Ahol elbújhatok és a világ része maradok

Írta: Inkabringa


„Egyéniségem szörnyen portugál. Ha Indiát már fölfedeztük egyszer, Mire is vállalkozzon még az ember?” Pessoa sorai talán közelebb visznek a titokzatos portugál lélekhez, ami rejtély a világ számára, ezért a kényelmes sztereotípiákba menekül. A világ már csak ilyen: a másik meg nem értéséből és félreértéséből építi fel saját igazát. Magyarország és, gyanítom, Európa nagy része alig tud valamit a portugálokról. Persze, ez a portugáloknak jó. Élhetik a saját életüket. Talán nem is szabadna írni róluk. Maradjon titok.

Lisszabon le-föl kanyargó, mesés hangulatú utcáin élmény a csavargás. Minden eltévedés egyben egy új felfedezés. Szép kaland. Egy biztos, bármerre indulunk, garantáltan találkozunk Fernando Pessoával. Ő nem porosodó „nagy nemzeti költő”, hanem mindmáig eleven lakója a városnak. Pessoa szellemes köztéri szobroktól a graffitikig, emléktáblától a falfirkáig, múzeumtól a piacig mindenhol ott van. Szeretik. Jó lehet költőnek lenni abban az országban, ahol magától értetődő szeretettel ápolják az emlékét.

Pessoa rejtőzködő játékossága nagyon is szívem szerint való, de engem mégis José Saramago vezetett Lisszabonba. (ITT írtunk róla.) Az ő regényei, az ő Lisszabonja vonzott, Saramago különös portugál lelke miatt kezdett érdekelni évekkel ezelőtt ez a város, és most végre láthattam. Kevés olyan ember született az eddigi évezredekben, akinek a kognitív és érzelmi intelligenciája egyformán magas szintű. Saramago a kevesek egyike volt. Pessoához hasonlóan az ő emlékét is őrzik az utcák, terek, házfalak. Ott él a városban.

Őszintén szólva Saramago múzeuma nem nyűgözött le különösebben. Korrekt, pedáns, elegáns, impozáns, de a korokon átívelő szabad szellemi inspirációt nem adja vissza, amit Saramago könyveitől kapunk. Azt a lisszaboni utcák és hétköznapok őrzik. A legjobban egy ember nagyságú fotó tetszett a kiállítótér végén, amin sötét háttér előtt áll Saramago, derekára körben könyvlapok kötve, mintha dinamit lenne. Elvégre egy írónak nem a világot, hanem az emberi tudatba beépült önelégült pohosságot, közönyt, egyvágányúságot, belterjességet és korlátoltságot kell szétrobbantania.

Lisszabonban van a világ legkisebb és a legrégibb könyvesboltja is. A legkisebben sajnos nem jártunk (tán oly pici, hogy elmentünk mellette), de a legrégibb könyvesboltban igen. A neve Livraria Bertrand. Ha már a legrégibb, megtanulta és tudja is, hogyan s miként kell könyvesboltnak lenni. A Bertrand egymásba nyíló termeinek foteljeiben ráérősen könyveket lehet lapozgatni. Megadja nekünk azt a szép illúziót, hogy nem érezzük magunkat kassza felé ostorral hajtott kultúrafogyasztónak. Ritka kegy az ilyesmi manapság. A Bertrand utolsó terme egy kis kávézó, a falra lendületes ecsetvonásokkal (ki más?) Pessoa képmása festve.

Tetszett, hogy az emlék- és hagyományőrzést a világ legtermészetesebb dolgaként kezelik a portugálok, és ami a legüdítőbb, nyoma sincs a világtól elzárkózó provincializmusnak. A világ nem érti őket, ez már csak így van, de ők sem mindig értették a világot. Attól még élni jó. Ennek a paradox szemléletnek példája a fado is. A fado, ami az európai kultúra értékes része, a városi folklór gyöngyszeme, mint a görög rebetiko.

A nagyvárosoknak van két ellenszenves tulajdonsága: a kevélység és a fontoskodás. Úgy tűnt, ez hiányzik Lisszabonból. Szédítően jó volt megtapasztalni. Lisszabon otthonos város. Barátságos, befogadó. Gyönyörű, de nem hivalkodó, inkább természetes. Olyan hely, ahová elbújhatunk és mégis a világ részei maradhatunk. Mindig erre vágytam. Boldogan barangoltuk be. Tökéletlenség, élhetetlenség akadhat itt is bőven, bárcsak mindet felsorolhatnám egy hosszú itt tartózkodás után.

Lisszabon hét dombra épült, mint Róma, de mégis egészen más, ahogy Róma sem hasonlítható egyéb városokhoz. Lisszabonban például ott a Tejo. Sok európai városban van folyó, de nem ekkora. A Tejo már az óceán hírvivője. Az óceán pedig a világ kapuja. Aki a világ kapujában áll hatalmaskodóvá válhat, de bölcsé is. A portugálok mindkettőt próbálták. A városban is hatalmas a Tejo, és Belémben, az óceánba futó torkolatánál már maga a végtelenség. A Tejo nem csak egy látkép, mint Budapesten a Duna, amit dübörgő autóforgalom választ el az emberektől. Ahogy Pessoa vagy a fado, úgy a Tejo is a város mindennapjainak szerves része.

