Írta: Inkabringa
Ma reggel ott, ahol épp most vagyok, az ország keleti végén, sűrű, nagy pelyhekben órákig esett a hó. Belepett mindent. Mintha csak január lenne. Délutánra elolvadt a hó, eső és sár vette át a helyét. Milyen könnyen változik a természet, mennyire könnyen meg tudja oldani a fagyból az olvadást. Mikor lesz erre képes az emberiség?
Nem tudunk másról beszélni, mint a szomszédunkban levő Ukrajna megtámadásáról, és nem érdemes semmi mást tenni, mint az ott élőknek segíteni. Senki ne higgye, az kevés, amit ő tud tenni, és inkább bele sem kezd. Tényleg és igazán minden segítség kincset ér. ITT lehet tájékozódni a segítség formáiról.
A civil szervezetek újra és újra bizonyítják, hogy az egyik legjobb dolog, ami ezzel a társadalommal 1989 után történt, az ő megjelenésük. A civil öntudat, a civil kurázsi, az elfogulatlan egymás felé fordulás, a társadalom – nem létezőnek hitt – kötőanyagának megtalálása: ez az ő érdemük. Az állampolgári tetterő a szolgalelkűség és közöny helyett. A civilek szervezettek, kreatívak, hatékonyak, befogadók és elkötelezettek. Ilyenkor azt érzem, van még méltóság, szív és ész ebben az országban. Az a politikus, aki a civil szervezetek ellen fordul, valójában az állampolgárok ellen fordul. Aki lesajnálja a civilekben rejlő energiát, saját tehetetlenségét bizonygatja flegmán.
Nem győzöm idézni Václav Havelnek a civil társadalom jelentőségéről írt gondolatait. "A civil társadalom a demokrácia legszilárdabb alapja. (...) A politikai pártok és a politikai intézmények kiszikkadnak a sokrétűen strukturált civil társadalom éltető nedve nélkül, elveszítik kezdeményezőképességüket, végül politikai profik begyöpösödött, zárt csoportjává silányulnak. (...) Minden eddiginél fontosabb azonban, hogy a civil társadalom öntudatra ébreszti az embereket."
Kis hazánkban különösen fontos lenne megszívlelni ezeket a mondatokat, mert itt még mindig a felfelé pislogó parancsteljesítők és a felelőtlen okoskodók vannak többségben. Egyik sem segít egy normálisabb társadalom elérésében meg már unalmas is.
Persze tudom, mert mindenféle emberrel találkozom országszerte, hogy sokan elzárkózók és befelé fordulók, a maguk dolgával törődők, meg a hatalmi felszólításra, a fentről jövő parancsra/engedélyre várók. A szolgalelkűség és az önállóság, az aktivitás és a belenyugvás kavarog e honban. Most, ebben a nehéz helyzetben megint a tetterő és a szolidaritás kerekedett felül.
Én ezután hétköznapi emberekről neveznék el utcákat, akik tettek-vettek másokért, egymásért, egy jobb életért. Olyan sokan vannak. Rengeteg utcának nevet adhatnának. A politikusnak pedig az állampolgárok előtt kell felelnie a tetteiért. Legalábbis így kellene lennie. Meg úgy, hogy akiben a beteges becsvágy első jeleit felfedezik, örök életre tanácsolják el a politikusi pályától.
 |
| Kép: Tommy Ingberg |
Eddig csak thrillerben és sci-fiben láttam ilyet, amikor egy bezárt helyen, világtól elzárt veszélyes területen küzdenek a szabadulásért emberek, akiket csak kívülről, távolról tudnak mások segíteni. Most Ukrajnáért összefogott a világ. Mindenki a maga szintjén segít nekik. Olybá tűnik, hogy a 20. századi agresszió eszközei csapnak össze a 21. századi béketeremtés eszközeivel.
Bámulatos és tiszteletreméltó az ukrán nép bátorsága, elszántsága és szabadságvágya. Borzalmas a szenvedése. Küzdenek azért, amiről azt hitte botoran a 21. század Európája, már nem is kell küzdeni. Ha eddig megfoghatatlan, távoli történet volt a függetlenségért és szabad önrendelkezésért küzdő márciusi ifjak harca, most, az ukrán nép küzdelmét látva, kézzelfogható, valóságos tapasztalattá válik. Nem tudom, mi jön még, nem tudom, hol a vége, milyen kanyarok állnak még előttünk.
De aki látta az elmúlt hetekben az Ukrajnából menekült kisgyerekek riadt és fáradt tekintetét, nem fogja feladni a küzdést egy épeszűbb világért. A buta felnőttek már megint mindent elronthatnak. De mindent meg is oldhatnak. Még nem tudni, merre indulunk. Csak mindig figyeljünk a hétköznapi állampolgárokra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése