Aki életet vitt a tudományba – Victor W. Turner 100

Írta: Inkabringa

Nem könnyű megünnepelni egy tudós születési centenáriumát. Muszáj a tudományos eredményeiről szót ejteni, teóriáját fejtegetni. Azt sokan nem szeretik. Sokak szerint tudós az, aki ül egy könyvtárban, vagy machinál egy laborban, és senki nem érti, mit csinál. A kulturális antropológus ab ovo védve van a szobatudós szereptől. Az antropológia alapja ugyanis a terepmunka, egy ismeretlen kultúrában való megmerítkezés.

A mai napon egy nagyszerű tudóst fogok ünnepelni, aki kulturális antropológus, interdiszciplináris nagykövet, máig érvényben levő teóriák megalkotója, és egy vibráló, érdekes, világra nyitott személyiség volt.

Victor W. Turner a mai napon éppen száz éve született.

Victor W. Turner (1920-1983)

Skót származású volt, és a nagy múltú brit antropológiai iskolától (Manchester School of Anthropology) a szintén nagy múltú USA-beli antropológiai iskolákig vezetett az útja (Cornell Egyetem és Chicagoi Egyetem). Húszévesen rátört a világ egy háború formájában. Anglisztikai tanulmányait kényszerűen a brit haderőre cserélte, miután megkapta katonai behívóját. A hátországban szolgált évekig. 1943-ban megnősült, feleségével és gyermekükkel egy cigánykaravánban élt két évig, ami a katonai helyőrség közelében volt. Talán ez a tapasztalat vezette el ahhoz, hogy a háború után kulturális antropológus szakra jelentkezett. Az is lehet, hogy a cigányoknak köszönhetjük a 20. század egyik legjelentősebb társadalomtudósát.

Turnert első terepmunkája Afrikába vezette, a mai Zambiában (akkor Észak-Rodhesia) a ndembu törzset kutatta 1950-54 között. Kezdetben a klasszikus holisztikus antropológiai módszereket követte: feltárta a gazdasági, rokonsági, társadalmi, vallási viszonyokat.

Azonban már ekkor kinyílt előtte egy kapu, és ez a folyamatos kapunyitás egész tudományos pályájára jellemző lett.

A ndembu törzs rítusait vizsgálva rájött, hogy olyan szimbólumokat rejtenek magukban, melyek a teljes társadalom működésére fényt világítanak. Turner Arnold van Gennep átmeneti rítusok elméletét fejlesztette tovább. Van Gennep szerint a rítusok fontosak a társadalom átmeneti állapotainak kezelésében. Ilyen átmeneti rítus például a születés, halál, házasság, felnőtté válás. Az átmeneti rítusoknak három fázisa van. Az elkülönülés szakaszában a rítus résztvevői elszakadnak korábbi társadalmi pozíciójuktól. Az átmenet szakaszában kikerülnek a társadalomból, egy köztes állapotban léteznek. Az egyesülés szakaszában a próbatételeken átesettek egy új társadalmi pozícióba kerülnek.

Van Gennep elméletét Victor Turner a modern komplex társadalmakra is kiterjesztette, és ezzel megteremtette a szimbolikus antropológia alapjait. A társadalmi dráma koncepciója van Gennep átmeneti rítus fogalmára épül. Turner olyan rendszerét építette fel a szimbólumkutatásnak, mely nem csak a kulturális antropológiára, hanem a szélesen vett társadalom- és humántudományokra is termékenyítően hatott. Turner megfogalmazása szerint a szimbólumok „kozmológiák, értékek és kulturális axiómák tárolására szolgálnak, amelyek segítségével a társadalom alapvető tudásanyaga egyik generációról a másikra hagyományozódik át.”

Ugyanakkor Turner azt is felismerte, hogy a társadalmakon belül a szimbólumok „birtoklása” minden hatalomnak elemi érdeke, mert így kézben tarthatja és befolyásolhatja a társadalmi mozgásokat és változásokat. Porszem állampolgárokként tehát arra kell törekednünk, hogy az aktuális hatalom ne sajátíthassa ki a szimbólumképzést a társadalmon belül. Kis hazánk ebben a tekintetben rosszul áll.

Turner a rítusokat megfosztotta a szakralitás kizárólagos fogalmától. A társadalom rítusok szövetéből áll, és az antropológus feladata ezt a szövedéket felfejteni, hogy a társadalmi konfliktusokat és változásokat értelmezni tudja. Szerinte az antropológusnak nem csak az a feladata, hogy a vizsgált közösség rítusértelmezéseit közvetítse, hanem az is, hogy kívülállóként, az egész rendszer vizsgálójaként, megértsen olyan társadalmi folyamatokat, melyeket a benne élők, épp bennfentességük okán, nem tudnak értelmezni.

Turner elméletének fontos fogalma a liminalitás. Turner rendkívül fontosnak tartotta ezt a küszöb- vagy határhelyzetet a társadalmakon belül. Minden társadalom változik. Minden változás egy liminális állapotot hoz létre. Turner szerint, ha a liminalitás alatt értjük „azt a helyet és időt, amikor és ahol a társadalmi cselekvés normális formáit fölfüggesztik, akkor ez egyszersmind fölfogható az adott kultúra középponti értékei és axiómái felülvizsgálatának időszakaként is.”

