Óévi tánclépések az új évért

 Írta: Inkabringa

Mit is mondhatnánk ilyen viharvert év végén? Boronghatnánk, epésen megjegyzéseket tehetnénk, és persze sírva vigadhatnánk, ahogy állítólag egy derék magyar embernek viselkedni illik. Egyikhez sincs kedvünk. Nem volt ez könnyű év. 

Valami reményt és szépséget mégis találni kell az életben, mert akkor mi értelme van az egésznek?

Óévi táncrendünket e kies hazában is ismert Zaz dalával kezdjük (Qué vendrá). Táncba hívó ritmus. Pedig nem épp táncba ringató volt ez az év. Ez a dal azokért a nőkért szól, akik Ukrajnában és a világ más háborús helyein küzdenek a családjukért, gyermekeikért, szüleikért, férjükért, a szeretteikért és az elvesztett nyugalomért. Azokért a nőkért, akik két kezünkben tartják a szeretni tudást egy olyan közömbös, kapzsi és kegyetlen világban, amilyenné a miénket tettük.

Öröm, hogy pedzegetni kezdik egyre többen a civil szféra megerősödésének fontosságát kis hazánkban. Évek óta ezt epedem én is, írtam róla megannyiszor. Az érzi ennek az erejét, aki megtapasztalta már, hogy milyen pozitív energiák vannak a fedő alatt tartott civil szférában. Csodálatos dolog lenne, ha több mint harminc év után eljutna ez a társadalom addig, hogy a levegőben lógó (épp ezért rendkívül labilis) demokratikus jogi-politikai intézményrendszer alapjainak megteremtésére is hajlandóvá válna. Ez pedig Toqueville és Kant óta sem más, mint a civil szféra. A hétköznapi emberek közös célokért való szervezkedése. E nélkül lehet akármilyen a jogrendszer és az intézményi struktúra, inkább előbb, mint utóbb hordószónokok, Cipollák és egyéb válogatott gazemberek játékszerei lesz örökkön örökké ez a drága nép.

Ha a civil emberek egymásra figyelnek végre, felszáll a köd a fejekben, és képes lesz az ország népe szolidárisan viszonyulni egymáshoz és az egész kerek világhoz. Ez nagy feladat, nem ismerős terep mifelénk, energia kell hozzá, hogy belefogjunk. Úgyhogy a legjobb kezdőgyakorlat Gogol Bordello energiaébresztő Shot of solidaritine szerzeményére ugrálni teljes odaadással ott, ahol éppen vagyunk.

Jövőre újra koncertezik a Fekete Vonat. Lehetnének egy újabb szimbolikus nyitás a cigányok és nem cigányok között, ami majdnem elkezdődött az 1990-es években. Mostanra nagyon visszaestünk ebben az egymás felé fordulásban, de mégis úgy van, hogy a Forró a vérem mindenkihez szól ebben az országban. 

Folytatva eklektikus óévtől szabaduló zenei kalandozásunkat, gondoljunk arra a játékos, virtuóz és eredeti zeneszerzőre, akinek a napokon belül megérkező új esztendőben lesz a születési centenáriuma. Ligeti György elment ebből az országból, de sosem szakadt el ettől a kultúrától. Mindvégig teremtő ember maradt. Élete végén csodás játékba keveredett Weöres Sándor (a másik teremtő ember) verseivel. A Síppal, dobbal, nádihegedűvel pompásan guruló kreativitását már egyszer megidéztük a blogban, és most itt az ideje, hogy ismét felidézzük. Tanuljunk Ligeti Györgytől kreatív játékosságot, könnyed teremtőerőt ebben az elnehezült, lomha erejű, magába forduló országban. Ránk férne a játékos könnyedség.

Végül pedig emlékezzünk arra az emberre, aki a brazil szambát bevitte a futballpályára. Pelét most elveszítette a világ, de hagyott hátra nekünk egy tudást, hogy a merev izomzatú erőből akarnokság helyett a laza könnyedség világhódító lehet. 

Kívánjuk mindenkinek, hogy játékos teremtőerő, a másokkal együttműködés energiája, és a szamba lazasága vezesse az új esztendőben! Legyen mindenkinek nyugalma és egészsége!

