Fontosságok és haszontalanságok

Írta: Inkabringa

Sosem voltam még karanténban. Így, együtt az egész világgal meg végképp nem.

Néha úgy képzelem, hogy egy sci-fiben élünk, ahol hologramokká válunk mi mind, emberek. Körülnézek és alig látok embert. Hiányoznak. Eddig is tudtam, ami most végső bizonyosságom: én nem vagyok egy mizantróp.

A karantén nálam rendhagyóan alakult. Rengeteg munkám volt eddig, nagyjából duplája annak, amit máskor ennyi idő alatt kapok. Mintha nem lenne holnap. Persze ebben az országban a humán- és társadalomtudományok számára egyszer talán tényleg nem lesz. A hatalom nem szereti őket.

Van egy másik rendhagyó karanténélményem. De ezt nehéz elmondani. Majd a végén megpróbálom.

Kép: Tommy Ingberg

Fontosságok és haszontalanságok. Most van időm végigvenni őket az életemben.

Az Inkabringa nevet akkor találtam ki, amikor elkezdtem felnőtt életemet. Mondjuk úgy, hogy ez az indián nevem. Az amerikai őslakosok gyerekkorom óta érdekeltek. Ők az elnyomott, de mégis élni akaró emberek szinonimái számomra. Tele van velük a világ, és mégsem kapnak elég figyelmet. A név másik fele nem kérdés: a bringa az életem része, örömforrás. A szabadság mámora.

Kulturális antropológus vagyok. Ebben az országban, ahol az emberek túlnyomó többségének fogalma sincs róla, az micsoda. A hatalom nem szereti ezt a tudományt sem. Itt egy antropológus is megérezheti, milyen indiánnak lenni. 

Kép: Tommy Ingberg

A kulturális antropológia olyan volt számomra, mint egy hazaérés. Egy rádöbbenés, hogy én mindig ezt kerestem. Mint a szerelem: hogy is élhettem eddig nélküle? Ez az én közegem. Az életterem. Hazataláltam. Így váltam teljessé.

Haszontalanság lenne az, ami az egymással szót nem értő csoportok között hidat teremt? Ez nem egy foglalkozás, ez egy életszemlélet. Egyébként olyan sokrétű tudást ad, hogy munka is szerezhető vele. Szabad, elfogadó és befogadó, amire minden társadalomnak szüksége van. A magyarnak is. Annak főként, mert nem tapasztalhatta meg sohasem ezt a szellemi tágasságot.

Van még valami, amit nem tapasztalhatott meg a magyar társadalom: az aktivitás. Rátaláltam a civilekre, és megint csak haszontalanságba keveredtem. Mert itt annak van súlya, akinek hatalma van. Ez egy rajongó és gyűlölködő ország. Én már csak a hétköznapi, tetterős, értelmes és együttműködő civilekre figyelek itt. Ők lehetnének a társadalom nagy innovátorai. A civil szféra a Gadamer által megfogalmazott hatalommentes kommunikáció terepe. Mondanom sem kell, a hatalom őket sem szíveli. Sőt, mi több. A létüket fenyegeti. 

Kép: Tommy Ingberg

Még egy szép haszontalanság az életemben: a blog. Nagyon szeretjük. Mi értelme van? Semmi. Nem ez a pénzkereseti forrásunk. Minden ilyen jellegű tevékenységet kerülünk ezzel kapcsolatban: nem kellenek hirdetők, meg előfizetők, meg semmi, ami minket, vagy az olvasóinkat korlátozni és befolyásolni akarná. Ez a blog a szellemi szabadságunk terepe. Írjuk, ami eszünkbe jut. Szertelenül, nem tematizálva, szabadon. Ebben az országban ez olyan, mint a sivatag közepén egy pohár tiszta víz.

Végezetül arról írok, amit én tartottam haszontalannak: a Facebook. Magánszemélyként nem is vagyok ott jelen. A blognak van Facebook-oldala, én ehhez sem ragaszkodtam, végül maradt, egy ideje már nem osztom meg ott a bejegyzéseimet. Ezt sem. Nem is fizetünk a Facebooknak. Nem hirdetünk. Aki jön, az jön, aki megy, az megy. Nem görcsölünk ilyesmin. Legyen egy ilyen oldal is.  

