Keresés ebben a blogban

2016. augusztus 29., hétfő

Szív és Iskola

Írta: bikassygergel

Szeptemberben kezdődik az iskola. Az Iskola egyik legmaradandóbb dicsőítője Edmondo de Amicis észak-olasz író. „Maradandó”? Vagy száz évig az volt, afféle világmestere  az érzelmes nevelési regény  műfajának. Szív címmel lenyűgöző hazugságregényt írt a népnevelő iskoláról. A néptanítók szeretetére buzdít, végül egy hosszabb, önálló kisregénnyé terebélyesedő fejezetében az anyai szív dobban, a gyermeki szív hódol. Ez magasan a legjobb, legérdekesebb fejezet. Egy olasz kisgyerek hajóra száll, hogy Argentínában megtalálja eltűnt anyukáját.

Magyarul 1894-ben fordította Radó Antal (Lampel Róbert kiadása), majd Balla Ignác, majd Zigány Árpád. Később a Franklin megint Radó Antal fordításában adja ki, ez válik a legismertebbé. Legújabban a Móra 1986, 1992 (Székely Éva). Még újabb fordítása nem lesz.
Mindenesetre olasz nyelvterületen és tömegkultúrában verhetetlen, két nagy riválisa a Pinocchio és a Ragazzi di Via Pál.  De Amicis 1908-ban halt meg, a Nyugat indulásakor. Írt-e róla a Nyugat? Nem írt, De Amicist egyáltalán nem találom, Szerb Antal Világirodalom történetében sincs benne. Érdekes módon a Huszadik Század, az akkori baloldali folyóirat megemlékezett róla halálakor.

Pál utcai szívek. A Pál utcai fiúk olasz története külön kulturális csemege, rejtély, kuriózum, fontos, nem eléggé értékelt és kutatott titok. 

A Pál utcai fiúk remekmű, a Szív is az, de a Pál utcai fiúk minden hazugsága igazzá csavarodik, a Szívnek semmi igazsága nincs, csak az iskola dicsérete. A néptanítók igazsága. Katona bácsik tisztelete. Tűzoltók tisztelete.

Olasz Nemecsekek novella-füzére. Olvasta-e Molnár Ferenc, Karinthy és Kosztolányi? Az 1894-es, vagy a későbbi, századfordulós kiadásokat majdnem bizonyosan. Két utálatos, ellenszenves gyerek próbálja a sok szépet és jót, a sok szeretetet és könnyet ellensúlyozni. Az egyik (Franti) alávalóan aljas, a másik csak gőgös. Az aljast ugyan kicsapják – úgy kell fülönfogva kidobnia őt a derék tanító úrnak – az osztály döbbenten nézi. Anyukája bejön zokogni, de az aljas a saját anyukáján is röhög. Ez már soknak látszik, de bármilyen sok, a (nyálas) jóindulat tengerét csak felzavarni tudja, nem elcsúfítani. Sír, lobog a szeretet – romantika és humor nélkül.

Frantinak, a született gonosznak komoly irodalma van az olasz irodalomtörténetben, főleg, mert Umberto Eco a hatvanas években kis dolgozatot közölt róla.

Lehengerlően és diadalmasan nevelő célzatú szöveg. Majdnem egyidőben vele jelent meg a Pinocchio Firenzében. A múlt század két legolvasottabb olasz könyve: Szerencsére a Pinocchio felszabadító, boldogító. Visszamenőleg legyőzi a Hamis Szívet. Bár én sajnálom, hogy a  Macska benne nagyon gonosz, egy rókalelkű macska.

Kezdődik az iskola, De Amicis könyve távolodik. 




2016. augusztus 20., szombat

Ferragosto

Írta: bikassygergel

Ezt a címbeli szót mindenki ismeri, aki átment az olasz nyelvvizsga alapfokán. Gia! (itt hiányzik egy ékezet, de bátran mondom és írom, mert én már a középfokon is túl vagyok.) Ezenkívül bizonyos rémülettel most jövök rá, hogy a Ferragosto szó eredetét tétován ismerem csak: "agosto", az persze rendben, de ez első fele ("feria, ferie?") bizonytalan. Ferragosto idején minden római elhagyja a várost. Ilyenkor némileg olcsóbbak az árak, és aki nem fél a hőgutától, akkor utazik oda. Ferragosto = augusztus 15-20. 
A magyar "állami ferragosto" a borzalmas államiságokkal nagyon taszít, ezért úgy tíz éve néhány napra belemásztam a felfűtött római kohóba. Caniculissima maxima! (Olasz-latin keverék, én kreáltam félálomban a huszonegy órás autóbuszúton.) A léghűtés elromlott, klinikai veszélye támadt a hőhalálnak. Rég volt, alig vénültem még, bátran vártam Rómát. A buszban 37-38 fok lehetett, sok fiatal nő még a blúzát is levette, melltartóban utaztak nekem. Most, 12 év múltán firka-jegyzeteimet bogarászom, ezek nem kerültek be Róma-könyvembe (Saját Róma, Bp., 2006) Firkák, vagyis nyelvileg is fésülendők. Bizonytalan képek. Összemosódó oda- és visszautak a busszal. 