Ahogy a népdal mondja: "mitől félünk, mentsen meg, amit várunk, legyen meg"!

Egyben megköszönjük szertefutó témájú blogunk határon inneni és túli olvasóinak egész éves figyelmét!

Boldog Új Évet Kívánunk! 

Karácsonyi jókívánság

 

Nyugalmat kívánunk mindenkinek.

Kép: Piotr Fafrowicz

Könyvesszekér

Írta: BikassyGergely

Nem is tudom, mikor láttam meg az első könyvesszekeret. Talán két-három éve, bár inkább a járvány csúcsideje után. A Margit híd budai hídfőjénél, a Frankel Leó utca sarkán levőt ismerem igazán, többiről csak hallottam. Sokáig 500 Ft volt minden darab, kivéve a művészeti könyvek egy részét, azok drágábbak. eladni itt nem, csak "leadni", adományozni lehet, sokan megteszik, én is adtam már le felesleges könyveimből. Néha, ritkán, vásároltam is, akadnak érdekességek. 

Egy ideig Pécsről és Lisszabonról szerettem volna újabb kiadványokat találni, bevallom, ez nem sikerült. Bár, úgy féléve az akkori - ritkán látott - eladó, középkorú, talán szakmabeli férfi megígérte, hogy hoz nekem egy hetvenes években megjelent, Dél-Baranya útikönyvet (Panoráma sorozat). Örömmel fogadtam, bár mai szemmel majdnem használhatatlan írásmű, inkább dokumentum értéke van, ha van. A könyvesszekér vegyes szépirodalmi kínálata érdekesebb, elfelejtett vagy rég keresett külföldi és magyar regényekre, vérsekekre lehet bukkanni. Nyár vége óta 700 forintra emelkedett az átlagár, így sem drágák (ráadásul majdnem minden darab jó állapotban kapható). Itt külön csoportosítják az ifjúsági- meg a kötelező olvasmányokat. 

Két-három éve vettem egy hatalmas német-olasz szótárt: nem a szótárak gyöngye, de megérte, ráadásul még az akkori, ötszáz forintokért. Groteszk módon a "Sikerkönyvek" ládában néha még nemcsak Moldova, de a rosszemlékű Berkesi András regényei is felbukkannak. "Kelendőek még? "

Talán "szakmabeli" eladó, írom az imént. A legtöbb eladó (nagyon gyakran cserélődnek) nem igazán szakmabeli. Legalábbis így tapasztalom. Néhányszor keresgéltem Bereményi-könyveket, és nem találtam (azóta sem). Mégkérdeztem az eladót, szokott-e lenni, és azt is, ismer-e Bereményi-könyveket. Habozás nélkül felelte, hogy nem ismeri a nevét, nem emlékszik, hogy hallotta volna. (Csak magamban tettem hozzá, hogy Bereményi, gondolom én, a nagyközönség előtt is jólismert szerző, tévés, színpadi és filmes szereplései okán.) 

Zárjuk a zárójeleket: a könyvesszekér és intézménye hasznos, jó találmány. Tartson ki sokáig.

A világbarátságosság trubadúrja – André Minvielle

 Írta: Inkabringa

Mikuláskor ne a gondokról szóljon ez a bejegyzés. Inkább adni szeretnénk valamit, ami örömet hoz a nagy magyar rögvalóba.

André Minvielle, a világbarátságosság trubadúrja. Legyen ő a Mikulás ajándéka idén.

André Minvielle

Egzakt meghatározása szerint francia jazzénekes. Nem az agyonhypolt sztárok közé tartozik, és nem is akar oda tartozni. Neki más dolga van ezen a planétán. Üdítően nonkomformista. A mi blogunkban a helye.

A blog indulásakor afféle himnuszunknak választottuk a La Vie D’Ici Bas című dalát: csak lazán, váltakozó ritmusban. Többször becsempésztük már az ő zenéit a blogba, de eddig még nem írtam róla. Mindig azt gondoltam, hogy majd akkor jön el az ideje, ha már a lelkierő utolsó tartalékaira is szükség van e drága hon kibírásához. Most nagy szükség van a lelkierőre ebben az elkegyetlenedett országban, hogy a hatalmi manipuláció és a mindent elöntő cinizmus ellenére képesek legyünk tiszta eszűnek és szívűnek maradni. 

