Keresés ebben a blogban

2019. március 31., vasárnap

Agnes Varda 91

Írta: BikassyGergely


Nagyszerű filmeket hagy hátra a 91. születésnapja előtt néhány héttel meghalt Agnes Varda. (Kicsit bosszant, hogy a legtöbb híradásban 90 évesnek mondják: számoljanak igazabban, hírfogalmazó, pontosabban "hírmásoló urak és hölgyek"!)
Agnes Varda (1928-2019)
A BBC rövid összefoglalójában "a legelső új hullámos filmnek" nevezi az 1955-ös Pointe Courte-ot. Nem jogtalanul: a filmnek nincs elmondható cselekménye, egy férfi és egy nő bolyong a kis dél-francia kikötőfalu kertjeiben és tengerpartján, talán szerelmükről, vagy annak bonyodalmas hátteréről beszélgetnek. Az irodalmias dialógusok kissé szépelgőek. Ez modorosan unalmassá tudna válni, ha nem lenne olyan erős a képi háttér, ha nem a képek vinnék a nézőt, ha nem dokumentárissá ("dokumentarista erővé") válna maga a helyszín. (A film vágója Alain Resnais volt, az ő későbbi főművei szintén az irodalmiasság és a dokumentrizmus egymásnak feszülő vidékein jártak.) Jó kezdés.

Agnes Varda görög származású francia rendező: Belgiumban született. Színházi fotós volt. Hosszú életpályáján ez a hivatásos fotós múlt mindvégig felfedezhető. (Talán tavaly, itt írtunk a nemrég Magyarországon is bemutatott zseniális fotós-filmjéről.) Legszebb korai sikerét, nagy francia és nemzetközi elismerését a Cléo 5-től 7-ig című munkájával aratta. Ez is eléggé hasonlíthatatlan remeklés. Cléo, egy divatos párizsi sláger-énekesnő járkál Párizs belvárosának utcáin, rövid időre taxiba száll, lemezfelvételre megy, orvosi vizsgálatra megy, még jósnőhöz is, mert a vizsgálat eredménye talán súlyos betegséget jelez. Bolyogásai végén, már a belvárostól kicsit távolabb egy nagy párizsi parkban összeismerkedik egy, az algériai háborúba most behívott fiatalemberrel. A halál mindkettejük számára realitás...
A filmben nincs semmiféle borús végzetszerűség, a párizsi utcák hangulata életvidám, bár kaotikus és ideges, a vidámságot időnként különös (gyakran fekete jelmezes) figurák, vagy tárgyak törik meg.

Amikor, később, sikerült megszereznem a film irodalmi forgatókönyvét, benne másodperces pontossággal a helyszínek, a jelenetek ideje és (persze) sorrendje, szinte már ettől  megelevenedett Párizs (példának a 62-es buszt hozom, mely a balpart kultikus helyszínei közelében kanyarog), hősnőnk erre is felszáll. Nem csekélyebb érdekesség a mai nézőnek, hogy személyesen, és nemcsak zenéjével tűnik fel benne - azt hiszem először - Michel Legrand, aki nélkül a francia film nagyon más lett volna. A könyvet forgatva az volt a tervem, hogy pontosan bejárom "Cléo útját", a könyvbeli pontos útirajzot követve, pontosan a megadott nap egyik évfordulóján - és persze végig fotózom. Ezt ugyan nem valósítottam meg, bár még mindig megtehetném. 
Addig is másra, bárkire rábízom: járja be, akár videóval, Cléo - Agnes Varda 1962-es útvonalát.

Nagyon sok filmet rendezett, fikciósat és dokumentumokat, és a kettő leleményes ötvözését. Az egyik említésével fejezem be most: férje és munkatársa, Jacques Demy (Cherbourg-i esernyők, Rochefort-i kisasszonyok, etc.) halála után elkészítette a Nantes-i Jacquot címmel Demy - és vele a francia új hullám - egyik életrajzát. A nouvelle vague-nak ugyan Párizs kitüntetett helyszíne, de azért nem az egyedüli: Nantes legalább annyira - és aki szeretné megismerni, nézze meg Demy és Varda filmjeit. Igazi felfedezés lesz.





