Keresés ebben a blogban

2013. július 25., csütörtök

Amikor „mogyoróhéjban úszik a világ” – Ördögkatlan Fesztivál

Írta: Inkabringa



A nyári barangolásokat sosem fesztiválokhoz kötöm. Más szempontok alapján döntünk a napsugarakból való hörpintésről.

Egyetlen kivétel mégis van, az Ördögkatlan Fesztivál.
Évek óta, télvíz idején, amikor még csak az időpont ismert, máris elkezdjük körbebástyázni ezt a néhány napot, hogy mindenképp ott lehessünk.

Az Ördögkatlan Fesztiválnak van valami olyan különlegesen felszabadult, magától értetődő, fesztelen, közvetlen és barátságos hangulata, ami elsőre meghódított.

Egyszerűen jó ott lenni, annyira jó, hogy mindig visszavágyunk.

Minden helynek, ami a szívünknek kedvessé válik, van valami titka, ami nem hagy békén és újra meg újra visszatérünk, hogy megint ugyanúgy hat-e ránk.

Az Ördögkatlan Fesztiválnak is megvan ez a titka. A szívünk, kedélyünk, kedvünk mindig visszahúz oda.

Ez a titok mindenkinek mást jelent.

Szép vidék, szó se róla. Látnivaló is van itt bőven. Villány, Siklós, Harkány, Pécs, nem épp szemuntató helyek. Nagyharsány, Kisharsány, Palkonya, Beremend bringás szempontból is pompás terep a csavargásra. Ettől még nem kellene, hogy kivételezett helyen legyen a szívemben ez a fesztivál.

Mégis ott van.
Ami számomra a legfontosabb, hogy nincs körbekerítve. Furcsa kattanásom, de zavar a fesztiválos rezervátumlét. Aki bent van, az mind fesztiválozik, aki kint van, az egyik sem. Az Ördögkatlanban viszont keveredik a mindennapjaikat élő helybeliek és a fesztiválozók élettere. Nekem ez nagyon-nagyon-nagyon tetszik.

Áttekerek egyik településről a másikra, ahol a fesztiváltól teljesen függetlenül élnek emberek, kitekerek a fesztivál helyszínekről, majd visszatekerek. Loholok egy programra, miközben mellettem helybeliek a baracktermésről beszélgetnek. Az én lelkemre ez a fesztivállét van rászabva.

Az első napon egymás csuklójára ragasztjuk a heti bérlet szalagot, és onnantól egyfolytában csavargunk, vagy ha úgy tetszik, egy fa alatt heverünk. Ez őrületesen jó.
Ennek is kialakult már egy szertartása közöttünk, a szalagot egymásra tekerjük, és jó katlanozást kívánunk egymásnak. Ez a jókívánság még mindig bejött. Az Ördögkatlanban nincs unalom, nincs szomorúság. Derű van, vidámság, lebbenékeny baráti hangulat, ami nem bekerít, hanem magába fogad.

Nekem különleges vonzerőt jelentenek a fesztiválon a helybeliek. Otthonossá és természetessé teszik azt a közeget, amit mi „gyüttment” fesztiválozók felkavarunk. Remélem, nem bánják.
Talán tényleg nem. Annyi kedves, érdekes, különleges arc van itt a helybeliek között, akik mindig feltűnnek évről évre, és már keresem őket a szememmel, vajon itt van-e a dinnyeárus vagy a parkoló őr bácsi, a sokmacskás néni. Nem beszélve a fürtökben szaladgáló gyerekekről.

A fesztivál nyitánya mindig fontos esemény számomra, mert ilyenkor főként a helybelieké, a vendéglátóinké a terep. Mindig elbűvölnek.

Ez akkor teljes élmény igazán, ha a helybeliek közé vegyülten nézzük őket, akik ismerik a fellépőket.
Látod, X néni, csak elvállalta, pedig hasogatott a dereka.”

„Hát csak fontos volt neki. Aztán a testvére jobban van már, mert hallottam, hogy…”
Vagy ezt hallani:
Jaj, ez a gyerek éppen olyan kiállású mint az apja.” 

„Meg úgy énekel, mint a nagyapja.”

„Kicsoda? Y bácsi? Az énekel?”

„Az biztos, most is jön majd mindjárt fellépni.”

„Ó, pedig annak is, de nehéz élete van.

Engem már ez a megnyitó rendezvény a helybeliekkel levesz a lábamról. Innentől nálam nyert ügye van az Ördögkatlan Fesztiválnak.
Megtiszteltetés, hogy a helybeliek műsorral készülnek a fesztiválozók kedvéért.

Vannak a szürke hétköznapok, amikor csak a teherautók száguldanak át a településen, ők pedig élik a bizonnyal nem túl könnyű mindennapjaikat, és közben készülnek, jelmezt varrnak, díszletet festenek, unoka a nagyszülővel igyekszik a próbára.
Nekem ők fontos vonzerőt jelentenek. Nem dekoratív turistafalvak, hanem olyan települések, amilyen a magyar vidék úgy általában. Kifosztott, elfelejtett, de mégis élő, mozgó, akaró helyek.

Néha olyan eredeti szövegeket, megjegyzéseket, párbeszédeket hallok a helybeliektől, ami minden stand up comedy-t felülmúl.
Befogadnak minket, „gyüttment” fesztiválozókat, van hozzánk kedves szavuk, őszinte mondatuk. Nekem úgy tűnt, szívesen veszik, ha szóba elegyedünk velük, feltéve, ha van alja is a mondandónknak, az üresen kongó „hogy vagyunk, bátyám/néném?” helyett.

Mi meg ott kóricálunk a fesztiválos programfüzettel a kezünkben közöttük, miközben ők azért mégis csak élik az életüket: munkába mennek (már ha van hova), kertet művelnek, befőznek, gyereket nevelnek, beteget gondoznak, gyászolnak, udvarolnak, szomszédokkal diskurálnak.

Én ezt a közeget nagyon szeretem. Ez a fesztivál addig lesz ilyen szívet melengetően izgalmas és barátságos, amíg képes belesimulni ebbe a miliőbe és nem nyomja el a fesztiválos hömpölygés a megszokott életmenetet.
Mindig eszembe jut, hogy egy jól előkészített, megalapozott fesztivál-hatásvizsgálat érdekes lehetne. Hátha egyszer valakinek lesz rá kedve és ideje. Szakdolgozati témának sem lenne rossz az ifjú társadalomkutató nemzedéknek, már ha lesz még ilyen egyáltalán.