A liminalitásban kétféle rítust különböztetünk meg. Az egyik a státuszemelkedés rítusa, amikor a magasabb státuszúak arroganciáját letörik, és az alacsonyabb státuszúak magasabb pozíciót érnek el a társadalmon belül. Ez politikai vagy vallási mozgalmak, netán forradalmak esetén valósul meg. A másik típus a státuszmegfordítás rítusa, amelyen belül az alacsonyabb státuszúnak megengedik átmeneti időszakra a névleges felemelkedést, és ennek keretében bírálhatja és csúfolhatja a magasabb státuszban levőket, de a tényleges státuszpozíciók mit sem változnak. Erre jó példa a hagyományos értelemben vett karnevál, mely a társadalom pimasz és vidor kritikája a hatalmon levőkről. Turner mindkét típust fontosnak tartja az egészséges társadalmi működéshez. Ugyanis a liminalitás megtapasztalása nélkül a társadalmak merevvé, a hatalmon levők elnyomóvá, az állampolgárok közönyössé válnak. Megint csak gondoljunk egy röpke pillanatra kis hazánkra.  

Turner másik két fontos fogalma a communitas és a struktúra. A társadalom egy adott struktúrában létezik és működik. Ha ez a struktúra kiüresedik, akkor ránehezedik a társadalom tagjaira és ketreccé válik. Ilyenkor frissítőleg hat a communitas megjelenése. A communitas olyan állapot, ami a liminalitás, vagyis a társadalmi átmenet idején alakul ki. Egyfajta homogén, egyenlőségelven alapuló közösségiség ez, a természeti állapothoz közelítés, mely azonban a struktúra jótékony váza nélkül könnyen káoszba, esetleg terrorba fordulhat. Leginkább Martin Buber közösség fogalmához szokták hasonlítani, amiről Buber így írt: „a közösség az, amikor többé nem egymás mellett (…), hanem egymással vagyunk az emberek sokaságában”.

Turneri értelemben vett communitas volt a hippi mozgalom, és ilyenek az alulról induló vallási vagy politikai-társadalmi mozgalmak is. A társadalom egészséges működéséhez tehát a struktúra és a communitas dialektikus kapcsolatára van szükség.

Victor Turner az 1970-es években új kapukat nyitott ki. Az afrikai törzsi kultúra kutatása után a vallási zarándoklatok szimbolikus formáit kutatta. Mexikóban, Brazíliában és Írországban végzett terepmunkát. A zarándoklat is egyféle átmeneti rítus, melyben a zarándok a fizikai úton levés (elindulás és megérkezés) mellett egy lelki átalakulást is átél. Majd újabb kapu nyílt előtte, de csak látszólagos az éles váltás, hisz a fentiek olvasása után nem oly meglepő, hogy a törzsi rítusok és a vallási zarándoklatok után a karneválok felé fordult Turner kutatói figyelme. A karneválok, mint a liminalitás és a communitas társadalmi megnyilvánulásai, gazdag szimbólumrendszerükkel kiváló terepet adnak a társadalmi átmenetek és konfliktusok vizsgálatára. Nálunk nincs valódi karneváli kultúra, és ez is sokat elárul egy társadalomról.

Az utolsó kapu, amin nagy lendülettel benyitott Victor Turner, a színház volt. Élete végén gyümölcsöző és inspiráló együttműködésre lépett Richard Schechnerrel, aki az 1960/70-es évek experimentális színházának meghatározó figurája volt. Schechner beledolgozta színházi módszerébe Turner társadalmi rítus koncepcióját, Turner pedig sokat merített az experimentális színházak kifejezéskészletének és szimbólumrendszerének vizsgálatából a társadalmi liminalitás teóriájának mélyítéséhez.

A liminalitás mellett a liminoid kifejezés a modern komplex társadalmak művészeti, szórakoztató, szabadidős és szubkulturális területéhez tartozik. Funkciója, hogy tükröt mutasson a társadalmi visszásságoknak és anomáliáknak, pellengérre állítsa, nyilvánvalóvá tegye azokat. Ezzel a liminoid eszközzel a színházi előadás a közönséget a liminalitás állapotába hozhatja, s így képessé válnak a változtatáson gondolkodni, netán tenni is érte. A művészet hatalma. Szellemi tunyaság vagy csupán konformizmus nem élni ezzel a liminoid lehetőséggel.

A színházi vizsgálódásaihoz Turner ismét a filozófiához fordult, és Dilthey élmény (Erlebnis) fogalmából kiindulva jutott el a performatív antropológiai megközelítéshez, amit így foglalt össze:

„Egy bizonyos értelemben a kulturális előadás minden módja – a rituálét, a ceremóniát, a karnevált, a színházat és a költészetet beleértve – az élet magyarázata és egyúttal annak kiteljesítése, ahogyan azt Dilthey gyakran megfogalmazta. Ugyanis éppen az előadás folyamata során kerül napvilágra az, ami a szociokulturális élet mélyében hermetikusan elzártan, a mindennapi megfigyelések és az értelem számára hozzáférhetetlenül rejlik.”

