Buñuel és a gyilkosság angyalai

Írta: BikassyGergely

Szándékosan rejtettem el itt (könnyű keresésre) az egyik legnehezebb Buñuel-film címét. Most olvasom hogy Bodó Viktor valahol Európában színpadra vitte. Jó volna látni. Valaki talán azt is tudja, vitték-e már színpadra régebben? (Én nem tudom). Operaszínpadon azonban már előfordult, néhány éve az Uránia híres városokból operákat közvetítő sorozatában látni lehetett. Különös volt, mint az eredeti.

Öldöklő angyal (rendező: Bodó Viktor)

A rejtélyes mexikói film több, mint ötven éve nagy feltűnést keltett (talán) Cannes-ban. Akkorra csak a nagyon profik emlékeztek egy 1930-as években botrányos avantgarde filmeket rendezett ifjú spanyolra, Dalí egykori barátjára. Luis Buñuel hosszú viszontagságok után az európai néző számára itt született újjá. Ki ismerte itt féltucatnyi Mexikóban készített remekművét? Utólag lehet ugyan felfedezni remekléseket, de sohasem ugyanaz, mintha akkor, ugyanakkor, épp időben!

Buñuel aztán egy még nagyobb, jótékony botránnyal visszatért Madridba és Párizsba: mellesleg ez a filmje (Viridiana) korszakos remekműve lett a filmművészetnek, és ezt legalább fél Európa rögtön megtapsolta. A másik fele (ahova mi tartozunk), csak később, és csak filmklubokban. A hőkölés népe mindenről lekésik. Mindig? A jövőben is? Nem tudom, de ilyes gondolatokkal kezdem most írni "Buñuel és a gyilkosság angyalai" munkacímmel a Filmvilág számára nyári dolgozatomat. Lesz nyár, lesznek angyalok...

Buñuel és utókora

Írta: BikassyGergely

Tavaly, a 120. születési évfordulóján közhelyes lett volna ünnepelni. Hozzá jobban illik, hogy most, a 121. születésnapján ünnepeljük. 

Luis Buñuel (1900-1983)

Zavarban van az ember, hogy ez, a mai idők, már utókornak számít-e? Talán nem, mert Buñuel nagyon jelenidejű tudott maradni. Minden spanyolságával és minden mexikóiságával. Hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy több régi remekművét is Mexikóban rendezte. Los Olvidados... Nazarín... és néhány alig emlegetett, bár robbanóan ragyogó másik film, főleg az Oszlopos Simeon, meg az Archibald de la Cruz bűnös élete (a szeretett nő helyett elégetett viaszmással és a női viaszmás levágott lábával - ezért a jelenetért borult nyakába első találkozásukkor Alfred Hitchcock)... és mexikói a legtöbbet elemzett rejtélyes remeke, az Öldöklő angyal.

Kései, ünnepelt francia mestersorozata ellenére bizonyára inkább spanyol és mexikói ez a besorolhatatlanul vad, különös mester. Szürrealista korszakának nagy bámulója voltam, de már jó ideje a Tristanát tartom az életmű csúcsának, tavaly ismét vetítette a magyar tévé. Néznem kellett, tizedszer is maradtak titkai.

Sok cikket írtam róla, és egy könyvet is írtam róla. Szerencsésnek mondom magam.

Bikácsy Gergely: Buñuel-napló. Osiris Kiadó, Bp. 1997

Korábbi bejegyzések a blogban a 121 éves Buñuelről:

(A blog bal oldali sávjában elérhetők lesznek az alábbi bejegyzések)

Buñuelről téli éjszakán

Buñuel Mexikóban

Párhuzamos szenvedélyek - Hitchcock és Buñuel

Luis Buñuel diszkrét bája

Buñuelről zavaros időkben

Alagútban zsákkal

.

Michel Piccoli

Írta: BikassyGergely

A France-Culture rádió és honlap hosszú interjújában a kilencven fölött járó Piccoli legnagyobb színpadi szerepéről beszélt, a Lear királyról. Mintegy mellékesen, a sorok közt jegyzi meg, hogy félt a szereptől…  Boldog és nagy színész, aki csak Shakespeare-től fél.

Michel Piccoli (1925-2020)

Fő filmrendezőjével, Buñuellel egyenrangúak voltak. A szoros tükörkép kapcsolat nem annyira nyilvánvaló, mint Fellini és Mastroianni esetében: bújtatottabb, ravaszabb, Buñuelnél több álruhába is kell bújni, műve nem önéletrajzi, hanem mindegyik fikció a legravaszabbak közül.

Ha van elegáns nagypolgár, külsőre Piccolit látjuk. Séma. Túl nyilvánvaló: hát milyen lenne, épp ilyen. Korrupt diplomata… (leveti a sémát, váratlan fordulatok.)

Buñuel esztétikájának (ha volt ilyen) a lényege, hogy minden szereplője kiszámíthatatlan legyen, egyik sémát a másikba ölti, egyik séma megöli, megsemmisíti, átrajzolja, kiradírozza az ilyen-olyan „kezemfeje”, könnyen kínálkozó szerep- vagy forgatókönyvi sémát. Buñueltől nem félt, mondja, de kőkemény, sőt szigorú rendezőnek látta. Szigorú? Valahogy nem ez jutna eszünkbe legelőször, mivel Buñuelben nagy adag bohóc, átváltozó művész, Istennel feleselő főpap vagy azt parodizáló ellen-pap, pápa is meg ellenpápa is, … pedig a felhabzó vagy elfojtott röhögés „nagy szigort sugárzott”. Ezt csak Michel Piccolinak hisszük el.

Godard talán még gátlástalanabbul kísérletező rendező.  A Megvetés a legnehezebb filmje. Nagy vállalkozás lett a Brigitte Bardot – Michel Piccoli páros: tűz és víz… két nehézsúlyú világbajnok a maga műfajában, hát, ha félni kellett volna valahol és valamitől, Godard ugyancsak félhetett volna mindkettőjüktől, akár Bardot és Piccoli kölcsönösen egymástól, az egész készülő film pedig az író Moravia eredeti regényétől. 

