Keresés ebben a blogban

2014. augusztus 31., vasárnap

Déry Tibor purgatóriuma

Írta: YGergely



Bár a sajtó nem adott hírt róla, Déry Tibort 1957 nagyszombaton, április huszadikán letartóztatták. Három évvel később szabadult.
Úgy esett, hogy épp e három év alatt olvastam el összes addig megjelent könyvét. Függetlenül a gimnáziumi tananyagtól. Éles, kínzó, közvetlen hatást tett rám a Befejezetlen mondat.
Déry ma nem divatos író. „Purgatóriumba került” – miként a francia kifejezés tartja az írók halála utáni néhány évről, amikor csendesen, de hosszú időkre eldől, mekkora az igazi súlyuk.
Déryé mindenképpen nagyobb, mint ez a hosszúra nyúlt purgatórium ígéri. 
 1918-as emlékeiről ezt olvassuk a „börtönmemoárban”: „Egy tengerészküldöttség járván valamelyik miniszternél, az egyik közülük a miniszternek arra a kérdésére, tudják-e, hogy miért lázadtak fel, rekedt, mély hangján azt felelte: »a tengerész nem kérdi, miért, a tengerész az lázad.«
Tán akkor határoztam el, hogy egykor megírandó nagy regényemnek a luciferi mondás lesz a mottója: non serviam.
Déry véghezvitte ezt az elhatározását: ifjúkori, szürrealista jellegű költészete és kisregényei is e mottó jegyében születtek, és a Befejezetlen mondat is.
Erkölcsi üzenete érintetlenül erős marad akárhányadik olvasatra: „Változtasd meg élted!”

Legszemélyesebb, de idekívánkozó, furcsa fénytörésű, Déryhez kapcsolódó emlékem nem az a villanásnyi idő, mikor kisiskolásként állva amaz október 23-án a Bem-szobornál, már a mozdíthatatlanul sűrű tömegben eléje sodródtam, s ő a szobortalapzathoz törve elakadt a sűrűben – hanem barátom esete.
Legjobb barátom volt általános iskola óta, még az egyetem alatt is egy ideig. 1960 áprilisában adtam neki kölcsön egy – persze ’56 előtt kiadott – Befejezetlen mondatot. Az író épp akkor szabadult.

Este, barátom pártfőiskolán tanító anyja magából kikelve, hisztérikusan megtiltotta fiának, hogy egy „áruló” könyvét olvassa, majd a dühroham hevében egy felkapott késsel megsebezte a vaskos regényt védekezésül maga elé emelő barátom kezét.
Az élet persze utánozza a művészetet: a fiú, miként Parcen Nagy Lőrinc is tette, elköltözött otthonról, s mindenfajta – emberi, politikai – kapcsot, közösséget jó ideig megszakított szüleivel.

Amikor a Képzelt riport nézőtere dübörgött a vastapsoktól, a hetvenes évek közepe táján, barátom már Londonban élt.

Mindketten elfeledtük az „élő” Déryt. Vagy épp fordítva? Csak a valódi, a halhatatlan Déry élt tovább bennünk? Bennem él ma is.

Most sem igazán a művekről szól ez az emlékezés, hanem valamiről, ami olykor fontosabb még a műveknél is: hatásukról, az ember életébe is beleavatkozó sugárzásukról.

Ítélet nincs.




2014. augusztus 27., szerda

Egy Kopernikuszról – Franz Boas

Írta: Inkabringa



Általánosan elterjedt szemléletmód, mely az emberi kultúrákat, társadalmakat, közösségeket és egyéneket egyenrangúnak tekinti. Napjainkban ez számít kultúremberhez illő viselkedésnek.

Ha valaki most azt mondja, hogy ő mást sem tesz, csak így gondolkodik, az először is mélyen nézzen magába, hogy tényleg így van-e, másrészt jusson eszébe, hogy nem volt ez mindig ilyen természetes.

Az emberek közötti egyenlőség eszméje (nemre, bőrszínre, származásra, világnézetre való tekintet nélkül) nagyon is új keletű, ezért törékeny. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát 1948-ban fogadta el az ENSZ. Történelmi léptékkel mérve ez semmicske kis idő. Nem is úgy néz ki még a világ, hogy ez a látásmód igazgatná.

Abban, hogy manapság mégis sokaknak ez már természetes szemléletmódja és egyben igénye lett, elévülhetetlen érdemei vannak egy német származású amerikai tudósnak.