A Terracinában élő fiatal, mosolygós magyar nő odafelé. A Hamvas Bélát ismerő tiszafüredi idős asszony visszaúton. A Dolomit-völgy sárga agyag-folyama úszik el mellettünk a mélyben, éjszakai kék-sárgában, de közben Az elnök különgépe című amerikai film otromba hangzavara, az amerikai elnök egymaga számol le egy csecsen gépeltérítő bandával. A sárga-kék természeti szürreália nehezen küzd a butaság hatalmas hangerejével. Ki mennyit adna most a csendért? A tömött buszon senki nem nézi a sárga-kék dolomit agyagfolyamot, mindenki az elnök harcát nézi. A Hamvas Bélát ismerő idős asszony elaludt. 

Megérkezés: még a buszon fiatal ferences. Nem ismeri a szaleziánusok szállását, ahol majd négy napig lakom. Állítólag Esztergomban van a magyar szaleziánusoknak iskolájuk és rendházuk. Elvánszorgok a Gregorianum Egyetem palotájába. Nyári szünet, de azért van élet valami. Várok erre a valamire a hatalmas aulában. Leírok mindent a hirdetőtábláról, amit csak tudok: az ír dékánnal kezdem: “R.P. Kevin Flanner, decano della Faculta di Filosofia.” (Mi lehet a véleménye O’Flahertyről, aki a nácik ügynöke volt a Vatikánban?) Disszertáció-hirdetmények: Olga Gavendova (laica) difenda la dissertazione: “L’uomo, come essere morale, nella fil. Di M.F. Scineca (Seneca?) – 28.: R.D. Joy Ouseph Ainigadan. “The nature of the open society at Karl Popper” Jun 30: R.P. Jérome Ndage Miefike: “La causalità e i scabri” Oinekube (?) Fatusi (?): “La philosophie de Gabriel Madinier (esetleg mégis Gabriel Marcel?): la conséquence de l’amour”. Addig jegyzetelem, míg kezdődik a kínai (koreai?) doktorandusz-avatás: Eunemee Park a neve. Vizsgáztató főpap érkezik sietve és gratulál: “Dottoressa! Dottoressa!” Mindenki tapsol. Egy másik dolgozatcím: “Looking St Augustin.” A nagy aulában kisgyerek rohangál, mint a Roma Tre kisebb “aulájában”. 
Universita Gregoriana
Kint koldusnő szólít meg: “Padre!” Szúróan forró nagy nyári pokolba jut a Padre. Via Taranto: Váci út-szerű. Mastroianni hajdani bisztrója nyomán (Caffe dello Sport, billiárddal) hosszú, poros, fantáziátlan út. Trattoria dal Brutente v. Bruttone? – Trattoria da Gigi – Enoteca la Vecchia Romma – Restaurante New Hongkong – tán ez volt, ennek a helyén, mert ez volna csak abszurd változás. - San Giovanni Laterano: Gran Caffe Circi és Caffe Donati, egy kávézó a falaknál 2 névvel. 

A falrács mellett ülök: két itthonos középkorú magyar nő szatyrokkal. A lengyelek itthonosságával beszélnek piacról jövet. A falakon kívüli hatalmas San Paolo székesegyház előtti vásár – ivókút, vénasszony-koldusok. A székesegyház kerengője, bárki bármit mond: kisebb, mint a Diocletianus Termáinak templomáé. Nagy zápor. Colosseum: még nagyobb zápor. A Domus Aurea bejáratánál egy művtörténet szakos egyetemista lány épp felerősíti a névkitűzőjét, mielőtt nekilát vezetni az első turistacsoportját: nevét felírom: Floriana Vellati. Floriana a turista balekok élén behatol a sötét alagútba.
San Paolo
Cinecittà pampái, pusztasága, vörös téglaépülete: fölényes portás enged el maga mellett, hogy aztán vissza kelljen jönnöm egy elektromosan őrzött kiskaputól. Vert visszautamat gúnyosan figyeli üvegkalitkájából. Van Signore Mariotti-tól engedélyem? Nincs. Mosolyra sem méltat. Negyven perces metrózás következik. Még jó, hogy ilyen eddig nem tapasztalt kánikulában második napja nem vagyok éhes. A Biblioteca Nazionale zárva: nagy üres rácsok, itt portás sincs, vagy sziesztázik. Menjek a Goya-kiállításra? A Piazza Barberini Goethe dicsérte tere télen-nyáron lehangolóan hat rám, afrikai napon nem keresem a Palotát, ahol nem is biztos, hogy még nyitva a Goya-kiállítás, semmi sem biztos, csak a 38 fok árnyékban. 