A film minden alapeleme túl erős, és alig kezelhető. Kemény szobrászmunkára vár, az írott anyag (és a két színész is) kőkemény. Minden és mindenki egymásnak ellenfeszülve, mereven, mint az első képsorokban a mítoszok sziklája.

Michel Piccoli számomra mitikusan nagy színész.

Kapcsolódó bejegyzések:
Luis Bunuel diszkrét bája

Nagy zabálások

Luis Buñuel diszkrét bája

Írta: Bikassygergel

Miben segített a Buñuel-élmény? Abban, hogy megbarátkozzam az ellentmondásokkal, az össze nem békíthető, a meg nem magyarázható dolgokkal. Ahogy ő vihogva harcolt velük. Nagypolgár életmódjával és konzervatív hajlamaival szürrealista lett és lázadó – csöppet sem szégyellve, sőt vállalva feloldhatatlan kétarcúságát. Bosszant egész életét végigkísérő politikai vaksága és a Szovjetunió bámulatos nem ismerete. Taszít kurjantozó anekdotája Franco családi házában tett látogatásáról: „Pompás fickó!” – áradozott. Bosszant, dühít és gondolkodni kényszerít Buñuel egész személyisége és életműve: arra késztet, hogy minden nézetemet átgondoljam, újraértelmezzem. „Nem tagadom – profanizálom” – ez volt Buñuel egyik hitvallása, s leginkább ezt szeretném megtanulni tőle.  

Francia filmjeinek forgatókönyvírója, kései korszakának meghatározó alkotótársa Jean-Claude Carriére volt. Szellemes aforizmája a forgatókönyv és a film viszonyára: „Egy film akkor van kész, amikor a forgatókönyv eltűnik.” Legjobb példái ennek Buñuellel közösen írt munkái. A Buñuel-művek teljes igazsága a bennük karikázó-bukfencező véletlenek forgatagán átszűrve hat. Filmjeinek nem történetük, hanem „véletlenük” van.

Buñuel talán legismertebb filmje A burzsoázia diszkrét bája, amit 1972-ben mutattak be, majd Oscar-díjjal jutalmaztak. A film saját osztályának, a nagypolgárságnak „gúnyfilmje”. Szorongó győztesek vonulnak a semmibe vezető országúton? Vagy hatalmuk vesztén borongó elegáns vesztesek? Buñuel két öregkori ikerfilmje, A szabadság fantomja meg a Burzsoázia diszkrét bája sok kérdést tesz fel, s persze egyre sem felel. A fenti kérdésekre, melyből minden kiderülhetne, arra felel a legkevésbé. Jobb mozikban e két filmet végighahotázzák a nézők.

A burzsoázia diszkrét bájában a szobalány beenged egy ravasz mosolyú férfit a nagypolgári házba. Az kijelenti, hogy ő az egyházmegye püspöke, és most kertészi munkakörben szeretne nagypolgáréknál elhelyezkedni. Természetesen elzavarják, pedig valóban püspök. Nem sokkal később meggyóntatja és agyonlövi a haldokló kertészt. Érdekes mellékfigura.

A Buñuel-életmű utolsó szakaszának már nem annyira a vallás, inkább a terrorizmus a fő tárgya. A két ikerfilm a polgárság kacagó búcsúja. Szereplői szorongva, az alkotó kacagva búcsúzik, de nem egészen világos, mitől is. Diadaluk vagy bukásuk fölött harsog a hahota? A kórkép pontos: az indulásakor fehér ingben szemet metsző rendező itt egy társadalmi réteg, a nagypolgárság halotti bizonyítványát állítja ki – a beteg mégsem hal meg. Ez duplán mulatságos fejlemény.

Buñuel fiatalkori haragja és hagymázas víziója úgy sistergett, mint az ellene tüntető nézők füstbombái. Az idős Buñuel helyeslő kacajt vált ki az egykori tüntető polgárok unokáiból. Olyan lázálmokat vetít a vászonra, melyen nemcsak a nézők, de maguk a lázálmodó figurák is nevetnek. Buñuel korai filmjeiben a rendező helyzete egyértelműen a vad lázadóé volt: sárban hemperegni, pofozni, rombolni, gyújtani, lövöldözni. Kései opusainak alkotói szemszögét és helyzetét nem könnyű, de roppant csábító kísérlet meghatározni. A rendező most „szelíd humorral”, botránkozásra alkalmatlanul tálalja a halálos mérget. A Nagypolgár meghal, s hogy még mindig él, ez roppant mulatságos.

A szürrealista látásmód szerint élet és álom közlekedő edények módján egyensúlyt tartó rendszer, élet és álom folyama egymást gazdagítva zubog. Ez a film a fel nem ébredésről szól, a rémálmok és a valóság összefonódásáról. Nagypolgári hősei állandóan ünnepi vacsorára készülnek, de a pompás étkezésben minduntalan megakadályozzák őket. Látszatéletük olyan felszínesen bonyodalmas, mint álomlabirintusaik. Fölényesen magabiztosak és szoronganak.

Fernando Rey szokott „hidalgo-viselkedésével” most egy képzeletbeli latin-amerikai diktatúra párizsi nagykövetét játssza. Barátai francia nagypolgárok. Könnyedek, magabiztosak, rafinált életművészek. De állandóan hiba csúszik a hedonista szertartásaikba. Estélyükre hadgyakorlatra induló katonatisztek érkeznek váratlanul. Egy főtiszt felpofozza a nagykövetet, a nagykövet lepuffantja. Mindez csak rémálom volt, ébresztő. Ekkor az estélyre terroristák rontanak be, lemészárolják a társaságot. A nagykövet elbújt, és halált megvető bátorsággal kinyúl az asztal alól, hogy megkaparintsa az imént elkezdett báránycombot. Falatozni kezd, de észreveszik, gépfegyver kattog. Üvöltve ébred fel. Ez is csak álom volt. Hatalmuk csúcsán bukás előtt állnak, és rettegésük mélypontján fölényes, friss erővel születnek újjá. Ravasz életerejük minden minutumban komikus kissé.

Egy másik kulcsjelenet. Annyi meghiúsult ebéd- és vacsorakísérlet után végre elhelyezkedik a nagyburzsoá kompánia egy pompásan megrakott asztal körül. Ekkor függöny gördül fel előttük, színházi széksorokra látnak, telt ház van, a közönség finom moraja hallik. Tehetetlenül, hűdötten ülnek. A súgó vadul súg, de hiába. Ők felpattannak és fenségesen sértődött diplomataléptekkel hagyják el a társadalom nyilvánossága elé tárt színpadot.

Tovább az úton. A film vissza- visszatérő képi refrénje. Csak mennek-mennek - életre készen, diszkrét eleganciával – a történelem halni készülő vesztesei, új és új diadalok felé. Logikátlan feltámadásaik, az egész film forrón-hideglelősen hasonlít a történelemkönyvek realitásához.

A lenhajú június - 1.

Írta: Bikassygergel


Valamikor harminc, vagy még több éve bukkantam a címbeli kifejezésre, elfelejtettem, hol (még az is lehet, én találtam ki), azóta is tetszik. Közepén egy finom "jujúzás", érzékeny módon kellene kiejteni.

Az idei június szomorú hírrel kezdődött. Váratlanul meghalt Szabics Imre, az ófrancia nyelv professzora, nekem egyetemi társam, annak idején barátom, azóta is jó ismerősöm. A Gyergyai Albertnek szentelt konferencia, és az annak alapján nemrég elkészült emlékkönyv egyik közreműködője. Csendes diák, és csendes professzor volt, én leginkább nagy, közös nevetésekre emlékszem.

Jó lesz, ha a június vidámabban folytatódik. Talán ezért is, néhány szép zöld lombos nap után kimentem a Csillaghegyi Strandra: mert bár negyven éves folyamatos nyári emlékeimbe ott is belefért néhány ostoba bosszantás, igazán jó emlékeim vannak a sokáig hatalmas (ma egyre csökkenő) zöldterületű strandról. Elégedetten látom, hogy nem sok minden változott: a huszonhat fokos víz és a harminchárom méteres úszómedence ma is nekem való.

Sok éve egy veterán úszómesterrel, meg egy fiatal felügyelő lánnyal sokat beszélgettem - ők persze ma már hiányoznak, ahogyan néhány régi törzsvendég is, például egy Habsburg Ottóra hasonlító, és szintén Ottónak nevezett öregúr, egy Délceg Pistának mondott kortalan napozó és söröző, állítólag az akkori Kispest-Honvéd csatártehetségének a papája - meg egy agyontetovált fejesugró-matador, akinek minden nyáron más menyasszonya volt.

Június eleji évfordulós "híres emberre" most felszínesen gyors wikipédia-kereséssel sem bukkantam senkire. Azaz mégis: a kicsit fura nevű spanyol Max Aub június másodikán született a múlt évszázad elején. Régebben itt a blogban írtam Mario Benedettiről, a legnagyobbnak tartott latin-amerikai (uruguay-i) novellistáról, főleg a rövid novella, a kispróza mestere volt, magyarul alig ismerjük. Benedetti szinte egész életében emigrációban élt. 

Max Aub 

Max Aub az emigrációs lét másik bajnoka: szinte már születésekor emigráns, hiszen anyja Németországból menekült Madridba. Aub számomra azért lett már húsz éve nagyon érdekes szerző, mert akkor bukkantam Buñuelről írt nagy interjú-könyvére. Mexikóban írta, Aub és Buñuel közös választott hazájában. "Száműzöttek párbeszéde?" Kérdés azért, mennyire érezték magukat számkivetettnek Mexikóban. Öregkorukra sok betiltott és cenzúrázott művel a hátuk mögött, félig hivatalosan mindketten visszatérhettek Franco-Spanyolországba, Aub ott is halt meg, Buñuel azért mégis Mexikóban, erről bizonyára jókat beszélgetnek a túlvilágon.

A lenhajú június (meg az év minden hónapja) inspirálja őket még sokáig...

Buñuelről - zavaros időkben

Írta: bikassygergel


Buñuel Öldöklő angyal című filmjében a dúsgazdag Nobile házaspár egy operaelőadás után fényes vacsorát rendez mexikóvárosi palotájában. Különös módon a személyzet tagjai egymás után hagyják el a villát. Négy nap és négy éjjel maradnak bezárva: éheznek, lerongyolódnak, elvadulnak. Amikor végül mégis sikerül kiszabadulniuk, a hálaadó mise után a székesegyházban megismétlődik minden. Ennyi a szinopszis. A film tele van rejtélyes jelenetekkel.  

A valóságban is megtörtént hasonló Peruban, 1997-ben, amikor szakácsnak és pincérnek öltözött terroristák ejtették hónapokig fogságba a japán nagykövetség luxusestéjén a vendégeket. Néhányat később szabadon engedtek: a tévéközvetítésekben groteszkül festettek gyűrött, elmocskolódott estélyi ruhájukban, amint csapzottan vonultak kifelé.

Az Öldöklő angyal vége felé ugyanilyen lerongyolódottak a nagypolgárok a megpróbáltatások végén, bezártságukból szabadulva. A közönség és a kritikusok idegenkedve és zavartan fogadták. A film francia forgalmazásához a főcím előtt ez olvasható: „Ha a most következő film rejtélyesnek vagy logikátlannak látszik, az élet is ilyen. Ismétlődnek benne dolgok, akár az életben, és mint ott, minden sokféleképpen magyarázható. A szerző kijelenti, hogy nem akart szimbólumokkal játszani, legalábbis nem tudatosan. Az Öldöklő angyal legjobb magyarázata, hogy nincs logikus magyarázata.”

