Buzzatitól Calvinóig

Írta: bikassygergel

Italo Calvino-nak (hogy kötőjellel írjam) szeptember a hónapja, Buzzatinak október. A Pirandello utáni korszak két nagy olasz novellistája egyaránt népszerű volt nálunk: igaz, nem annyira (vagy nem csak) novelláikkal, hanem néhány regényükkel. Calvino-ról (hogy ismét kötőjellel őrizzem nevének "rövid o-ját"), a múltkorjában írtam blogunkban egy jelentőségéhez mérve rövidke bejegyzést: hosszabbat érdemel, és sor fog kerülni arra is. 

Dino Buzzati évtizedekkel előbb született, mint Calvino. 1906. október 16-án. Kerek születési jubileum, de lassan halálának ötvenedik évfordulója komorlik fel az irodalmi horizonton: miként Calvino, ő sem élt hosszú életet. Észak-olasz volt, lombardiai, majd milánói. 

Dino Buzzati

Leghíresebb regényének erődrendszerét és háborús védfalát is valamiképp az észak-olasz hegységekbe képzelem, holott bárhova képzelhetném: nem dokumentum, de filozofikus tartalommal beoltott példázat. Kultikus címe (Tatárpuszta - Il deserto dei Tartari) sem épp a hegyek megnyugtató védőláncait hangsúlyozza. A regény szinte rímel Kavafisz A barbárokra várva című modern klasszikus versére: kutassa az olvasó, melyik szerző hatott a másikra... 

A Tatárpuszta 1940-ben jelent meg, de csak a háború után, a Kafka-kultusszal egyidőben tört be a világirodalomba: magyar fordítása 1963-ban készült (Telegdi Polgár István.) Hőse egy fiatal katonatiszt, akit a Tatárpusztát övező erődrendszerbe küldenek az ellenség küszöbön álló támadását vigyázva, és arra felkészülve. Ennek a háborús felkészülésnek, a jövendő védekezés idegőrlő heteinek krónikája a könyv, bár inkább belső mintsem a külső krónikáé. A csend, a mozdulatlanság feszültsége tölti meg. Történni fog egyáltalán valami? S ha igen, az történik, amit várnak? Epizódnyomok gazdag, olykor különössé váló sűrűsödése. A regény, az író hangja tárgyilagos, hűvösnek látszik. Mégis, néha valamiképp görcsösnek érezzük a lüktetését. 

Nem irodalmi, hanem jogi (plágiumgyanút illető) bonyodalmak is támadtak az ötvenes évektől már nagyon ismertté váló könyv körül. Ekkor Julien Gracq francia író elnyerte a legnagyobb francia irodalmi díjat Szirtiszek partvidéke című regényével. Magyar fordításban ez is a Magvető "Világkönyvtár" sorozatában jelent meg, egy évtizeddel a Buzzati-fordítás után. Meghökkenve olvastam, olyan zavarba ejtő a hasonlóság. Vagy csak én magyarázok bele iker- avagy rosszindulatúbban: másolat-mivoltot? Nálam tájékozottabb franciás és olaszos olvasókat bátorkodtam felkérdezni. Bölcsen legyintve kitérően válaszoltak. Vagy csak nem ismerték a regényeket? (Gracq nem vált olyan ismertté sehol, nálunk sem, mint a Tatárpuszta írója...) 

Jóval később, a Nobel díjas dél-afrikai Cotzee már egyértelmű utalással Kavafiszra ls Buzzatira, nem tagadott, hanem vállalt iker-regényt írt (Barbárokra várva). Tömör, nagyszerű regény, hamar lefordították magyarra, de visszhangja semmi sem volt. (Változik az irodalmi "közeg".)

Buzzati több könyve is megjelent még magyarul, például egy rajzos kötete is. Nemcsak a "legértőbbek", az un. "átlagolvasók" is szívesen fogadták, minden Szabó Ervin-könyvtárban meg lehetett találni. A Nagyvilágban jónéhány novellája volt olvasható. (Aki nagyon kutatta, végül kideríthette, hogy a Gracq-féle gyanús hasonlóság másoknak is felkeltette érdeklődését, és Buzzati kiadója plágiumpert indított. Ma már csak arra emlékszem, a per elhalt, a bírósági szakértők nem tudták kellően bizonyítani a tolvajlást.) 

Buzzatinak van még egy nagyon olvasott regénye, az Un amore (magyar címmel Egy szerelem története). Színpadi adaptáció és film is készült belőle. (Kifelejtettem, hogy a Tatárpuszta régi film-adaptációja - rendezte Valerio Zurlini - igényes munka.) A színpadi változatot Rómában láttam, a Brancaccio Színházban, profi feldolgozás volt, az olasz színház egyik nagyasszonyával a legfőbb mellékszerepben: ő nagyon jó volt, a többi profi feledhető. Maga az eredeti regény sem tetszett/tetszik nekem igazán. Hagyományos lélektani mű benyomását kelti, kicsit a Proust-regényfolyam Swann-részének utánérzése. Egy unalmas középpolgár vadulva beleszeret egy prostituáltba, s ettől kifordul addig unalmas élete. Vagy tán még Proust sem kell az ilyesmihez, ősi történet, ha akarom a Manon Lescaut az őse... Tulajdonképp nem a lehetséges irodalmi ősökkel van a baj, hanem a "lélektani regény" halovány kliséivel - amiktől oly eredetien és üdvösen különbözik a Tatárpuszta.

Hatvanöt évesen, hasnyálmirigy-rákban halt meg, évekig szenvedett. Utolsó kötetét már halála után állították össze. A hosszabb-rövidebb novellákból összerakott vékony kötet (A regiment hajnalban indul) az olasz kispróza egyik legnagyobb műve lett. Magam nemrég Rómában, egy napilap irodalmi mellékleteként jutottam hozzá. A "regiment" a halálba indulók végtelen csoportja: a kijelöltek várják, vagy már megkapták az indulási parancsot. Hihetetlenül tömör és mégis tágas próza. Feszültsége a köznapoktól a filozofikumig röpteti az olvasót. A szenvedés, a halál bizonyossága, mindenfajta szenvelgés nélkül. Buzzati állítólag középkori magyar ősöktől származik, nevében a "Budai" szó ismerhető fel. Ha csak legenda, akkor is szép. Jó, hogy sok műve olvasható nyelvünkön is.