Őszi patchwork – Citátumok 20.

Írta: Inkabringa

A citátumok most patchworkhöz hasonlóan állnak össze. IIyen ez az ősz: nyomasztó és lelkesítő egyszerre. Ha majd egyszer visszagondolok erre az időre, csak átolvasom ezt a patchwork-citátumot, és máris tudni fogom, miként léptünk be 2020 őszébe.

Egy világjárvány kellős közepén vagyunk. A vírustól veszélyeztetett korosztályban szívemhez nagyon közel álló emberek vannak, akiket féltek. Vannak közöttük, akik félnek. És én nem akarom, hogy félniük kelljen. A kirakatban állóktól nem számíthatunk megoldásra, legfeljebb magyarázkodásra, így egymásra kell (kellene) vigyáznunk. 

Alessandro Manzoni a 19. században írta a 17. században játszódó A jegyesek című regényét. Maga a cselekmény romantikus meskete, de a korrajz érdemes a figyelemre a 21. században is. A szerző részletesen ír az 1630-as pestisjárványról. Semmilyen hasonlóság nincs a mostani világjárvány és a pestis között. Egy valami mégis döbbenetes hasonlóságot mutat: az emberi viselkedés járvány idején.

„Mikor ama bizonyos hírek megérkeztek (…) mindenki azt hinné, hogy általános izgalmat támasztottak, hogy a nép kívánta a megfelelő vagy mindegy, akár meg nem felelő óvintézkedéseket, vagy legalábbis valami meddő nyugtalanság ébredt benne. Szó sincs erről; ha az akkori emlékiratok valamiben megegyeznek, ez az a tanúbizonyságuk, hogy mindebből nem történt meg semmi sem. (…) s ha a tereken, a boltokban, a házakban valaki szóba hozta a veszedelmet, vagy pestist emlegetett, hitetlenkedő gúnyolódással vagy haragos megvetéssel vágtak vissza neki.”

 „Időnként hol az egyik, hol a másik városrészben megtámadott egy-egy embert, egy-kettő bele is halt, de mivel csak így gyéren fordultak elő esetek, elaltatta a gyanút, hogy tulajdonképpen miről is van szó, és egyre jobban beleringatta a lakosságot abba az ostoba és végzetes elbizakodottságba, hogy nincs is pestis, s nem is volt egy pillanatig sem. Még orvosok is voltak sokan, akik visszhangozták a nép szavát (vajon ez most is az Isten szava volt?)…”

 „… aztán valamennyi városrészben egyszerre megszaporodott a megbetegedések és a halálesetek száma…”

„A köz konoksága, amellyel tagadta a pestist, lassanként természetesen csökkent és megszűnt, fokról fokra, minél jobban terjedt a betegség…”

 „De mind a kicsiny, mind a nagy dolgokban jórészt el lehet kerülni ezt a nagyon hosszú és nagyon tekervényes utat, ha ezt a rég bevált módszert alkalmaznánk, hogy előbb figyeljünk, gondolkodjunk, és csak azután beszéljünk. De beszélni, pusztán ez, egymagában, annyival könnyebb mind a többinél együttvéve, hogy még mi is – már úgy értem, hogy mi, emberek, általában – kissé sajnálatra méltók vagyunk miatta.”

Az idei ősz megmutatja és nyilvánvalóvá teszi, hogy a tudásvágy és a szabadságvágy kéz a kézben jár. Az élet legerősebb inspirálója a szabadságvágy, és ami leginkább segít nekünk az egyensúly megtartásában, az a tudás.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói váratlanul léptek olyat, amire senki nem volt felkészülve. Csodálatos ötletességgel és tetterővel védelmezik tudás- és szabadságvágyukat. A felnőtt magyar társadalom beiratkozhatna hozzájuk egy kurzusra. Bagossy László, színházi rendező és egyetemi tanár beszélt az SZFE hallgatóiról, az „egyetemfoglalókról”, egy interjúban:

„Elsősorban egymással vitatkoznak: fórumoznak. Elképesztően fegyelmezett életet élnek odabent, a vírusveszély és az őrség szempontjából is komoly szabályokat vezettek be. (…) Folyamatosan forgatnak, rögzítenek mindent, és nagyon bízom benne, hogy ez az anyag egyszer majd a nyilvánosság elé kerül. Legszívesebben élőben adnám a magyar parlamenti közvetítések helyett. Abból, ami odabent zajlik, mindenki tanulhatna vitakultúrát, méltányosságot, jóhiszeműséget, demokratikus elkötelezettséget. Néha csak ülök, és órákig nézem őket, ahogy időt nem kímélve igyekeznek mérlegelni a lehetőségeiket. Moderátorok segítségével, a bekiabálás tilalma mellett, vicces kézjelekkel fejezik ki érzéseiket - az egész hihetetlenül felemelő és példamutató.”

