Keresés ebben a blogban

2014. március 31., hétfő

A porhintés iskolája

Írta: Inkabringa



Ha követ dobunk a pocsolyába, akkor felkavarodik az iszap és kiloccsan medréből a sár.

Valami effélére vállalkozott egy észt színházi társulat 2010-ben, amiről tavaly egy dokumentumfilmet is bemutattak.

Most az idei Észt Hét keretében vetítették a Művész moziban.  
Már a cím is sejteti, itt bizony a hatalom megszerzésének technikája lesz a téma: a politika.
Történt ugyanis, hogy Észtországban egy színházi társulat megelégelte a választási kampányok egyre szemérmetlenebb porhintését; a mérlegelés és gondolkodás körültekintő kiiktatását a választópolgárokból; az érvek ütköztetésével kialakult véleményformálás helyett az érzelmekre alapuló népmámorítást.

Ezért úgy döntöttek, hogy ők is a politikai arénába lépnek. Kampányt indítanak, és rátukmálják magukat az állampolgárokra.
Miért is ne sikerülne, hiszen tökéletesen kiismerték a populista politikai bájkeltés minden csínját-bínját az elmúlt húsz év alatt.

Céljuk azonban nem a hatalomba jutás volt. Nem az vezette őket, ami általában szokásos, vagyis nem az eszmei és anyagi javak birtoklására törekedtek.

Egyetlen céljuk volt: tükröt mutatni a társadalomnak. A politikusoknak és a választópolgároknak is.

Beharangozták tehát a hangzatos nevű Egyesült Észtország nevű szervezet színre lépését.
Mindent pontosan úgy csináltak, ahogy a politikai pártok.
Összegyűjtötték a populista szlogeneket, ígéreteket, marketingfogásokat, népámításokat, istencsináló mechanizmusokat.

Hozzáláttak a választók befolyásolásához, manipulálásához, fanatizálásához.
Csakhogy ők kezdettől nyilvánvalóvá tették, hogy ez egy színjáték, valódi céljuk a politikai masinéria belső szerkezetének megvilágítása.

A pénztelenségüket kreatív ötletekkel ellensúlyozták, hiszen a színház éves költségvetését tették kockára e demonstratív kísérlet miatt.

Közönségtalálkozókat szerveztek, ahol a befolyásolás különféle technikáira mutattak példát.

Egyik alkalommal a színpadra hívtak valakit a nézőtérről. Ott állt egyedül, védtelenül egy színházi közönség pásztázó szemei előtt. Majd biztatták a közönséget, hogy segítsenek neki, álljanak mellé. Ha többen vannak a színpadon, már nem olyan kínos ez az egész.
Tapinthatóan radikalizálódott a kezdetben kedélyes közönség. Két táborra szakadva határozottan ellenségesen fordultak egymás felé.
Az Egyesült Észtország színre lépése természetesen azonnal kiváltotta a politika felháborodását, remegni méltóztatott, hatalmát, befolyását és pénzét félteni kezdte a színészektől.

Mi van, ha komolyan veszik, és tényleg a politika porondjára lépnek?

Ahogy az egyik politikus mondta, a pártoktól független gondolkodók jelentik mindig a bökkenőt egy kialakult hatalmi helyzetben. Mindenről van véleményük, és ezt még mondják is. Ki szereti az ilyet, ha politikus?

A politikának a világot fekete-fehérben látó, feltétel nélkül hívő és a másik tábort feneketlenül gyűlölő választókra van szüksége. Így kényelmes a hatalmi játszma.

Az egyik parlamenti párt képviselője őszinteségi rohamában kibökte, hogy a pártjában időről-időre felbukkan a változtatás igénye. Aztán mégis maradnak a jól bevált populista szemfényvesztésnél, mert a világon sehol sem olvasnak pártprogramokat.

A színtársulat készített egy internetes választási filmsorozatot is, ahol a Monty Pythonhoz hasonló abszurd humorral elmagyarázták a választópolgároknak a politikai manipulálás természetrajzát. A kampányok, a befolyásolási technikák, a sajtómanipuláció, a sztárcsináló kreatúra, minden sorra került.
Majd eljutottak arra a pontra, amikor egy sportcsarnokban kampányrendezvényt szerveztek.

Hatalmas vállalkozás volt és merész. Egyszerre volt színházi produkció és társadalmi kísérlet.

A választókban határozott érdeklődést váltott ki ez a látványosan átlátszóvá tett kampánycirkusz.
Pillanatokon belül elfogytak a jegyek, mondani sem kell, hogy az elsők között a regnáló pártok foglalták le a maguk szektorait.