Minvielle jazzénekes, tehát a világot is jazz-szerűen látja és láttatja. A jazz az improvizáció műfaja, az improvizáció is egyféle játék, és játék nélkül nem teljes az élet. És mivel ebből az országból talán az önfeledt egymással keveredés öröme, a játékosság hiányzik leginkább (játszmázásból meg sajnos túl sok van), épp ideje megidézni egy játékos humanistát a cinizmus országában.

Annyit beszélünk manapság Európáról, de olyan szánalmasan alantas szinten, hogy érdemes néha átgondolni, milyen csodálatos sokszínűség őrzője és teremtője ez a kontinens. Európában élünk, akkor akarjunk is ott élni. Élni pedig leginkább a kultúra által lehet. Ne váljon magából mindent kivető kietlen sivataggá ez az ország. Egy pulzáló, izgalmasan kavalkád kultúrájú kontinens lakói vagyunk. Miért nem vagyunk kíváncsibbak? A nyitottság tényleg olyan csúnya szó?

Ahogy minden jazzista, úgy Minvielle is feldolgoz világslágert és jazz klasszikust, sőt a saját dalait is újból és újból átgyúrja. Ez hihetetlen izgalmas játék. Én is hol ilyen, hol olyan feldolgozásaiból válogatok majd a bejegyzésben. Mindenkinek azt ajánlom, hogy hallgassa Minvielle lemezeit és felvételeit, kivétel nélkül mindet. Átlengi a játékosság, a kreatív kísérletezés, a nyíltszívű humanizmus, a világbarátságosság.

Minvielle órásmesterből vált jazzénekessé. Saját bevallása szerint imádta az órákat, de egy idő után a mechanikus mozdulatok kevésnek bizonyultak. Azóta felváltva alkalmazkodik és új utakat keres, egyszóval improvizál. A L’horloger valamiféle ars poetica is.

A jazz úgy általában, és maga Minvielle is, a szabad asszociációk végtelen játékát nyújtja. Például, ha valaki, akinek fogalma sincs róla, megkérdezné tőlem, milyen érzés bringázni, annak azt ajánlanám, hallgassa meg a Zeta chansong-ot. Nekem ez a dal, akárhányszor hallom, egy az egyben a bringázás élményét idézi. Egész másról szól egyébként, a világbarátságosságról, ráadásul még andoki őslakos népcsoportokat is megénekel, mint az aymara és a kecsua. Ez az én nótám, Inkabringa nótája.

A világbarátságosságot La valse à hume című valcerben is megénekli. Van egy másik valcere, ami megint csak sajátos asszociációkat hoz fel bennem. A szüleim gyönyörűen keringőztek. Úgy élték le a életük egy részét, hogy a partvonalra szorítva álltak, mert nem voltak kedvesek az adott rendszernek. Minvielle De Dame Et D’Homme dala nekem mindig az ő történelembe vetett keringőjüket idézi. És későn született gyerekként mostanra rájöttem, hogy mi is, és a barátaink is egyre inkább valami hasonlót élünk meg. Ebben az országban soha semmi nem változik. 

Minvielle zenéjének két alapköve a francia kultúra, és a mostanra univerzálissá vált jazz. Teljes odaadással őrzi, dolgozza fel a francia nyelv és zenei, „zöreji” és vizuális értékeit, de soha nem belterjes, xenofób felsőbbrendűséggel, hanem világra nyitott érdeklődéssel.

Állandó szerző- és zenésztársai Marc Perrone, Bertrand Lubat vagy Lionel Suarez, és számtalan más zenésszel játszott már együtt. De ő olyan zenész, aki egyedül is képes teljes koncertélményt adni.