Úgy hívták, hogy Franz Boas.


Németországban végezte egyetemi tanulmányait. Fizikus lett és geográfus, 1881-ben doktorált. Disszertációjának témája a víz színének változásai. Remek kutatásnak tűnik, ülni a tengerparton és nézni a fény játékát a hullámokon. Nyilván ő ezt azért továbbgondolta.

Ámde Heidelbergben nagy kedvvel hallgatott előadásokat Kant filozófiájáról is. Ez lett később a kopernikuszi fordulat egyik alapköve.

De tanult pszichológiát, matematikát, nyelvészetet és remekül zongorázott. Habzsolta a világot.

Csak azért nem lett belőle nagy természettudós, mert rögtön az első tengervíz-vizsgáló expedícióján rájött, hogy az emberek sokkal jobban érdeklik.

A Csendes-óceán arktikus területén, a Baffin-szigeten, egy évet töltött szélsőséges időjárási viszonyok közepette az inuitoknál.


Igazi barátsággal vált el tőlük és innen már nem volt visszaút a fizikához.
Lenyűgözte az alkalmazkodóképességük, ahogy a viselhetetlen természeti viszonyok között éltek, élelmet szereztek, ünnepeltek, társadalmat szerveztek, használati eszközöket, sőt művészetet hoztak létre. Rájött, hogy amit otthon hallott ezekről a „vadakról”, abból egy szó sem igaz.


A legenda szerint a szigeten egyetlen könyv volt vele, ezt tanulmányozta üres óráiban a mínusz negyven fokban. Ez a könyv Kant A tiszta ész kritikája című műve volt.

A világtól (a saját kultúrájától) elzártan, egy idegen közösségben élve, Kant sorait morzsolgatva elindult azon az úton, ami az etnográfia kopernikuszi fordulatához vezetett.


Ennek lényege, hogy az emberi kultúrákat kizárólag saját törvényeik szerint lehet megvizsgálni. Bevezette a kulturális relativizmus fogalmát, hangsúlyozva, hogy minden kultúra egyenrangú, és a csak rá jellemző belső törvényszerűségek alapján fejlődik, alakul.

Ezt ellentétbe szokták állítani az etnocentrizmus fogalmával, mely a saját kultúra törvényszerűségei alapján ítéli meg a tőle eltérő kultúrákat is.

Manapság már sokaknak természetes a kulturális relativista felfogás, de jól tudjuk, hogy számosan etnocentrista beállítottságúak. Sőt, azt is beláthatjuk, hogy mindenkiben munkál mindkét megközelítés. Kérdés, hogy melyiknek enged nagyobb teret.

A 19. század végén azonban ez a szemléletmód robajos változást hozott. Korábban ugyanis a darwini tanokat az emberi társadalmakra alkalmazó kulturális evolúció elmélete volt divatban.


Az alapvető eltérés a két felfogás között, hogy a kulturális evolúció általánosít, univerzális törvényszerűségeket állapít meg és tisztán elméleti.
Boas felfogása (hála az inuitoknak és Kantnak) jelentős mértékben a tapasztalatra alapoz, és a vizsgált kultúra sajátosságaiból kiindulva von le következtetéseket.

Boas felismerte, hogy az emberi kultúrákat nem lehet természettudományos módszerekkel vizsgálni. Egyszerűen azért, mert az ember ahány annyiféle, nem mindig azt mondja és teszi, amit a logika szabályai szerint kellene, sőt gyakran nem azt mondja, amit gondol.
Türelem, empátia, állandó értelmezés – nincs más kulcs hozzá.

A kulturális evolúció elmélete szerint a fehér civilizáció a csúcsa a kultúrának, és a „vadembernek” vagy „primitívnek” nevezett közösségek jóval alacsonyabb fejlettségi szinten állnak. Nehezen hiszem el, ha valaki azt mondja, nem ismer olyat, aki ne hangoztatna manapság is efféléket.


Ez bizony egy nagyon szerethető és önkényeztető elmélet, így aztán érthető, hogy Boas homlokegyenest ellenkező megközelítése végtelen felháborodást keltett. Ez a háborgás, tudományos és tudománytalan körökből - olykor meglehetős durva módon - végigkísérte aztán az életét.

Például 1933-ban Németországban a náci párt aktivistái elégették könyveit (amihez hozzájárult persze Boas zsidó származása is). A Kultúra és rassz című könyve 1911-es megjelenése óta folyamatosan méregbe gurítja a rasszizmus híveit.