Egyre durvább és alattomosabb módon támadták a szervezőket. A sajtómunkások pártlojalitásból, vagy bulvárbotrány keltésből elképesztő kiforgatásokat közöltek róluk.

Ők pedig válogatás nélkül ontották a leleplező fricskákat.
Lett is hőbörgés.
Sorra pattantak ki az arra hivatott lángelmék fejéből a különféle összeesküvés-elméletek a külső hatalomtól kezdve azon át, hogy valamelyik belső politikai erő áll a háttérben, a lehető legvadabb elképzelésekig.

Csak azt az egyet akarták nehezen elhinni, hogy józanul gondolkodó, a demokráciát tevőlegesen is művelni kívánó emberek figyelemfelhívó demonstrációjáról van szó.

Nem ehhez vannak szokva, ahogy mondani szokás. Mert az is elhangzott a filmben, hogy az észtek inkább belemennek ebbe a pártos gyűlölködésbe és bábként ráncigálásba, mint hogy választói elvárásaikkal és igényszintjükkel hatékonyan és tevékenyen befolyásolják a politikusok mentalitását.
A színtársulat nemcsak a politikai pártok kisded játszmáit kritizálta, hanem az önálló véleménytől ódzkodó, a politika által kijelölt érdekkörön belüli mozgásba belekényelmesedő, punnyadt ön- és közbizalmú, vagy épphogy önelégült választópolgárokat is.

Igazi politikai show volt ez, minden elemét felhasználva az ilyenkor szokásos eljárásoknak, természetesen felnagyítva, eltúlozva, és ezzel egyértelművé téve.
A rendezvény végéhez közeledve egyre nőtt a várakozás és a feszültség a nézőtéren. Vajon bejelentik-e, hogy hivatalossá tett politikai tényezőként mégis indulnak majd a választásokon?

A főszervező azonban közölte, hogy bár sejti, mostanra már a nézőtéren ülő pártaktivisták elküldték vészüzeneteiket feletteseiknek, de ők eredeti tervükhöz ragaszkodnak, ez egy színházi produkció, egy társadalmi kísérlet, politikai blöff és egyben demonstráció volt.

Nem keresnek híveket, támogatókat. Maradnak a kaptafánál.
Ezzel az állampolgári demonstrációval csupán jelezni kívánták, hogy beleuntak a politikai vurstliba, egyben kiismerték annak mechanizmusát. Gondolkodó állampolgárok és nem hatalomszerzésre alkalmas használati eszközök.

A politikus pedig nem isten, nem császár, nem rajongás tárgya, hanem a közösségért és a közösségnek felelős ember. Felelősség van a kezében, nem hatalom.

Végül így búcsúztak:
„Mindenkinek köszönjük! Szabadok vagytok.”
Az egyik parlamenti párt képviselője szerint mindenki megértette ugyan a célzást, de minden megy majd tovább ugyanúgy, ahogy eddig.
Talán a fejekben valami mégis változik… - reménykedtek a szervezők.

Nos hát, így mennek a dolgok Észtországban. Hallatlan.




2014. március 28., péntek

Bohócsipkás filozófus – Hrabal100

Írta: Inkabringa



Egy kelet-európai slampos entellektüel, foszlott pulóverben, kitérdelt nadrágban, aki bámulatra késztet, akire mindig odafigyelek, aki nélkül elképzelni sem tudom az életet.

Bohumil Hrabal száz éve született.
Tíz éve barátokkal egy budai sörözőben megünnepeltük születésének 90. évfordulóját is. Szónoklatok nélkül, csak beszélgetve mindenféléről, semmiségekről.

Hrabal ezt nagyon tudta. Figyelni, hallgatni a másikat. Tudta azt is, hogyan kell a vég nélküli anekdotázásban feloldódni.
Tudta hogyan kell röhögni a nyomorúságban, és azt is, hogy milyen az a kelet-európai kilátástalanság.

Nekem már nincs hová menekülnöm, mondta kétségbeesetten, és a hangja remegett…” (Foghíjak)
A mostani centenárium nem nélkülözheti majd a protokollt, a hivatalos eseményeket, a tudományos előadásokat, a filológiai elemzéseket, az egymást érő megemlékezéseket.

Gondolom, ha élne, nagy ívben elkerülné az összeset.

Kellett neki világhíressé válni, meg ilyen eredeti írásmódot kifejleszteni. Kellett neki kelet-európaiságának tragikusságát parázslóan szatirikus humorba ágyazni.
Kellett neki a 20. század egyik legjelentősebb írójává válni.

Ez a következménye: konferenciatermekben, fényes kultúrpalotákban ünneplik, minden sorát megidézik, értelmezik, feldolgozzák, aktualizálják.