Most Európa legtiszteletreméltóbb népe a belarusz. Bátrak és eltökéltek, pedig a személyes szabadságukat, egzisztenciájukat, netán az életüket kockáztatják a társadalmi szabadság érdekében. Ki tudja, mi lesz a sorsuk? Vajon cserbenhagyja őket a világ, vagy segít nekik, hogy megváltsák önmagukat?

Az őszi patchwork-citátumok között Szvetlana Alekszijevics, Nobel-díjas belarusz írónő nyílt leveléből idézek.

„Először az országot rabolták el, azután a legjobbakat közülünk. De százak lépnek majd azok helyére, akiket kiszakítottak sorainkból. Nem a Koordinációs Tanács lázadt fel. Az ország. Mi nem akarunk puccsot. Mi csak azt akarjuk, hogy ne verjék szét az országunkat. Társadalmi párbeszédet akarunk. Lukasenko azt mondja, ő nem áll szóba az utca népével, de az utca azokat a százezreket jelenti, akik minden vasárnap és munkanap kivonulnak. Ez az utca. Ez a nép.

Azért mennek az utcára, mert hiszik, hogy győzhetnek.”

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Legvégül L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjének egyik tavalyi nyilatkozatát öltöm az őszi patchwork-citátumokhoz. Ezek a szavak segítették 2020 őszén ezt a mélyszegénységben élő gyerekekért küzdő civil szervezetet a túléléshez. Ne feledjük, milyen sok civil szervezetnek van még szüksége erre a segítségre.

„Az emberi jóságban hiszek, nem várok a csodára. (…) Meg kell keresni azokat a pontokat, ahol ez a jóság megszólítható, és összekötni a szálakat.”

Így lépünk be 2020 őszébe. Lesz, ami lesz.

Két Edison... meg a harmadik

Írta: BikassyGergely

Megnyugtató hírek érkeztek Enyedi Ildikóról. Ennek örömére kapcsolgatom estefelé a sorozatfilmeket vetítő tévécsatornákat. És ennek örömére találtam egy témát-témácskát. 

Nemrég említettem, hogy az egyik sorozatban maga Edison is feltűnt: Torontóban avatkozik be egy ősfilm forgatásába, mondván, megveszi, és New Jersey-be viszi az egész stábot. Megveszi a hangosfilmmel próbálkozü technikát is. Elküldik. Nem túl rokonszenves a fellépése, hamar el is tűnik.

Tegnap este azonban ugyanott, Torontóban, csak nem filmforgatáson ismét megjelent. Valami technikai-műszaki bemutató zajlik, s eddig semmi különös. Az már inkább, hogy egy másik feltalálót meggyilkolnak - és most jön a java - Edison huszonéves fiát gyanúsítják. A sorozat hőse - Murdoch nyomozó - még le is tartóztatja. Igaz, nem nagyon hisz ifjabb Edison bűnösségében. Én sem igazán hittem - ráadásul puskáztam is a wikipédián, hogy megtudjam, Edison járt-e Kanadában, járt-e Torontóban... Nemcsakhogy járt, de szülei kanadai származásúak, és egészen fiatalon ő maga is dolgozott Kanada fővárosában.

Edison és fia

Most itt azonban már világhírű nagy ember, és nyomába lépni igyekvő, még nála is pimaszabb, nagyravágyóbb fiát terelgeti. Csak félig-meddig: a pimasz ifjú ugyanis tudatlan és tehetségtelen, apjától csak a gátlástalanságot örökölte, a tehetséget nem. Még a váltóáram lényegét sem érti.  Így keveredik gyilkosság gyanújába. Edison minden elkövet, hogy kimentse a börtönből, és mindent elkövet, hogy eltanácsolja a feltalálói pálya közeléból. Több ordítozós párjelenetük van, a jámbor nyomozó, meg  a néző is mosolyogva, vagy zavartan nézi őket. Hát ha tán valamelyik jó színész volna... de fájdalom, egyik sem az. 