2019. március 24., vasárnap

A százéves bringás – Lawrence Ferlinghetti


Írta: Inkabringa


Ezen a gyönyörű, napfényes tavaszi napon egy bámulatos férfiú születési centenáriumát ünnepeljük. Lawrence Ferlinghetti most bizonyára San Franciscóban üldögél otthonában és mosolyogva fogadja a világ hódolatát, mely hódolatot a legmesszebbmenőkig megérdemli.
Lawrence Ferlinghetti
Századik születésnapján a fele- és harmadannyi időseket lepipálva tiszta és felelős gondolkodásról tesz tanúbizonyságot, ahogy egész eddigi életében is inspirálóan, a begyepesedett társadalmi normákat kellőképpen ingerlő módon eredeti gondolkodású volt. Ez bizony 100 évesen is vonzóvá tesz akárkit. Fickándozóan szabad, ámde kontemplatív szellemével egy új életteret teremtett a világban. 

Ferlinghetti a második világháború utáni amerikai kultúrának megkerülhetetlen és ikonikus alakja költőként, íróként, képzőművészként, irodalomtudósként, könyvkiadóként és még sok egyéb módon. Annyi mindennel foglalkozik és oly sok nyitott inspirációt generált, hogy lehetetlen retrospektív áttekintésre vállalkozni egy bejegyzés keretében. 

Ferlinghetti igazi kultúrateremtő hérosz egy kultúratermelő- és fogyasztó világban. Csodálatra méltó.


Sosem volt igazán extrém sem külsejében, sem viselkedésében, pedig a beat korszakban és a hippik idején ez jóformán elvárásnak számított. Ő inkább a következetesen szabad gondolkodásával rombolta az ásatag társadalmi korlátoltságokat. Ha a társadalmak nagyon belekényelmesednek egy életmódba, az korlátoltságokhoz vezet. Ebből következik, hogy Ferlinghetti betörhetetlenül szabad és invenciózus szellemiségére most is nagy szüksége van a világnak.

Életének első negyedszázada nem volt virágoskert, de ő minden pszichológiai előrejelzésre rácáfolva a rákövetkező – eddigi - 75 évét csodává tette. Dickensi gyermekkor után katonaként szolgált a második világháborúban, látta az atomtámadás utáni Nagaszakit. Megjárta a hadak útját, bár semmi kedve nem volt hozzá: elkötelezett szabadgondolkodó és pacifista lett.


A háború után egy párizsi kávéházban doktorit írt a metropoliszról, mint a költészet szimbólumáról. A Sorbonne professzorai előtt ékes francia nyelven megvédte doktoriját, és minden bizonnyal Walt Withman verseiről meg a modern amerikai költészetről sokkal többet tudott, mint a szigorú professzorok. Az irodalomtudományok doktoraként visszatért az USA-ba és letelepedett San Franciscóban, ami az 1950-es évek elején egy konzervatív, provinciális, áporodott város volt. Könyvesboltot és könyvkiadót alapított City Lights néven. Talán nem véletlen, hogy még életében utcát neveztek el róla.


Ferlinghetti visszaemlékezései szerint az 1950-es évek elején San Franciscóban csak egyetlen helyen lehetett croissant-t enni, minden egyforma volt és a másként gondolkodást bűnnek tekintették. A könyvesboltok délután ötkor zártak, hétvégén ki sem nyitottak, nem lehetett leülni könyveket lapozgatni, és mindig megjelent egy szúrós szemű alkalmazott, kérdőre vonva a betérőt, mit akar itt, ha nem vásárol azon nyomban. Ilyen könyvesboltok most is vannak, sőt egyre többen vannak. Legnagyobb bánatunkra.