Amikor a márciusi nagy hó a nyakunkba szakadt, akkor eszembe jutott Gombosszeg, Nádas Péter lakhelye, és eszembe jutottak az Ördögkatlan Fesztivál települései is. Vajon hogyan vészelték át a cudar időt?

Teljesen személyes bukéját adja számomra az Ördögkatlannak, hogy több évtizedes barátokkal megyünk ide évről évre. Ez a néhány nap az évben a gondtalan egymás mellett lődörgésé, a beszélgetéseké, laza együtt lógásoké. Több száz kilométerre egymástól élünk, ez a fesztivál az a helyszín, ahol össze tudunk jönni úgy, mint csikókorunkban.
Külön öröm, hogy a baráti körünk első gyermeke, aki idén tizenkét éves ifjú hölgy, szintén a katlanos lófra társaságunk tagja. Pár éve még az édesanyja (több mint húsz éves barátság a miénk) hozta magával. Gyermeki kritikus szemmel, „uncsi lesz” arccal érkezett. Aztán tavaly már nem is volt kérdés, hogy jönni szeretne, idén meg ő volt az első, aki a karácsonyfa díszek visszacsomagolásakor felvetette, hogy menjünk az Ördögkatlanba.

Vadóc, pikírt, de kiváló humorú, értelmes és eredeti gondolkodású gyerek. Öröm a társaságában lenni, bár szellemes gyermekagyával igazi kihívás felvenni a versenyt, miközben azért magunkat sem mondanám épp bamba szelleműnek.

Egy-egy irodalmi beszélgetést vagy templomi koncertet végigalszik, bár rockkoncerten is aludt már el (pedig várta nagyon, de a gyermekálom legyűrte, békésen aludt a tomboló decibelek közepette), de meglepő módon nehéz, sokrétű, felnőtteket is próbára tevő színházi előadást feszült figyelemmel és érdeklődéssel követett végig a Szoborpark lenyűgöző terében, hónapok után is elemezve, szóba hozva azt.
Ilyenkor mindig kitalálunk valamilyen játékot, már az odavezető úton, amit bárhol, bármikor tudunk játszani. A játékban az a jó, hogy ezerféle formája létezik és még milliónyit ki lehet találni. Az Ördögkatlan egész ideje alatt a fesztiválkavargás mellett folyamatosan játszunk is, másoknak fel sem tűnően, és ez egészen pikáns fűszert ad az amúgy sem túl eseménytelen napjainknak.

Az Ördögkatlan egy remekül bringázható fesztivál. Bennem a nyár és a bringa teljesen összeforrt, ez a hely tökéletes a kerekezésre. Nincsenek nagy távolságok a települések között, szép a táj, minden a bringázás mellett szól. Nagy könnyebbség, hogy még számomra sem eltéveszthető az útirány. Híresen nagy tévelygő vagyok, de itt még sosem vesztem el.

Kánikulai forróságban (a bringán különben mindig érezni a szelet), esőben, éjszaka és déli verőfényben, a katlanos bringázás élvezet.

A nagyharsányi faluközpont éjszaka olyan bringás szemmel, mint a pesti belváros. Tele van autókkal és úszik a fényárban. Azonban, ha elhagyjuk a települést, ránk szakad a nagy, áthatolhatatlan, mélységes mély sötétség. Ilyenkor egy jó erős reflektor nélkül ability pályán érezheti magát a bringás.
Habár egy mégoly jó bringalámpa is csak az út aprócska részét világítja meg, a tájékozódásra elég. A szembejövő autók elvakítanak, a hátulról jövő autók pillanatokra megvilágítják előttem az utat.

Az igazán jó mégis az, amikor épp senki nem jár arra.
Felettem a csillagos égbolt (műfények nélkül teljes pompájában ragyoghat), kis szerencsével világít a hold, és orbitális bulit rendeznek a tücskök is. Ilyen nyári éjszakába beletekerni igazi mese.

Természetesen nagyon fontos tényezői az Ördögkatlan Fesztivál vonzerejének a programok is. Ebben a tekintetben mindig csak egyetlen problémám van, a bőség zavara.
Annyi érdekes, szeretett, szívemnek kedves, vagy éppen sosem hallott, de most végre megismerhető, izgalmas, különleges előadás, látnivaló van, hogy a fesztivál előtti napokban a legvadabb terveket csiholjuk, hogyan tudunk hét mérföldet lépni.

Mindenki kijelöli a számára nélkülözhetetlen programokat, majd megpróbáljuk egyeztetni a teljesen kusza terveinket.

Aztán, amikor ott vagyunk, mindez csak egy laza vázlatként hever már előttünk. Onnantól már az sem baj, ha másra érünk oda, ha lemaradunk, ha minden másként lesz, mint ahogy elterveztük. Magától alakul, változik, formálódik tökéletesre és teljesre a fesztiválozásunk. Az esetlegességek és váratlanságok is gyönyörködtetnek.

Az Ördögkatlanban mindenhol jól érzem magam. Ha fűben ülök, ha templomban, ha délelőtt, ha éjszaka, ha kánikula, ha zivatar, ha bábozás, ha kortárs színház, ha nagy sztárt nézek, vagy ha kisiskolás gyerekcsoportot.
Van hangulata, és van minősége is ezeknek a programoknak. Kisharsányban, a Mediawave műhelyeiben egész más a hangulat, mint a nagyharsányi focipályán. A Vylian terasz más atmoszférájú, mint a palkonyai tópart. Mégis mindegyik vonzó, ígéretes, igényes, eredeti. A helyszínek között lófrálva megmártózunk ezekben a hangulatokban és csak töltődünk, töltődünk.

Mindig vannak futólagos ismeretségek, emberek, akikkel a színházjegyre várva az árokparton ülve szóba elegyedünk, így-úgy keveredünk, összerezgünk, egybecsengünk.

