Hétköznapi bringások

Írta: Inkabringa

A dédapám tanító volt egy kisvárosban.

Akkoriban a tanítónak a városhatáron túlra is vinnie kellett a tudás lámpását. Mentek környező falvakba, tanyákra írni-olvasni-számolni tanítani a gyerekeket.

Mivel a dédapám nem azért lett tanító, hogy gazdaggá váljon, gyermeke lett sok, de lova, ökre, bármily igásállata és szekere egy sem volt. Akkoriban autót sokan még nem is láttak, a vonat pedig sosem odament, ahova a tanítónak a tudás lámpását vinnie kellett.

Márpedig a dédapám hivatásának érezte a lámpáshordozást. Úgy negyven évig.

Így aztán egyetlen szóba jöhető közlekedési eszközként maradt neki a kerékpár. Olykor tíz-húsz, néha harminc-negyven kilométert is tekert esőben-napsütésben a szorzótábla és ábécé kedvéért. A nebulók meg naponta öt-tíz kilométert gyalogoltak ugyanezért.

Azóta sok minden változott. Már mindenki ismeri az autót, nem kell lovat tartani a helyváltoztatáshoz, és nincs olyan sok gyermeke a tanítóknak.

Azonban vannak dolgok, amik nem változnak. A vonat most sem visz el mindenhova, a tanítók most sem válnak a tudás átadásáért cserébe gazdaggá, és most is fontos szerepe van az életükben a biciklinek.

Pedig a bringázáshoz való viszony a 21. századra jelentősen átalakult. Sokan divatékszernek használják a bringát meg popsi kerekítésre, hetyke száguldozásra.

Ha csak az életmód magazinokból tájékozódunk embertársaink életéről, rejtve marad, milyen fontos szerepe van a bringának a trendeken túl is.

A kistelepüléseken például mind a mai napig fontos eszköze a tanításnak. Mert megint sokat kell vándorolniuk a tanároknak, összevont központokból té- s tova.

Mivel ezen településeken nincs tömegközlekedés és a tanároknak gyakran továbbra sincs autója, avagy benzinre valója, csak a két lábuk marad egyik iskolából a másikba eljutni.

Ez bizony gyaloglással nem teljesíthető egy tízperces szünetben, olykor még lyukasórában sem, mert a távolságok ennél jóval nagyobbak. Ezért a tanárok most is bringára pattannak, hogy egyik óráról a másik órára átérjenek egyik iskolából a másik iskolába.

Mivel pedig a tanárok között most is vannak szép számmal olyanok, akik ezt a mesterséget hivatásuknak tekintik, szélben-esőben tekerik a biciklit a lámpáshordozás kedvéért.

Viszik a csomagtartóra tornyozva a dolgozatfüzeteket, a saját polcról leemelt szemléltető könyveket, hogy egy szeletkével többet lássanak a gyerekek a világból. Még plusz szendvicsek és használható ruhadarabok is felférnek a bringára, mert gyakran nem csak a szellemi táplálékról kell gondoskodniuk.

Ha valaki azt hinné, hogy ez a bringázás csak a wellness-centrum nélküli szőnyeg alá söpört vidéki kistelepülések sajátossága, az téved.

Fotó: André Kertész

Mert a fővárosi embersegítésre szakosodott alulfizetett, csöppet sem megbecsült, pedig nagyon fontos munkát végző szociális munkásoknak is fontos munkaeszköze a bringa.

Velük ugyanis gyakran előfordul, hogy az irodájukból nemcsak azért kell kimozdulniuk, mert új sushi-bár nyílt a közelben, hanem mert rászorulóknak kell segíteniük ügyes-bajos dolgaik intézésében.

Mivel munkáltatójuk is szegény, pláne, ha a szervezet neve elé a ’civil’ jelzőt is odabiggyesztik, nem tudnak szolgálati autót, de még bkv-bérletet sem adni a dolgozóiknak. 

Ilyenkor megint csak marad a hivatásszeretetből űzött bringázás. Mert ha olyan embereknek kell segíteniük, akiknek nincs helyismeretük Budapesten, és nem tudnak a merev arcúra sminkelt hivatalnokokkal közös nyelvet találni, akkor a szociális munkás közvetítő szerepére mindennél nagyobb szükség van.

Neki meg a bringájára van szüksége, mert így saját pénzből megveheti a rászorulóknak a bkv-jegyet, gondosan elmagyarázva, hol kell leszállniuk, és megnyugtatva őket, hogy mire a busz odaér, ő is ott lesz a bringájával.

Aztán fürgén, minden útrövidítő ösvényt kihasználva, utána veti magát a busznak. Kellő gyakorlattal, tájékozódási képességgel és lelkes elszánással, mire a buszról leszállnak ijedt pártfogoltjai, ő is befordul a sarkon bringájáról integetve.

A dédapám kora óta nem sokat változott a társadalom viszonyulása ezekhez az elszántan segíteni akaró lámpáshordozókhoz. Talán egy fokkal jobban kell restelkedniük csóró élhetetlenségük miatt.

De még aggasztóbb, ha oda sem figyelnek rájuk.

Gyakrabban emlegetve lehetnének ezek a másokat nem kihasználni, eltaposni, hanem segíteni akaró "lúzerek", akik megszállott hivatástudattal tekernek bele a címlapfotóra nem érdemes hétköznapokba. 

Fotó: Szilágyi Lenke