Még egy sörre sem jut idő. Mit szólna ő ehhez?
Hrabal centenáriumát leginkább kocsmaasztalnál ülve, a hétköznapok morzsáit rágcsálva kellene ünnepelni.

S ami a legfontosabb: a könyveit olvasva.
Közben földre gurulva hahotázni vagy elszorult torokkal érezni az elhagyatottságnak azt a speciálisan kelet-európai sajátságát, amit olyan intenzíven élünk át mi is.

Pallérozott műveltsége volt, de mint a levegővételt használta, nem csinált belőle nagy ügyet. Belegyúrta bölcsességét kisvárosi groteszk történeteibe.

„… az író legyen alázatos, hogy úgy éljen, ahogy mások élnek. Ne legyen nagyigényű, sőt bizonyos időszakokban – ha lehet egész életében – kerülje a fényűzést.” (Zsebcselek)

A „keleti blokkba” zártsága ellenére is korának jelentős személyiségei keresték a társaságát a világ minden tájáról.  
Eredeti és egyedi volt, szellemes és sablonmentes.
Az ő valódi közege mégis a kocsma maradt, ahol az értelmiségi lét pózaiból kiléphetett. Belemerült szívesen a kocsmák ún. kisembereinek világába. („kisember” – ostobán felfuvalkodott stigmatizáló szó ez)
Odaadással hallgatta és írta meg történeteiket, mert ők jelentették neki az egyetlen menedéket abban a korszakban, amikor kelet-európai értelmiségiként csak megcsalhatta volna önmagát.

Ez a lármás kocsma egy kis egyetem, ahol a sör hatására az emberek olyan történeteket, olyan eseteket mondanak el egymásnak, melyek felsebzik a lelket, és fejük fölött, a cigarettafüstben, az élet abszurditásának és nagyszerűségének nagy kérdőjele lebeg…
(Ki vagyok)
A sikert a könyveinek kívánta, nem magának. Valósággal menekült az újságírók, potentátok és lelkes olvasók elől. Morcan elzárkózott az ajnározástól.

Tulajdonképpen igaza volt. Elég, ha minden sorát elolvassuk, minek még hajbókolni is előtte.

Így lenne rendjén, mert hiszen nem az a fontos, hogy ki írta, hanem hogy mit írt! Én nem vagyok író, én krónikás vagyok. Ezt már régóta mondom. Le a személyi kultusszal!” (Zsebcselek)
Most a centenáriumon mégis mindenki ünnepelni fogja, és akárhogy is, ez így van jól, talán elnézi nekünk ezt a felhajtást az égi sörhabok között.

Száz éve született ennek a kelet-európai kocsmának hiteles tollú, áradó iróniájú és melankóliájú írója.

Bohócsipkás filozófus, kocsmatöltelék Szókratész, aki nem az eszmék és ideák áramából, hanem a rögvalóból merítette ihletét.

A teljes személyiségünkből kell erednie annak, hogy provokáljunk, kihívóak és mindamellett ártatlanok legyünk. Szerintem ez mindig így volt a gondolkodásban és a művészetben.” (Zsebcselek)

Itt a tavasz, jön a nyár, vég nélküli hosszú napokon lesz alkalom ráérősen diskurálva megidézni szellemét.

A centenáriumi ünnepségekhez a legbölcsebb mondatot Pepin bácsitól kaphatjuk útravalóul:
Ez a világ őrjítően szép, nem mintha az volna, de én ilyennek látom.


2014. március 24., hétfő

Francia bűnügyek

Írta: YGergely



A legüdítőbb filmtörténet bizonyára a filmgyilkosok története volna Lumière-től napjainkig.

Nem cenzorokra gondolok, hanem valódi gyilkosokra. Irodalomtörténetet már írtak is ilyet. Jól emlékszem például egy francia opuszra (François Fosca: Histoire et technique du roman policier, 1938), melynek függeléke minden név után feltüntette az illető foglalkozását. Mivel a tudós szerző a detektíven kívül még csupán kétféle foglalkozást ismert, a névmutató az R meg az S betű táján valahogy így festett: Raszkolnyikov (Rogyion), gyilkos, Sorel (Julien), gyilkos, Stendhal (Henri Beyle), író ...

Ki lehetett az első filmgyilkos és áldozat? A bűn nem amerikai szabadalom, de bűnügyi film valószínűleg az, sőt, minden angol klasszikus ellenére a bűnügyi regény is, hiszen igazi megteremtője Edgar Poe. Ő viszont, nyilván nem véletlenül, a Morgue utcai kettős gyilkosság színhelyét Párizsban találta meg.