Jó volt, amikor bringával hamarabb Palkonyára érve, a busszal érkező barátaimat várva, besétáltam egy galériába és ott olyan barátságos spontán tárlatvezetést kaptam, vidám, szellemes beszélgetéssel, hogy azonnal a szívembe zártam őket.

Meg amikor egy kora esti koncertre vártunk, ahol kiváló népzenészek és jazz zenészek léptek fel. Az asztalunknál egyszer csak megállt egyik kedvelt jazzistám, hogy letelepedhetne-e egy kicsit hozzánk, amíg megissza a sörét. Fecserésztünk kicsit a finom nyári délutánban, aztán az ajánlata alapján vett vörösborral mélyítettük a koncert élvezetét.

De még az is jó volt, amikor egyik évben egy hatalmas zivatar megtépázta, sártengerré változtatta a vidéket. Kezdetben sajnáltam, hogy a vihar miatt lemaradtunk egy koncertről, a nagyharsányi fesztivál központban azonban egy csapásra megvigasztalódtam. YGergellyel egyik asztaltól a másikhoz ültünk, egyre virgoncabb kedvem kerekedett, pedig nem az alkoholszint emelkedett bennem, hanem a „jó itt” érzete.

Az Ördögkatlanban csodálkozott rá YGergely a Técsői bandára. Hallgatta, kísérte, figyelte őket teljes elismeréssel. Később Budapesten is elmentünk koncertjeikre. YGergely egyszavas méltatása szerint: „Természetesek.”
Telis tele vagyok ördögkatlanos élményekkel. Nem is akarok a programok elemzésébe belemenni, mert azt úgyis megteszik elegen.

Lényeg, hogy mindig együtt van itt a hagyomány és az eredeti újítás. Egymást erősítve és nem kontrázva.

Hagyomány, hogy a Quimby kezdi a fesztivált és a Kiscsillag zárja. Jó hagyomány, kedveljük őket, odavaló társaság, bár a klasszikus értelemben vett rajongásra alkalmatlanok vagyunk, de az Ördögkatlanban talán még ez sem baj.

Szintén hagyomány, hogy mindig új színekkel, képekkel gazdagodik a nagyharsányi pajta fala, amit egy állandó festőcsapat évről évre változó vendégekkel pingál, formáz, kanyarít, zsongít tele fantáziavilágával.

Hagyomány Mrożek Mulatsága. Megunhatatlan, elégszer meg nem nézhető, mindig újból és mindig máshogy, mindig másokra ható előadás.
Szívemnek kedves hagyomány, hogy figyelmet fordítanak a helyiek megnyilatkozására (kiállítások, előadások).

Szintén nagyon az ízlésem szerint való, hogy a civil szervezeteknek, emberjogi aktivistáknak is megnyilatkozási lehetőséget adnak. Figyeljünk kicsit a peremre szorítottaknak a sorsára is. Makacsul hajtogatom, fontos, hogy azokra is gondoljunk, akikre senki nem gondol, akikről csak üres, felszínes és gyakran ellenséges, buta sztereotípiákat hallhatunk unos untalan. Ne csak frontálisan, hanem körbejárva szemléljük a világot.

Szeretem a kisharsányi Mediawave műhelyeit, ott mindig izgalmas dolgok történnek. Követni lehet az alkotás folyamatát, a tétova ötletekből megszülető virtuóz mestermunkát.
Nevezetes pillanata volt a tavalyi Ördögkatlannak, amikor Kisharsányban Geröly Tamásék egyik próbájára beóvakodtak barátaink, akkor négyéves kisfiukkal. Csak néhány percet reméltek a szülők hallgatni a zenéből, felkészülve, hogy valamelyikük áldozatkészen kiviszi a türelmét vesztett gyereket. Nem így történt.
A kisfiuk végigülte a próbát, kezében egy hatalmas műanyag vízipisztollyal, és ámult csodálattal nézte Geröly Tamás dobjátékát.
A szülei pedig hálatelt szívvel felsóhajtottak, hogy végre átlépték a Bújj, bújj, zöld ág és a Kerekecske-dombocska Rubiconját, és végre együtt hallgattak végig egy koncertet.  
Szeretem a mindig változó tematikájú kiállításokat. A kiemelt vendégek évről évre változó sorát.

Szeretem, ha Törőcsik Mari mondja: „Nem vagytok normálisak!”

Szeretem, hogy Cseh Tamás emléke mindig ott lehet velünk. Füst a szemünkben…

Mindez Bérczes Lászlónak, Kiss Móninak és lelkes, kreatív csapatuknak köszönhető. Jó fesztiválprogramot állítanak össze széles látókörrel. De tudnak még ezen kívül is valamit, amitől olyan szerethető, természetesen magába fogadó lesz ez a hely, hogy mindig visszavágyunk.
Mellesleg bizonyára birtokában vannak a hét mérföldet lépés tudásának is, mert mindenhol ott vannak mosolyogva.

Az idei program is magáért beszél. Olyan fellépőkkel, előadásokkal, kiállításokkal, látni- és hallanivalókkal, ami a válogatást egyszerre nehezíti és könnyíti. Nehéz kitalálni, hogy mit, mikor nézzünk meg és mégis könnyű, mert bármire jutunk is el, az biztosan érdekes lesz.

Idén ott lesz Jiři Menzel, aki egyik legkedvesebb íróm, Bohumil Hrabal hiteles filmre álmodója. Szigorúan ellenőrzött vonatok, Sörgyári capriccio, Pacsirták cérnaszálon, Szeszélyes nyár, Hóvirágünnep. Csak ami elsőre eszembe jut. Ilyen életművért érdemes a világra jönni.

Ott lesz Alexander Balanescu, akiről már a blogban is írtam korábban. A muzsika tündére és szertartást vezető főpapja ő egyben. Ezt a produkcióját volt szerencsém már látni. Bizonyosan varázslat fog történni.
Ott lesz Grencsó István, akinek karcos, vagány, kísérletező és virtuóz szelleme folyton megigéz. (Vajon lesz-e a Macikótánc?) Azon kevesek között van, akit a mindig is szűk mezsgyén mozgó hazai avantgarde képviselőjének tekinthetünk. Mindig izgalmas. Van, hogy két nagybőgő is szól a koncerten, van, hogy valóságos performansz részesei lehetünk. Megunhatatlan és kitalálhatatlan.
Megszólal Eric Satie különleges muzsikája is. Az ő zenéje nekem az alkonyi égbolthoz kötődik, ami a valóság és álom határán inog, de nem az ábrándos, inkább a morfondírozó-kísérletező árnyalatához. Az éjszaka is meghitt közege. Érdemes lesz ebbe a végtelenített koncertbe különböző napszakokban belehallgatni.