A Facebookot kártékonynak tartom a manipulációk, az adatokkal való kufárkodás miatt. Ugyanakkor azt is tudom, és elismerem, hogy sokan a Facebook által tudnak másokon segíteni. Janus-arcú hatalom. Azt is tudom, hogy a civilek mennyire megszűrik, mit mondanak el a Facebookon, hogy az előítéletek és gyűlölködések ne öntsék el őket. Magam is kísérletezem ezzel a blog Facebook-oldalán. Időnként elrikkantom a ’rasszizmus’ vagy ’diktatúra’ szavakat, és garantáltan elszalad néhány ember. A véleménynyilvánítás, az őszinte, nem sajátja a magyar társadalomnak, ahogy az eltérő vélemények iránti nyitottság sem. Vélemény a hatalomról? Ó, a válasz mindig ugyanaz: én nem foglalkozom politikával. Így aztán hagyjuk, hogy a politika foglalkozzon velünk. Ahogy Petri György írta: „Ne szólj szám, nem fáj fejem. De akkor meg minek a fej, a száj?”

Kép: Tommy Ingberg

A Facebookot a huncutkodás és rakoncátlankodás terepének tartottam, némi információátadással fűszerezve. Felszínesség, semmi több.

A karantén alatt a Facebook egészen mást adott nekem. Valami mélyet és erőset. Megrendítően szépet. Olyat, ami boldogító és katartikus. Miközben természetes, és angyali biztonságot adó. Játékosság és komolyság: pajkos és gyönyörű. Olyan ez, amit fentebb az antropológiáról írtam. Néha megriadok azért: most mit mondtam? Mi a baj? Félreértések erdején át vezet az út a megértésig.

Aztán eljött az a pillanat, hogy ha hús-vér ember lehetnék, én már a karjaiba hulltam volna ennek a közegnek. Ehelyett meg kellett állni lábujjhegyen, mert a hologramok csak ilyet tudnak.

Most is dacos vadóca vagyok a Facebooknak, de elém hozott valamit, ami megrendítő, és mégis végtelenül természetes rácsodálkozás és találkozás. Nem tudom, mi a következő tánclépés: széttart vagy összetart. Csak állok lábujjhegyen. Egyáltalán nem félek. Bizalommal vagyok. Nem tudom, mi jön, de mindegy is, már elsodort. 

Még hogy unalmas karantén… Ez a mindenség.

Kép: Tommy Ingberg

Symbolon

Írta: Inkabringa

A családtörténet szerint nagyon korán kezdtem el járni, és onnantól ez lett a kedvenc időtöltésem. Boldog mosollyal totyogtam. Állandóan mozgásban voltam. Előfordult, hogy mindenkinek dolga akadt, ilyenkor betettek a járókába, mert az biztonságos. Ott ültem egy ketrec mélyén egyedül. Üvöltöttem. Telerakták játékokkal. Tovább üvöltöttem. Kivettek. Akkor boldogan mosolyogva totyogtam megállíthatatlanul összevissza. Végül rájöttek a megoldásra. A két kamasz fiú bátyám kialakított egy biztonságos helyet nekem az erkélyen, amiből semmilyen irányba nem eshetek ki, és ha épp senki nem tudott rám figyelni, kitettek oda, hogy nézegessek. Imádtam. Boldogan nézegettem az embereket és a nagyvilágot, vagyis amit abból egyévesen befogadhattam. 

Ez mostanság gyakran eszembe jut. A karantén próbára tesz mindenkit. Az egész világot. Hiába is indulnék el boldog mosollyal valamerre, mindenhol egy járóka mélyén találnám magam. Az egész világon minden ember ül a saját járókájában, és várja, hogy végre kivegyék onnan. Jó hír, hogy a társadalmi szocializációm sikeres volt, mert most már legalább nem üvöltök. Belátom, hogy ezt most ki kell bírni. Nem könnyű. Dolgoznom kell, eszes dolgokat írni, miközben hatalmas érzelmi hullámok zúgnak bennem. Élni, mint aki gépből van. De én emberből vagyok.

Amit most az emberek szerte a világon végigcsinálnak, igazi hőstett. Sokan háborúnak nevezik, én inkább azt mondom, heroikus béketeremtés folyik. Sosem éreztük még ilyen erősen, mennyire sérülékeny és mennyire egységes az emberi faj. Rasszok, nációk, vallások, ugyan már. Mind homo sapiensek vagyunk. Az ősi parancs: túlélni.