Turner ennek a titoknak a megfejtésében már nem juthatott tovább, mert 1983-ban meghalt. Csodálatosan gazdag tudományos életművet és szilárdan álló teóriát hagyott örökül a következő nemzedékeknek. A világ minden táján kutatott, minden kultúrára nyitott volt, mélységes empátiával fordult a másféle, az ismeretlen felé. Ráadásul nagyszerű tollú író volt, kiváló tudományszervező, állhatatos közvetítő a különféle tudományterületek és művészetek között. A legnagyobb érdeme, hogy a tudományt bevitte az életbe, és életet vitt a tudományba. Felnőtt életét egy cigánykaravánban kezdte, és élete végén nem titkolt álma volt szambaiskolát nyitni Rio de Janeiróban. Egy csillogó példa. Örökké éljen Victor Turner emléke.

Albert Camus - járvány idején

Írta: BikassyGergely

Ha jól emlékszem, írtam már a blogba Camus-ről, talán filmek, talán Gyergyai Albert kapcsán. Mint olvasom, a Pestis-nek több tucat új kiadása született mostanában, főleg olasz és francia ediciók. Jó, ha sokan újra olvassák. Komor, de nem vigasztalan. Miként az író más művei, egész életműve...

Magyar nyelven most feltűnően sokasodnak az újrafordítások. Az ÉS legújabb számában Szávai Jánost faggatják, mi a véleménye a Gyergyai-féle régebbi Közönynek nemrég az eredeti francia címhez szószerintien hű (Az idegen) újra magyarításáról? Szávai János nem tagadja, hogy mestere, Gyergyai Albert alakja, és munkássága nagyon közel áll hozzá - a legendás mester és tanár egyébként keresztapja volt... Az érdeklődő további fejleményekre is figyelmes lehet. A Pestis új magyar fordítása is készen áll, kíváncsian várom. A "régit" a hatvanas évek táján egyik fő francia professzorom, Győry János fordította. Elavult volna? Egy új fordítás alapvetően frissíti, más fényt ad neki? Bizonytalan vagyok az új változat ismerete nélkül. (Lehet, hogy utána is bizonytalan maradok...) Azt is most látom, hogy Camus másik alapvető kisregénye, a Bukás szintén új magyar fordítással kerül nemsokára az olvasó elé. Nem érdektelen, azt a regényt pedig először Szávai Nándor alakította magyarrá (a fent említett Szávai János édesapja). Sem Győry, sem Szávai Nándor nem fordított túl sokat, inkább tanári-professzori hivatásuknak éltek.

Camus-t idegenkedve kezelte a kádári "kultúrpolitika" - ismert volt szovjetellenes nézeteiről, s hiába állt még távolabb mindenfajta hagyományos jobboldaltól, 1956-os írásai és szereplése miatt nálunk sokáig még a "tűrt" kategóriába sem akarták elfogadni. Szávai Nándornak és Győry Jánosnak szintén volt elég baja '56 miatt, és - ez valóban figyelemre méltó - magát Gyergyait pedig épp Camus-vel tartott személyes kapcsolatai miatt évekig utazási tilalommal sújtották - nagy francia irodalmi kongresszusokra nem engedték kiutazni.  Gyergyai az irodalmi esszé klasszikusa, már életében sejteni lehetett. Flaubert és Proust mellett, az (akkor) új francia irodalom legnagyobb egyéniségének Camus-t tartotta, érdemes újraolvasni róla szóló esszéit. A Nobel díj  - és saját nagyrabecsülése - ellenére kételyekkel is birkózott: valóban a legnagyobbak közé tartozik a Közöny, a Pestis és A bukás írója?

Most, az új magyar fordítások tanulságaival átgondolhatjuk... Nekem gyakran eszembe jut a mostani járvány idején a francia író egy levele, melyet vitapartnerének, egy francia főpapnak írt, ezzel a köszöntéssel: "Üdvözlöm Önt közös száműzetésünk földjén..."

Kapcsolódó bejegyzések:
Az Idegen
A boldog idegen

Michel Piccoli

Írta: BikassyGergely

A France-Culture rádió és honlap hosszú interjújában a kilencven fölött járó Piccoli legnagyobb színpadi szerepéről beszélt, a Lear királyról. Mintegy mellékesen, a sorok közt jegyzi meg, hogy félt a szereptől…  Boldog és nagy színész, aki csak Shakespeare-től fél.

Michel Piccoli (1925-2020)

Fő filmrendezőjével, Buñuellel egyenrangúak voltak. A szoros tükörkép kapcsolat nem annyira nyilvánvaló, mint Fellini és Mastroianni esetében: bújtatottabb, ravaszabb, Buñuelnél több álruhába is kell bújni, műve nem önéletrajzi, hanem mindegyik fikció a legravaszabbak közül.

Ha van elegáns nagypolgár, külsőre Piccolit látjuk. Séma. Túl nyilvánvaló: hát milyen lenne, épp ilyen. Korrupt diplomata… (leveti a sémát, váratlan fordulatok.)

Buñuel esztétikájának (ha volt ilyen) a lényege, hogy minden szereplője kiszámíthatatlan legyen, egyik sémát a másikba ölti, egyik séma megöli, megsemmisíti, átrajzolja, kiradírozza az ilyen-olyan „kezemfeje”, könnyen kínálkozó szerep- vagy forgatókönyvi sémát. Buñueltől nem félt, mondja, de kőkemény, sőt szigorú rendezőnek látta. Szigorú? Valahogy nem ez jutna eszünkbe legelőször, mivel Buñuelben nagy adag bohóc, átváltozó művész, Istennel feleselő főpap vagy azt parodizáló ellen-pap, pápa is meg ellenpápa is, … pedig a felhabzó vagy elfojtott röhögés „nagy szigort sugárzott”. Ezt csak Michel Piccolinak hisszük el.