Ott lesznek a nagyszerű szabadkai színészek, akiket én csak nemrég láttam először és igazi öröm volt megismerni őket.

Ott lesznek Pintér Béláék, akik szintén élményszámba mennek.

Ott lesz Nagy József a Wojzeck-kel. Színháztörténeti csemege.

Ott lesz a Kistehén és velük Másik János és Lantos Iván.
Másik János pár évvel ezelőtti ördögkatlanos koncertjét máig a szívemben őrzöm.

Ott lesznek sokan, akik már máskor is megfordultak itt, és sokan olyanok, akik most először lépnek az Ördögkatlanban színpadra.
Sok minden eszembe jutott első lendületre is és sok minden fog még eszembe jutni, ami kimaradt a hirtelen kiszaladt sorokból. Az Ördögkatlan vég nélküli élményáradatot jelent.

Az idei fesztiválozást is már a téli fagyokban tervezni kezdtük, de idén YGergellyel mégsem fogunk eljutni.
A fentiek ismeretében nyilvánvaló, hogy ennek komoly oka van.

Barátaink azonban ott lesznek és helyettünk is végigjárják, cirógatják ezt a szívünknek kedves helyet.

Biztos vagyok benne, hogy az idei ördögkatlanos fesztiválozóknak is maradéktalan élményben lesz részük, mert ezek a baranyai kicsinyke települések ablakot nyitnak a világra.

A jelenlevők pedig ismét azt érzik majd, hogy erre a néhány napra valóban „mogyoróhéjban úszik a világ”.



2013. július 19., péntek

In memoriam Halmos Béla

Írta: Inkabringa


Olyan sokszor láttam, hallottam koncerteken és táncházakban, hogy nem is tudok belegondolni még, mennyi emlékem kötődik az ő muzsikálásához. 

Úgy nőttem fel, hogy ő zenélt. Születésemtől végigkísért. 

Egy derűs, biztos pont volt a szelíd szemeivel.
Nagy munkát, szép életművet hagyott maga után. Zenélte, tanította, kutatta, értette, értelmezte fáradhatatlanul a Kárpát-medence népzenéjét.

Halmos Béla mostantól már Zerkula Jánossal és sok egykor volt csodás népzenésszel muzsikál a Paradicsomban.

Nagyon fog hiányozni. 

Egy nemrég készült két részes interjúval emlékezünk rá. Derűs, nyugodt, humoros, életteli történetek.
Így marad meg bennünk.  
Halmos Béla történetei a Paradicsomból: 1.rész.  és 2. rész.

Zeng a lélek, zeng a szó....






2013. július 18., csütörtök

Hogyan ünnepeljük Mandela születésnapját?

Írta: Inkabringa



Nelson Mandela ma 95 éves.

Nagy betegen hetek óta kórházban fekszik.

Hogyan is lehet köszönteni Nelson Mandelát 95. születésnapján?

A katonai díszfelvonulás, a politikai, közéleti, művészeti elit puccos luxusbüféje, a véget nem érő közhely-bazár beszédek nem illenek hozzá. Nem is méltóak hozzá.

Az ENSZ 2010-ben ezt a napot Mandela Nappá nyilvánította. Először esett meg, hogy egy élő személy tiszteletének szenteltek egy napot az évből.

Tették mindezt azért, mert Mandela valóban példát adott az emberiségnek. Tisztességből, helytállásból, megbocsátásból, toleranciából, figyelemből és együttműködésből.

A példa itt van, már csak tanulni kellene belőle. 

Idén is világszerte ünneplik ezt a napot és tesznek bizonyságot arról, hogy tisztelik és nagyra becsülik azt a szellemiséget, amit Mandela képvisel.
Paul Blomkamp hatalmas festménye New Yorkban.
A „rainbow nation” eszméje a legszebb idea, amit a mai kor emberének adni lehet. Dél-Afrika megkapta ezt az ajándékot Mandelától. Féltve kell őrizniük, mert törékeny ajándék.

Milyen jó lenne, ha nekünk is ilyen nemzetideánk lenne...

Mandela adott valamit a világnak, ez nem kis dolog.

Viszonozni mivel lehet ezt? Egy grandiózus sztárparádés felhajtással biztosan nem.
Ezen a napon mindenki, aki fontosnak érzi Mandela példáját, egyetlen módon ünnepelhet méltón.

Önzetlen segítséggel, másoknak adással, másokra való odafigyeléssel. Itt olvashatóak a példák, ha valakinek fejtörést okozna az önzetlenség.

Mandela 67 évet szentelt az életéből azért, hogy Dél-Afrika népei szabadon és egyenlő jogok szerint élhessenek egymás mellett.
A Mandela Day mindenkit arra biztat, hogy 67 önzetlen percet adjon az életéből mások segítésére.

Ez a kisfilm is buzdít, hogy

Nincsenek szigorú szabályok, nem kell stopperrel mérni a perceket, és azt hiszem, még az sem baj, ha holnap vagy bármelyik más napon teszik ezt az emberek.
Csak tegyék. Önzetlenül, másokért.

Mandela 95 éves. Kívánjuk, hogy legyen 100 is.

Legyen 100 éves mindenki, akit szeretnek és tisztelnek.
Bárcsak valóra válna.

Mandelát szeretik a hazájában és a világban. Ma is ünneplik óvodások és idősek, fehérek, feketék, szegények, gazdagok.

Boldog születésnapot, Madiba!


2013. július 16., kedd

Példaképem Csempe-Pempe

Írta: Inkabringa



A napokban beszélgettem valakivel, aki meggyőződéssel vall, hisz, rajong egy bizonyos életfelfogást. Tágabb ez, mint politikai irányultság, de azt is magában foglalja, és számos eleme már szinte vallási meggyőződésre, egyféle feltétlen hitre utal.