A karantén egyértelművé tette, hogy alapjában véve továbbra is olyanok vagyunk, mint az ősember. Szükségünk van egymás közelségére. Mindennél inkább. Ez az ősi biztonságunk: az emberek közelsége. Mindenki egymás tekintetére és érintésére vágyik. Ez a mikroszkopikus kórokozó nemcsak a tüdőt, hanem az emberi természetünk alapjait támadta meg. 

Ez most nagy próbatétel mindenkinek. Egyszer vége lesz. Valahogy. Átvészeljük. Jól kifogtuk a történelmi időket.

Ráakadtam az interneten a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem periodikájára, a címe Symbolon. Jó név. Állítólag a tarot is használja, én viszont nem használom a tarot kártyát. Más emlékem fűződik a szóhoz, az ókori görögök által használt jelentésében. Húszéves koromban egy 70 éves szuperintelligens, vagány idős hölggyel összebarátkoztam. Én őrjítő szerelmi mámorok és őrjítő szenvedések között hánykolódtam sűrű egymásutánban. Ő mindig csak legyintett, szalmaláng, mondta, én csak a symbolonra figyeljek. Egy letört darabja vagyok egy egésznek, és ha megtalálom a másik darabot, az egészre is rátalálok. A sok fellobbanó szalmaláng között felismerem majd őt, aki a symbolon másik fele. Akkor enigmának tűnt, most már értem. A symbolon mindenkinek segítség lehet: el kell érnünk az összetartozó részek kapcsolódását. 

Az emberiség nem hibátlan faj, mert azok a hangyák. Sosem leszünk olyan tökéletesek, de ne legyünk nagyravágyók. Nem olyan időket élünk. Az emberbe bele van kódolva az oktondiság és az eszesség, a durvaság és a finomság is. De azt el kell ismerni, hogy nagyon tud küzdeni a túlélésért.

Sokak szerint minden másként lesz, ha ezen túl leszünk. Minden jobb lesz. Meglátjuk... Lehet, hogy ennek eléréséhez mindenekelőtt a politikusokat kellene karanténba zárni. Claude Lévi-Strauss szerint a neolitikus ember volt az utolsó példaadóan bátor innovátor az emberiség történelmében, aki a nagy vészben képes volt mindent másként csinálni, és túlélni. Ezredévekre megteremtette az emberiség felvirágzását. Most majd nekünk kell találékonynak és bátornak lenni. Igaza volt Weöres Sándornak: „embernek lenni folyton nehezebb”.

Kapcsolódó írások: A debatter - Claude Lévi-Strauss

Kattintgatunk? King-Kong

Írta: BikassyGergely

Kattintgatunk a 120 tévécsatorna között találomra válogatva. Már nem nézem a politikai műsorokat. már nem nézem az olasz, francia, spanyol, német híradásokat: a vész különböző állomásai... Már nem nézem a tavalyi-idei nagy meccsek huszadik ismétlését, egyszer is elég volt. Már nem nézem az amúgy is ritka igazán értékes filmeket, ehhez elmélyedés kéne. Az nincs.

Kattintgatok. Nézem a soha nem nézett közönségfilmeket, milyen is az? Belekaptam Grace Kelly életébe, mert Alfred Hitchcock figurája jelent meg egy jelenetben, és azt nem lehet elrontani. A filmet viszont igen: unalmas és ostoba. Ami külön fájó: Nicole Kidman is halovány, sőt elég rossz. Hát ezt hogy csinálták?...  Kattintok: nocsak: Houdini csodálatos élete és trükkjei. Adrian Brody adja a szabadulóbűvészt. Csak az utolsó húsz percet látom, ez nem is rossz. Megnézném az egészet.

Kattintok: itt megint Adrian Brody bukkan elém szabálytalan arcával. Ez itt a King-Kong, az 1995-ös verzió. Egészen elfelejtettem, a milliárdos bevételű csúcs-Hollywood sohasem vonzott. Ehhez képest szépen leköt a film eleje, amíg Naomi Watts a kalandorhajóra száll. 

