbi évtizedekben saját kulturális élete lett.

... Rég nem jártam Párizsban, de amikor utoljára, húsz éve már, akkor éppen a tizenegyedik kerületben kaptam pár hétre kölcsönlakást, igaz, nem a fenti környéken, hanem a kerület északi végén, Belleville külváros határán. Párizs egyik leghosszabb utcája, a Rue Oberkampf ereszkedett a házból kilépve a város központja felé. 

Megbámultam a Belleville-Ménilmontant tér arab zsibvásárát, és mert jó idő volt, elindultam gyalog lefelé. Nem bántam meg: attól kezdve mindig gyalog mentem a Boulevard Voltaire-ig ereszkedő német nevű utcán, húsz harminc perc sétával máris ott voltam a kerület nyüzsgő és forgalmas központjánál. Sajnos, épp a Bataclan-ra nem emlékszem, de egy közeli másik régi nevezetesség, a Cirque d'Hiver érdekesen kerekedő és csicsásan díszített épületére igen. Akkor még cirkusz volt, tán ma is az, vagy csak a neve maradt? Húsz év nagy idő, hogy elfelejtsem.

Ez a Rue Oberkampf afféle szűk "majdnem főutca" volt, tele kisvendéglőkkel és kis boltokkal. Mai állapotával sok web-helyen lehet ismerkedni, például ITT. Ott látható a Cirque d'Hiver épülete is, mintha megújulva, s mint akkor, nekem kicsit vagy nagyon keletiesen. 

Nem látható viszont sehol, bár kerestem egy ideig, az a katalán kisvendéglő az Oberkampf talán felső részén, ahova egyszer, épp katalánsága, katalán nyelvű étlapja miatt betértem valakivel, amennyire emlékszem, jó volt. Úgy éreztem, az is jó, hogy idegenként, de már nem turistaként, aki persze Párizsban csakis a kézenfekvő párizsi dolgokra lenne kíváncsi, én a katalánokra vagyok kíváncsi, a balparton ki is szúrtam később egy kis katalán kulturális központot vagy könyvtárt: sajnos soha nem tértem be... És persze a balpartot ismertem igazán, bár még régebben laktam barátom akkori padlászobájában a polgári, nagyon jobbparti második kerület szívében is, ahol csak a padlásszobák nem polgáriak, közel a régi Operához, sőt a Tőzsdéhez is, de nem igazán voltam kíváncsi arra a kevéssé rokonszenves környékre, onnan azonnal átmetróztam a Boulevard St. Michelhez és a Latin negyedhez. 

Itt azonban, ez a már akkor is besorolhatatlan, száz méterenként megváltozó, sok új arcát mutató, leginkább kispolgári tizenegyedik kerület, ez mindennap megérte a harminc perces sétát, sőt, egyszer a Bastille-ig is levándoroltam, ami lejtős utcákon is már majdnem egy órát tartott. Nézelődve másfél órát.  Kedvencem a Boulevard Beaumarchais volt, ott egy hatalmas, tompazöld borítású portállal és kirakattal virító fotó-bolt, tele régi, antik, meg új, rozoga, meg méregdrága friss gépekkel. Aztán a híres, polgárpukkasztó és szélsőbaloldali, anarchista filmeket játszó kis mozi, az MK-Quatorze juillet, mely előtt egyik éjjel régebben bomba robbant. No lám, akkoriban is robbant, bár nagyon ritkán bomba Párizsban. Az MK a tulajdonos, Marin Karmitz rendező, producer és filmforgalmazó nevét rövidíti. A '68 után jobboldali évtized elején, talán 1973-ban alapította a mozit, mint mondtam, balos (olykor propaganda)-filmekkel. A Bastille környéke akkor tele volt kis pornó-mozikkal, ilyet viszont talán egész Párizs nem ismert. Afféle anarchista gyülekezőhelynek számított, aztán, az évtized végén szépen átalakult, az olcsó, néha ingyenes belépők megszűntek, ma azt mondanám: polgári hely. Már az anarchizmus sem a régi.