Fellini és Giulietta Masina házát akarom megnézni. Gyönyörű csend van az elegáns kis zöld utcában, fél percre a város közepétől. A forróság átitatja a vatta-nyugalmamat (holott épp csak a nyári meleg burkol be óvón és védőn vatta-nyugalommal.) 
Via Margutta
Baktatás a Piazza del Popolóra és tovább. Átkelés a roppant téren: felülről fogyó fekete pont lehetek egy fehérre izzott betonlapon: nem érem el a végét? Át a Popolón, át a városfalon: velem együtt jó néhány túlélő. Pesthez hasonló szürke bérház a Flaminio elején, a Via Giambattista Vico sarka. Itt ültem a kocsonyás tölgyről kiáltozó, nekem falevelet tépő fura alakkal egy presszóasztalnál. Szürke, nagy bérház, érthetetlen, de pontosan olyan, mint Pesten, a hatodik kerületben. Itt nem volt osztrák építészet, mégis? Valószínűleg vízió. Hotel Pavia – csendes lehet. Lila bougainville-fürtök a zöld bejáratánál. Nem a legdrágább hotel, csak négyszázezer líra, potomság. Elvánszorgok innen. 

Egy éjszakát mégis tölthetek a Szaleziánus Szálláson. Másnap átköltözöm a Hotel Stromboliba. Kínaiak tartják fenn: gyanús hajnali társaság. Csak a Rossellini-filmcím miatt választottam. Választásomat semmivel nem honorálják, nyilván nem látták a filmet. Azon négy 37 és az egy 39 fokos július eleji napon – az EUR és a Cinecittà balul sikerült expedícióját leszámítva mindvégig ott maradtam a Termini közelében, át sem mentem a Trasteverére, de még a Navona közelébe sem. Meg sem néztem a Via Garibaldit. Most a Pasoliniről szóló könyvben olvasom, hogy Beatrice Angosti (Rafael Alberti élettársa) a Via Garibaldi 88-ban lakott. Csak nem abban a kanyarulati okker házban, a tetőteraszosban, ahol én szeretnék? 
Buszon. A fiatal franciscánus elmondta, hogy Szlovéniában szaleziánus a legfőbb méltóság. Ki is? Ljubljana püspöke? Vagy Maribor püspöke? Renault 4-klub és a szaleziánusok, gondolom: Mariborban még mindig gyártják a Renault 4-es mini-kocsit. Közben egy kisgyerek kántál Modena határában: “A Ferrarit nem Ferrarában, hanem Modenában gyártják”. Miért az övék a Sacro Cuore? - kérdem. Beszél Don Bosco életéről. Némi csodálkozással hallom, hogy Pesten is van Don Bosco-könyvesbolt. A Vatikánnak oly kínos O’Flannery-ügyről a franciscanussal beszéltem a buszban? Vagy aztán csak sportról beszéltünk? Azt mondja, Itáliában a franciskánusok csapata lett az egyházi bajnokság győztese. A szaleziánus-franciscánus döntő olyasmi, mint Angliában az Oxford-Cambridge regatta. Milyen színű volt a Gazzetta dello Sport első száma? Rosso a helyes válasz. Ma: verde (vagy fordítva). Sokat tud a sportról.

Marta Prelato azt kérdezte Andrea Wilheimtől Pesten a távollétemben, hogy hallotta-e: három hőgutás napra busszal elutaztam Rómába. Csak három napra. Nyilván azért, hogy egy jelzőt majd kijavíthasson a kéziratában, felelte Wilheim. Vajon ez a nagy hőgutás utam a Roma Ultima? Utolsó próbálkozás, hogy majd el tudjam mondani? Otthon aztán majd kivágom az ultimót, és puff, csak akkor látom: bukta, és vesztettem? Mások söprik be a pénzt, mások írnak jobb jelzőket? Ha jobb, meghajlok, de jaj nekik, ha csalni akarnak, és más Róma-szövegét jobbnak hirdetik. Késsel odaszegzem pénzt besöprő kezüket az asztalhoz – és akkor jön a ultimo, az én Rómám, nem előbb. Enyém a vár, tiéd a siker-lekvár. Róma, 38 fok árnyékban.