Mintha Naomi Watts itt még alig ismert színésznő volna, és nem világsztár. Még előtte van a Mulholland Drive, és a Kör - ezeket kiváló daraboknak tartom, sőt mesterműveknek. Kidman mellett, ha jól tudom, ő a másik ausztrál származású hollywoodi sztárszínésznő. Pedig Angliában született, sőt wales-i iskolában wales-i nyelvet tanult kisgyerekként. Szülei elváltak, apja korán meghalt.  Ausztrál nagymama révén Sydney-be költöztek. Ez így nem érdektelen. És, mint tudjuk, az 1995-ös King-Kong-ot Peter Jackson rendezte, egy "echte ausztrál". Ezzel lett Hollywood vezető rendezője, későbbi más tömeg világsikerek mestere. (Bevallom, azokat, főleg a nem nekem való, nem is nekem készült  legnagyobb világsikerét, kaland-kiskamaszok bálványozott fantasy-moziját, nagyon untam. Nagyon bosszantott, hát így jártam.)

Az új (mára már ez is régi) King-Kong azonban tetszett. Főleg az első harmada-fele, a harsogó szigetkalandokig... Az ős-King-Kong, az 1933-as klasszikus mozi nagy rajongója voltam és maradtam. Készült a hetvenes években is egy remake, jogosan bukott meg. Ez a még újabb azonban megérdemelt nagy siker. Brody is jó, nem nehéz szerepében, és Naomi Watts még jobb, nagyon nehéz szerepében, a skatulyás séma (és nem a trükkfelvételek miatt nehéz).

Új nehéz, nyomasztó nap, még nyomasztóbb esti hírek. Nincs más hátra: tovább kattintgatok...

Verzió a karanténra

Írta: Inkabringa

Most mindenki karanténban van. Az egész világ. Rég volt ennyire egyproblémájú az emberiség. Ez nemcsak az orvostudománynak, a társadalomtudósoknak is kutatási téma.

Pillanatok alatt megváltozott az élet. Online kultúra. Étel házhozszállítás. Minden házhozszállítás. Home office. Távoktatás. Kijárási korlátozás. A divatcégek maszkot gyártanak, a parfümgyártók fertőtlenítőt, az autógyárak lélegeztetőgépet. A tavasz trendje: gumikesztyű és maszk.

Életben tartó szlogen lett a „maradj otthon”, de ráébredtek az emberek, hogy ez bajjal is jár. Összefolynak a napok, lassul az élet, egyhangúság, bezártság, mit nézzünk, mit olvassunk, online meditáció, tévémise, tippek kenyérsütéshez, pszichológiai tanácsok hasizom gyakorlatokkal. A soha figyelemre nem méltatottaknak munkanélküliség, éhezés, családon belüli erőszak, kilátástalanság, segítségtől való elzártság jut.

A karantén nekem nem a papírforma szerint zajlott eddig. Egy ideje már amúgy is home office-ban dolgoztam, nem változott a munkarendem a karanténnal. Csak felkapom a laptopom, és bárhol dolgozhatok. Nincs munkaidő, csak határidő, bár ez néha sokkal kegyetlenebb tud lenni. A home office most nem a szabadság, hanem a röghöz kötöttség szimbóluma lett.

A karantén elején jöttek a szívélyes üdvözletek, hogy milyen pompás, hogy én már eleve home office-ban vagyok. Küldenek munkát. Küldtek mindenhonnan. A már meglévőkhöz. Elvállaltam. Ilyenkor így kell. Vagy nem? Nincs tapasztalatom a világjárvány alatti munkaetikáról. Gyorsan írok. Menni fog. De ez akkora mennyiség volt, hogy csak annyit tudtam mondani: ó. Többre nem is volt idő. A határidők olyan rövidek, hogy szinte nincsenek is. Tegnapra kell.

Innentől kezdve csak a munka volt. Ahogy teltek a napok, egyre inkább. Nekem nem folytak össze a napok, mert napra-órára-percre számon kellett tartanom a határidőket. Nem lassult le az élet, sőt pergett eszementen. Már nincs egy nap sem a határidőig, de van még hátra legalább 30 ezer karakter – hivatkozásokkal, lábjegyzetekkel. Menni fog. Ez már semmiség. A szakirodalmakhoz megnyíltak online adatbázisok. Ó, egek, micsoda kincseket rejt az internet! Kezdetben böngészés belefeledkezve, kedvemre, összevissza, a határidő rögvest fenyegetően két métert ugrott felém.