Boas letelepedett az USA-ban és itt mélyült el igazán az etnográfia tudományában. Dolgozott múzeumban, majd egyetemen tanított, hosszú évtizedeket a Columbia Egyetemen.

Tanárnak állítólag csapnivaló volt, legalábbis ahhoz, hogy derék, egyenletes középszert neveljen. Tanítványainak nagy része egyáltalán nem tudta követni előadásait, Boas magától értetődőnek vette, hogy azokat az indián nyelveket, amiből példáit hozta, mindenki beszéli, vagy legalábbis törekszik rá. Elvégre azért mentek oda. 


Volt azonban néhány hallgatója, aki minden szavát értette. Ők lettek a kulturális antropológia klasszikus nagy nemzedéke: Ruth Benedict, Margaret Mead, Edward Sapir, Alfred Kroeber és mások. Érdemes beleolvasni az ő műveikbe is.

Franz Boas tanításának legfőbb lényege a résztvevő megfigyelésen alapuló terepmunka. Oda kell menni, és odafigyelni arra, amit mondanak. Nem szabad a saját kultúra karosszékéből agyalmányokat csiholni. Az ilyesmi ugyanis könnyen félreértést okoz, és ha a félreértés meggyőződéssé válik, az katasztrófához vezet.

Tanítványaitól kíváncsiságot, nyitottságot és az adott kultúra holisztikus vizsgálatát követelte meg: család, társadalmi berendezkedés, gazdaság, művészet stb. Csak így együtt lehet képet kapni egy általunk ismeretlen, netán merőben szokatlan kultúra megértéséhez.

Mert megérteni kell és nem megítélni. Ehhez kellett kiszállni a karosszékből.


Hatszáz tanulmányt, máig fontos könyveket írt a főként a kwakiutl indiánok között végzett kutatásairól. Az elsők között kezdte el firtatni az addig mélységesen lenézett „primitív művészet” jelentőségét és értékeit.


Nagy összegző, elméletet és rendszert felállító könyv azonban nem került ki a kezéből. Ezt többen nehezményezték - ahogy minden egyes mondatát újra és újra átgondolják (az antropológusok híresen kritikus társaság) - elvégre egy iskolaalapítótól ez mégis csak elvárható lenne. Mert ő az volt. Nagy elméleti összegzés nélkül is.
Kant filozófiáját átültette a gyakorlatba. Nem kis teljesítmény.

Franz Boas az emberi kultúrák tanulmányozásában kopernikuszi fordulatot vitt végbe. Az emberek közötti egyenlőség eszméje sokat köszönhet neki. 
Úgy „mellesleg” pedig - az inuitok barátságának köszönhetően - megalapozta a modern kulturális antropológiát.
Ő az atyamester.






2014. augusztus 25., hétfő

Balkáni anzix – Nikola Parov

Írta: Inkabringa



Kétféle viselkedésmód tud kiábrándítani: ha a népzenére nacionalista-soviniszta maradiságként tekintenek, és ennek ellentéteként, ha a népzenét az agresszív korlátoltságig menő nemzetféltés díszpintyeként használják.
Lett légyen szó bármely nép zenéjéről.

Mindkét beállítottságra van, volt és lesz is példa bőven kis hazánkban. Ékesen bizonyítja ez is, hogy a nagy mellénnyel hangoztatott „Kodály és Bartók országa” jelzőnek semmi alapja nincs. Rájuk figyelnek a legkevésbé.

Maximum addig juthat el egy nebuló, hogy álmából felébresztve is el tudja szolmizálni a Házunk előtt kedves édesanyámat, de a végtelen gazdagságú folklórkincsünk sokféle gyökeréről, a környező népekkel való üdvösen pezsdítő kölcsönhatásról mit sem tud. Sőt titkolózás, agyonhallgatás, tendenciózusan rafinált félremagyarázás lengi körül e témát. Bár mindig akadnak a tudásnak elkötelezett pedagógusok.

Tehát vagy elutasítják a népzenét, mondván akadályozója a világpolgárrá válásnak, vagy a más népeket lenéző nemzeti dölyfösséghez használják. Ez nem most kezdődött, pedig kártékonyan szemellenzős mindkét nézet.