Edgar Allen Poe

Mint ahogy a burleszknek is volt már-már Chaplinnel és Buster Keatonnal egyenrangú francia művelője (Max Linder), a bűnügyi kalandnak is létezett a tízes években az amerikaitól elütő, de az egész világon roppant népszerű sikerszériája, a Fantômas.

Rendezőjét, Feuillade-ot éppúgy elfeledték, mint Max Lindert. A Fantômas kópiái a párizsi archívumban is hiányosak: akinek még így is szerencséje van látni valamelyiket, elámulhat szürrealista frissességén.



Susan Sontag például rendkívül mély fogékonysággal még Godard filmszerkesztési módján is észreveszi a Fantômas-hatást, a logika felrúgását, a történetbonyolítás szabálytalanságát, kihagyásos szerkesztést, a mozaik-jelleget. Csupa olyan jellegzetességet, amely a Conan Doyle–Agatha Christie vagy tovább, a Gardner–Chandler– Simenon-féle bűnügyi irodalomnak (és filmnek) a gyökeres ellentéte.

Edgar Poe logikai-lélektani játékából, Sherlock Holmes zseniálisan korlátolt agyú mesterdetektívjéből, Agatha Christie utolérhetetlen ötleteiből a kisebb tehetségű iparosok kezén azóta egy különlegesen nemtelen „állatfaj” született.

A „krimi” ez, mely szinte kizárólagosan tölti be ma a bűnügyi irodalom és film helyét, főleg a televízióban. A „krimi”-nek köszönhetjük, hogy Hitchcockot például unja az átlagnéző, és Derricket nem tudja megunni, márpedig ennél gyalázatosabb gaztettet még a perverz képzeletű Edgar Poe sem tudott volna elképzelni.

A francia film, szerencsénkre, még leghalványabb periódusaiban sem tudta véglegesen és nyomtalanul elfeledni ezt a Fantômas-örökséget, a krimi-logikának fittyet hányó örömteli bűn irtózatát.

Igaz, hogy a legnépszerűbb francia nyelvű bűnügyi író, a belga Simenon életműve mindeme Fantómas-hagyománynak a már-már mitikusan kispolgári tagadása: az ő Maigret-jéhez képest még maga az oly szürke Poirot mester is rimbaud-i képzelettel csapong.


Simenon feltalálta és utolérhetetlen tökélyre fejlesztette az unalmas, mindennapi, szürke és teljesen érdektelen bűnügyet. Néha úgy képzelem, az olvasót is ő találta ki.

A Fantômas-féle bűnügy nem hasonlít a mindennapokra. A különösség, a szabálytalanság, a nem-mindennapiság, ha úgy tetszik a bűn ünnepének ritka pillanatai határozzák meg.

Fantômas háztetők rengetegén repül át, harangtoronyban lóg fejjel lefelé és egyszerre három álruhában hatvanhárom gazfickó helyett munkálkodik.


Mégsem ezek a külsőségek teszik a „keményen realista”, chandleri vagy szürkén kisrealista simenoni műfaj ellenpólusává. Kicsit kitágítva a kategóriát, eltávolodva az „őstől”, fantômasinak nevezhetjük a látszólag oly mindennapi alaphelyzetből elinduló Patricia Highsmith-regényeket is.

Csak az induló helyzet mindennapi és kisrealista nála: attól a pillanattól kezdve, hogy a hős kizökken a szürke mindennapokból, már át is lendül a figyelmünk számára egyetlen méltó területre: a képzelet világába.

„Mi lenne, ha gyilkolnék?” – körülbelül így hangzik a Patricia Highsmith-hősök alapkérdése, ezzel viaskodnak végig. Általában nem is ők a tettesek: hasonmásuk, gyűlölve szeretett, „méltatlan barátjuk” gyilkol helyettük.

Anélkül, hogy a francia film megvetné a bűn aprólékos, realista kidolgozását, jelentősebb alkotóinak becsvágya nagyobb: nem a bűn elkövetése érdekli őket, hanem a bűn fogantatása, születésének pillanata.

Nem az előzményekből következő folytatás, hanem az előzményekből kiszámíthatatlan folytatás. Már a harmincas évek „lírai realista” címkével ellátott klasszikus francia filmjét is meghatározta a bűnügyeknek lélektani jellege, inkább a hangulata, a gyilkosság fenyegető lehetősége, mint a tett, vagy pláne annak felderítése volt az érdekes.

Carné egykor realistának vélt főművei, a Ködös utak vagy a Mire megvirrad mai szemmel naiv történetecskék; ami érték maradt bennük, az épp az imént említett furcsa, nem-realista hangulat ...