"A 2 Edison"... Laza időtöltésre nagyon is megfelelőek esténként. Nekem azonban szerencsére eszembe jutott a harmadik Edison, aki Enyedi Ildikó remekművében, Az én huszadik századom-ban jelenik meg, izgalmas keretbe foglalva az egész filmet.

Az én huszadik századom (Edison szerepében Andorai Péter)

A "Menlo-parki varázsló" nyolcszázkilencvenhat (896) vagy mégtöbb szabadalmazott találmánnyal büszkélkedett, tudós nem volt, csak zseni. A filmtörténészek egy része őt tartja a film feltalálójának, a technikatörténészek pedig az első mai értelemben is korszerú és kiváló villanyizzó megteremetőjének. Teremtő? Furcsa szó keveredett ide, de nem baj. ha köze van a filmhez, és köze van, - nevezzük így.

Enyedi Ildikó filmjének a végén nagy fények gyúlnak a Menlo Parkban, és az egész világon, a fény majd beköltözik a mozikba - és mindörökre ott marad.

Örömmel kívánok egészséget Enyedi Ildikónak, és sok sikert legújabb filmjeihez.

Enyedi Ildikó

Kapcsolódó bejegyzés: Az én XX. századom

Axiómán innen és túl (Rubens/Esterházy)

Írta: Inkabringa

A járvány, ami most elárasztja a világot, eltépi az embereket a közösség élményétől. Kínában a Holdújévet, a világ más tájain a karnevált rombolta szét, most a húsvétra készülő keresztények és az arab világ muszlim közösségi ünnepeit zilálja össze. A járvány arra kényszerít, hogy ne keveredjünk, ne érintkezzünk, ne legyünk más emberek között, maradjunk magunknak. Csakhogy az ember társas (sőt mi több: társadalmi) lény. Nem tudunk létezni mások nélkül. Ezért olyan megrendítő, amikor másokra veszélyes biológiai fegyverként kell magunkra tekintenünk. Mert járványok idején nem csak attól kell félni, hogy elkapjuk, hanem attól még inkább, hogy továbbadjuk a kórt. Az egyéni és társadalmi felelősségvállalás csimborasszója egy járvány. 

Milyen sokat olvastam különféle történelmi és kultúrtörténeti könyvekben ezt a szókapcsolatot: „járványok idején”. Kemény világ volt. Mindig úgy hittem eddig, csak volt. Most meg van. Egy újabb tapasztalat. Csak még nem tudjuk a saját emberi nyelvünkre lefordítani és megzabolázni, megérteni. Még csak a rettegés, a nekifeszült küzdelem, a hárítás és a sötétben fütyülés szintjéig jutottunk el. Teljesen mindegy, hogy súlyosak, vagy nem súlyosak egy járvány következményei, ha az emberek biztonságérzetére rosszul hat. A nyugalom nagy erény. 

Bár axióma, hogy a mai kor embere a végletekig elidegenedett és képtelen magát korrelációba hozni másokkal, mégis vannak olyan ősi késztetéseink, amelyek a többi emberrel való önfeledt és örömteli keveredés igényét ébren tartják bennünk. Egy járvány nem engedi az ilyen önfeledtséget, a közösségbe feledkezés örömét. Járványok idején az emberek bezárkóznak, és várják, hogy elmúljon fejük felől a baj.  

Mindazonáltal az életet szeretni járvány idején kell csak igazán.

Minap láttam az Ódry Színpadon Esterházy Péter Rubens és a nemeuklidészi asszonyok című darabját, melyet az alkotók némiképp átírtak oly módon, hogy Esterházy Hasnyámirigynapló című könyvét is beledolgozták.