A City Lights azonban olyan könyvesbolt lett, ami nem csupán piacot csinált a könyveknek, hanem közösséget adott az olvasóknak. A könyv itt nem csupán árucikk, hanem az emberek egymás közötti kommunikációjának eszköze. Micsoda hőstett ez ebben az „egyél-vegyél” világban!


Évekkel ezelőtt Krasznahorkai László is tartott felolvasást a „drága anarchista” könyvesboltjában, ahogy egy interjúban jellemezte Ferlinghettit, és elmondása szerint ott különlegesen tájékozott és érdeklődő olvasókkal találkozott.

Kevésbé adhat okot kis hazánknak a büszkeségre egy másik magyar vonatkozása Ferlinghetti életútjának, amikor is 2012-ben végül úgy döntött, visszautasítja a Magyar PEN Club Janus Pannonius-díját, mert tudomást szerzett róla, hogy a pénzügyi támogatók között van a magyar kormány is, aminek autoriter, a polgári szabadságjogokat korlátozó irányultságát semmilyen módon nem tudja elfogadni.

Ma már történelem, hogy Ferlinghetti adta ki először Allen Ginsberg Üvöltését (1956). Allen Ginsberg 1955. október 6-án olvasta fel az Üvöltést a Six Gallery-ben. Másnap Ferlinghetti levelet írt neki, melyet azzal a sorral kezdett, amivel Walt Withmant  ünnepelte egykoron első kiadója: "Üdvözlöm egy nagy karrier kezdetén." Ferlinghettit e könyv miatt beperelték, meghurcolták, börtönnel fenyegették. Ő elvitte a hátán ezt is, ahogy az egész beatirodalmat és az underground kultúrát. A bírósági per végül egy magas színvonalú irodalmi vitává alakult, és a bíró felmentette a vádak alól. A Coney Island of the Mind című verskötetét számtalan nyelvre lefordították és a világ minden pontján kiadták. A háború utáni költészet vele és általa is lépett egy hatalmasat az új horizontok felé.

Ferlinghetti történelmet csinált. Egy virágzó ellenkultúrát teremtett, akárcsak Rabelais. Kiépítette a 20. század második felének világirodalmi kapcsolati hálóját. Valamennyi kontinens szellemi inspirációját összegyűjtötte könyvesboltjában.

Százévesen most egy olyan korszakban él velünk, ami – sértésnek ne vegye ez a világ – nem képes történelmi lépésváltásra. Talán túl jól él a fogyasztói társadalom embere, túl nagy a kényelme, a világ többi részét meg felőrli a kilátástalan nyomor. Ki tudja miért, de esze ágában sincs az embereknek a változáson gondolkodni. Jelen pillanatban úgy tűnik, a 100 éves Ferlinghetti és a klímaválság megoldását követelő tizenéves iskolások képviselik a jövőért felelős gondolkodást a világban. A két korosztályi véglet. A kettő között pedig a társadalmi sablonokból kilátni nem képes, fogyasztói kultúrába belerekkent nemzedékek.
Ferlinghetti szabad, sablonmentes szellemére bizony nagy szüksége van a mai kornak is.

Változatlanul tiszta és csillogó intellektusú szellemének ékes bizonysága a 99 évesen írt és előadott Trump’s Trojan Horse című verse, és a most márciusban, 100 éves korában megjelent új könyve, a Little Boy.
Nos, hát így kell élni.

Talán kevesen tudják, a Critical Mass, a városi bringások mozgalma, San Franciscóból indult. A 2000-es években hatalmas bringaút-hálózatot épített ki a város, hogy ellensúlyozza az infernálissá vált autós forgalmat („Autogeddon”, ahogy Ferlinghetti nevezi). A bringa gazdag szubkultúrát hozott létre itt is, mint minden nagyvárosban. Szó se róla, San Franciscóban én is szívesen bringáznék. Végigjárnám például az egykor itt élt írók és költők lakóhelyeit összekötő bringa útvonalat. Áttekerni két keréken a Golden Gate hídon emlékezetes pillanata lehet egy bringás életének. 