A bezártság alapélményén túl a film többféleképp értelmezhető. Alapjában Buñuel fantáziája a szülőanyja. Az Öldöklő angyal legközelebbi rokonai a saját régebbi vagy későbbi alkotásai közt keresendőek. A bezártság alaphelyzete csak keret. A film befogadását az ábrázolási mód teszi nehézzé; ugyanis sem a forgatókönyv, sem a kamera nem segít a nézőnek. A rengeteg szereplő között eltéved a szem. Azt sem tudjuk, ki kicsoda. A film egésze hat szilánkosnak, felszabdaltnak, homokként szétporlónak.

A bezártság és a film figurái által sem értett abszurd kitörési képtelenségük minden megfejtés kiindulópontja. A legtöbb vélemény a jóléti társadalom tehetetlenségét, önmagába zártságát vélte felfedezni. Buñuel megenged ilyen jelentést – a filmből ez is kicsendül. Maurice Drouzy következetesen elemzi végig a vallás kulcsaival a filmet. A mexikói ideggyógyász Cesarman a freudi mélylélektan kulcsaival nyitogatja az irracionalitás zárait. A film társadalmi képlete azonban teljesen egyértelmű: a burzsoáziának elszakítva a külvilágtól (a többiektől, a társadalomtól) végig kell néznie saját haldoklását, és állandó feltámadását-túlélését.
Buñuel szerint minden megfejtési magyarázat önkényes.

A filmet valójában rendkívül erős szerkezet tartja össze. Én mindig meglepődöm, hogy csak 95 percig tart: rendkívüli sűrűsége, töménysége miatt legalább kétórásnak érződik. De a túlzsúfolt jelző sem igazságtalan. A bezártság körülbelül hatvan percének első fele fölöttébb zsúfolt: tele van rengeteg apró jelenettel, szövevényes motívummal. Nem beszélve arról a már említett tényről, hogy a sok hasonló korú és öltözetű szereplőket eleinte törvényszerűen összetévesztjük.

Buñuel saját bevallása szerint különös vonzalmat érzett a zárt terekbe zárt emberi csoportozatok viselkedésének filmbeli ábrázolása iránt. Egyik ravaszul elrejtett formai megoldása néhány snitt mechanikus, többszöri ismétlése. Ebben van valami álomszerű. Buñuel rejti a formát – az álomképek is váratlansággal, nem választékos formájukkal hatnak.

Amíg csak egyszer láttam, a tanácstalanság, a „megfejtéskényszer”, olykor allegorikus jellege zavart. Csak többszöri megnézés után tárult fel megszerkesztettsége és gazdagsága. Sajnos biztos vagyok benne, hogy akik egyszer látják, azok számára értékeinek nagy része elsikkad.

A film befejezése visszamenőleg is megemeli, értelmezi a látottakat. A székesegyházba hálaadó misére gyűlnek a kiszabadultak és rangtársaik: több száz nagypolgár hálája a helyreállt világrend köszöntésére. A Te Deum végén a püspök ünnepélyes arccal kifelé haladva, s körülvéve főpapjaitól, hirtelen megtorpan. Nem képes kilépni az épületből. Kint sikoltozás, lövések, a városban zavargás kezdődik. A székesegyház üres udvarán át birkanyáj szalad befelé.

Az Öldöklő angyal befejezése magasra lendíti a képzeletet. A film eddig az összezárt társaság tagjainak mozaikként rakosgatható epizódjaira esett szét. Sok váratlanság van benne, de igazi váratlan dolog csak akkor történik, amikor az önnön lélekmocskára riadt társaság már kiszabadulását ünnepli a székesegyházban.

Tisztán képi elemekben bővelkedik a film. Víziók, áttűnések, trükkfelvétel, önidézetek és utalások bősége. A képi nyelv duplán figyelemre méltó. Egyrészt erősen konvencionális, simulékony, gördülékeny. Ezen belül viszont állandóan kisebb-nagyobb bizarr apróságok zökkentenek ki. E két vonulat együtt észrevétlenül elhiteti az abszurdot, elfogadtatja a magyarázhatatlant.

A szalon végig nyitva áll. Néha nagy elhatározással neki is indulnak, áttörni a nem létező akadályt. Ott azután tétován megtorpannak. A néző leggyakrabban szemből látja ezt a hatalmas, nyitott kijáratot – előtte ott csoportosulnak a figurák, nem is próbálkozva a távozással. A film hidegvérű, semleges ridegségével, s egy frakkban Istent szamárfülező öregdiák röhögésével vegyül.

A film nézésekor erősödik a néző bezártság élménye lassan, nyúlósan. A szereplőkkel való bármilyen érzelmi azonosulás nyilván nem volt célja a rendezőnek. Nem szeretjük őket, de velük együtt be vagyunk zárva. Buñuel elkerüli, hogy tisztán „jónak” vagy „rossznak” láttassa figuráit. Az elegáns nagypolgárok pöffeszkedőek, nagyzolók. Karikatúrához, panoptikumi bábokhoz hasonlítanak. Viszolyogtató mivoltuk teljesen őszinte, majdhogynem természetes. Igazi gyűlölet vagy indulat kiváltására kevéssé alkalmasak. Jobban utálják egymást, mint őket a néző. Ha a bezártságot valamifajta bűnhődésként fogjuk fel akkor sem felidézett, tagadott, vagy megvallott tetteikért bűnhődnek. Inkább valami meghatározatlan, eredendő, rejtélyes, homályba vesző, meg nem fogalmazható bűnt hordoznak. Nyilvánvaló, hogy ez a gyermek- és ifjúkori neveltetésből, a kultúra forrásvidékéről ered. 

B. mester bukfencező véletlenei

Írta: YGergely


Ha az ember sokat foglalkozik Buñuellel, végül már nemcsak filmjeiben, de a rendezővel kapcsolatos minden apró vagy súlyos tényben, mindenben azt lesi, amiben valami ellentét, ellentmondás lappang.

Hűdötten röhöghetünk, hogy a német-szovjet paktumot dicsérte, s aztán Magyarország és Csehszlovákia leigázását is helyeselte. Buñuel vénülten is szembe akart szállni a közvélekedéssel. Fröcsögően primitív politikai vélekedései, páratlanul primitív egyszerűsítései epilepsziás rohamokra emlékeztetnek.