Önmagába fordulva és önmagát utánozva a második világháború éveiben a francia film szorgosan gyártotta a másolatokat.

Két eredeti tehetség tűnt fel ez alatt: az egyik, Robert Bresson arra döbbent rá, hogy a film is alkalmas lehet, mint az igényes irodalom, cselekménytelen történet elmondására, aprólékos lélektani elemzésre.

A másik, Henri-Georges Clouzot pedig arra, hogy a bűn mögött jobban felfesthető az ember, mint a mindennapokkal.


Mi van a bűn mögött? – kérdi Clouzot. Annyi minden, hogy maga a bűn szinte érdektelen, mindegy, ki követte el, mindegy, ki az áldozat, az is mindegy, rájönnek-e...

Háború alatti filmje, A holló ennek az erkölcsi-politikai „mindegy”-nek olyan éles és könyörtelen ábrázolása, hogy a háború után betiltották: filmjében nincsenek jók, csak rosszak, s ezt sokáig nehéz volt elviselni.

Később, az Ördöngösökkel szinte szemberöhögi a morált.
Az Ördöngösök antimorálja van olyan szigorú, mint a hagyományos. Világa hitchcocki világ: a szerepek bármikor felcserélhetők, s bűnügyi történetben épp ezért nincs butább és feleslegesebb szereplő a nyomozónál. Se Hitchcocknál, se Clouzot-nál, se Patricia Highsmith-nél nem lép fel ez a kellemetlenül művészetellenes figura: aki szereti, ezért szereti műveiket.


Az új hullám induló rendezői, Truffaut-ék szerették őket. Mindig skatulyából kicsúszó, nehezen megfogható, szabálytalan bűnügyi történeteket mondtak el.

Godard már ilyennel indult, s a Kifulladásig titka: hőse gátlástalan gyilkos, mégis rokonszenves valamiképp.

Még ismertebb példa Truffaut Lőj a zongoristára című filmje: ez meg egy gyáva hős portréja, a félelem héroszáé.


Kiderült, ha a bűnügyi történetek szabályait nem vesszük komolyan, mérhetetlenül gazdagabbak lehetnek, mint sejtettük.

Az új hullámnak egyébként minden alkotója készített bűnügyi filmet. A legtöbbet Claude Chabrol.

Chabrol talán akkor a legjobb, amikor elfeledkezik a bravúros stílparódiákról, amikor maga se veszi észre, de senkit nem utánoz, se Hitchcockot, se Clouzot-t, se önmagát.

Ilyen emlékezetes alkotása az egész modern francia filmművészet egyik legeredetibb kamaradarabja, A hentes.


Chabrol kedvelt és igazán mélyen ismert táján, a francia kisvárosban vagyunk. Lassan, látszólag naturalista pepecselgetéssel, apránként, végtére rendkívüli plaszticitással rajzolja fel egy teljesen magányos, egykor Vietnamban harcolt férfi portréját, aki ma már, legjobb szándékai ellenére csak gyilkolni tud. Kisiskolásokat gyilkol, szerelme tanítványait.

A néző, Hitchcock receptje szerint, mindent tud, a naiv tanítónő fokról fokra avatódik be. Nincs több szereplője a filmnek, csak ők ketten, meg egy elhagyott iskolaépület. A feszültség adagolása, a képi, végül a tartalmi (belső) ritmus, a hártyavékony történet lebonyolítása, mind elsőrangú és a mesterek receptje ellenére is tökéletesen új.

A hentes, Clouzot húsz évvel azelőtti A hollójával együtt a francia filmtörténet és általában a bűnügyi műfaj legszebb darabjai közé tartozik.

A francia szamurájnak nincsenek utódai.
A francia filmművészet szamuráját Jean-Pierre Melville-nek hívják.

Jean-Pierre Melville

Én a filmművészet belső és szerves fejlődésének egyik csodáját vélem felfedezni abban a jelenségben, hogy tisztán formai, filmnyelvi szemszögből Melville minden bűnügyi filmje, s főként A szamuráj ugyanolyan fajsúlyú tanulságokat, ugyanolyan értékeket ad belemerülni hajlandó nézője számára, mint a filmi forma másik modern francia mesterének, Robert Bressonnak bármelyik képsora.


Melville minden bűnügyi története az árulás, az árulók története. Gyomorszomorító hitelességgel kidolgozott környezetben afféle egzisztencialista „belevetettséggel” forognak-vonaglanak-pusztulnak akaratoktól, szándékoktól függetlenül, túl jón és rosszon az alvilág szereplői.

Melville majdnem mindenben megelőzte az új hullámot. Az ő bűnügyi világa mégsem hasonlít Truffaut-éra, Godard-éra.