Bartók a maga szigorú tudományos hozzáállásával és erkölcsi tartásával küzdött a fals eszmék ellen. Ki is kapott érte. Mai korunkból nézve olybá tűnik néha: sziszifuszi küzdelem volt.
Példának okáért mindenki ismeri Kőműves Kelemen balladáját, néhányan még a 19. századi Vadrózsapörről is hallottak, románok és magyarok az eredetforrásról veszekedtek. További népek nem szálltak be a parttalan vitába, pedig ez a ballada mindenhol feltűnik. Éneklik a bolgár változatát, és szépirodalmi párhuzamként mellétehetem az albán Ismail Kadare A háromlyukú híd című regényét is.

A lényeg minden variációban ugyanaz és teljesen mindegy, hogy melyik nép kezdte, bár jóval ősibb gyökerei lehetnek. Azért, hogy a vár, vagy a híd álljon, emberáldozatra van szükség. Természetesen kivétel nélkül egy nőt áldoznak fel. Ahogy egy koncerten Herczku Ági megjegyezte, a nők elmondhatják, hogy rájuk épül minden, a férfiak meg, hogy asszony kell a házba.
Amíg nem lesz valódi folklórismeret az országban, addig érdemes olyan zenészek koncertjeire járni, akik mélységéig ismerik a folklórkincset, ezért régóta tudják és hirdetik a zene ún. határtalanságát.

Ilyen „szabadegyetem” jellege van Nikola Parov koncertjeinek is.
Ironikus, józan belátáson alapuló széljegyzeteit hallgatni olyan, mint mikor egy fülledt és robbanásig feszült szobában végre kitárják az ajtót-ablakot és friss szellő árad be. Aki érzi ezt a feszültségbe fülledt klausztrofóbiát honi viszonyaink közepette, s légszomja van tőle, gyógyírként járjon például Nikola Parov koncertre.
Nikola Parov bolgár származású, gyerekkora óta Magyarországon él. Évtizedekkel ezelőtt megalapította a Zsarátnok együttest, és azóta a délszláv, avagy balkáni népzene avatott előadója. Bejárta és végigzenélte a világot, nyitottsága határtalan.

Neki nem probléma, hogy a délszláv dallamokat svéd népi hangszerrel adja elő. Nem fércel össze olyat, ami nem illik össze, de tévedhetetlenül ráakad a korábban észre nem vett párhuzamokra. Mondhatnánk, hogy koncertjein balkáni állapotok uralkodnak, de nem olyan módon, ahogy ez a szókapcsolat a betonba öntött köztudatba bevonult.

A Balkán mindig is puskaporos hordója volt Európának. Sosem lehet tudni, hogy a következő mozdulatukban ölnek vagy ölelnek. „Néha úgy tűnt nekem, sehol máshol nem mutatkozik meg jobban az emberek magabiztossága vagy kishitűsége, vakmerősége vagy gyávasága” – írta Ismail Kadare.
Sommásan elintézhetjük a történelmi okokkal. Tévedtek és nem tanultak belőle. Szenvedtek és bosszút álltak. Elbuktak és leszegett fejjel rohantak az újabb szakadékba. Kis népeknek betegsége az ilyesmi.

A napi politikai dagonyából ezt a térséget is a zenéje emeli ki. Sodró, energikus, eksztatikus és mégis érzékeny. Nikola Parov és zenésztársai ismerik és átérzik ennek a zenének minden bugyrát. A koncertjeik olyan perzselők, hogy még a Marson is melegedhetnek a tüzénél.
 
Felvonultatják a Balkán és a Kárpát-medence hangszerarzenálját, sőt még azon is túl. Vegyítik a dallamokat, zenei dialektusokat, hangszereket. Vadóc lelkemnek néhol túlzásnak tűnnek érzelmesebb szerzeményeik, de a titkos szeretőről szóló Ha te tudnád... minden kétséget kizáróan gyöngyszem, s talán eddigi legnagyobb "slágerük". Olyannak is kell lenni.

Továbbra is állítom, hogy a zene (bármilyen műfajú is legyen) az egyetlen módja annak, hogy a háborúk, gyilkolások, gáncsolások, egymást leigázások ellenére az emberiség még tükörbe tudjon nézni.




2014. augusztus 23., szombat

Esőben bringázás

Írta: Inkabringa


A bringások ezen a nyáron gyakran bőrig áztak. Ez ellen lehet védekezni, vízhatlan rétegeket magunkra húzni, de mégis mindig az eső győz.

Ha meghallom a sikító fékeket egy bringán, máris nyugtázom, valaki esőben pedálozott.
Fotó: Herbert List
Esőben bringázás közben arról mélázom, hogy milyen jó is lenne egy olyan ablaktörlő szerkezet a bringás orcák elé is, mint amilyen az autókban van.