Feltétel nélküliség és mérlegelés nélküliség, kizárólagos igazságként való elfogadás. Ezek félelmes veszélyeket rejtenek magukban.

A beszélgetés kedélyesen kezdődött, engem érdekelt is az ő világról alkotott véleménye, de hamar észrevettem azt a ragadós kulimászt, ami ilyen esetekben kivétel nélkül menekülésre késztet.

Mint valami százkezű ölelő-fojtogató lény ragacsosan körbefon és megpróbál magával rántani, hogy legyek én is feltétlen követője az általa vallott ideáknak. Hiszen ez az eszme, hit, rajongás tárgya, nevezzük bárminek, számára megoldást jelent és meggyőződése, hogy akkor mások számára is azt fogja jelenteni.

Megoldás és egyetlen igazság.

Meggyőződését ugyanis kizárólagosnak hiszi, nem fogad el másféle nézőpontot, vagy ha mégis kénytelen tudomásul venni a létüket, akkor ősellenségnek tartja azokat.

Minapi beszélgetőpartnerem megpróbált „rajongóvá” tenni engem. Minden siker nélkül.

Szigorúan nekem szegezte, hogy muszáj hitet tennem valami mellett (politika, eszme, hit, márka, tévésorozat, celeb, bármi), mert ilyen világot élünk.

Miután rájött, hogy nem tud vallott ideáinak megnyerni, először az ellenséget kereste bennem, de az sem volt teljes élmény számára, mert én őt semmiképpen nem óhajtottam ellenségemnek tekinteni.
Bár tény, hogy rajongott eszméihez sem kívántam csatlakozni. Az ő logikájában tehát mégis ellenség vagyok.

Beszélgetőtársamnak abban azonban vélhetően igaza van, manapság elvárás, hogy feltétel nélküli odaadással higgyek eszmében, világlátásban, hitben, esetleg konkrét személyben, csoportban.

Vadóc természetem okán ennek az elvárásnak sem képes, sem hajlandó nem vagyok megfelelni.

Önmagában a lelkesedés inspirál és előrevisz. Pozitív energiák rejlenek benne.

A túlzott, kizárólagos, sőt kirekesztő és másokkal szemben ellenséges lelkesedés, a rajongó vakhit azonban bajt okoz. Okozott is már eleget.

Többféle megnyilvánulása van az ártatlan identitáskereséstől egészen a világpusztító dúlásig.

A rajongásnak legszelídebb és ritkán bajkeverő változata a népszerű személyekért való olthatatlan lelkesedés.
Teleragasztják kedvencük fotóival a falukat, vagy párnájuk csücskébe hímezik a nevét és azt az ízlést, életmódot tartják követendőnek, amit rajongásuk tárgya képvisel.
Ez ritkán vezet durva agresszióhoz, de nyilván erre is van példa.
Akikre tartozik (rajongóknak és rajongottaknak) nagyon élvezetes ez az állapot, az összes többit pedig nem zavarja.

Jó is lenne, ha itt fúlna ki a hevült elragadtatottság.

Sajnos azonban az élet egyéb részeibe is betolakszik a kizárólagos imádat, ami könnyen métellyé és uszító erővé válhat.

A sport már nem olyan veszélytelen a rajongás szempontjából, mint a szórakoztatóipar.
A futball kitermelte a maga fanatikusait, akik már ölre mennek, bicskát rántanak, egész utcákat csatatérré változtatnak. Táptalaja a vandalizmusnak.
Egy amerikai futballcsapat híve az „ősellenség” csapat jelképének számító fát locsolta meg méreggel egy vesztes mérkőzés után. Legalábbis ezt recsegte kárörvendően a telefonba. „Pusztulni fog a fátok.” Felnőtt emberekről beszélünk...

Ahogy azok is felnőtt emberek, akik vallási meggyőződésüket kizárólagos világmegváltónak tartják és a leggyilkosabb vérengzésbe merülnek mámoros önkívületben, ha a felsőbb hatalmakat más ceremóniák szerint imádó csoportokkal találkoznak.

Gondoljunk bele, mennyi keresztényt öltek már meg a hitükért és mennyi keresztény ölt már vallási vakhitből.

Gandhit is egy hitsorsosa, egy másik hindu ölte meg, aki fanatikus vallási elvakultságában nem bírta elviselni, hogy Gandhi a muszlimokkal a megbékélést keresi.
Tette, amit fanatizmusa sugallt neki. A másfélét el nem ismerő kizárólagosság gyilkossághoz vezette.

A vallás sokaknak megnyugvást, vigaszt, megbékélést ad. Egy hitforma fanatikussá válása azonban a legiszonyúbb gyűlöletet hozza felszínre és a könyörületesség teljes hiányához vezet.
Felerősíti azokat a gyilkos ösztönöket, aminek elfedésére a vallás létrejönni hivatott.

A 21. században a középkori ezoterikus eszmék ismét virágkorukat élik. Csillagokból, betűkből, számokból, kártyából, meg ami még eszembe sem jut most, messzemenő következtetéseket vonnak le.
Személyes sorsot, embertípusokat, történelmet, világvégét, mindent megmagyaráz. Csoportosít, rendszerez, általánosít.

Meggyőződés ez is, hit, erős elkötelezettség, hogy az igazság egyértelmű és kizárólagos, és a magyarázat a rejtett erőkben rejlik.

Nincs az a vallás, ezotéria, eszme, hit, amelynek képviselőjének gondolataira ne lennék kíváncsi. Csak ne akarja egyetlen üdvözítő megoldásként rám erőltetni.

Én nem tudok ilyen megnyugtató egyetlen magyarázatokban elmerülni. Nyilván jó egy olyan eszme, ami mindenre magyarázatot ad és vitának helye nincs.

De talán épp ez a baja ennek a világnak, hogy nincs benne helye a vitának. 

Helyette van egyik végletként az eszményített bálványimádás, másik végletként az acsargó gyűlölködés.

Én nem vágyom erre. Nincs egyetlen igazság. Mások igazságának a megértésével, de legalábbis elfogadásával lehet a pusztító fanatizmust elkerülni.
Ami természetesen soha nem jelentheti azt, hogy saját véleményemet ne vállaljam és ne képviseljem.