Esterházy 2007-ben megjelent dramolettjében Rubens halálát írta meg. A flamand festőzseni olyan plasztikusan és érzékletesen, sőt mi több érzékien tudott festeni, lett légyen szó tájképről vagy emberi testről, hogy vele kapcsolatban a földi élet múlása fel sem merülhet, hiába halt meg évszázadokkal ezelőtt. Rubens a tehetségével tisztában levő, teljes életet élő ember, akinek az alkotás és az életszeretet, nota bene a földi élet szeretete, magától értetődő axióma. A művészeti alkotás is egy teremtés, épp ezért minden művészet egyben istenkísértés is. Ahogy a darabban elhangzik, Rubens, „aki képeivel kijavítja a világot, úgy viselkedik, mint az Isten”. Egy másik művében ezt írta Esterházy:”A nagy író újra kitalálja nekünk a világot. (A művészet ezért istenkísértés)”.

Most, a járvány által megtépázott karnevál után, és húsvétvárás idején különös tanulságokat hordoz ez az előadás.

A színházi előadás alkotóit dicséri, hogy volt érzékük, és főként merszük ahhoz, hogy ezt a két, földi életet ünneplő alkotót - Rubenst és Esterházy Pétert - játékosan összekapcsolják. Az előadás alatt Rubens szájából halljuk Esterházyt, és Rubensszé válik Esterházy. Egy mélyen élő, rejtett párhuzam ez: két, az életszeretetet elegáns könnyedséggel vállaló ember évszázadokon átívelő lélekrokonsága.

Az előadásban Rubens/Esterházy szerepét Pogány Judit alakítja. Zseniálisan. A feje tetejére fordított világ karneváli szellemének csodája ez az alakítás. Pogány Judit elevent és holtat, férfit, nőt és gyermeket, tárgyat vagy állatot, növényt vagy elvont fogalmat is pompázatos minőséggé tud formálni. Ő is egy teremtő lélek.

Pogány Judit

Rubens a köszvénytől, Esterházy a ráktól szenvedett élete végén. „A szenvedés egy hülyeség, nincsen értelme”, mondja a darabban Rubens, és „a szenvedés a Teremtés butasága, megalázza, csak megalázza az embert, nem igaz, hogy megtisztít, hogy alázatra nevel, nem igaz, hogy önismeretre nevel, hogy jobban megismerem magam, nem igaz, hogy jobban megismerem a világot, az Istent, nem igaz.” Évekkel később Esterházy a Hasnyálmirigynaplóban, saját megélt szenvedései kapcsán sem jut más következtetésre.

A bigott vallásosság messze állt Esterházytól, bár mélyen istenhívő volt. Úgy hitt Istenben, hogy percig sem telepedett bele a szemforgató szentfazékság pöffeszkedő felszínességébe. Szeretett élni szabadon gondolkodóként. Vagyis szeretett élni emberként. Nem vallásosként, és nem istenhívőként is, szimpatikus nekem az ő istenhite, mert nem egy mindenki számára kötelező kizárólagos vonatkozási pontnak, hanem magánügynek tekintette saját hitét. „AZ Úr szántszándékkal nem teremtett selejtet, hogy úgy mondjam, nem bűnöst teremtett az Úr, hanem szabad embert, aki így szabad a bűnre is. Nagy különbség” – mondja Rubens/Esterházy. Máshol így beszél ugyanő: „Az Isten nem mentőöv, nem egy oxigénsátor, egy vastüdő, egy művégtag, az Isten, fiam, nem egy Bayer-Aspirin”.

Esterházy Péter

A földi életet szerető és ünneplő, csillogó intellektusú Rubens és Esterházy jó társaságot talált volna Rabelais skolasztikát orvostudománnyal ingerlő szellemdús személyében is. Ahogy Mozart is ebbe az életigenlő társaságba tartozik. Az optimális az lenne, ha ez az oktondi emberiség élhetne szabadon, de ráébredne saját felelősségére. Járvány idején kevés esély van erre, de akad ennek egyéb akadálya is bőven, melyek nem múlnak el úgy, mint egy járvány, hanem egyik nemzedékről a másikra örökítve velünk maradnak. A szenvedés rabságban tartja az embereket, legfeljebb túlélnek görcsösen, de nem tapasztalják meg Rubens/Esterházy és Mozart ragyogó, felszabadító életszeretetét. Nehezen válhat így a 21. századi ember axiómájává Rubens/Esterházy mondata: „nekem nem démonaim, nekem angyalaim vannak”.