Max Aub interjúkötetében megkérdezte Buñueltől:

„- Mindig foglalkoztatott, hogy milyen kettősség van gondolkodásmódod és a tetteid, életmódod között.

- Furcsa, de ilyen vagyok. (…) Forradalmár vagyok, és a forradalom elborzaszt. Anarchista vagyok, de teljes egészében ellenzem az anarchizmust.  Szadista vagyok, de teljesen normális életet élek. Minden a képzeletemben történik, s ha alkalom nyílik a megvalósulására, azonnal megfutamodok, tudni sem akarok róla. Minden, ami nem keresztény, tökéletesen idegen számomra. Amikor ezt mondom, a kultúra és a művészet területére értem. A néger művészet visszataszít, a japán művészet visszataszít, az azték művészet visszataszít. Az arab vagy a hindu művészet, pfuj, irtóztatóbb, mint az azték, el vele!”

Buñuel halála után, egyik forgatókönyvírója, Jean-Claude Carriére Peter Brook társaságában a Mahabharatát írta szabálytalan hömpölygésű filmfolyammá. Buñuel ráncolná a homlokát – pimasz kihívás ez hivalkodva hirdetett művészeti nézeteivel szemben. S ez még semmi: hű munkatársa, La force du bouddhisme (A buddhizmus ereje) címmel közös könyvet publikált a dalai lámával. Pofonra lendülne don Luis ökle? Vagy elgondolkodna, hogy tévedés büszkélkednie a más kultúrák iránti közönyével? Apollinaire-ék bolondultak a primitív művészetért, André Breton Afrika varázsában élt. Talán épp a nagy elődök és kortársak bosszantották Buñuelt, és inkább elvetette az egzotikus kultúrák varázsát.

„Hála Istennek, még mindig ateista vagyok” – mondta állítólag halála előtt egy órával, italt keverve. Pedig aki váltólázként hol dührohamot kap Istennel feleselve, hol undorral, hol röhögőgörcsben utasítja el, az nem ateista.

Buñuel gyakorta gyilkos indulatba jött hirtelen, néhány percig képtelen volt magát fegyelmezni, s azután rögtön átfordult az indulata: akit előbb fel akart pofozni vagy lepuffantani, már kezet ráz vele. Így járt Dalíval, így a harmincas évek elején, amikor is pisztolyt vásárolt, hogy agyonlője a párizsi Dôme kávéházban Vicente Huidobrót, a spanyollá vált chilei avantgárd költőt, mert az burzsoá terméknek titulálta az Aranykort. Vagy amikor Éluard társaságában Cocteau lakása előtt ácsorogtak, hogy összeverjék a magát szürrealistának hirdető poétát.

„Csakhogy féktelen indulatom és gyűlöletem rögtön szertefoszlik, ha tettekre kerülne a sor.” – vallotta magáról.

Buñuel öröksége? Ilyen váratlanul és ravaszul valóságalakító, a valóságba „belepofozó” filmrendező örökségéből bolond, aki meríteni próbál. Tehetséges alkotó lemond az ilyen örökségről.

Talán a spanyol Carlos Saura, Pedro Almodovar és az olasz Marco Ferreri is örököse valamelyest. Buñueltől bevallottan nagyon sokat tanult az abszurd humorú Bertrand Blier francia filmrendező. Minden filmje természetesnek veszi a valóság abszurditását.

Buñuel Kelet-Európában hiányzott a legjobban. Wajda és Jancsó robbanó remekművei mutatják, mennyire kellett ez a hang, mennyire kellett volna még több. Dusan Makavajev személyében a spanyol mester Balkánon született szelleme elevenedett meg. Vajon milyen Buñuel-filmek készültek volna, ha valamiképpen Kelet-Európában kell dolgoznia? Makavejev mozijából kiderül, hogy milyenek. A Postáskisasszony, a W. R., a Sweet movie – Buñuel „fiktív életművének” részei.

Buñuel filmjei nem is igazi filmek. Nincs formanyelvük, a kamera nem csinál semmit, a rafinált vágástechnika nem jellemző rájuk, és más filmes eszközt sem alkalmazott.

Bármennyire is viszolygott Buñuel a minősítéstől, filmjeinek morális sugárzása van. Moralitásuk azonban nem a jellemekből és cselekményből levezetett tanulságokból érthető meg, hanem az elképesztő, de természetesnek ábrázolt véletlenekből. A Buñuel-filmek teljes igazsága a bennük karikázó-bukfencező véletlenek forgatagán átszűrve hat. Filmjeinek nem történetük, hanem „véletlenük van”.

Alagútban, zsákkal

Írta: YGergely


Miért nincs az „istenfélő ember” mintájára „nőfélő ember” kifejezés? Don Quijotéra is illenék, meg Don Juanra is. E két urat tudtommal még egyetlen magvas tanulmány vagy esszékötet sem rokonította. Talán, mert kevés alkotó kapcsolta össze a két embertípust. Én egyetlen filmrendezőt ismerek, aki viszont következetesen megtette: Luis Buñuel.

A Buñuel-univerzum egyik legravaszabb őrültje, Don Archibald elismert keramikusművész. Szerelmes egy manökenbe, de az kikosarazza.

Buñuel: Archibald de la Cruz bűnös élete

Már végzi is varázsbosszúját: szerelmének próbababa hasonmását tolja a kemencébe, amikor váratlanul látogatói érkeznek. A szerelmét mintázó meztelen próbabábu már a kemencében, ő meg rémülten dugdossa e báburól leszaggatott ruhákat, nehogy leleplezzék. De hát mitől is fél? Hiszen csak kívánja halálát a lánynak… Gyilkos vagy őrült? Játék vagy rémtett?