Ha még jobban magával ragad az ábrándozás, akkor a bokszolókra gondolok, akiknek arcát törölközővel dörzsölik át a szünetben. Lehet, hogy péppé verik, de egy zivatar kellős közepén egy bringás mégis csak sóváran eped a bokszolóknak kijáró száraz rongydarabért.

Bringás arcunkra ömlik az esőlé. Sokszor dézsából. Hideg, a viharos szél miatt szinte szúrós. Úgy érezni, hogy befolyik a szemünkbe.

Egy könnyű nyári zápor, frissítő langyos eső nem téma egy bringás számára. Menetszélben száradunk.

Viharos orkán közben azonban sokszor kapunk hideg széllel jeges esőt a nyakunkba.

Ilyenkor elgémberednek az ujjak, fáznak a lábak, áznak az orcák. Vagy megállunk és akkor kezdünk el dideregni, vagy már menet közben olyan hideg zuhanyt kapunk, hogy vacogva tekerjük a bringát. Néha már azt sem tudjuk hova indultunk, csak az egybefüggő sár- és esőfüggönyből akarunk szabadulni.
Fotó: Brassai
Egy igazi égszakadásba beletekerve többnyire nem is látunk mást, csak egy szürke ködfoltot, amiben evickélni próbálunk. Hol van már az a gonggal járó száraz törölköző?

A tomboló vihar, a mennydörgés, villámlás, felhőszakadás kedvelt romantikus toposz. Szemlélése nyilván sokakban indít meg romantikus hevületet. Feltéve, ha biztonságos, zárt helyről csodálhatja a tomboló természetet.
Fotó: Jacques Henri Lartigue
Ámde próbáljon romantikus képzelmeket táplálni a Natura diadaláról, aki egy fémpálcikán két keréken egyensúlyoz az orkánban. Ép elméjű ember nem teker bele direktben egy viharba, de felkészül rá, hogy telibe kaphatja.

Én már számtalanszor bőrig áztam-fáztam a bringán.

Előfordult olyan is, amikor az Írott-kő tetején lepett meg egy hirtelen-váratlan vihar. Szerpentin úton gurultam lefelé, sötétségben, tomboló szélben, villámlásban, mennydörgésben, zúgva zuhogó esőben.

Egyáltalán nem érdekelt a romantikus természetdúlás szépsége, pláne nem a hősi póz, csak az, hogy tudjam tartani a kanyarokat, hogy ne gyorsuljak fel túlzottan a síkos úton, hogy dacoljak az orkán erejű széllel, hogy ne csapjon agyon a villám. Leértem épségben, minden esővédő ellenére csuromvizesen. A kezem begörcsölt a folyamatos fékezéstől és az inam is remegett. Egy régi kedves gyergyói barátunk szavaival élve végig azt éreztem: „Bé vagyok tojva.”
Fotó: Nádas Péter
Romantikus pátosz nincs a viharban bringázásban, mert olyan kiszolgáltatott közelségben vagyunk Gaiahoz, hogy csak meg- és túlélni tudjuk, idealizálni nem. Némiképp kelekótyaságnak tartom, ha kerékpárosok hősi emlékművet akarnak faragni a tekergésből.

A bringázásban egyébként is van valami természetes kajlaság, derűs bolondéria. A drótszamaragoláshoz leginkább valamiféle (ön)ironikus vagányság illik. Ebben rejlik a szabadság maligánfoka.





2014. augusztus 18., hétfő

Borges bolyongásai

Írta: YGergely



Életem jó részét az irodalommal töltöttem, s azt hiszem, hogy a boldogság egyik formája az olvasás: a másik, gyengébb formája az írói alkotás, amely az olvasottak emlékének és felejtésének keveréke.
Aligha lehetne más mottót találni José Luis Borges A halhatatlanság című kötetéhez, mely az író öt egyetemi előadását tartalmazza. 

Szerencsére Borges egyáltalán nem volt „egyetemi tanár”. Az egyetemi tanár ugyanis „oktat”, s ennél nemcsak hiábavalóbb foglalatosságot nem tudok elképzelni, de maga a szó is elborzaszt.
Borges olyan lehetett a katedrán, mint saját maga egyik furcsa álma. Tanárként is labirintusok végtelenében bolyongott. 