Godard talán még gátlástalanabbul kísérletező rendező.  A Megvetés a legnehezebb filmje. Nagy vállalkozás lett a Brigitte Bardot – Michel Piccoli páros: tűz és víz… két nehézsúlyú világbajnok a maga műfajában, hát, ha félni kellett volna valahol és valamitől, Godard ugyancsak félhetett volna mindkettőjüktől, akár Bardot és Piccoli kölcsönösen egymástól, az egész készülő film pedig az író Moravia eredeti regényétől. 

A film minden alapeleme túl erős, és alig kezelhető. Kemény szobrászmunkára vár, az írott anyag (és a két színész is) kőkemény. Minden és mindenki egymásnak ellenfeszülve, mereven, mint az első képsorokban a mítoszok sziklája.

Michel Piccoli számomra mitikusan nagy színész.

Kapcsolódó bejegyzések:
Luis Bunuel diszkrét bája

Nagy zabálások

Két Edison... meg a harmadik

Írta: BikassyGergely

Megnyugtató hírek érkeztek Enyedi Ildikóról. Ennek örömére kapcsolgatom estefelé a sorozatfilmeket vetítő tévécsatornákat. És ennek örömére találtam egy témát-témácskát. 

Nemrég említettem, hogy az egyik sorozatban maga Edison is feltűnt: Torontóban avatkozik be egy ősfilm forgatásába, mondván, megveszi, és New Jersey-be viszi az egész stábot. Megveszi a hangosfilmmel próbálkozü technikát is. Elküldik. Nem túl rokonszenves a fellépése, hamar el is tűnik.

Tegnap este azonban ugyanott, Torontóban, csak nem filmforgatáson ismét megjelent. Valami technikai-műszaki bemutató zajlik, s eddig semmi különös. Az már inkább, hogy egy másik feltalálót meggyilkolnak - és most jön a java - Edison huszonéves fiát gyanúsítják. A sorozat hőse - Murdoch nyomozó - még le is tartóztatja. Igaz, nem nagyon hisz ifjabb Edison bűnösségében. Én sem igazán hittem - ráadásul puskáztam is a wikipédián, hogy megtudjam, Edison járt-e Kanadában, járt-e Torontóban... Nemcsakhogy járt, de szülei kanadai származásúak, és egészen fiatalon ő maga is dolgozott Kanada fővárosában.

Edison és fia

Most itt azonban már világhírű nagy ember, és nyomába lépni igyekvő, még nála is pimaszabb, nagyravágyóbb fiát terelgeti. Csak félig-meddig: a pimasz ifjú ugyanis tudatlan és tehetségtelen, apjától csak a gátlástalanságot örökölte, a tehetséget nem. Még a váltóáram lényegét sem érti.  Így keveredik gyilkosság gyanújába. Edison minden elkövet, hogy kimentse a börtönből, és mindent elkövet, hogy eltanácsolja a feltalálói pálya közeléból. Több ordítozós párjelenetük van, a jámbor nyomozó, meg  a néző is mosolyogva, vagy zavartan nézi őket. Hát ha tán valamelyik jó színész volna... de fájdalom, egyik sem az. 

"A 2 Edison"... Laza időtöltésre nagyon is megfelelőek esténként. Nekem azonban szerencsére eszembe jutott a harmadik Edison, aki Enyedi Ildikó remekművében, Az én huszadik századom-ban jelenik meg, izgalmas keretbe foglalva az egész filmet.

Az én huszadik századom (Edison szerepében Andorai Péter)

A "Menlo-parki varázsló" nyolcszázkilencvenhat (896) vagy mégtöbb szabadalmazott találmánnyal büszkélkedett, tudós nem volt, csak zseni. A filmtörténészek egy része őt tartja a film feltalálójának, a technikatörténészek pedig az első mai értelemben is korszerú és kiváló villanyizzó megteremetőjének. Teremtő? Furcsa szó keveredett ide, de nem baj. ha köze van a filmhez, és köze van, - nevezzük így.

Enyedi Ildikó filmjének a végén nagy fények gyúlnak a Menlo Parkban, és az egész világon, a fény majd beköltözik a mozikba - és mindörökre ott marad.

Örömmel kívánok egészséget Enyedi Ildikónak, és sok sikert legújabb filmjeihez.

Enyedi Ildikó

Kapcsolódó bejegyzés: Az én XX. századom

Bringaterápia

Írta: Inkabringa

Itt a tavasz. Már egy ideje itt van. Olyannyira, hogy most hétvégén nyár volt, bolondító. Aztán tél, majd ősz, és így tovább, és még egy hét sem telt el. Európa megszokta az évszakváltásokat, most már azt kell megszokni, hogy ezek naponta történnek.

A tavasz kacér, pajzán, frivol, bűbájos, meg mély, megejtő és szívet melengető is. Különleges évszak. Ilyenkor bele is szaladnánk a világ karjaiba meg menekülnénk is a vonzása elől. Pedig szeretnénk minden pillanatát kiélvezni. Túlságosan erős a rádöbbenés, hogy rátaláltunk valami fontosra, ami emlékeztet önmagunkra, de van benne izgalmasan más is, de nem tudjuk a következő lépést, azt sem, hogy lesz-e vagy sosem lesz, az egész egy gyönyörű bizonytalanság. Belebújunk a tavaszba.