2016. augusztus 18., csütörtök

Játék a szavakkal – 1.

Írta: Inkabringa


A Földön sok ezer nyelven beszélnek az emberek, az emberi kultúrák is ezerfélék és ezer szövedékűek. Ebből mennyit ismerünk perfekt, mennyit úgy-ahogy, mennyit hallomásból és mennyi van, amiről azt sem tudjuk, hogy létezik? Az aranyszabály abból kiindulni, hogy amit nem ismerünk, az attól még a világon van.

Most egy játékot indítunk útjára. Időről időre a világ különböző pontjain levő emberi kultúrákra bökünk, hol a hatalmasokra, hol az aprócskákra. Megadunk egyetlen szót, de nem adunk hozzá leírást. Aki ismeri, annak minek is, aki történetesen nem, az vesse utána magát a szónak.

A megfejtéseket el lehet küldeni nekünk, de egyáltalán nem fontos: beszéljék meg a mellettük ülővel, a szembejövővel, akivel kedvük van. Egyébként is, se helyezés, se nyeremény nem lesz. Luxusvilla és világ körüli út sem, bár ez utóbbi bizonyos értelemben megvalósul. Egyetlen szóval is egy világ nyílhat ki előttünk.

A mostani játékunk szava:
DIGAMBARA




2016. augusztus 9., kedd

A Sátántojás víziója: Hieronymus Bosch

Írta: bikassygergel

Ötszáz éve, 1516 augusztus elején halt meg a festészet történetének legrejtélyesebb zsenije. Bár egy elismert hollandiai keresztény közösség tagja és művésze volt, ijesztően furcsa képein a Halál, a Sátán és a Gonoszság üli torát. Paradox módon e riasztó és Isten kegyelmét semmiképp nem (vagy nem hagyományosan) sugalló képeket a kor "legkatolikusabb" (értsd: legbigottabb) királya, a spanyol II. Fülöp helyeztette el jövendő képtáraiban. Ma is nagyrészt a madridi Pradóban láthatóak. Nincs az a rémálom, mely e képekkel vetélkedhetne. Emberi ésszel a borzalmas részletek értelme általában felfoghatatlan: támadt olyan magyarázat is, mely szerint pokoli tréfáról van szó. Ha maga a Létezés, majd a Létezés büntetése pokoli tréfa, valójában Isten és cimborája, a Sátán együtt uralkodik, és együtt röhög ezeken a képeken. Pokoli emberkínzások gazdagon burjánzó és alig felfogható vízióit látjuk.

A Poklot ábrázoló képek nagy részén tojás-alakú, vagy félbevágott tojásra emlékeztető  formák uralják, ezekből emberféle sátántojas, vagy embereket felfaló pofák lakoznak. Másik gyakori motivum az áttetsző gömb: víz van bennük, vagy épphogy levegő, emberi vagy szörny-arcok töltik meg a gömböket. Mindez csak néhány főmotivum a fantasztikusan gazdag festői világból. Nagy lecke a művészettörténészeknek. A Boschról szóló könyvek talán legérdekesebbje Wilhelm Fraenger hatalmas műve: a Corvina kiadó jóvoltából magyarul is megjelent a hetvenes évek végén (vagy kicsit később?) nagyon szép kiállításban. Szisszentően magas ára ellenére elkapkodták a nagyar olvasók. Fraenger szerint Bosch egy titkos és rejtőzködő vallási szekta tagja (is) volt, és a maga korában súlyosan eretnek szekta-világkép hatja át festményeit. Sok művészettörténész máig nem fogadja el mindezt, a könyv így is a legfontosabb Bosch-magyarázatok közé tartozik. (Csak természetes, hogy a magyar Wikipédia meg sem említi.) Még egy rejtély: húsz-huszonöt éve a magyar televízió heti kulturális műsorában hosszabb adás foglalkozott egy magyar Bosch-kutató felfedezésével: ő az emberi szem alakzatát látta Bosch furcsa gömbjeiben, szimbolikusan és szó szerint is. Érdekesen új ez a szemgolyó-magyarázat: olyan horderejűnek hangzott, hogy naiv módon úgy képzeltem: másnaptól fogva cikkek tucatjai ismertetik. Nem így történt: soha többé senki nem szólt erről, sem sajtóban, sem tévében, akit később megkérdeztem, a tévéműsorra sem emlékezett. Titkon abban bízom, hogy valaki (még tán a művészettörténeti szakmában is) tud róla, elismeri, vagy vitatkozik vele.