Néhány órás alvások. Ahogy közeleg a határidő, ennél is kevesebb. Még így is egyperces szép álmaim vannak egy karantén nélküli világról. Szakirodalmak olvasása hajnalban, pár óra alvás után pihentebben. Ilyenkor jönnek az ötletek is. Merengő kávézások reggelente. Egy tavaszi kert látványa. Gyönyörű. Egyik reggel egy rigóval hosszan néztük egymást a nyitott ablakon keresztül. Úgy tűnt, együttérzéssel figyelt. Gondolta, az a szegény ott bent egy rab madár. Ez persze butaság, tudom, az antropogén gondolkodás vigasza. Mindenesetre a rigó nem volt ellenséges.

Éjszaka írok, az ébren tart, tudok haladni. Pörög bennem az adrenalin, a határidő zakatol a fejemben. Éjszakai írás közben zenét hallgatok. Olyan zene kell, ami energetizál, de nem zaklat fel, és nem térít el a hivatkozásoktól és lábjegyzetektől. Hallgatom a Dirty Dozen Brass Bandet és Dizzy Gillespie 100. születésnapjára megjelent lemezválogatást. Jó választás mindkettő. Hajnal felé Dizzy Gillespie-től a Mas que nada maga a felüdülés. Két perc tánc = öt oldal jó tempóban. A zene ereje. Szabadalmaztatni kellene.

Ha nem lenne ilyen bolond ez az ország, kizárólag zene- és táncantropológiával foglalkoznék. De itt muszáj szabadságharcosnak is lenni. Mert csodálatosan izgalmas hely ez a kis haza, itt mindig úgy kell állampolgári jogainkon tartani a kezünket, mint egy vadnyugati cowboynak a Coltján. Ha egy pillanatra másfelé néz, leterítik. Vajon miért van itt a hatalomnak mindig az a kényszere, hogy terjedelmes ülepével rátelepedjen az ország népére? És világjárvány idején, az egymásért felelősséget vállaló karanténba szorítva, hogyan tudunk annyi gombostűt a fejünk fölé tartani, hogy elriasszuk ettől a szándékától?

A munka mellett is olvastam a híreket, ahogy mindenki. A munkától lopott pillanatokkal töltődöm az online kultúrából, és mások számára feltöltök ezt-azt, de csak percekre. Örömteli összekacsintások. Mintha lenne egy normális élet. Bárcsak lehetne. Egyébként a napi rutin: fertőtlenítek, kezet mosok, főzök, aggódom, szervezek, lelket tartok, lelket rázok, sok a gond, úgy teszek, mintha minden rendben volna. Nem mindig sikerül. Aggódás a másikért. Végtelen boldogság, ha jól van. Barátok, rokonok. Mindenkire idő kellene. Most sokaknak ebből van a legtöbb. Nekem nincs. Kevesekkel telefonálok. Gyűlnek a megválaszolatlan emailek. Megértik. Remélem. Csak semmi bajuk ne legyen. Rohanok a percekért, a másodpercekért, a karakterszámokért, a hivatkozásokért és lábjegyzetekért. Napról napra egyre feszítőbb. Semmit nem tapasztalok meg a karantén unalmából. Kicsit zavar. Mintha kimaradnék valamiből. 

Végre minden sürgős munka kész. Határidőre. Túl vagyok a sűrűjén. Egy éjszaka, amit végigalhatok. Ólmos, mély alvás. Álomtalan. Szinte habzsolom az alvással töltött órákat. Fenyegető határidő nélkül ébredek. Visszatérhetek az életbe. De nincs is élet. Most karantén van. Illetve most a karantén az élet. Nem lázadozom ellene. Nincs más megoldás egyelőre. Mások érdekében kuksolunk. Csak a karantén miatti hatalmi játszmázás miatt lázadozom. A dac a társadalom immunrendszere. Ebben a társadalomban nem jól működik.

Faludy György Pokolbéli víg napjaim című könyvében írta, hogy Recsket azok élték túl, lélekben is erősnek maradva, akik nem csupán az élelmiszeradagra és a munka utáni dermedt pihenésre figyeltek, hanem egymásnak – látszólag feleslegesen - különféle tudásterületekről előadásokat tartottak (humán- és természettudományok, művészetek és műszaki tudományok). A fizikai túlélést a tudás által megszerezhető lelkierő segítette. Írhatnám úgyis, hogy jelen kutatásunk szempontjából ez egy rendkívül jól hasznosítható szekunder kutatási adat. Az agyunk az egyetlen mentsvárunk.