Tilos és büntetendő vajon divat-próbababát hűtlen szerelmünk ruhájába öltöztetni, majd elégetni? Bizonyára büntetendő, ha szerelmünket holtan találják e telepatikusan gyilkos ceremónia után. Kenyérből bábut gyúrni, és átszúrni a szívét… az vajon gyilkosság, ha másnapra az illető meghal? Mert Don Archibaldnak mindig sikerül. Voodoo varázslat, ősember álma és hite a mai civilizációban…

Buñuel: Archibald de la Cruz bűnös élete

Hitchcock felöltözteti szereplőit, különösen a nőket. Kultikussá vált, agyonelemzett Vertigójának kulcsjelenete a felöltöztetés nagyáruházi szcénája. Ha nála mégis levetkőzik egy nő, rögtön nagyon nagy veszély fenyegeti. Első hangosfilmjének (Zsarolás) hősnője egy festő műtermében az aktmodellséget előbb visszautasítja, majd meglátva egy balett ruhát, mégis kombinéra vetkőzik – ekkor meg akarják erőszakolni, s ő védekezés közben gyilkossá válik. A Psycbóban a nő méltó büntetést kap levetkőzéséért: zuhanyozás közben ledöfködik, vére zubog a csempén. 

Talán akaratlanul is kifejezi, hogy Hitchcock, ez a felnőttségéig szűz és retardált egykori kisjezsuita zsarolásnak tartja, ha egy nő nem rejti el szexualitását, s e zsarolást keményen meg kell büntetni.

Alfred Hitchcock és Kim Novak a Vertigo forgatásán

Erről Buñuelnek is megvan a maga verziója. Séverine, a Nap szépe sárral dobálandó úri ringyó, helye a bordélyban. 

Buñuel később megbocsátóbb lett: inkább a női meztelenségen felgerjedő férfiakat neveti ki. 

Úgy rémlik, Marx jelentette ki, hogy bármely férfi-nő kapcsolatban az adott társadalom pontosan mintázódik. Vagy Engels? Ők csak tudhatták, hiszen közös szeretőjükként használták a szobalányukat. Ezernyi színes mintázattal gazdag az „adott társadalom”.

Melyik zsarnok is a béklyók ura, a külső vagy a belső? Sok szép nő és sok kukkoló, megannyi kegyetlen remekmű sem ad megnyugtató választ. Freud és Marx találkozása a vágóasztalon: Buñuel minden filmjének minden kockáján a társadalom szoros büntetőhálójában kalimpáló embert látjuk.

Buñuelről téli éjszakán

Írta: YGergely


Buñuel magánéletrajza izgalmas olvasmány. A jezsuita iskola, majd mozgalmas és gazdag egyetemi korszaka Madridban, sok új barátja, a Dalí-Garcia Lorca hármas barátság mindenesetre nem tette unalmassá és szürkévé a fiatalkorát.

Buñuel apja a végképp lehanyatló Spanyolország utolsó tengerentúli gyarmatának, Kubának az elvesztésekor települt onnan vissza. Világhatalom fiaként indult el, s mikor másfél évtized múlva hazatér, Spanyolország nem világhatalom. Feleségül vesz egy nála huszonöt évvel fiatalabb lányt. Perifériára szorult ország álmos porfészkében született fia, Luis, a Zaragoza melletti Calandában. Egy helyi rítus, a calandai húsvéti dobok pergése több filmjében felhangzik majd.

„Párizsba szeretnék menni, hogy a Schola Cantorumban tanuljak” jelentette be a középiskola befejezése után szüleinek. Soha nem tette be a lábát oda. Amikor apja meghalt, úgy tudta, fia agrármérnök lesz, holott már egy ideje mást tanult Madridban: entomológiát, majd történelmet.

A Darwinnal sok mindenben egyetértő, sok mindenben szemben álló francia tudós, Jean-Henri Fabre könyvei hatnak rá. Később, költő és festő barátai hatására irodalmat és filozófiát tanul. Megszerzi a licenciátust, de utána Párizsba megy és a doktorátusi vizsgát soha nem teszi le.

Bokszbajnok vagy lírikus lesz, úgy lehet, mindkettő. A spanyol avantgárdot ekkor az „ultraismo” jelenti, és Gómez de la Serna a jövő legnagyobb írója. Súlyos, hatalmas, néha rendkívüli, néha nagyon rossz író, aki „greguería” néven alakította ki stílusát és műfaját. A „greguería” annak a világszemléletnek és viselkedésnek a módja, amely nem veszi komolyan az életet. Lorcával együtt Buñuel is résztvevője 1922 és 1924 között de la Serna híres Café del Pombo-beli kávéházi összejöveteleinek. Aki azt mondja, hogy Buñuel művei tele vannak szimbólumokkal, nem tudja, mit beszél – helyesebb lenne azt mondani: Buñuel tele van „gregueríákkal”.

Apja halála természetesen döntő fordulat az életében. Madridból hívják haza. Virraszt, két napig egyfolytában konyakot iszik: az a visszatérő víziója, hogy apja, öklét fenyegetően maga elé tartva közeledik feléje. A temetés utáni éjszakán a fenyegető kísértet újból zaklatja. Ekkor belefekszik apja halálos ágyába, és a tőle ajándékba kapott revolvert párnája alá teszi. Másnap már az atyai ruhatárban válogat, kalapját hordja, szivarjait szívja, ahogyan az ilyesmi fejlődésregényekben és freudi példatárakban írva van. A családi vagyont ettől kezdve anyja kezeli, az eddig sem nyomorgó Luis igazi jómódba kerül, másfél év múlva végre Párizsba utazhat, s ott azzal foglalkozik, amihez kedve tartja.

Minden lehet belőle. Bokszbajnok, költő, tudós, zenész. Kamaszkora óta hegedül. Amíg meg nem siketült szerette a zenét, bár e hajlamát aligha vallhatta be a zenegyűlölő szürrealistáknak. Egyszer azonban elvitte őket az Operába, ahol a századforduló hivatalos nagyjának, Massenet-nek egy darabját adták. Breton a szünetben fenyegetőzve rohant ki társaival – érdekes volna megtudni, mivel csalta oda őket Buñuel.