Melville alig ismeri a humort. Minden filmje olyan feszes, mint Alain Delon arca A szamurájban. Melville csak annyi derűs játékosságot enged nézőjének is, mint mondjuk Belmondo önmagának A spicli (Le doulos) végső képsorában: miközben szitává lövik, még felteszi kalapját a fejére, estében is.

Igényes, olyan Edgar Poe-hoz méltó bűn sohasem a tömegfilmben terem.

A francia filmgyártásban mégsem válik el olyan mereven a kétfajta bűn, mint az eddigiekből talán magam is hinném. Már csak azért sem, mert Franciaországban rendkívüli becsben áll ez a műfaj. Itt előbb vagy utóbb minden igényes rendezőnek meg kell vele próbálkoznia, afféle „mestervizsga” színezete van a dolognak.

Álljunk meg még két új professzionistánál: mindketten a Melville-féle „zsánerben” dolgoznak.

Egyikük, Jacques Deray ennek „keményebb”, amerikaiasabb változatát gyakorolja. Annyira amerikai, hogy a Borsalinóval, legnagyobb sikerével afféle marseille-i Keresztapa-történetet akart elmondani.

De az effajta nagy freskók mellett tehetsége van a zártabb műfajhoz is. Ilyen volt a Zsarutörténet, melynek néhány csendes jelenete igazán kísérteties: Trintignant, ahogy gyanútlanul, civilruhás rendőrök gyűrűjében ücsörög egy étteremben; Delon, még Trintignant-nál is „eszköztelenebbül”.

A helyszínrajz mindvégig álságosan semmitmondó, szürke, kispolgári volt, az utcák, a belsők, minden: talán ebből adódott a film feszültsége.
Deray a hagyományos „amerikai” rendőrfilm valódi mestere Párizsban.


Alain Corneau a bűnügyi logika megszállottja. Olyan agyafúrtan törvényszerű, s közben kitalálhatatlanul összebogozott történeteket talál ki szereplőinek, hogy a néző általában csak film legvégén érti meg visszamenőleg az összes fordulatot.

Melville-lel ellentétben a grand-guignolos hatásvadászat sem idegen tőle. Police Python 357 című filmjében Yves Montand hogy a gyilkos rendőrfőnököt, saját felettesét lebuktathassa, friss, oltatlan mészbe dugja fejét.

A Menace-ban (Csapda) ugyancsak Yves Montand felfoghatatlannak tetsző logikával szeretőjére tereli feleséggyilkosságának gyanúját, mesteri bűnjelekkel juttatja börtönbe a nőt – hogy évek múlva egy pontosan működő terv szerint a világ másik végén dúsgazdagon találkozhassanak, de ezt is csak a végén értjük meg.

Corneau-nak kitűnő érzéke van a bűnügyek sokszor abszurd kényszerlogikájához.


Claude Millertől az Őrizetbevétel, melyben Michel Serrault afféle jutalomjátékként egy rendőri szobában mindent eljátszott: gyilkost, áldozatot, bűnöst, gyávát, bátrat, az egész életet.

Claude Millernek azonban rafináltabb munkái is vannak, ugyancsak Serrault játékával. Szemszögünkből különösen példaadó a Halálos kószálás című filmje.


Miller a Halálos kószálásban arcpirító módon halmozza a visító grand-guignol-elemeket. A sok komikusan borzongató apróság illik a film vállaltan blőd, melodramatikus alap-rögeszméjéhez. Frenetikus szórakozás, többfenekű, mint a legvarázsosabb bűvészládák. De van benne valami művi, erőltetett jelleg is, némi intellektuális erőlködés.

Bernard Blier fia, Bertrand filmrendező. Rá mondják, hogy „sajátos színfolt a francia film palettáján”, s a harsány közhely ezúttal teljesen igaz. Humora legalább annyira angolos, mint francia.

Bernard Blier és Bertrand Blier

A szórakoztatóipar szintjének megfelelő arányban, de még a „becketti” jelzőt is meg lehetne kockáztatni a Hidegtálról szólván. A filmnek rögtön a legelején, a hazafelé tartó Depardieu saját nagykését a számára ismeretlen járókelő (Michel Serrault) hasában pillantja meg. „Ne húzza ki, mert akkor fájni fog” – kéri udvariasan Serrault, mintha egy Rejtő Jenő-könyvből olvasná.


Ennek a filmnek úgynevezett „realista” szemszögből semmi értelme nincs. Nem is hagyományos vígjáték: humora nyersebb is, bújtatottabb is, mint a komédiáké. Nincs műfaja, nincs skatulyája.