A francia sanzon az európai kultúra része. Charles Aznavour kilencven évesen is bámulatosan tudta énekelni a sanzont, Yves Montand hangja pedig halála után harminc évvel is igéző. A sanzon ugyanúgy az európai kultúra kincse, mint a fado vagy a rembetiko. Minvielle csodásan bánik ezzel a zenei örökséggel. Például a L’Esquinade könnyed francia sanzonettként kezdődik, majd szépen átvált amerikai jazzbe. A Juliette et Lucie ízig-vérig sanzon, a megénekelt két női név azokat rejti, akik minden férfi szívében a fő helyen vannak: a lányait. Juliette Minvielle szintén az énekesi pályát választotta, évek óta közreműködik apja albumain. Ennek egyik szép példája a Le verbier. A dalt a francia nyelv mélyrétegei és Darwin ihlették. Darwin élete végén a gilisztákkal foglalkozott, és úgy gondolta, az élet 80%-a a föld alatt rejtőzik. Minvielle szerint ugyanez igaz a nyelvre is, nagyon sok mélyrétege van, amit a felszínt szemlélve észre sem veszünk.

A francia zene egyik etalonja és világhíressége Ravel Bolerója. Ezt is a maga sajátos világlátásával dolgozta fel Minvielle. Tovább tágítja az eredeti mű – egyébként is tág horizontú - asszociációs terét. A zenében korlátlan játék lehetséges. Aki arra kíváncsi, azt is meghallgathatja, hogyan olvassa fel Minvielle a francia kultúra másik nagy kolosszusát, Proustot.

A francia nyelv ezernyi akcentusa, rétege szenvedélyesen érdekli. A Suivez l’accent egy gyűjtemény a francia nyelvterületek, akcentusok, emberek és tájak képeiből és hangzó emlékeiből. 2003 óta gyűjti Minvielle a Les Chaudrons egyesülettel a francia nyelv világba futó ága-bogainak emlékeit vizuális és auditív formában. A párizsi akadémikus, a dél-francia kiskereskedő, vagy épp a franciául beszélő amerikai jazzlegenda, Archie Shepp mondatait őrzik (vele is zenélt már Minvielle). A Le facteur d’accent is a világban vándorló nyelvről énekel. Az ország több pontján is helyet kapott a gyűjtemény, Iskolás gyerekeknek is szerveznek foglalkozásokat szemléleti horizontjuk tágításához. Variációk egy nyelvre. A világbarátságosság jegyében. Zenei workshopokat is tart alkalmanként minden korosztálynak. 

Minvielle szakított azzal a hagyománnyal, hogy a lemezstúdiót el kell szigetelni a külvilágtól. Ő szélesre tárta a stúdió ajtaját és engedte beszűrődni a külvilág hangjait. Óriási játék, kísérletezés hangokkal és zörejekkel, intellektuális zenei utazás. 

Jacques Prévert 1946-ban írt Étranges étrangers című versét is megénekelte. Prévert a menekültek, az idegenek sorsa iránti közönyről és az elfordulásról írt. Egy teljes Prévert-estet is összeállított.

Minvielle a francia kultúrának nem csak a kirakatba tett hivatalos változatát ismeri, hanem a mélyben húzódó, alig észrevett rétegeit is. Az occitan nyelv trubadúrja is. Az occitan nyelv Spanyolországban, Olaszországban, Franciaországban is fellelhető. Egyike a legveszélyeztetettebb európai nyelveknek. A kihalás szélén van. Nagy magunkkal elfoglaltságunkban gondoljunk most egy kicsit az occitánokra is. Minvielle számos dalába kever occitan szöveget és minden módon igyekszik ráirányítani a figyelmet erre a nyelvre. Tehetné ezt úgy is, hogy összehúzott szemöldökkel morog mindenkire, de ő ebben is inkább a világbarátságosságot választja.

Az occitan egyik dialektusa az aranese. Az Esperanza l’aranese-nek is sok változata van, én most egyik koncertváltozatát választottam. Mivel manapság mindenki elmondja, kinek, mit, hogyan kellene csinálnia a jövő érdekében, én sem szeretnék kimaradni. Az én tanácsom az, hogy ha az emberiség úgy dönt, hogy elköltözik egy lakatlan szigetre, a felesleges luxus kacatok helyett vigyen inkább magával egy nagybőgőt.

A Minvielle által énekelt Hilhas N’Aimetz Pas Tan Los Omis egy híres occitan énekesnő, Rosina de Peira előadásában lett ismert évtizedekkel korábban. Minvielle Totem című szerzeménye szintén egy occitan dalra épül, a hagyomány és a kortárs keveredése, Bartók nyomdokain haladva. Tiszteletadások ezek. 