Nem is illik másféle járgány ehhez az évszakhoz, mint a bringa. A bringa a szabadság apoteózisa. Könnyű, laza, suhan. Most világszerte arról regélnek, hogy majd a bringa megoldja a klímaválságot és megváltja a világot. A bringa nem Megváltó. Ne rakjunk rá ekkora terhet, mert eldől.

Az biztos, hogy a bringa előretörése a városi közlekedésben nagyszerű pillanata lenne az életemnek. Pompásan kiépített bringautakon hosszan suhanni bringák között és bringásokkal összemosolyogva, nagyon is kedvemre való lenne. Nem kellene gyalogos járdán egyensúlyozni, nem kellene hatalmas autómonstrumok között lavírozni, csak suhannék a város egyik végétől a másikig pompás utakon. Ezt talán könnyebb is lenne megvalósítani, mint a világbékét. Repes a szívem, ha látom a híreket, hogy bringautat építenek.

A bringázás maga az aktivitás. Ezt pedig már lelkileg sem ártana megtapasztalni e kicsiny ország népének. Mert itt az a bölcs nemzeti tudás, hogy ha baj van - márpedig itt gyakran van baj, például most is baj van - akkor a bölcs magyar ember lerogy egy asztal mellé, rákönyököl, és belehajtja bús magyar fejét a kezébe. Aztán így marad negyven évig. Vannak, akik sóhajtanak és néha a kezükkel is legyintenek, ettől még bölcsebbnek tűnnek. Mindig minden marad így, bús magyar nekikeseredésben, hosszú évtizedekig. Senki nem mozdul, senki nem cselekszik, mindenki csak tűr, mert mindenki bölcs és búsul. Az igazi hazafi bölcsen búsul e honban.

Ha a bringára, mint a szabadság hírnökére tekintenénk, az forradalmi tapasztalatot vihetne a magyar néplélekbe. Bringázni ugyanis nem lehet mozdulatlan nagy nekibúsulásban. Ahhoz aktivitás kell, mozgás, sőt virgoncság, mindeközben figyelni kell az egyensúlyra is, mert az a kulcsa a bringás létnek. Haladni sebesen, fékezve, kanyarodva, tekerni szakadatlan, és közben nem szabad eldőlni, bedőlni, kidőlni. Ez a mentalitás szöges ellentéte a moccanatlan, cselekvésre nem is gondoló búsongásnak. Vannak, akik így élnek már itt, cselekvő együttérzéssel. Az ő példájukat kell inkább követni, bármily nemes hagyománya van is a passzív búsongásnak.

Úgyhogy épüljenek bringautak végtelen hosszúságban, és minden bölcsen búsuló üljön bringára, tekerjen a haladásért és az egyensúlyért. Mit ne merjek mondani: a szabadságért.

A 2-sek

Írta: Inkabringa

Magyarországon a nők személyi száma 2-sel kezdődik. A férfiak az 1-sek. Én is 2-es vagyok, mert nőnek születtem. Az egyik közjogi méltóság a napokban fensőbbséges férfigőggel nyilatkozott azokról, akiknek a személyi száma 2-essel kezdődik. Ezt a patriarchális lenézést számtalan formában megtapasztalhatja, aki nőnek született e honban. Lényege nyilván az, hogy a nők ne szóljanak bele a komoly dolgokba, mert azok kizárólag csak a férfiakra tartoznak. De ennél sokkal többet ártott most az Országgyűlés a nőknek.

Egyhetes voltam, amikor apám szerenádot adott nekem, mert annyira örült, hogy két fiú után egy lánya is született. Apám mellett felcseperedve sohasem kellett éreznem, hogy a személyi számom 2-sel kezdődik, és én „csak” lány vagyok. Bölcsen szeretett, hagyta, hogy járjam az utam, nem faragott belőlem elkényeztetett „szeme fényét”. Pedig ennek nagy hagyományai vannak e honban. A lányok ugyan másodrendűek, de cserébe elkényeztetik őket.

Nőnek születtem, és nagyon szeretek nő lenni. Részemről tehát rendben van a teremtés, mert semmi más nem szeretnék lenni, csak nő. Tudom, szerencsés vagyok, nincs szélsőségesen rossz tapasztalatom nőként, például soha nem bántalmaztak. Az a jó, ha egy férfi érző és gondolkodó lénynek tekint, vagyis embernek, miközben érdekli az a titok, ami a nőiségem, ahogy engem is vonz az ő férfi mivolta. Férfi és nő nem egymás ellentétei, pláne nem ellenfelei, hanem egymás kiegészítői, szövetségesei, egymás titkainak megfejtői. Nekem megadatott, hogy ilyen férfiakkal találkoztam.

Kép: Dariusz Klimczak

Azonban e kies hazában élve én is számtalanszor megtapasztalom, milyen ellentmondásos itt a nőkhöz való hozzáállás. Mondok három példát. Az első a sajátom, mindennapos, de jellemző eset. A másik két példa már sokkal keményebb, de sajnos ezek sem számítanak kivételesnek.