Irodalmi és kultúrhéroszi teljesítménye mellett Ferlinghetti legbensőségesebb csodálatomat váltja ki azért is, mert elkötelezett bringás, aki kilencven valahány éves koráig biciklizett San Franciscóban. Ez nagyon vagány.

Mi mást is tehetnénk ezen a mai gyönyörű, napfényes tavaszi napon? Tegyünk egy kört a bringánkkal a 100 éves Lawrence Ferlinghetti tiszteletére!







2019. március 18., hétfő

Dervisek tánca


Írta: Inkabringa


A világ összes kultúrájának, eszményének, ideológiájának és vallásának van egy agresszív, hódító, totalitárius, bosszúálló, önző és korlátolt oldala. Azért, mert az emberi természet már csak ilyen. De az emberi természet olyan is, hogy ezen agresszív késztetéseit képes leküzdeni, és nem engedi elhatalmasodni önmagán a pusztító akarnokságot. Nagyjából erről, a nyitottság és korlátoltság, a nagyvonalúság és a revans közötti küzdelemről szól az emberiség története.

Kívülről nézve minden kultúra masszív egységnek tűnhet, békésnek vagy ijesztőnek, de ha vesszük a fáradtságot a megismerésükre, akkor kibomlik ezervéleményű sokszínűségük. Az iszlám kultúrának van egy hajtása, amit szufizmusnak hívnak. Egyszerűen fogalmazva ez az iszlám érzelmi tartálya. A szufizmus a misztika, költészet és spiritualizmus elegye. Központi tanításában mi más is állhatna, mint a béke, a tolerancia és a szeretet. A szufizmust hol betiltották, hol élni hagyták, és ez most is így megy a muzulmán világban. Kiirtani nem lehet, mert olyan misztikus érzelmi többlet és emelkedettség van benne, ami miatt ragaszkodnak hozzá a nép egyszerű gyermekei is.
Dzsalál ad-Dín Rumi
Dzsalál ad-Dín Rumi, a 13. században élt gondolkodó, Masnavi című költeménye mindmáig vetekszik a Korán fontosságával. Rumi talán a legismertebb gondolkodója a szufizmusnak a nyugati világban is. Csodálatos mélységei vannak gondolatainak az istenhívő elragadtatottságon kívül állók számára is. Például az, hogy ha az egész világ hárfája lángban áll, a láthatatlan hangszerek akkor is játszani fognak. Vagy ez is: „Nem tartozom semmilyen valláshoz. Az én vallásom a Szeretet. Minden szív a templomom.” Olybá tűnik, az emberiség legforradalmibb gondolata a szeretet és tolerancia eszménye, ami kivétel nélkül minden korban és minden kultúrában felbukkant. 

A szufi gyakran használt gyűjtőfogalom, pedig az egyiptomi, török, szíriai, indiai és pakisztáni változata semmiképp sem mutat egységes stílust. A nyugati kultúra egyik kommersz vadhajtása, amikor a szufi zenét a szintetizátoros „meditációs zenével” azonosítják. Ha valaki meghallja egy jógaórán, szélsebesen fusson el onnan. Szerencsére tudok üdítő ellenpéldát is mondani, amikor a nyugati jazz, a Kárpát-medence hangszerei és a szufi zenei tradíciók üdvösen keverednek egymással. A Dresch Quartet Prana című szerzeményét a szufi zene ihlette. Tökéletes mestermű. Dresch Mihály mondta: „A prána az isteni energiát jelenti, a szufi zenében pedig a fúvós hangszerek jelképezik az isteni szellemet.”