Minvielle érdeklődése egy aprócska nyelvre és széles e világra egyaránt irányul. Az európai és azon is túli zenei kultúra közkincseiből is szívesen válogat. Valószínűleg az üvegplafon fogalmára fittyet hányó hímsovén sablonmacsóknak, és a sztrájkjogot valamiféle felforgató aljasságnak tekintőknek nem ez lesz a kedvenc daluk. De a fennmaradó megvetett söpredéknek bizonyára tetszeni fog a La Lega című régi olasz dalocska Juliette Minvielle énekével.

Egyébként a világ egyik legeredetibb szerelmes dalát is André Minvielle énekli, amit élete párja és alkotótársa, Marina Jolivet ihletett. A Madada című dalban életteli, játékos, tevékeny, alkotó személyiség a szeretett nő, és nem egy lenémítva a kirakatba tett státuszszimbólum.

2020-ban a Les Chaudras egyesülettel együtt megvásároltak egy elhagyatott istállót a hozzá tartozó területtel a Pireneusok lábánál, Nayban (ott él Minville). A hely a Palimpszeszt nevet kapta. Művészeti találkozó- és alkotóhelyként fog funkcionálni. Egy kerékpárút mellett helyezkedik el. Mégis csak van helye a bringásoknak a Minvielle-univerzumban. Itt is vetít a padlásokon maradt szuper 8-as filmekből összeállított vizuális etűdöket és speciális kézitekerőjével (hurdy-gurdy) kíséri.

Aztán nézzünk csak a kontinensünkön túl. Vegyük például Amerikát. Onnan érkezett többek között a jazz, a swing, a blues, a rap, a szamba és a csacsacsa, és menten kirázta a rizsport az eltartott kisujjú Európa frizurájából. Valljuk be, most már levegőt sem tudnánk venni nélkülük.

Az bizonyos, hogy az ősmagyarok hátrafelé nyilazva nem csacsacsáztak, de a mai magyaroknak nem kell ilyen notóriusan hagyománytisztelőnek lenni. Sőt, összevissza nyilazni sem kellene folyton. Javallott ezért most minden derék magyar embernek - az alaplépések ismerete nélkül is - felemelkedni a monitor elől, és riszálni kicsinyég a Le cha de la tchatche ritmusára. Néhanapján kipróbálhatnánk a világbarátságos lazaságot is.

A zene legkülönbözőbb műfajai is sorra kerülnek Minvielle-nél. A jazz talán legvirtuózabb válfaja a bebop, és ennek hamisítatlan példája a Madame Mimi. Az Un Accident Sans i.d. egy miniatűr kortárs opera. A Balagora a jazz és a rap eredeti társítása. Minvielle jazzénekesként sokféle formában felhasználja a rap és slam elemeit.  Saját szövegeket is ír, amihez természetesen gyakran lapozgatja az occitan szótárakat.

A Keskifon a jazz és a funky ötvözése. A szöveget egyébként egy francia tudós, Claude Lorius könyve ihlette, aki az antropocén nyomait kutatja a sarkkörön olvadó jéghegyek között. Minvielle nem megy el a klímagondok mellett, mint egy magára valamit adó jól szituált felnőtt ember, aki az ilyesféle dolgokat csupán kamaszok hisztijének tartja. A zene ennek az állásfoglalásnak is széles teret enged. Lemezein és koncertjein is felhasználja a feldolgozhatatlan szemétté váló műanyag zacskókat és flakonokat.

André Minvielle, egy francia jazzénekes, aki oázis-univerzumot teremtett a nagy fogyasztói konformitás kősivatagában. Érdemes az európai kultúraa felszíne alá is benézni, mert olyan eredeti gyöngyszemeket találunk, mint André Minvielle, aki meggyőz bárkit arról, hogy az egész világ tele van rejtett kincsekkel. 

Tudtommal még nem járt kis hazánkban. Egyszer talán lesz majd itt olyan világ, hogy az ő koncertjére mehetünk. De akár itt, akár a Pireneusok lábánál, vagy a világ bármely pontján, érdemes a figyelemre a világbarátságosság trubadúrja. Segít megőrizni a tiszta eszünket és szívünket az elkövetkezendőkre.