A tények sokértelműsége elkerülhetetlen, ha leromboljuk idomított képeinket, szabott pályára és holtvágányra állított gondolatainkat, ha tisztázni igyekszünk az eltorzított, a torzító és a torzítás viszonyát.” – írja Nádas Péter Élveboncolás című novellájában.

Elismerem, ez sokkal nehezebb út, mint a tálcán kínált egyetlen üdvözítő igazság elfogadásának teljes odaadással átadni magunkat. Még sincs más lehetőség, ha nem akarunk másokat megvetni és gyűlölni.
Feltéve, hogy nem épp ez adja meg nekünk a magasabbrendűség vigaszát.

Talán a legcinikusabb és a mindennapjainkat leginkább befolyásoló rajongás a politikai vakhit, ami olykor vallási tébollyal és egyéb kényszerképzetekkel is keveredik.

Érdemes belenézni a világsajtó tudósításaiba. Megnézni a felvételeket, ami a fanatizált, befolyásolt, elkeseredettségét és tanácstalanságát egyre dühödtebb pusztításban kiélő tömeget mutatja.


Bárcsak képes volna a tömeg Kritónom, a legnagyobb rosszat okozni, mert akkor képes volna a legnagyobb jót is okozni, és így jól volna; de valójában nem képes egyikre sem, mert nem tud sem értelmes dolgot cselekedni, sem esztelenséget, hanem azt teszi mindig, amibe éppen botlik.
Döntse el mindenki, hogy egyetért-e Platón gondolatával.

A vakhittel és a fanatizmussal sok mindent el lehet érni. Például hatalmat. Akinek ez a fontos és csak ez a fontos, az használni fogja ezt az eszközt.


Egész más az, ha valaki elmegy szavazni és leteszi a voksát egy éppen akkor arra alkalmasnak érzett politikai közösségre, és egész más, ha vakgyűlölet forr benne a politikai ellenlábas ellen, és kizárólagos, feltétlen, sóvár imádat a választott pártja iránt.

Nem beszélve arról, hogy a józan belátáson alapuló demokráciaművelésnek éppen nem a választási kampányérzés fenntartása az alapja, hanem a hétköznapokban is megvalósuló demokrácia tevőleges alakítása.

Mondani, tenni, javítani, figyelmet felhívni, segíteni, a másikhoz odafordulni, szóba állni, érdeket, és hangsúlyozottan nem csak saját érdeket érvényesíteni, a hangjukat hallatni nem tudók mellett kiállni: ez lenne a lényege.

Ezt a politikai pártok melletti zengzetes hitvallás vagy tomboló szitokáradat nélkül is meg lehet tenni.

Ehelyett mindenki el van foglalva saját választott imádatának (gyakran érdekének) ápolgatásával. Egymásra, a másikra ügyet sem vetve.

Nem állnak szóba a másikkal, csak elképzelik őt valamilyennek. Ez sehová sem vezet.

Illetve mégis vezet valahova: egyoldalú, belterjes, kirekesztő és fanatizált gyűlölködéshez és az ezzel együtt járó szélsőséges rajongáshoz.

„… a kétségbeesés meg az idő megrozsdásítja a vas- és acélkötelékeket, de mit sem tehet az eszmék meggyökeresedett uniója ellenében, legfeljebb még szorosabban tapasztja őket egymáshoz; az agy puha rostjain épül fel a legerősebb birodalmak ledönthetetlen alapzata.” – írja Foucault.

Be kell látnom, hogy most nem az egymás iránti kíváncsiság, a megértésre és együttműködésre való készség korát éljük. Valljuk be, többnyire sosem ezt élte az emberiség.

Hevült elragadtatottság és megvetés, sőt gyűlölet élteti mostani rajongó korunkat is.

Ilyenkor se vitának, se más véleménynek nincs helye. Kinek mi az irtózat: nekem ez.

Weöres Sándor mindennél jobb jellemzése így szól:
„a hettita a hettita
különös nép a hettita
azt hiszi minden hettita
mindenkiről hogy hettita

furcsa madár a sirály
azt hiszi minden sirály
ha jön egy másik sirály
az nem igazi sirály

Segíteni a másikon, odafordulni máshoz, szóba állni másokkal, megérteni a másikat hörgő elragadtatottság  nélkül.
Nekem ez célravezetőbbnek tűnik. Miközben tudom, hogy nehéz, munkás, szöszölős, macerás a világot és benne magunkat folyamatosan értelmezni.
Induló ütemére, mások lépteihez igazodva menetelni sokkal könnyebb. Elismerem.

Talán úgy van, ahogy alkalmi ismerősöm mondta, hogy muszáj valahova csatlakozni a feltétlen rajongásban.

Én nem vagyok hajlandó erre. Egyáltalán nem.

Mándy Iván Pálya szélén című könyvének főszereplője, Csempe-Pempe társaságát választom inkább.

Ahogy Heinrich Böll írta Mándy jelképes főhőséről:
Csempe-Pempe nem hős és nem is csirkefogó.”  

A legjobb társaság. 




2013. július 14., vasárnap

Coelho, Baricco, a giccs... és Hamvas Béla

Írta: YGergely


Egy országos napilap túláradóan méltatja Alessandro Baricco két új művét. Előítélet talán, de alig tudom elképzelni, hogy a két új mű döntően más minőségű lehessen, mint a világsikerű szerző eddigi művei. Baricco halkan belelépdel a giccs birodalmába, olvasói meg zajosan és örömmel követik. Nem baj, minden olvasónak legyen meg a szerzője. A még ismertebb és még ünnepeltebb Coelhonak szintén nagy és önmagát "műveltnek" tartó sok százezres olvasótábora van, és Coelhot "nagy írónak", netán "zseniálisnak" találják.


Alessandro Baricco
 
"Baricco zseniális" - ezt már a kultúrszemle egyik kommentelője írja, sőt, azt is írja, hogy Baricco valamely műve már azért sem lehet giccs-gyanús, mert Hamvas Béla meghatározása szerint "giccs az, amikor a szerző rosszhiszeműsége találkozik a befogadó alantas igényeivel".  "Aki pedig Bariccót rosszhiszeműnek tartja - folytatja a kommentelő - az nyilván semmit sem ért meg írásaiból."