A szúfizmust kísérő sokféle zene közül most török zenét választok, mert elbűvölt hallgatója vagyok Kudsi Ergüner lemezeinek. Mérhetetlen szerencsénkre már zenélt a magyar közönségnek is. Ergüner török zenészcsalád sarja, az édesapja és a testvére is nemzetközi hírű muzsikus. 2016-ban megkapta az UNESCO „Művészek a békéért” díját (2010-ben Sebestyén Márta volt a díjazott, 2013-ban az idén ismét Magyarországra érkező Marcus Miller). Ergüner hangszere a ney, ami egy egyszerű nádsíp és nagyjából 5000 éve kíséri az embereket. Sokak szerint a lélek hangja. 
Kudsi Ergüner és a ney
Kudsi Ergüner a Mevlevi szúfi zene képviselője. Tudom én, hogy perc-világban élünk, a zene és a szöveg is csak olyan hosszú lehet, hogy végére érjünk mire a lámpa zöldre vált, de én most leszek olyan szemtelen, hogy egy egész koncertfelvételt ajánlok szufi zenével és Kudsi Ergüner ney-játékával. Nem lehet vele betelni és érdemes benne elmerülni. Ergüner és az ötezer éves ney minden nép zenéjével és minden zenei stílussal megtalálja a közös hangot. A zene általában elegánsan megoldja azt, amire a politika, a hatalmi játszmák és az ideológiai vetélkedések nem képesek. Példának okáért én sírva is fakadnék, ha a magyarokat egy kalap alá vennék a kirakatban álló közszereplőikkel és az ő döbbenetes nézeteikkel.

A Mevlevi a törökországi Anatóliában, a fentebb már emlegetett perzsa költő, Rumi követői által alapított dervisrend. Leginkább ismert a kerengő derviseiről. Szerintük az isteni béke megtalálásához a zenén és a táncon át vezet az út. A török köztársaság kikiáltásakor, 1925-ben betiltották a Mevlevi rendet is. A szufizmus misztikus megfoghatatlansága a muszlim fundamentalisták mellett a felvilágosult ráció képviselőit is zavarba hozza. Mára a kerengő dervisek tánca az emberi kultúra szerves részévé vált. Olyan szép, finom zene és mozdulat, hogy misztikus elragadtatottság és isteni révület nélkül is felemelő élmény. 





2019. március 10., vasárnap

Mezzo, Négy évszak, Don Giovanni stb.

Írta: BikassyGergel


Ilyenkor, évszakváltás idején talán még érdekesebb hallgatni Vivaldi Négy évszakját, mint máskor. Sőt, nézni. Nézni, a Mezzón. Többedszer ismétlik mostanában egy japán sztárhegedűs produkciójában. Ha jól látom (mert hallgatva nem dönthetném el) korabeli zeneszerszámokon játsszák.

Remélem, ismétlik még a legutóbbi Don Giovannit is, a 2017-es Aix-en-Provence-i fesztivál zajos sikerét. Engem lenyűgözött. A Négy évszaknál sem merészelném a főhegedűs játékát elemezni, és most sem az énekesek teljesítményét értékelem, ezt meghagyom az Index Fórum "Fidelio" nevű szaktopikjának. Ott általában azok szólnak, gondolom, jogosan, akik nagyon értenek a zenéhez és az operaénekesekhez, a hangokhoz. Miként a magyar sajtó híres/hírhedt Fáy Miklósa, aki kedvvel és élesen, olykor nagyon élesen, mindenesetre, gondolom, mindig nagyon értően ítélkezik, akkor is, amikor véletlenül nincs igaza.

Engem lenyűgözött ez a Don Giovanni, és bevallom, vagy nagyon is vállalom, hogy a rendezést, a színpadi előadást tartom remeklésnek. Az Index-Fórumon egy "értő" azt írja, hogy hallgatta-nézte, és egy ideig azt hitte, hogy a súgó énekel, olyan gyatra volt a Don Giovanni énekese. Lehet, de hisz akkor mércén aluli a fesztivál egész zeneigazgatósága és előzsűrije, válogatása. Méltatlant hívtak meg? Történt már ilyen, nem lehetetlen talán, de azért meggondolandó. Épp a Don Giovanninál lett alacsony a mérce?...