Megy tovább a karanténélet, egy fokkal lazábban: dolgozom, immáron emberbaráti határidőkkel, az újabb szívélyes emailekig. Ébren tartom az értelmemet, ahogy Faludytól tanultam. Telefonálok, emailekre válaszolok, karanténsegítséget szervezek ide is meg oda is. Főzök, fertőtlenítek, kezet mosok, latolgatom, milyen lesz a karantén utáni világ, reggelente rigókkal diskurálok, csodálom a tavaszt, és dacosan fejem fölé tartom a gombostűt.

Tavaszi csönd, avagy az aktív passzivitás heroizációja

Írta: Inkabringa

Egyik éjszaka fura álmom volt. Álmomban bringáztam, boldogan tekertem a napsütésben, aztán egy út végén kordonba ütköztem, és azt mondták az ott őrködők, hogy innen nem mehetek tovább. Egyáltalán hogy képzelem, hogy Olaszországba akarok menni? Megdöbbentem. Honnan veszik, hogy én oda akarok menni? Ezt mindenki tudja, lelepleztek, hiába próbáltam álcázni, nem tudtam eltitkolni, válaszolták.  

Nos, ami most van Európában, olyasmi, amit még soha nem tapasztaltam. Szerintem más sem. Ami Olaszországban van, az egyenesen szívszorító. Többször jártam ott, boldog, önfeledt napokra emlékszem, derűs, pezsgő életre. Nagyon szeretem Olaszországot, szerintem sokan így vannak ezzel. Most meg minden zárva, üresek az utcák, és veszélyben vannak az ott élők. Aki járt már ott, annak a szíve egyik része most értük aggódik.

A bajok mindig csak a világ más tájain történnek - így nőttünk fel Európában. A 80 év körüliek és afölöttiek még emlékeznek a nehéz időkre, háborúkra, elnyomásra. Sokkal bölcsebben viszonyultak mindig ehhez a kényelmes biztonsághoz, amiben Európa nagy része él. Ők sokat láttak és sokat megértek már ezen a kontinensen, annyi vésszel kellett már szembenézniük, és most megint értük kell a leginkább aggódni. Nagyon jó nemzedék, sokat tanulhatnánk tőlük, vigyáznunk kell rájuk.
Ahogy az orvosokra és egészségügyi dolgozókra is, akik gyakran megfelelő védőfelszerelés nélkül küzdenek a frontvonalban.

„Európa csendes, újra csendes”. Sőt, az egész világ csendbe burkolózott. Bezárkózott, elcsitult, megdermedt. Megfosztjuk önmagunkat a legalapvetőbb emberi tulajdonságunktól, a közösségbe tartozás élményétől. Elszeparálódunk, széttöredezünk, hogy kijátsszuk trükkösen ezt a váratlanul felbukkant mikroszkopikus ellenséget. Egyelőre nincs más eszközünk ellene.

Szokatlan, hogy a cselekvés helyett most a teljes passzivitás a gyógymód. Szétszóródunk, és nem mozdulunk. Nem engedünk utat a kórokozónak. Mindig úgy gondoltam, a cselekvés minden dolog titka. Arisztotelész is ezt mondta: „az ember csak cselekvés által létezik”. A társadalomban, úgy általában, ez így is van. Kivételes esetekben, mint egy világjárvány, a passzivitás is lehet hasznos cselekvés. Az emberek úgyis összefoghatnak a veszélyben, ha egyezményesen elfogadják, hogy nem mozdulnak, és nem érintkeznek egymással. „Az aktív passzivitás heroizációja” – ahogy Hrabal írta egykoron, bár nem a járványra értette. Ámde „a szövegösszefüggések jönnek-mennek”, ezt meg Esterházytól tanultuk.