2016. augusztus 5., péntek

Búcsú egy bölcs indiántól

Írta: Inkabringa

A nyári égre bölcs felhő úszott. Meghalt Jim Northrup, Nagy-Kis Madár, ojibwa költő, író, emberjogi aktivista, vietnámi veterán és az indián rezervátumlét őszinte hangú és bölcs tudósítója. Meghalt egy indián.
Megadatott, hogy két éve találkozhattunk vele itt, Magyarországon. Ritka és emlékezetes találkozás. Ritka, mert ez az ország mindig csak a nagy világtrendekre figyel, és így nem vesszük észre, mennyire sokszínűek, érdekesek és tiszteletreméltóak az emberi kultúrák a földön. Mennyivel jobb lenne, ha a nagy fogyasztói massza helyett ezt az ezerszínű szövedéket látnánk. Mennyivel elfogadóbb és okosabb lehetne ez a világ. Emlékezetes is maradt ez a találkozás, mert Nagy-Kis Madár lenyűgöző személyiség volt. Egy bölcs ember, akit nagyon megpróbált az élet és mégsem adta fel okos emberségét és tisztánlátását. Nem vált keserű gyűlölködővé, önfeladó tehetetlenné, önző közönyössé, nem zárta be magát sérelmei ketrecébe. Képes volt felülemelkedni a személyes fájdalmain, okos, bölcs, eredeti humorú analizálója lett az indián rezervátumok életének. Méltóság volt benne, ez az egyik legkiválóbb emberi tulajdonság. A magyarországi látogatásáról írtunk a blogban.
A halála előtti hónapban egy rádióinterjúban súlyos rákbetegen, az élettől búcsúzott. „Tudom, hova megyek. Odamegyek, amit ojibwa nyelven az örök boldogság földjének hívnak. Nincs mitől félnem. Ez csak egy másik világ. Megváltozik a címem.
Elbúcsúzott a földi élettől, tőlünk, ahogy olyan ember búcsúzik, aki nagyon szerette az életet, ezért mások számára is élhetővé akarta tenni. Ebből a világból hiányozni fog ez a bölcs indián. Az örök boldogság földjén megpihenhet.
Chi-miigwech, Chibenashi!
Köszönjük, hogy voltál nekünk, Nagy-Kis Madár. 


2016. augusztus 3., szerda

Páfrányforrás

Írta: bikassygergel

"A valódi páfrányok vagy leptosporangiumos páfrányok a harasztok törzsének egyik osztálya. Nem tartoznak ide az ősharasztok közé sorolt kígyónyelvpáfrányok, valamint a külön osztályt alkotó marattiapáfrányok." (Wikipédia) Ez így nekem rossz biológia-óra. Én a magam páfrányára másként emlékszem. Tudós szavak eszembe sem jutnak. Hét éves lehettem, amikor Dobogókő valamelyik kanyargó ösvénye páfrányoshoz vezetett. "Ilyen nagyfiú, és mégis anyja nyakában ül" - mondta egy szembejövő turista. A páfrányhoz mentünk. Lehet, hogy nagyfiú voltam, de egy betegség miatt soványabb és sok-sok kilóval könnyebb, mint az igazi nagyfiúk. Rosszul esett ez az idegen megjegyzés, sőt úgy éreztem, hogy anyámat sérti. Már majdnem sírtam. Szerencsére elértük a páfrányt. Arra is emlékszem, hogy egyik irányban, elég közel volt a Kis Páfrány, másik irányba és messzebb a Nagy Páfrány. Egyik nap a kicsihez mentünk, másikon a nagyhoz. Magas, kicsit fenyőhöz hasonló fákra emlékszem, (csak sokkal burjánzóbb levelekkel), és semmiféle "harasztok törzsére". Később valahogy így képzeltem az egzotikus tájakat, mint az akkori ösvényt. Meglepődve olvasom most, hogy "szobapáfrány" is létezik, de nem szereti az erős napot és a száraz levegőt. Vízpárát kell csinálni neki, hogy jól érezze magát. Nem tudom, talán kevés lakásban fordultam meg, de sehol sem láttam szobapáfrányt. Ha látok, akkor sem jutott volna eszembe az én gyerekkori igazi páfrányom. Dobogókőn is csak egyetlen egyszer jártam azóta, és akkor nem kerestem. Úgy látszik most, sok évtized múltán ideje volt, hogy felidézzem. Meleg nyár van, mint akkor - de remélem, télen is eszembe jut...