Ha már, halkan, zárójelben jegyzem meg, hogy ennek az előadásnak a Leporellója mind ének-, mind színi tudásával káprázatos, aztán mondanánk, hogy Donna Elvira, meg Donna Anna ("Oh, Donna Anna! - összeomlanak") (Puskin).

Mégsem mondom. Maradok a látványnál. Az a nagyszerű nekem ebben a színi látványban, hogy nincsenek díszletek. Csak egy afféle "üres tér", ahogy valaha Peter Brook kérte, majdnem azt mondom: egy puszta "tatami", (vagy fapadló), és egy nagyobb, meg egy előfüggöny. (Lehet, nincs még az sem, előfüggöny sem.)

Pedig elkelne itt azért valamifajta jelmez és díszlet, hiszen, mint tudjuk, sok benne az átöltözés, a jelmez-parádé, a rejtőzködés, a bujkálás, a bújócska, az álruha. Helyettük mindent csak kis, egyszemélyes függönyökkel old meg az előadás, ezeket maguk a szereplők hordozzák, ha kell. Minden rejtőzködést, minden ravasz bújócskát, váratlan és nagyon várt leleplezést a fénnyel, sötéttel-világossal játszat el a rendező, csakis ezzel, meg színészi leleményekkel.

Kíváncsi lennék a másvilágon túli Peter Brook véleményére. Magam, belemerülve úgy éreztem, hogy a válogatott társaság kiváló színpadi játékot produkál, elképesztő összeszokottsággal, és nagyszerű, egyre feszültebb ritmusban. Kicsit Kovalik Balázs 2006-os Millenáris "Mozart-maratonjára" emlékeztet. A színészek mozgása (mozgatása), a jelenetek megkomponáltsága hihetetlenül professzionális, de nem túlrendezett, és nem mesterkélt. Teret csinálnak a darab játékának és teret csinálnak a zenének. Mintha a zene teremtené meg a saját terét. Ez is valami, sőt, talán ez az igazi...

Megnézem még, akár többször. Például ITT elejétől a végéig.
Kedvcsinálóként íme, a nyitány.



2019. március 1., péntek

Cape Verde karneválja

Írta: Inkabringa


Közeledik a farsang vége, a karneváli időszak csúcspontja. Minden évben megemlékezünk a blogban erről a remek közösségkovácsoló és örömszerző időszakról, a karneválról, más néven farsangról. Sajnos a turistabiznisz már sok helyen átvette a hatalmat a karnevál felett. Hiába, így van ez, ahogy Tandori írta: „agyonhasznodott” világban élünk. Van még azért néhány hely a bolygón, ahol a karnevál őrzi, ami lényege: a civil kurázsi, a civil életkedv vidám és örömteli kibuggyanása. Az előző években mutattunk már amerikai, európai, ázsiai maszkos-zenés-táncos példákat az életigenlésre. Idén menjünk Afrikába.

A Zöld-foki szigetek Afrika és talán a világ legkisebb országai között van. Az afrikai kontinenstől néhány száz kilométerre található az a vulkáni szigetcsoport, amin alig félszáz millió ember él. A Zöld-foki szigetek az embercsoportok évszázados áramlásának és keveredésének messzemenőkig pozitív példája.

Ennek a szép történetnek kegyetlen kezdőpontja volt. A 16. században az addig ember által nem lakott szigetekre a portugál gyarmatosítók Afrikából elhurcolt rabszolgákat telepítettek. Aztán az afrikaiak, meg az őket felügyelő és irányító európaiak egymásba habarodtak, összekeveredtek és ebből lett a kreol népesség. A Zöld-foki szigetek etnikai összetétele olyan tarka, hogy azt bogozni sem érdemes. Ez jól is van így, hisz ez a szlogen örök érvényű: Szeretkezz, ne háborúzz! Kezdetben nem volt aranyélete az itt élőknek, mert a szegénység, a gyarmati elnyomás, a rabszolgaság nem az. Aztán megszabadultak a rabszolgaságtól, majd a gyarmati elnyomástól is, de a szegénység velük maradt. Ettől nehezen szabadulnak, de nincsenek ezzel egyedül a világban.