Egyszer két férfi kollégámmal beszélgettünk, mindketten értelmes emberek, és szóba hoztam egy hajléktalanokról szóló napihírt. Mire az egyik kollégám ezt mondta: „Egy ilyen finom baba miért foglalkozik ilyen témával?” Meghökkenten válaszoltam: „Most az jön, hogy megcsipkeded az arcomat, és kiküldesz kávéért, amíg a komoly dolgokat megbeszélitek?” Nevettünk, de zavarba is jött a kollégám. Ő csak bókolni akart, szabadkozott. 

A családi legendárium őrzi annak az oldalági felmenőmnek a történetét, aki a 20. század elején született, rendkívül okos és intelligens volt, de a szülei nem engedték tanulni, mert lány. A tanulással csak a pénz megy. A lánynak akkoriban egyetlen haszna volt: jól férjhez adni, és általa a családi vagyont gyarapítani. Ez a nő okos volt, és nem tanulhatott, szép volt, és férjhez kényszerítették egy durva lelkű és lomha eszű, ámde jómódú emberhez. Tönkretették az életét, bár a családi vagyon gyarapodott. Később, már két gyermekkel, elvált, amit akkoriban óriási felháborodás kísért. Soha nem volt más férfival kapcsolata. Viszolygott tőlük. Soha nem volt szerelmes. Soha nem tapasztalta meg egy férfi szerelmét. Soha nem élhette meg a nőiségét. Hány és hány nő volt már, akinek ugyanilyen sors jutott?

Felsőfokú tanulmányaim idején volt egy évfolyamtársam, nem volt közvetlen kapcsolatunk, mert más szakon tanult. Mélyen vallásos, rendkívül zárkózott lány volt. Soha egy buli, senkivel nem barátkozott. Volt egy vőlegénye, akit én sosem láttam, és nagyon kevesen ismerték. Aztán egy napon jött a hír: a lány meghalt. Megölték. A vőlegénye agyonverte. Meghalt, mert senki sem volt a közelben, aki segített volna neki.  
Nem ismertem jól ezt a lányt, de a mai napig nem tudom túltenni magam a történteken. Ezt a bejegyzést részben az ő emlékére írom.

Kép: Dariusz Klimczak

A nők helyzetével foglalkoznia kellene széles e hazának, mert az igenis egy társadalmi megegyezés eredménye, és nem Istentől való szabály, hogy egy nő csak szép lehet, de okos nem, hogy engedelmesen tűrnie kell, de önálló véleménye és akarata nem lehet. Szerencsére a férfiak közül sokan nem így gondolkodnak. Emberszámba veszik a nőket. Egyenrangúnak tekintik. A probléma ott van, ha a döntéshozók korlátolt hímsovének. Nagyon úgy tűnik, hogy kis hazánkban ez a helyzet.

Pár napja az Országgyűlés nem ratifikálta az Isztambuli Egyezményt, ami a nők elleni erőszakos cselekmények elleni fellépés intézményes kereteit megteremthetné. Érveiket nem is idézem, annyira méltatlanok. Őszintén mondom, hogy heteroszexuális nőként, valamint magyar és európai állampolgárként semmi kivetnivalót nem találok abban, ha a melegek vagy transzneműek jogokhoz jutnak, és a kapcsolati bántalmazás ellen védelmet kapnak a menekült státuszban levő nők. Az én jogaim ezzel fikarcnyit sem csorbulnak, és igaz örömömre szolgál, ha mások is jól érzik magukat. Az sokkal jobban zavar, ha a magyar nép nevében hivatkozik embercsoportok kirekesztésére egy kirakatban álló politikus. Mondja ezentúl így: a magyarok nevében, kivéve Inkabringát. Persze tudom, hosszú lenne a névsor, akik legszívesebben ugyanezt kérnék. Ez az ország néha olyan, mintha egy Monthy Python-film lenne, aminek Franz Kafka írta a forgatókönyvét.

Kép: Dariusz Klimczak

Felháborít a ratifikáció elvetése. Nem módosításról, nem fenntartásokról, hanem egy az egyben elvetésről van szó. Miközben emberéletek forognak kockán. Nők halnak meg azért, mert nincs erős jogalap a szervezett és összehangolt segítség megszervezésére. Nagyon sok nő szenved napi szinten lelki és fizikai abúzus miatt, a segítség leghalványabb reménye nélkül. A nők védelmével foglalkozó civil szervezetek lehetőségei az intézményes keretek nélkül korlátozottak. Arról nem is beszélve, hogy mennyi támadás és gáncs éri őket a hatalom részéről. Vannak országok, ahol a pedagógusok és egészségügyi dolgozók képzést kapnak, hogy felismerjék a családon belüli erőszak jeleit. Kiépített és jól működő hálózata van a segítségnyújtásnak, ahol a civil szervezetek, az intézmények és a hatóságok együttműködnek. Egy bántalmazott magyar nő, támogató családi vagy baráti háttér nélkül, a legszörnyűbb rettegéssel és végzettel néz szembe. Hatékony segítségre nem számíthat ebben az országban.

Tudom, sok rémes nő is van. Borzalmasak tudnak lenni a nők, ahogy az emberek úgy általában. Mindig döntés kérdése, hogy mások eltiprására, vagy megtartására tesszük fel az életünket. Mégsem lehet elnézni amellett, hogy a nők évszázadok óta fokozottan vannak kitéve az erőszaknak és a kiszolgáltatottságnak. Most, a karantén ideje alatt is sokan vannak összezárva agresszív és kegyetlen emberekkel. Belegondoltak a döntéshozók abba, hogy kellőképp megszervezett és hatékony segítség nélkül mi vár rájuk?