Soha nem volt képes több emberhez beszélni egyidejűleg” – olvassuk a könyv utószavában. „Csukott szemmel és összekulcsolt kezekkel Hawthornről beszélt. Bevallotta, hogy hangosan gondolkodik, hogy nem szereti az előadásokat, és hogy előzőleg egy pohár konyakkal öntött lelket magába.

Az öt előadás (A könyv; A halhatatlanság; Swedenborg; A krími; Az idő) természetesen Borges állandó nagy témáival foglalkozik: élettel, halállal, álmokkal. 

A kötetnek nem véletlenül záró darabja az időt tárgyaló fejezet. Borges életművének fő, sőt egyetlen témája ez. Óriási olvasottsága (ő mondta: „ott a hazám, ahol a legnagyobb könyvtár van”) nem akadályozza, hogy a hatalmas műveltséganyagot állandóan eredeti és személyes gondolatokkal szembesítse, a könyvtárlabirintusból képzelete labirintusába lépjen át, asszociáljon, eltévedjen, bolyongjon a tudás erdejében. 

Előadása, mint írásainak stílusa is, mérsékelt hangú, nyugodt, látszólag szinte klasszicista. Csak gyakorlott olvasói érzik és tapasztalják, mennyire hajlékony és nem akadémikus ez a beszéddallam.

„Hogy mi az idő? Ha nem kérdezik, tudom. Ha kérdezik, nem tudom” – idézi Szent Ágostont, s természetesen ő maga is elmondhatná ugyanezt. Minden nagy elbeszélése és esszéje az idővel, az örökkévalósággal foglalkozik.

Az idő vagy ciklikus és önmagába visszatérő, vagy nem is létezik. Az idő talán az emberi szellem legérdekesebb találmánya, mondja, némi lelkiismeret-furdalással. Don Quijote mellett Platónt meg egy perzsa eredetű arab mesekönyvet, az Ezeregyéjszakát tartotta a szellem legnagyszerűbb ajándékának, sokak szemében bizonyára nem is tekinthető bűntelennek.

Nem vagyok Borges rajongója, de lenyűgöz, ahogyan az emberi létezés legnagyobb rejtélyeként rálelt az Idő megfejthetetlen enigmájára, és istenkísértő daccal – a klasszikus európai elbeszélés, a keleti meseszövés, meg az avantgárd eszközeit és módszereit egybeötvözve a költészet s a filozofikus esszé páratlan egybefonásával – viaskodik az Idővel.


Platón azt mondta, az idő az örökkévalóság mozgó képe” – írja egy helyütt. Rendkívüli és megkapó egyszerűséggel tud filozófiai kérdéseket feltenni, ezért jobb olvasmány, mint maguk a filozófusok.

Borges mély és végtelenül sok titkú világa számomra sok-sok filozófust helyettesít. Mindig viszolyogtam az olyan filozófusoktól, akik nem tudják csupasz vagy szőrösen pőre gondolataikat emberi szavakba öltöztetni. Borgesnél – aki minden filozófiát ismert – nem válik el intellektuális játék, álom és „létkérdés”. 

Némiképp az erkölcsfilozófiát is az Ezeregyéjszaka hökkentő izgalmaival felöltöztető Füst Milánt idézi fel, aki jóval a Hábi Szádi megírása előtt, még fiatalon, első találkozásukkor dühös iróniával azt mondta a félelmetes szerkesztőnek, Osvát Ernőnek: „Sem verset, sem prózát írni nem szeretek, és talán nem is tudok. De gondolkodni, azt szeretek és tudok.





2014. augusztus 16., szombat

Egy ókori görög, aki portugál volt – José Saramago

Írta: Inkabringa



A napokban láttam egy beszélgetést Esterházy Péterrel, ahol szellemes rezignációval konstatálta, kiment a divatból az irodalmi szövegek olvasása. Ennél persze sokkal árnyaltabban vázolta a helyzetet, de a szikár tény akkor is ez marad.

Mostanság a betűk összeolvasásának igénye egyrészt a headline, képaláírás, egymondatos komment terjedelmére szorítkozik, másrészt vaskos könyvek olvasásába merült embereket látni. Fikciót olvasnak, váratlanul és pergőn következő cselekvések sorozatát. Ez lehet krimi, horror, romantikus, vagy vámpíros-romantikus, ami már all in one. Hat-nyolcszáz oldalon át.