A madridi diákotthon (Residencia), ahol Lorca és Dalí szobatársa volt, fiatalkorának életfordító színhelye. Műveltséget, kultúrát szerez itt – és nem steril, jótanulós, hanem élményként átélt kultúrát, mert barátaitól kapta és nem tanáraitól.

Dalí, Moreno Villa, Buñuel, Garcia Lorca, José Antonio Rubio

Mindaddig csak a chuleria (szó szerint arcátlanság, pofátlanság, vagánykodás) érdekelte a diákéletben. A „férfias” kötekedés, verekedések, durva és nyers tréfák, utcai kötekedés, a „macsóbbnál macsóbb” agressziók bajnoka és mestere volt addig.

Sportoló és dúvad. Amatőr bokszolóként döntőt játszik, de ellenfele nyer. A király, XIII. Alfonz egy napon a Residenciára látogat, Buñuel épp meztelenül borotválkozik, más változat szerint indiánnak maszkírozza magát. Meztelenül fogadja a királyt, de gyorsan egy keménykalapot nyom a fejébe. García Lorca fivére szerint viszont csak egy admirális látogatott el a Residenciába, s a nyitott ablakban meglátta a gimnasztikázó Buñuelt és kedvező jelentést írt a királynak a diákszálló állapotáról.

Az egészben az a mellékszál az érdekes, hogy Buñuel XIII. Alfonz feleségébe, Victoria Eugenia királynéba volt szerelmes.

Életrajzi tények. De fiatalkorának álmai és képzelgései azért ennél is jóval érdekesebbek.

„A kegyetlenség és a hitetlenség filmrendezője” – e hangzatos titulus, mely ellen mindig tiltakozott, végigkísérte a pályáját.

„Nem tagadom – profanizálom”, ez volt Buñuel egyik hitvallása, leginkább ezt érdemes megtanulni tőle.

Spanyol mozi-erotika

Írta: YGergely


A spanyol filmerotikában a szerelem színes verem, az ezredfordulós Európa többi mozijában a vágy titoktalan és jéghideg.

A vörös, akárhogy is választanánk más színt, a vér és a szexualitás alapszíne. Az erotika ábrázolásakor más szín nem játszhat főszerepet.

A vágy parázslik, hiszen a testi szerelem nagy rendezői mindig is tartózkodtak a testi szerelem fedetlen ábrázolásától. Csak ha titok van, ott él izgalmasan a szexus, ezt mindig minden érzékeny és értelmes ember, tehetséges alkotó jól tudja.

A szerelem-vallású francia szürrealista kánon egyáltalán nem tűrte a nyílt és direkt szexualitás ábrázolását, Buñuel is csak titkokat, elfojtásokat, öncsalásokat, gátlásokat, béklyókat filmezett.

Fellini a Nők városában, A Hold hangjában mese-tintakéket és mese-bordókat festett. Almodóvarnál minden piros, merészen és nem sokat finomkodva fröcsköli vásznára.

Fellini: A Hold hangja

Boldogság – ilyen egyszerű lenne, csak déltengerek kellenek a szexuális örömhöz? De a feltáró, vetkőztető napfény a szexualitás „sötét verem” lényegét vihogva meghamisíthatja.

Ezért becsülendő, hogy Julio Medem Az Északi sarkkör szerelmeseivel jeges, havas helyszínű spanyol szerelmi történetet akar és tud elbeszélni. Az erőszakolni dúló vágynak mégiscsak titokzatos (félhomályos) tárgya van – mert a forró latin napfényben az erotikának csak hamar kisülő töltése van, azt meg minek ábrázolni filmben, ha örömmel és gyorsan beteljesül? Almodóvar érdekes választ ad majd, de kezdjük ridegebb művekkel. 

Északi latinok: a francia filmnek (és kultúrának) bénítóan nagy hagyományai vannak az erotika művészetté alakításában. A legerősebben bénító hagyomány a múlt század lélektani szemlélete: már a nouvelle vague is ezzel hadakozott – Télsikerrel.

Patrice Chéreau filmje, az Intimitás nagyrészt közelikből áll. Túlnyomóan félhomályos belső terek: végig erős a bezártság érzés. Csinált, művi jellege van a belső fényeknek.

Az Intimitásban egy egymást nem is ismerő férfi és nő a hét egy napján szeretkezés céljából találkozik. Szándékos a pejoratív fogalmazás. A szexuális aktus e filmben meglehetősen viszolyogtató. Szürke félhomályban a testek piszkos-hússzíne: a szeretkezés birkózás, harc – az örömből nem sokat érzünk. A lélektani megokoltság, a motivációk szálai, a gesztusok és helyzetek gondos megmunkálása fárasztóvá, kényszeressé válik.Chéreau túl kiszámított patikamérlegén marad valami piszokszínű, skorbutos boldogtalansága a képeknek és az egész filmnek. 

Van, aki élesebben, még csikorgóbban teremti meg ugyanezt a világot. A zongoratanárnő fehércsempés világa kórházian jeges és szűkös univerzum. Hidegségben, agyonfegyelmezett őrületben vacogó zongoraművésznője hökkentő szexuális praktikákat végeztetne egy ifjúval, majd írásba adja szado-mazochista követelményeit. Hideg, mint a film fehér fényei és üres folyosói. A néző e kórházi fényekben és elfojtott devianciákban nem fog erotikára lelni, csak jégre és hóra.

Bergman és Antonioni világa rettenetesen aszexuális világ, kalandtalan kalandokkal, állandósult monoton éjszakával, nagyvárosi bolyongásokkal, csendekkel, neonfénnyel és boldogtalansággal.

A boldogtalanság fakósavó színei után szinte örömszínek tolakodnak elénk Almodóvarnál. Örömzuhatag csap le a figuráira, s ez azért felettébb érdekes, mert majd mindegyik szörnyen hátrányos helyzetű alak, vesztesnek születtek. Az ő vesztesei, gyilkosai és áldozatai azonban mind képesek az örömadásra és- szerzésre – s ez nem kis dolog. Balesetek, véletlen találkozások és grand guignolos véletlenek zápora. Minden figura az élet nagy, nyílt színpadán játszik, extrovertáltan, bár titkokat így is őrzően.