Mindez felettébb érdekes - töprengek tovább most már én magam. Hamvas Béla életét és művét nagyra becsülöm, de a giccsnek fenti meghatározása nem igazán pontos. Póriasabban: nem jó, nem sikerült. (Már, ha a fenti, dőlt betűs meghatározás valóban Hamvastól származik - nem jutottam a nyomára - de szerzőségét cáfolni sem tudom.)

A "rosszhiszemű" minősítés és a szépirodalmi giccs törvényszerűnek vélt kapcsolatával van bajom. Ma az interneten elijesztő mennyiségben olvasható naiv-buta-érzelgős giccsvers: ezeknek ifjú vagy túlkoros klapancia-szerzői "rosszhiszeműek" volnának? És egyáltalán: bármilyen szépirodalomnak szánt alkotás (kísérlet, próbálkozás) lehet-e rosszhiszemű? Rosszhiszemű főképpen igazságot (hazugságot) hirdető tanítás, publicisztika, zsurnalizmus lehet, - sőt az sem mindig, csak, ha a szerző hazugságának vagy tévedésének tudatában oktat, nevel, tanít, prófétál: ha vakon hisz ostobaságaiban, lehet ugyanolyan kártékony és ostoba - de a nyelv és a fogalmak logikája szerint nem lehet "rosszhiszemű". A szépirodalom meg úgy általában is kizárja ezt a vádat. Egy irgalmatlanul rossz, nyálasan giccses rím-klapancia hogy lehetne rosszhiszemű, sőt! a klapancia rím-lihegő és ritmust, mértéket, ízlést nem ismerő szerzője is csupán más jellegű ténykedésekor lehet az, például hamis igehirdetéskor vagy az árvapénztár elsikkasztásakor. Bármely iszonytató (komikus) rossz giccslantolás, szerelem- és életsiratás közben nem lehet az.

Hogy mi a giccs, bevallom, ugyanúgy nem tudom, mint hogy "mi a művészet"... Több tucat dolgozat és könyv született már a giccsről, még "Giccslexikon" is létezik, elég szórakoztató. Definiálni azonban lehetetlen. Leginkább érezni kell.


Hamvas, mint mondom, egy véletlenül elém ugró komment révén került Baricco mellé. Hamvas Béla sem védelmemre nem szorul, sem támadni nem akarom. Ám nincs olyan zseni - és Hamvas legjobb lapjain inkább az, mint Baricco - nincs olyan, aki ne tévedne, vagy nem volna itt-ott felszínes. A Bariccoért lángoló hétvégi kultúrszemle és az iránta még inkább lángoló kommentíró a giccs ölelésében véletlenül találkozott a mi blogunk boncasztalán.
Egy azért biztos: nálunk jó ideig, talán soha nem lesz több szó Coelho vagy Baricco műveltségtől és nagy érzelmektől habzó kultúrregényeiről.

 




2013. július 12., péntek

Egy tömegember feljegyzései

Írta: Inkabringa



Budapest csupa élmény, jó is, rossz is akad belőle. Gyalogosan a járdán evickélve, valamelyik tömegközlekedési eszköz áldásos zötykölődését élvezve vagy épp bringáról nézve, e táj telve van izgalmas és figyelemreméltó történetekkel.

Vannak közöttük felháborító, sőt gyalázatos, elszomorító, szívet facsaró, vagy éppen ellenállhatatlanul groteszk és humoros, esetleg szeretetteljes és – ne szégyelljük kimondani – megható történetek.  

Elmegyünk mellettük, megtorpanásra késztet minket, bevésődik, vagy a következő sarkon befordulva már töröljük a gondolatainkból. Mindig van néhány élmény, ami velünk marad, nem felejtjük.

Pillanatokra, néhány megállóra, egy rövid utcahosszra tanúi leszünk vadidegen emberek életének. Érdemes erre odafigyelni, én legalábbis olthatatlan kíváncsisággal követem az ún. tömegember vagy kisember világban való létezését. Budapesten vagy bárhol máshol.


A fővárosi nyüzsgés bizony néha zavaró, olykor kifejezetten félelmetes is tud lenni. Mondjuk akkor, ha egy metróból vagy villamosból konok menetelésben zúdul ki a tömeg rezzenéstelen, ádáz arccal. Ebben van valami ijesztő. Nem fizikálisan, inkább a részvétlenség és a közöny miatt.

A sietés, minden áron való előrejutás jóformán társadalmi elvárás az utcán, aluljáróban, mozgólépcsőn. Ha kell, ha nem, törtetni illik, meg aztán ajánlatos is. Elkerülhetetlen velejárója a nagyvárosi létnek.

A türelmetlenség megkeseríti az utcán való tartózkodást. Az összes többi járókelőt hátráltató elemnek, zavaró tényezőnek tartjuk. Egyben modortalan, undorító, alja embernek.

Mit cammog? Mit lökdös? Hova szalad? – dohogjuk, miközben másokat méltatlankodva félretolunk, nem jó helyen levésére figyelmét lökdösődésünkkel felhívjuk.

Itt bizony harc folyik.

Mintha a tömegben levő embernek egyetlen útja az lenne az egyediségének a megőrzéséhez, hogy mindenki mást, aki vele együtt tömeget alkot, megvet.

Ennek ellenére vannak olyan helyzetek, amelyek minden addigi és azutáni negatív tapasztalatunkat áthúzzák és megkérdőjelezik.

Olyan helyzetek, amikor emberek figyelnek a másikra, észreveszik a másik kiszolgáltatottságát, elesettségét, és ez nem bosszankodást, hanem figyelmet és odafordulást vált ki belőlük.

Most néhány olyan élményt írok meg, ami az általános „piha, tömeg!” premisszát határozottan cáfolja. Van erre is példa.


Az egyik történet egy zsúfolt buszon esett meg, egy igazi őrült csúcsforgalmi kora estén.

Alacsony padlós busz volt, közeledett egy megálló, az utasok jelezték a leszállást. Mikor a busz beállt a megállóba, lezúdultak az emberek a kinyíló első ajtón, és ekkor egy érett, zengő férfihang kiáltása hallatszott: „Nyissa ki középen, tolókocsis jelzett!”