Egyre inkább azt érzem, igazi hőstett minden tisztán szépirodalmi lap fenntartása manapság.
Egyszer valaki hevülten mesélte nekem, hogy mennyi minden történt már az épp olvasott vámpíros-romantikusban, pedig még csak a felénél tart. Egy ilyen fordulatokban gazdag könyvben burjánzanak az izgalmak. Látványos és cselekménydús, lenyűgöző szépségű vagy pokolian rút szereplőkkel telt.

Ezen könyveknek ékes ellenpéldája José Saramago tollából a Lisszabon ostromának históriája. Lakonikus egyszerűséggel összefoglalható: egy könyvkiadó korrektora a javítandó könyv szövegébe beleír egy ’nem’ szót. Majd egymásba szeretnek főnöknőjével. Közben Lisszabont visszafoglalják a móroktól. Nagyjából ennyi.
Esélye sincs a vámpírokkal versenyezni. A szereplők teljesen köznapiak, az életük csupa hétköznap.

Saramago további hendikepje a hosszú mondatok, a központozás hiánya, a végtelenül áradó elbeszélőmód. Aki már néhány sor után belefárad az olvasásba, nehezen tűri, hogy még nem ért a mondat végére.

De most nem is Saramago írásművészete a fontos. Nobel-díjas portugál író volt. Kész. Utána lehet nézni a interneten.
José Saramago
Inkább őt magát, vagyis a könyveit kell olvasni. Egyiket a másik után. Egyszerűen csak az olvasás gyönyörűségéért.

Az olvasás ugyanis nem csupán betűk egybefogása, hanem egy gondolkodásmód. Elmélyült, meditatív, szemlélődő, elemző folyamat. Figyelemre, empátiára, folyamatos értelmezésre tanít.
Ki kell lépnünk önmagunk gondolataiból, hogy a mások által megírt sorokat olvasva mélyebbre juthassunk önmagunkban. Tessék kibújni saját magunk burkából és más fejével gondolkodni kicsit.
Ez a nagyszerű játék megy ki a divatból?

Saramago ehhez a gondolati kalandtúrához tökéletes útvezető. Fantázia, csoda, mágikus fordulat az ő könyveiben is van. De nem ez a lényege.

Én már a 21. században  váltam olvasójává, és mind közönségesen mondhatnám, hogy belezúgtam. Magával ragadott. Aztán sorra vettem a könyveit, és bár ez a különös elragadtatottság hullámzóvá vált, de a bizalommal belefeledkezés örökre megmarad.
Saramago legnagyobb titka számomra, hogy a 20. századból a 21. századba lépve is úgy tudott (sőt mert!) gondolkodni a világról, mint egy ókori görög filozófus: fesztelenül, szabadon, semmilyen korlátot, semmilyen tekintélyt nem tűrve. Bámulatra méltó.

Elvesztettük ezt a képességünket a kényelemért cserébe. Elfelejtettünk szabadon gondolkodni, a sablonokból kinézni, a dolgokat másként is látni, mint ahogy késztermékként ránk tukmálják. Ezt csinálták a görög bölcselők: gondolkodtak és befogadtak - korlátlanul.
Sosem voltunk ennyire ketrecbe zártak, mint most. Annak ellenére, hogy a technikai civilizációnk, a materiális komfortunk eget ostromló. Ám a gondolataink, az ízlésünk, a véleményünk szigorú keretek közé szorított. Itt már nincs helye az ókori bölcselők szellemi csapongásának, tág horizontjának.
Trendek, eszmék, világnézetek, gondolati sémák mellett kell letenni a voksot – intellektuális és kommerciális ketrec.

„…milyen hatalmas méreteket ölthet a kíváncsiság hiánya és a gondolkodás restsége bármely tekintélyt parancsoló kijelentés hallatán…” – írta a Lisszabon ostromának históriájában.

Saramago is küzdött ezzel a ketreccel az életében, de a könyveiben nyoma sincs ennek. A szellemi szárnyalás élményét adja meg olvasóinak: másként nézni a világra, mint ahogy elénk teszik, vagy elvárják. Mintha először látnánk a világot, konvenciók, tabuk, szent tehenek nélkül. A művei sors- és történelemvariációk. Felszabadító.
Saramago szöszöl, körbejár, van türelme. Micsoda luxus ez manapság. Saját életében is tudta ezt: évekig egy sort sem írt, hatvanévesen vált világhírűvé a Kolostor regényével: Blimunda és Baltasar története a világirodalom legszebb szerelmeinek egyike. Saramago 76 évesen kapott Nobel-díjat. „… sosem léptem elhamarkodottan, de egy percet sem pocsékoltam el belőle” – mondta egy interjúban egyszer.
Milyen egy teljesen megélt élet? Például ilyen.
Égi és földi szerelem. Shakespeare, Goethe, Cervantes, Márquez – a szerelem legendájának krónikásai.  Én Saramagót is a szerelem krónikásai közé sorolom. A Kolostor regényében kiemeli a kommersz fogyasztói sablonokból a szerelmet, megmutatva annak valódi lényegét, a Lisszabon ostromának históriájában pedig a hétköznapokba hozza be a szerelmet. Mindkét esetben messze elkerüli a társadalmi elvárások ketrecét. A szerelem akkor létezik, ha a másikra figyelünk, és közben önmagunk mélyére ásunk. Olyan, mint az elmélyült olvasás.

Azt a szemléletmódot, világlátást, amit Saramago könyvei adnak, már nem lehet csak úgy leemelni a polcról a körülöttünk levő harsány-színes-foszforeszkáló, mindent beárazó világban. Nincs már ott. Hiánycikk. Sőt, állítják, már igény sincs rá. Kontemplatív, az érzelmek mélyére ásó stílusával, a világkorszakok gondolatai közötti kalandozásával nem könnyen fogyasztható a csillogó felszínesség csodálatába feledkezett világnak.
Egy kőtutajnyi embernek biztosan mindig létszükséglete lesz.

A világon minden válaszol, kivárni csak a kérdések korát kell” – írta a Kolostor regényében.
Ókori görögökre jellemző látásmód és mindent egyszerre behabzsolni akaró korunkban igazi anakronizmus.






2014. augusztus 13., szerda

Pirandello futása

Írta: YGergely


Pirandellót megkergették itt valamikor.

Én kétszer futottam méltánylandó gyorsasággal és kitartással Róma utcáin. Egyszer például futottam a Via Giulián, de a másik irányba: nem a Ponte Sisto, nem a magyar Akadémia – hanem az ellenkező vége felé.
Via Giulia
Ebbe az irányba senki nem szokott futni, semmiféle turista, az olaszok meg egyáltalán nem. Ők ugyanis azért nem szoktak, mert ők általában nem futnak siettükben; már a sietés maga illetlenségnek számít, nemhogy a futás.

Én sem szoktam futni, de mert félórás késésben voltam, ezért aztán… Tévesen gondoltam. A Biblioteca dell’Orologioban a félórával azelőttre meghirdetett Pirandello-előadás természetesen el sem kezdődött, és a hivatalos záráskor a könyvtár még tele volt olvasóval.
Biblioteca dell’Orologio
Pirandello-futásom közben gondolkozhatok, sőt kérdezhetek talán.

Miért nincs nagy író a mai Itáliában?

Az olaszban Dante óta az őrületbe hajló és metafizikába fegyelmezett beszédmód teljesen ismeretlen. Holott egy ilyen mű teremtette az olasz nyelvet. Bár kérdés, hogy Dante igazán metafizikus-e? Nekem nem: nekem a vallási gondolkodás illusztrátora. Hogy megutáltathatják az olasz iskolásokkal! A kötelező olvasmányok metafizikája – ez azért képtelenség…
Dante
Ha az etruszkok vagy a görögök győznek ezeken a halmokon, hát most a római a világ legnagyobb irodalma.

A latin népek kultúrája tisztán verbális, kivéve az olaszokét: az viszont nem verbális, hanem dallamos és vizuális. Nincs igazabb közhely annál, hogy a talján géniusz dalol és szobrászkodik.

Dante vadul fegyelmezett szigora után olyan irodalom jön, melynek abszolúte nincs érzéke a metafizika iránt.
Italo Calvino
Pirandello óta egyetlen távlatos író létezik itt, Italo Calvino, aki meg semennyire nem római, annyira sem, mint a szicíliai Pirandello.
Pirandello
Rómában minden van, csak túlvilági spiritualitás nincs, ezért Szent Péternek tényleg heroikusan kétségbeesett gesztusa lett, bukásra ítélt kihívás, hogy ide plántálta, a teljesen alkalmatlan talajba.

A gúnyos fecsegés, a bárdolatlan humor: ez Róma spiritualitása, és akinek ez nem elég, az akár haza is mehetne, ha nem volna itt maga a város, az Elsüllyedt Hajó – mert ez maga az absztrakció, a gnózis, a végtelen spiritualitás.