Nem tudok mást mondani, ez egy feudális, hímsovén, korlátolt és elnyomó döntés. Semmi kedvem ahhoz, hogy az ország is ilyenné váljon.

Értük – az indiánokról

Írta: Inkabringa

Clifford Geertz összegzése: „Mit csinál az etnográfus? Ír.” Akkor én írok. Róluk. Amerika őslakosairól. Akiket úgy hívunk mindegyszerűen, hogy indiánok. Írhatnék sok más népről is. Írtam eddig is, fogok is még. Most megint ők jönnek. Számtalan antropológus kutatta és kutatja, segítette és segíti őket. Az idők folyamán az indiánok közül is többen antropológussá váltak. A non plus ultra: egy indián antropológus. Jó, hogy egyre többen vannak.

Az antropológia és az indiánok sorsa örök időkre összefonódott. Franz Boas, Bronislaw Malinowski, Sol Tax, Allen Holmberg, Claude-Lévi Strauss és Boglár Lajos: csak néhány név a sokaságból, akiknek meghatározó élményt jelentett antropológusként az indiánokkal találkozni. Claude-Lévi Strauss Szomorú trópusok című könyve szépirodalmi igényű, olvasmányos összefoglalását adja ennek. Természetesen Boglár Lajos könyvei is. Boglár nem csak kutatta őket: ő a szíve mélyén indián volt. Brazíliában született, és élete végéig visszajárt a brazil őslakosokhoz. Barátjuk, védelmezőjük, közösségeik megbecsült tagja lett. Magyarországon pedig megalapozta a kulturális antropológia tudományát és egyetemi képzését. Tanítványai szerint kivételesen nagy tudású és példátlanul melegszívű ember volt. Szeretetteljesen magasra tette a lécet a hálás utókornak.

Az amerikai őslakosok sorsa évszázadok óta a kitaszítottság, meg nem értés, félreállítottság, depriváció. S mindezek mellett méltóság, sorsvállalás, értékőrzés, kitartás, függetlenség és önszerveződés. Mindenki, aki egyetlen percig is foglalkozott a társadalom peremére szorított csoportokkal, tudja, hogy a megvetettségből kivezető út csak a többségi társadalom segítségével található meg. Ha a többségi társadalom bezárkózik gőgös sztereotípiáiba, akkor elzárja az utat a kirekesztett csoportok integrálódása elől. Ez a kirekesztett csoportokban súlyosbodó problémákhoz, fokozódó anómiához és deklasszálódáshoz vezet, ami tovább erősíti a többségi társadalom sztereotípiáit. Ördögi kör.

Az emberi megértés útja a párbeszéd. Akkor is, ha összhang és szeretet van két ember között, mert félreértésre mindig van lehetőség. Ha az egyik azt várja, hogy a másik azt mondja ’zöld’, és a másik azt mondja valamilyen okból, hogy ’kék’, abból is lehet végzetes félreértés, pedig ugyanazt szeretnék. Mennyivel egyszerűbb ilyenkor visszakérdezni: „Igazán? És miért kék?” A párbeszéd csatornáit és fórumait kell megtalálni. Fokozottan így áll a helyzet, ha társadalmi csoportokról beszélünk. A társadalom egyik legnagyobb csapdája a sztereotípia és az egyoldalú nézőpont. Ha a társadalom különféle csoportjai szóba állnak egymással, bámulatosan nagy lépést tesznek egy egészséges társadalom felé.

Az amerikai őslakosok számtalanszor voltak már végveszélyben, mióta találkoztak Európával. Erre nem lehetünk büszkék. A mai európaiak persze nem tehetnek erről. Miért is hibáztatnánk a mostani portugálokat a brazil indiánok szomorú helyzete miatt? Az biztos, hogy az amerikai őslakosok annyi vészen át megmaradtak, kitartottak és megőrizték önmagukat.

Ha csak a brazil őslakosok történetét nézzük, fokozódó külső segítség mellett, megerősödő belső kohézió jött létre a korábban széttagolt indián törzsek között. Az 1970-es években az a hivatalos hatalom adta meg nekik az első lépést az önszerveződéshez, amitől évszázadokkal azelőtt jogaik és kultúrájuk sárba tiprását szenvedték el: a római katolikus egyház. Mindig van mód a hibák és bűnök helyrehozására. Vallásos nem vagyok, ezért én úgy gondolom, egy ember (vagy csoport) egy másik ember (vagy csoport) figyelme és szeretete által juthat el a megváltáshoz.

Az 1980-as évektől a brazil indiánok önszerveződése mellé állt két tudóscsoport, akik közvetlen kapcsolatban álltak az őslakosokkal: a földrajztudósok és az antropológusok. Az antropológusok kísérik és segítik a brazil őslakosok önérvényesítésének és identitásharcának útját. Nem könnyű ez, mert óriási tőkeerőkkel és hatalmi érdekekkel kell szembemenniük minden egyes indiánok lakta négyzetméterért. A brazil esőerdők indiánjai pedig bátran szembeszállnak a nagyhatalmú pénzemberekkel. Féltik a földjüket és féltik a Földet. Értik az ember és természet közötti összefüggéseket. Jobban, mint mi. Sokan várják azt, hogy a járvány múltával ripsz-ropsz felnyílik majd a világ szeme, hogy a haszonszerzés nem mehet a környezet, a természet és az emberélet rovására többé. Bárcsak ilyen könnyű lenne.  