Az ajtó kinyílt és a hirtelen megcsappant tömegben odaláttam, többen segítettek egy kerekesszékesnek a leszállásban. Ebben a pillanatban kicsapódott a vezetőfülke ajtaja és a sofőr kifejezetten bosszús arccal leugrott a buszról és a középső ajtóhoz sietett. 

Magamban háborogtam, hogy miért van annyira feldúlva, talán csak nem olyan nagy teher, ha egy kerekesszékes a buszról leszáll.

Felháborodásom azonban hamar zavart szégyenkezéssé vált. A sofőr ugyanis ezt mondta a kerekesszékesnek. „Ne haragudjon, nem vettem észre, hogy jelzett. Minden rendben?” A kerekesszékes mosolyogva mondta, hogy semmi probléma, ebben a csúcsforgalomban nem is csoda.

Barátságosan intettek egymásnak, elköszöntek, a sofőr kisimult arccal visszaült és tovább navigálta a buszt a káoszban.

A bosszúsága a saját figyelmetlenségének szólt, az én szégyenkezésem pedig a felületes véleményemnek. 

Egy másik alkalommal az egyik legforgalmasabb aluljáróban a teljesen áttekinthetetlen kusza tolongásban egy harminc év körüli erős, izmos testalkatú férfira lettem figyelmes, aki kutyáját pórázon vezette.

A kutyán vakvezető mellény volt, a férfi kezében fehér bot.

Ebben a kaotikus nyomakodásban meglepő ügyességgel haladtak céljuk felé, a metró lejáróhoz. A kutya szorosan a gazdája lába mellett haladt és finom érintéssel terelte a férfit a legoptimálisabb irányba.

Látszott, hogy összeszokott, egymást a legapróbb jelekből is értő páros.
Rafinált leleményességgel kerülgették a látó, de másokon keresztülnéző és vakságot tettető embereket.

Minden probléma nélkül eljutottak a metróba vezető mozgólépcsőhöz. A kutya egy pillanatra megtorpant, a gazda rálépett a mozgólépcsőre, egy-két lépcsőfok után a kutya is követte.

Én ekkor már közvetlenül utánuk mentem, álmélkodva figyelve ügyes-taktikus haladásukat.

A kutya ott állt gazdája mögött, az addigi okos és találékony természete azonban megváltozott. Fülét-farkát behúzva, lábait megrogyasztva, teljes testében remegve szenvedte a meredek mélységbe kattogó mozgólépcsőt.

Ez csak néhány pillanatig tartott, mert amint a férfi biztosan megtalálta az egyensúlyát, a kutyájához fordult és ezt mondta: „Gyere, segítek.”

A kutya remegő lábakkal engedelmesen a gazdájához simult, aki lehajolt és magától értetődő, begyakorolt mozdulattal felnyalábolta nem épp kis testű négylábú kísérőjét. „Így már jobb?” – dörmögte a férfi.

A kutya addigi remegése egy csapásra elmúlt, a fejét a férfi vállára hajtotta és megnyugodva nézelődte végig a hosszú mélybe ereszkedést.

Mikor leértek, a kutya ismét szorosan a férfi lábához simult és heves farkcsóválás kíséretében visszaváltozott a hemzsegő emberáradatban kiválóan közlekedő okos-nyugodt ebbé.

Végezetül még egy történet felötlik bennem, amit egy villamoson láttam.
Se túl zsúfolt, se túl üres nem volt a villamos. 

Az egyik megállónál többen is felszálltak, közöttük egy hatvan év körüli asszony. Megállt az ajtónál, úgy, hogy senki se lássa a villamoson utazók közül, és neki se kelljen senkit látnia.

Észrevettem, hogy sír. Nem zokogva, sőt kifejezetten kerülni akarta a feltűnést, de az is látszott rajta, hogy mérhetetlen fájdalom van benne, amit képtelen visszafojtani.

Ezek nem a megbántottság, hisztéria vagy önsajnálat könnyei voltak. Aki megélt már ilyet, annak érzéke lesz észrevenni másokon is. A sírása a legvisszavonhatatlanabb fájdalom jele volt. Ez az asszony gyászolt.
Kovács Margit: Gyász

Nem volt látható jele a gyászának, ruhája sem ezt mutatta, talán épp a villamosra szállása előtt tudta meg, hogy elveszített valakit végleg, akit szeretett.

Megrendülten néztem. Körbepillantottam zavartan, hogy fájdalmát észrevettem, s figyeltem, vajon más előtt is lelepleződött-e ez a legszemélyesebb bánat. Közömbös arccal ült mindenki, nem tűnt fel nekik a síró asszony.

Volt azonban még valaki, aki észrevette a könnyeit, és azonnal megértette az okát is.

Újabb megálló jött ugyanis, és egy másik ajtónál felszállt egy hajléktalan, tekervényes körmondatokban harsányan kiáltozva néhány forintért. Mindenkinél megállt egy pillanatra, hogy felmérje, számíthat-e egy kis aprópénzre. Ahogy az lenni szokott, volt, aki adott neki, volt, aki úgy tett, mintha ott sem lenne, volt, aki látványos megvetéssel elfordult.

A hajléktalan megállt az ajtón kifelé bámuló síró asszony mellett is, és tovább hangoskodva, tőle is kért aprópénzt. Az asszonyt kilendítette a fájdalmából ez a harsány intermezzo és rápillantott a kéregetőre, majd megrázta a fejét. Nem elutasítóan, inkább a cselekvésre képtelenségét jelezve.

A kéregető férfi szándékolt és provokatív harsánysága egyszerre elillant. Rámeredt az asszonyra és halk, vigasztaló hangon ennyit mondott: „Nem láttam, elnézést. Részvétem.” Az asszony könnyes szemmel fájdalmasan ismét bólintott és válaszolt: „Köszönöm.”

A következő megállónál mindketten leszálltak, az elhúzó villamos ablakából még láttam, hogy a férfi mély együttérzéssel nézi a fájdalmát cipelve távolodó asszonyt.


A tömeg idegesítő, sőt, ijesztő, elismerem. De a tömeget alkotó egyes emberek hihetetlenül érdekesek és egyediek. Érdemes közelebb menni, figyelni, körbejárni.
A tömegben egy vagyunk a sok közül, ennél nem több, de nem is kevesebb.