Azért felbukkan még járvány idején is a társadalmi aktivitás, hisz Nagy-Britanniában önkéntesek szerveződnek, hogy segítsenek a házi karanténban élők mindennapjait megkönnyíteni, a szükségleteiket beszerezni. Főként tizen-huszonéves fiatalok, akikre kevésbé veszélyes a kór. Kórházakba is sokan mennek önkénteskedni. Ez szimpatikus. Olyan emberi. Jó emberi. Ahogy az is, hogy futballszurkolók a járvány miatt elmaradt meccsre váltott jegyeik bevételét felajánlották egy nehéz helyzetben levő bergamói kórháznak. Budapesti színházlátogatók között pedig elindult egy kezdeményezés, hogy a tavaszra vásárolt jegyeiket ne váltsák vissza, ezzel is segítsék a járvány miatti bevételkiesést elszenvedő kedvenc színházukat, hisz nemrég még tüntetni is kellett a fennmaradásukért. Ezek szép, emberi gesztusok. 
Bár nem kérdés, hogy az önzőség, nemtörődömség, bizalmatlanság, a cinikus haszonlesés és a demagógia is a járvánnyal együtt üti fel a fejét a világ minden pontján. 

Mától kis hazánkban sincs mozi, színház, koncert, sportmérkőzés, bezárják az egyetemeket. Még nem olyan drasztikusak az intézkedések, mint máshol, de ez már egy komoly szintlépés. 

Mindeközben jön a tavasz. Közeleg. Életemben nem éreztem még ilyen bizonytalannak. Mindig kirobbanó lelkesedéssel vártam. Repesve vártam. Egész télen vártam. És most ezt a dermedt csendet hozza. Azért szép lesz, ha minden zöldbe és virágba borul, ha a napfény melenget és fénylik, csicseregnek a madarak. Csak az ember hiányzik majd ebből a kirobbanó természeti tüneményből. Mert mi most elbújunk. Passzív heroizációval telik a tavaszunk. Most korlátoznunk kell magunkat, hogy megóvjunk másokat.

Alig várom, hogy bringázhassak a tavaszi lombú fák között. Azt azért még lehet talán. Bár a bringás felvonulást is lefújták. Meg minden mást is. Számolgatok, latolgatok. Április közepén nyit a Kobuci kert. Addigra vége lesz? Kevés rá az esély. Május közepén lesz a Szimbiózis Napok, a kulturális antropológusok fesztiválja. Addigra vége lesz? Vagy a nyár is így telik? Még az is lehet.
Pompás kutatási téma lehetne ez a járvány, és a rá adott társadalmi reakciók. Jó lenne antropológiai megközelítésű elemzéseket is olvasni majd erről, sok tanulsága lehet. A Szimbiózis Napokon téma lesz ez is. 

Az esti szórakozások helyett Kurt Vonnegutot és Mark Twaint fogok olvasni, két jó humorú humanistát, ilyenkor erre van szükség. Ott sorakoznak a könyvespolcon egyéb el nem olvasott könyvek is, most rájuk is sor kerül majd. Jó lesz végignézni Buster Keaton életművét. Zenét hallgatni. Táncolni. Bár ahhoz kell a közösség. Akkor erről most le kell mondani. Emberek vagyunk, és nem bírunk egymás nélkül létezni. Minden acsargás, hadakozás, sőt háború ellenére is így van ez. Egymás társaságáról mégis le kell mondanunk most egy időre. Közös érdekünk.

Sétálni és bringázni a várva várt gyönyörű tavaszi napsütésben – egymástól 2 méteres távolságot tartva. Furcsa lesz ez a tavasz, de mégis jó, hogy jön. Kedélyjavító, lélekmelengető. Rosszabb lenne a hideg sötétségben kuksolni. Most ez a lecke az emberiségnek. Át kell vészelni, egymásra figyelni, egymásra tekintettel lenni, hogy amikor túl van a járványon ez az oktondi emberiség, megint összegyűlhessen, kedvére ölelkezhessen és marakodhasson, ahogy teszi ezt már évezredek óta olyan bájos tökéletlenséggel. Hogy tanul-e ebből a járványból valamit? Nem tudom. Járványokból, katasztrófákból, háborúkból még sosem tanult, újból és újból belesétált. Talán majd most. Az ember, amilyen értelmes és leleményes, olyan oktondi és korlátolt is tud lenni, és sosem lehet tudni, hogy melyik irányba indul el. Mert a járvány múltával a járvány következményei miatt is lesz megoldandó probléma bőven.
Addig is mossuk kezeinket, és közben dúdoljuk el a Tavaszi szél vizet áraszt-ot, azt úgyis mindenki ismeri, nagyjából 30 másodperc, épp annyi idő, ami egy alapos kézmosáshoz kell.