Almodóvar bukottjai büszkék vereségükre, eldobottságukra. Már-már csiricsáré, de rokonszenvesen marad tarka-barka.

Almodóvar zűrzavaros és kavart érzelmű hőseihez érdemes bekopogni, ha az északi filmek hideg szeretkezés-jeleneteitől elmegy az életkedvünk. Almodóvarnál mindig jó a szeretkezés, sőt minden hőse vidáman át is adja tapasztalatait. Áldozat és hóhér halálosan megsebesülve egymásra nevet.

Almodóvar teremtményeiről lepereg a halál – nagyon zokognak, de könnyen és hamar nevetnek is. Vegetatív viháncolás... Nem az érzékek: az érzelmek tévednek kalandos és járatlan ösvényekre – és ez gyakran izgalmasabb.

Az érdekesebb spanyol filmek majd’ mindig erőszakos halállal végződnek, és így is a boldogság hangulatát, bordó-arany színeit sugározzák. A spanyol halálkultusz kultúrtörténeti élmény azoknak, akik átélik – a turisták is meglepődnek, hogy a temetéseken önfeledten megtapsolják a halottat. Titkom, virágom... irigylésre méltó kultúra (vagy ellenkultúra), ahol a titok színpompásan tud virágozni.

A spanyolon kívül az egész európai filmből hiányzik a hús-vér erotika, mintha csak száműzni akarnák a pornó műfajba.

Leginkább mintha épp a francia filmművészet vált volna semlegesen intelligenssé, akár az új hullám előtt. Az új francia film erotikus rendezőjének Beineix látszott a Betty Blue-val. François Ozon polgárpukkasztó fiókocska-Pasolini filmjei szolidan unalmasak, bár színvonalas stílbe „tért meg’.

Az új olasz film sajnos szintén elképesztően halovány. Közhelyes, Emmanuelle-giccses szeretkezésekkel (mind ósdian giccses, aranyfüzér, füstköd „dídzséklipvilág” silány kabaré-humorral ízesítve).

Talán legtöbbet még mindig Buñuel mondja a szexualitásról mozivásznon, vagy Bertrand Blier. Annál is inkább, mert épp Buñuel és Bertrand Blier között látom Almodóvar harsány színeit.

Buñuel: A vágy titokzatos tárgya

De amíg a francia Blier filmje kihívóan „értelmiségi abszurd”, a spanyol Buñuel egyáltalán nem értelmiségi: ő az utcáról jött és lehajol minden szemétért.

A mindent felfaló és szétroncsoló, mégis nagyszerű szexualitásról Bertrand Blier vad és abszurd mozgóképei adtak valami igazit, eredetit, nem-másoltat – de tegnap történt, a nyolcvanas-kilencvenes években, s utódja nem lett sem a francia, sem az európai filmben.

Az új spanyol film viszont nagyon hasonlít Almodóvarra: roppant egyenetlen, egy-egy tehetséges filmen belül vegyül a blöff és az eredetiség – e filmművészet talán minden új dinamizmusát a szexualitás erejének köszönheti.

A kivételek reményt adnak, reményt, hogy a szexualitás csak tetszhalott az európai filmben, de holnap diadalmasan visszatér. Miként Godard mormolja: a fény hirtelen hátba támadja a mozi-sötétséget...

Harminc botütés

Írta: YGergely

Verőfényes őszi napon egy parkban ülve olvastam. Két középkorú asszony közeledett lassúdad járással. A Térítők nehézkesen kezdték, mint Kafka udvariaskodó hóhérai. „Látjuk, újságot olvas, bizony sok rosszat ír az újság manapság, de nekünk jó hírünk van…” – így valahogy.

Az egykönyvű, vakhitű fanatikusok zsigeri haragra gerjesztenek. „Hány könyvet tetszett olvasni?”- kérdem felbőszülve.

„Azért nem hisz, mert nem akar hinni”, vágja ki a tromfot az idősebbik nő. Nem a Biblia olvasására kellene tehát buzdítaniuk, mint teszik, hiszen a Bibliát olvasom, és lám, mégsem hiszek, hanem ezt kellene ismételniük: „Higgyen … higgyen.”

A hatvanas évek közepén egy bölcsészkaron kiadott sokszorosított folyóirat, a Tiszta szívvel ügyében vizsgálatot rendeltek el. A tárgyaláson részt vett egy hírhedten szűk látókörű marxista filozófiatanár is. Kevéssé érdekelték a tények, a részletek. Már mentünk kifelé, amikor gyorsan az ajtóhoz sietett. Mindannyiunknak kezet nyújtott. „Legyenek marxisták … legyenek marxisták.”

A térítők nem látják, hogy az ellenkező hatást érik el?

Buñuel általában maró gúnnyal emlegette a tudományt és annak képviselőit, és persze pofonra lendült a keze. Egyetlen kivétel a pszichiátria és a freudizmus volt. Haragosan, sőt káromkodva utasította el azt is, hogy az afrikai vagy a távol-keleti vallásokkal vagy művészetekkel foglalkozzon.

Ezen viszont én dühödök fel – nemcsak, mert többre becsülöm a nyitottabb szellemi horizontot, hanem mert az általam nagyra becsült Buñuel életműve is gazdagodhatott volna a nem európai vallási hiedelmek inspirációjával, ahogy Eisenstein képi világa is gazdagodott a japán és prekolumbuszi kultúrák révén. Vajon Buñuel mit szólt volna Erich Fromm előadásához, mely a zen-buddhizmus és az európai pszichiátria paradox rokon vonásait vizsgálta? Talán vállat von, talán ismét pofonra lendül a keze.

A leghíresebb japán zen mester mondását idézem, lesznek, akikből derűt, lesznek, akikből dühöt vált ki:

„Harminc botütés annak, akinek van mondanivalója; harminc botütés annak, akinek nincs mondanivalója.”

Paul Klee: Comedy