De mégsem egyetlen-egyedi darab: köze van Claude Miller filmjéhez, s köze van egy, a francia filmművészeten évtizedek óta ott bujkáló vonulathoz. Még inkább köze van olyan ihletésekhez, melyek a francia kultúrában nem, inkább az angol „nonsense-irodalomban” lelhetők fel.

S az a néző, aki mindettől, támogassuk meg bármi nemes irodalmi párhuzamokkal, viszolyog? Annak ott van a hagyományos „rendőrfilm” egészen kemény és könyörtelenül realista új francia változata.

Mondom, a francia bűnügyi film a rendezők kötelező szakmai vizsgája.
Végtelenül tág a műfaj égboltja. Kivált, ha a hétköznapi logika törpe kedvrontói, a tévédetektívek, nem lepik el.





2014. március 19., szerda

Példa(pár)beszéd - Augusto Boal színháza

Írta: Inkabringa



Augusto Boal, brazil színházi rendező az 1960-as években kezdte kidolgozni a színház sajátosan új arculatát.
Augusto Boal (1931-2009)
A színház által felemelő, katartikus érzelmektől és gondolatoktól dúsan léphetünk vissza a hétköznapokba. Boal azonban a brazíliai élet akkori viszonyaira érzékenyen nem elégedett meg a színház esztétikai értékhordozásával. Többre, másra vágyott. Ráérzett, hogy a színházban a gyönyörködtetésen és mély gondolatiságon túl más is van: aktivitás.
A hagyományos színházban ugyanis a nézők passzív, bár szerencsés esetben elkötelezett követői a színpadi eseményeknek. Egy igazán jó előadás többletérzelmet- és értelmet ad a befogadók számára. Mégis valamiképp a passzív befogadás, az érdeklődő kívülállás terepe.

Augusto Boal a pedagógia, pszichológia és a társadalomtudományok határterületein egyensúlyozó színházi közeget alakított ki.
Ennek egyik megnyilvánulási formája a fórumszínház.
Az ötvenes-hatvanas években a brazíliai nagyvárosokban tapasztalt szegénység, slumosodás, és az ezzel együtt járó elnyomás és kiszolgáltatottság késztette arra, hogy a színház erős kifejezőerejét a mindennapokkal való szembenézésre használja. És ami a legfontosabb eleme a módszerének, cselekvő szembenézésre.
Összetett, sokrétű módszer ez, bővebben információkat például ITT olvashatunk.
A fórumszínház lényege ugyanis, hogy a színész és a közönség kilép azokból a relációkból, amelyek a hagyományos színjátszás alappillérei.
A közönség cselekvő részese lesz az előadásnak. Nemcsak mint szereplő, hanem mint a történet alakítója, magyarázója, értelmezője, sőt ihletője is.

A fórumszínházban nem hagyományos értelemben vett drámákat adnak elő. Nem az előadás esztétikai értéke adja a katarzis alapját, hanem a hétköznapok megoldhatatlan konfliktusainak és küzdelmeinek színre vitele.
Annyiban színház ez is, hogy a játék, az elvonatkoztatás, a kreatív erők áramlása alakítja az előadást. Mindenki tudja, hogy ez nem a valóság. Viszont amit eljátszanak, az a valóság tükörmása. Az adott közösség életének megoldatlan helyzeteire a színház játékos, épp ezért felszabadító közegében megoldást találhatnak, de legalábbis értelmezhetik, amit a valóságos élethelyzetekben kilátástalannak látnak.
A fórumszínház mindig egy kis közösség (pl. falu, iskola, munkahely, lakóközösség, utca stb.) mindennapjainak konkrét problémáit járja körül. Nem érdeklik a nagy társadalmi és globális összefüggések, nem az univerzálisat ostromolja, hanem a lokálisat értelmezi. Egy adott közösség konfliktusaira, régóta megoldatlan helyzeteire keresi a megoldást.
A színészek mintegy előjátsszák a konkrét közösség életéből vett megoldandó helyzetet, de a megoldásra, az értelmezésre, a kiútkeresésre már a közösség tagjainak kell javaslatot tenni.
Nincs előre megírt forgatókönyv, csak egy közösséget feszítő konkrét megoldatlanság, amit a játék felszabadító ereje által körbejárhatnak és megbeszélhetnek az érintett csoport tagjai.

Augusto Boal célja az volt, hogy a legnemesebb értelemben vett játék segítségével az elnyomott, nyomorukba dermedt és kilátástalanná vált közösségeket felszabadítsa és a sorsáról dönteni tudóvá alakítsa.
A színház nyelvének megtanulásával képessé váltak megfogalmazni, mások előtt vállalni véleményüket. Ami a legfontosabb, a problémával való szembenézés által, és annak körüljárásával a megoldásra is lehetőséget keresnek.