Ámde ez a kicsinyke ország mégis kiemelkedik az afrikai kontinens polgárháborúkba, törzsi csatározásokba és korrupcióba csúszott országai közül. Békésebb az élet, mint Afrika más pontjain. Pedig nincsenek értékes ásványkincseik, gazdag termőterületeik, ennél fogva munkalehetőségeik sincsenek, nagy az elvándorlás, vizük is alig van, folyton fúj a szél, bár a szigetek csodaszépek. Ki vannak téve a klímaváltozásnak, a világcsődöknek, az emberiség minden rossz döntésének, sokkal inkább, mint mások. Egyszóval annyi bajuk van, hogy ebből kevés is sok. De valahogy e kicsi ország vándorló, egymással keveredő, sokszínű lakói mégis képesek békében megférni egymással és másokkal.

A Zöld-foki szigetek évtizedek óta demokratikus köztársaság és ezt szó szerint kell érteni. A Freedomhouse jelentéseiben sorra kiváló minősítést kapnak (mi bezzeg nem vagyunk az eminensek között). Annak ellenére, hogy nem élnek túlságos anyagi jólétben és nincsenek több évszázados demokratikus hagyományaik, mégis képesek évtizedek óta egy demokratikus berendezkedést működtetni. Ahhoz pedig nem elég az intézményrendszer, ahhoz állampolgári elkötelezettség is kell. Saját példánkon tapasztalhatjuk, mennyire sokat számít ez. Mi hagytuk kicsúszni a kezünk közül. Jó lenne hinni, hogy ebben a kis afrikai országban másfélék az állampolgárok. Persze minden csoda törékeny. Manapság bármikor, bármilyen demokráciáról kiderülhet, hogy csak egy manipulatív kirakat. 
Mindelo
A civil önrendelkezésnek kétségkívül kirobbanó életkedvű példája a karnevál. A Zöld-foki szigetek világhírű énekesnője, Cesaria Evora mondta, hogy ez a karnevál olyan, mint a riói, csak kicsiben. A karnevál fővárosa Mindelo, Sao Vicente szigetének kikötővárosa. Egy negyven ezres városka, nem is mérhető Rio de Janeiróhoz, de a karneválban méltó párja. A riói csillogó világszenzációnak természetes és emberi léptékű párdarabja. Példának okáért itt is van szamba, pergő ritmusokkal, csodás jelmezekkel, vérbő tánccal, egymással versengő karneváli csoportokkal. (Ízelítő ITT látható)

Cape Verde lakóit nem különösebben érinti meg az angolszász popzene, ők a karibi ritmusokat szeretik. Szó se róla, ha szeretünk táncolni, akkor ez kitűnő választás. Márpedig a zöld-fokiak nagyon szeretnek táncolni. Cape Verde karneválja nem oly grandiózus, mint világhírű nagytestvérei, itt a jelmezektől kezdve az utcát és az autókat díszítő girlandokig, a koreográfiáktól az ételekig mindent a helyiek készítenek. Annyira professzionalizálódtak, amennyire kell. A város utcáin és terein vonulnak végig Mindelo tarka jelmezekbe öltözött lakói, a messze földről hazatérő ismerőseik és rokonaik táncoló gyűrűjében. Ez az ő karneváljuk, ahol szeretettel látják a világot – legalábbis, amennyi befér oda belőle. Maguk szervezte, maguk örömére rendezett vidám életigenlő mulatság ez. Elvégre ezért van a karnevál.