Nagy baj ez a vírus a világnak és nagy baj az indiánoknak is. A kiszolgáltatott csoportok mindig sokkal nehezebb helyzetben vannak válsághelyzetben. Az amerikai őslakosok általános egzisztenciális helyzete, munkaerő-piaci esélye, tanultságának szintje elmarad a többségi társadalométól. Főként Dél-Amerikában, ahol vannak, akik még a hivatalos nyelvet (spanyol vagy portugál) sem ismerik. Akit egy hatalom el akar nyomni, és a mindenkori bűnbak pozíciójába akar száműzni, azt kirekeszti a társadalmi tudás kereteiből. Ezek a peremre szorított csoportok az évszázados hátravetettség negatív hatásait nem tudják egyedül leküzdeni.

Évtizedekkel ezelőtt Sol Tax és Allen Holmberg is ennek a paralitikus állapotnak a felszámolására tettek kísérletet: sikerrel. Igazi antropológiai hőstörténet, amit ők és az indiánok véghezvittek. Tábortűznél kellene mesélni és fóliánsokra írni, meg kőbe vésni. (A bejegyzés végén olvasható a két történet.) De micsoda energiákat és erőket kellett ehhez mozgósítani! Társadalmi háttér nélkül nem lehet jelentős eredményeket elérni. Nem elég csak a kirekesztett csoportoknak akarni, a többségi társadalomnak is akarnia kell. Ez a világ összes hátrányos helyzetű társadalmi csoportjára igaz. Párhuzamot és hasonlóságot találhatunk a saját társadalmunkban is.

Az indiánok egész Amerikában hátrányos életkörülmények között élnek. Indiánnak sehol sem jó lenni. Sok helyen elektromosság sincs, nem tudnak az internet révén egymással kapcsolatot tartani, nem képesek tájékozódni: teljes elszigeteltségbe szorulnak. A közérthető tájékoztatásra ITT egy példa az Andokból, ahol a kecsuák koronavírus elleni felvilágosító kampányában egy tradicionális dal szövegét írták át. Könnyes mosoly, de legalább láthatunk képeket a kecsuák jelenlegi életéből és hallhatjuk a nyelvüket.

Az őslakos háztartásokban gyakran nincs folyóvíz, néha elegendő tiszta víz sem, így a koronavírus elleni alapvető védekezést, a gyakori, alapos kézmosást sem tudják megoldani. Többnyire távol vannak az egészségügyi ellátástól, és ha hozzájutnak is, az gyakran mélyen átlag alatti. Dél-Amerikában van olyan törzs, amelyik félórányi távolságban van a legközelebbi orvosi segítségtől – repülővel. Egyébként napokig tart az út. Egészségi állapotuk túlnyomó részt gyenge: immunhiány, cukorbetegség, szív- és érrendszeri betegségek tizedelik őket. Aggódnak az idősekért, mert az idősek a törzs tudásának továbbadói: nagy tisztelet övezi őket. Néven nem nevezhető gazdasági hátterük miatt nem csak a vírustól, hanem az éhezéstől is félniük kell. Azt is próbálták már nem egyszer az évszázadok alatt. Ők azt mondják, már sok mindent kibírtak. Ezzel az újabb vésszel is szembenéznek. Mi mást is tehetnének.

Az indián jogvédő szervezetek azt követelik, hogy az állam hathatósan lépjen fel, hogy az őslakosok területein a járvány ideje alatt a gazdasági vállalatok munkálatai szüneteljenek. Ne kelljen az indiánoknak kényszerűen, de elkerülhetetlenül kapcsolatba kerülniük olyanokkal, akik a vírust bevihetik közösségeikbe. Inkább kevesebb, mint több sikerrel kérik ezt az Egyesült Államok vagy Brazília elnökétől, ahogy az állami szubvenciót is. Nem tudom, mennyire political correct ez a vélemény, de úgy gondolom, egy jobb világban ezt a két elnököt a kocsmában is lepisszegnék, nemhogy hatalmat kapnának.

A járvány még tart, de már vannak biztató jelek. Még a legnehezebb helyzetben levő országokban is javul a helyzet. Az olaszok is óvatos lépésenként szabadok lehetnek, élnek majd ismét vígan kedvükre. Csak semmi bajuk ne legyen.

Talán lassan Amerikában is oldódik majd a szorítás. Az indiánok egy újabb nehéz küzdelem túlélői lesznek. Remélem. Kevesen vannak. Egyre kevesebben. Értékes tudás hordozói. Az antropológusok és klímakutatók sokat tanulnak tőlük, mert ők már túlléptek azon, hogy csak a civilizált fehér ember tud megoldásokat adni a problémákra.

Vigyázzunk az indiánokra megtartó jóindulattal. Velük együtt sokkal jobb hely a Föld.

Kapcsolódó bejegyzések:

Mire vágyik egy indián?

Egy varázsló álma - Boglár Lajos

Csak ábránd? - Allen Holmberg

Még egy ábránd - Sol Tax

Versek a rezervátumból - Jim Northrup alias Nagy-Kis Madár