Egyszóval, ami a való életben mélyen gyökerezően megoldhatatlan konfliktusok kuszasága, az a színházi játék jótékonyan oldott keretei között átlátható és megoldandó feladattá válik a közösség számára.
Az előadás alakítása közben a közösség tagjai kénytelenek konstruktívan viszonyulni a tőlük eltérő vagy akár a számukra ellenséges véleményekhez, életlátásokhoz, az általuk felületesen elítélt cselekedetek hátterének megvilágításához. Arra, amire a mindennapok görcsösségében képtelenek, ebben a közegben alkalmassá válnak: meghallgatják egymást, nyitottak a másik szempontjaira.

A konfliktus megoldásához nem a másik véleményének elnyomása, negligálása, hanem annak figyelembevétele vezet. A probléma orvoslásához együttműködéssel jutnak el, a vélemények ütköztetésével és az ebből kialakuló közös véleménnyel.
Létrejön közöttük egy párbeszéd, amire a hétköznapokban képtelenek.

Ez persze nem csodamódszer, de segítséget adhat egy közösségnek a bennük levő görcsök enyhítésére. Ha megoldani nem is tudja az életet, de nyitottá teheti az addigi zárt horizontokat.  

A fórumszínházak szervezői világszerte meglepő éleslátást, analizáló képességet tapasztaltak a kisemmizett, nyomor sújtotta közösségekben is. A színház résztvevőiben pedig felkeltette az igényt sorsuk értelmezésére és a megoldás keresésére.
Augusto Boalt a hetvenes években a katonai diktatúra idején letartóztatták, üldözték, megkínozták, majd száműzték. Argentínában, Peruban, Ecuadorban fejlesztette tovább módszerét, majd Európába költözött és itt is követőkre talált.

A katonai diktatúra bukását követően, 15 év száműzetés után, 1986-ban térhetett vissza Brazíliába, ekkor már nemzetközi hírű színházi újítóként. Rio de Janeiróban megalapította a Theatre of the Oppressed társulatát, melynek célja az emberi közösségekben a kulturális, társadalmi különbözőségekből fakadó konfliktusoknak a színház nyelvén való megfogalmazása, körbejárása és a megoldás keresése. A saját és a másik sorsával való szembenézés, a párbeszéd kialakítása.
Augusto Boal színháza résztvevő színház. A shakespeare-i mondatokat szó szerint lehet érteni ebben az esetben: „Színház az egész világ. És benne színész minden férfi és nő. Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár életében.

Világszerte elterjedt, az adott társadalmi viszonyokhoz formált módszer a fórumszínház. Nemzetközi közösséggé szerveződött az évtizedek folyamán. (International Theatre of the Oppressed Organisation)

Európától Amerikáig számos közösségnek adott megoldási lehetőséget régóta megoldatlan problémáikra is. Már az is segített, hogy kimondták a problémákat, hogy meghallgatták egymás véleményét, megismerték a másik indokait, cselekedeteinek hátterét.
Magyarországon egyelőre nem talált utat ez a típusú színházértelmezés. Hogy miért nem jött divatba, annak megfejtésére talán egy fórumszínházi előadásra lenne szükségünk. Pedig látszólag minden adott lenne hozzá, hiszen itt is élnek emberek és töménytelen gondjuk is van: a világgal, egymással, magukkal. Lenne téma bőven.

Boal módszerének bizonyos elemeit a drámapedagógia és egyéb színházi és pedagógiai-pszichológiai kezdeményezések hasznosítják.
A fórumszínház közösséget oldó és egymásra figyelmet fordító próbálkozásaira azonban egyelőre kevés példa akad.
Leginkább a Káva Kulturális Műhely képviseli ezt a szemléletmódot. Megkerülhetetlen divattá még nem vált nálunk, ez kétségtelen.
Nem is könnyű műfaj.

Néhány éve készült egy fórumszínházi kísérletről dokumentumfilm is (Ásó, kapa, nagyharang - Ároktő), a Káva Kulturális Műhely, a Krétakör Színház és az AnBlokk Egyesület szervezésében.
Művészek és társadalomtudósok, vidékiek és fővárosiak, férfiak és nők, romák és nem-romák, értelmiségiek és négy elemit végzettek, öregek és fiatalok összegyűltek és színházat műveltek a saját életük és a másik életének megértésére.
Ritka az ilyen találkozás mai társadalmunkban, mert mindenki a saját köreinek beszél és csak arra figyel.

Példa a párbeszédre. A film itt nézhető meg.