Hasonlóság a brazil karneváli hagyományokkal a sárral bekenés vicces ijesztgetése is. Brazília bizonyos helyein valóságos sárfürdőt rendeznek ilyenkor. Mindelo visszafogottabb ennél, a sár (vagy festék) inkább jelzésértékű mókás epizód, a karneváli évődés egyik vicces formája. Zokon senki nem veszi. A zöld-foki karneválnak különleges színfoltja a Mandinga felvonulás. A nyugat-afrikai mandinka népcsoport tiszteletére (sokakat hurcoltak el onnan a gyarmatosítók) nők és férfiak, gyerekek és felnőttek fényes feketére kenik a bőrüket, elrettentő és félelmetes mandinka harcosoknak öltöznek - majd végig bohóckodják és táncolják a karnevált.

Mindelo egyik kerülete Ribeira Bote, ami a Mandinga karnevál központja. Ez kemény gettó. Drog- és alkoholproblémák, munkanélküliség, nyomor. Valahogy mégis, a történelemben időről időre kiálltak magukért, sőt, másokért is. Innen indult például az 1929-es világgazdasági válságot követő súlyos állapotok miatt Ambrosio kapitány éhségmenete a nyomorban élőkért. Ambrosio egyébként nem kapitány volt, hanem ács, egy mesterember, aki megelégelte a maga és sorstársai kiszolgáltatottságát. Jutalma száműzetés lett, de legendája máig él a zöld-fokiak szívében.

A nyomor elzárja az embereket a világtól, láthatatlanok lesznek, ami táptalaja a devianciának. Ebből az önmagába zárt reménytelenségből a világ egyetlen pontján sem lehet kitörni külső támogató közeg segítsége nélkül. Ribeira Bote civil szerveződései a legkülönfélébb módokon próbálják bevonni az itt élőket a világ vérkeringésébe. Ilyen többek között a street art projekt, a Morna Jazz világzenei fesztivál, a Mandinga karnevál. És ilyen a világ számos más pontján is működő közösségi turizmus. Sütnek-főznek, kézműves terméket készítenek, vendégül látják a kirakaton túli világra is kíváncsi turistákat, kölcsönösen tapasztalatokat szereznek egymásról. Ugyanakkor vigyáznak arra, hogy ne váljanak egy arctalan turistaáradatnak kitett gettó-skanzenné. Ezekben a projektekben az ott élők anyagi helyzetének jobbra fordulása mellett legalább olyan fontos a személyes fejlődésük előmozdítása.

Szóval foglalkoztatási ráta ide, világgazdasági helyzet oda, ők nem adják fel. Ami tőlük telik, azt megteszik magukért, még ha a nyomor örvényeivel nehéz is megküzdeni. Várják bizalommal, hogy a világ is megtegye, ami rajta múlik.

Ribeira Bote lakói újévtől kezdve minden vasárnap jelmezbe bújt menetben táncolják végig az utcákat. Képzeljük csak el, ott hosszú hetek óta karnevál van. Bár az igaz, hogy az ottani nélkülözőknek legalább a fagyhaláltól nem kell félniük a téli hónapokban. Na de az is igaz, hogy máshol a jól fűtött lakásokban élők is cselekvésképtelenségbe és gondolattalanságba dermedtek. Ez már a semminek olyan tartománya, amit még Beckett sem tudna megírni.

Mindelo karneváli menete nem a luxusért rajongóké. Nem rejtik véka alá kopottságukat, szegénységüket sem. Végigvonulnak a város nyomorgó és turistacsábítóan szép utcáin is. Lehet, hogy nincsenek közöttük celebek, lehet, hogy a résztvevők nem márkaboltból öltözködnek, sok minden házilagos és barkácsolt, de mégis színes, lenyűgöző és főként fesztelen, bohókás, barátságos és örömteli. Együtt táncolnak szépek és kevésbé szépek, nők és férfiak, fiatalok és idősek, felnőttek és gyerekek, szegények és jómódúak, innen is meg onnan is jöttek. Egymás kedvét kereső őszinte közösségi mulatság ez. Él a karnevál szelleme. Bárcsak megmaradna.