Európa a portugáloknak köszönheti máig tartó gazdagságának megalapozását, hisz ők kezdték el a „világhódítást”, a „nagy földrajzi felfedezéseket”, kevésbé pátoszos nevén a gyarmatosítást. Hadd legyek én egy olyan európai, aki nem dicsőségként gondol a „világhódításra”, hanem Európa máig helyre nem hozott vétkeként. Nekem úgy tűnt, a portugálok már megértették: a világ nem az európai fehér ember kedvére és kényelmére jött létre. Nem dicsekednek egykori gyarmati hatalmukkal, de nem is titkolják, hisz a történelmük része. Mindig lenyűgöz, ha egy nép képes tanulni a múltjából. A portugálok a világ uraiból Európa szegényházává lettek, megtanultak szerezni és megtanultak veszteni, de gondolkodásuk világra nyitott maradt. Alig valamit tudunk itthon erről a horizonttágító kultúráról.  

Lisszabonban ott van az egész világ és Lisszabon mégis a lisszaboniaké. Nekem tetszetős ez a városmodell. Ott kavarog a maga sokszínűségével és sokféle kultúrájával minden kontinens. A félelmet és feszültséget soha nem a bőrszínek vagy a kultúrák mássága és e másságok találkozása okozza, hanem a rasszizmus és a xenofóbia. Azok persze mindenhol ólálkodnak, komfortos eszközök a frusztrációk levezetésére, de a portugálok legalább küzdenek ellenük. Remélem, nem rontanak rájuk a kirekesztő eszmék. Óvni kell a tudást, amit ez a város az évszázadok alatt megtanult. Talán titkolni kellene, mint a fado melankóliája mögé rejtett életörömöt. Lisszabon maradjon a világé és a lisszaboniaké.

Fotó: Inkabringa

Máskülönben a gyarmati kincsek nélkül is van itt látnivaló bőven. Csupa élet ez a város, telve ötletekkel, kedves spontaneitással és korszerű emlékezettel. A portugálok 1975-ben vértelen forradalommal megszabadultak egy évtizedekig tartó nehéz diktatúrától és szabadságukhoz máig ragaszkodnak. Mi magyarok még sosem bírtuk ilyen sokáig.

Lisszabon Európa barátságos és élhető arcát mutatja. Egy világra nyitott ablak. Varázsos volt ott lenni. Elég nehéz most akklimatizálódni. Család, barátok: értük érdemes. Örülök, hogy találtam egy helyet ezen a jólétbe hibbant kontinensen, ahol elbújhatok és mégis a világ része maradok. Legalább egy levegővételre. Titokban.

Obrigada Lisboa!

Esszencia - Citátumok 3.

Írta: Inkabringa

Az irodalomban Shakespeare, Goethe, Tolsztoj és ezernyi mérföldkő között van két történet, amiben összesűrűsödik mindaz, ami a szerelem lényege. Nem szó szerintiségükben kell értelmezni őket, az szinte barbárság lenne és félrevezető. A szerelem lényege nem a vidám feloldás, nem is a tragikus lemondás, hanem a teljesség. 

Bármilyen furcsának tűnik első látásra, e két történet a szerelem esszenciája. 

Darvasi László A könnymutatványosok legendája című könyvében írta meg Diamont („mintha dzsinnek kertészkednének a tekintetében”) és Jozef Bezdán („foglalkozása szerint világkém és orgyilkos”) szerelmének történetét Magyarország török hódoltságának korából.

Szemérmes, finom rezgésű szála ez a sokszövetű cselekménynek. Jozef Bezdán, aki sosem beszél, hogy ne kelljen hazudnia, az egyetlen, aki képes megszelídíteni a lány tekintetét. Hajszálaiban őrzi a világ titkait. Odarepül hozzá Diamont titkos gondolata is: „a szerelemben a távolság a legfontosabb dolog”. Diamont kétségbeesve szeretné visszakérni gondolatát a világkémtől. „A férfi némi keresgélés után megfogja az egyik hajszálát, és kitépi, majd a hegyénél fogva óvatosan kettéválasztja. E hajszál legmélyébe rejtette Jozef Bezdán Diamont gondolatát.”

Egymás szerelmét képtelenek kikerülni, örökre velük marad. Diamont tudja, „minden dolog mögül egy férfi néz vissza rá. Egy idegen, néma férfi figyeli a szerelemnek azzal a különleges tüzével, amely folyamatosan éget, mégsem hamvaszt el.” 

Amikor Diamont a várat ostromlók fegyvere által meghal, Jozef Bezdán „szeméből egy könnycsepp hullott alá, s a halott lány elröppenő lelkével egyesült. Ott ragyogott a lány lelke a könnycseppben, mely abbahagyta a zuhanást. Mint drágakő, mint gyémántszem, melyet saját szépsége tart a halott fölött. (…) A férfi alig látható mozdulattal a tenyerével fölfogta, s a saját tekintetébe, mint valami tóba, visszadobta.”

A másik szerelmet José Saramago írta meg A kolostor regényében. Blimunda (akit Hét-Holdnak is hívnak) és Baltasar (akit Hét-Napnak is neveznek) története a 17. századi Portugáliában játszódik. Blimunda már az anyja méhében is nyitott szemmel ült, és belelát az emberekbe. Baltasar viharvert hadirokkant, kinek bal keze helyén egy vaskampó van.

A találkozásuk sorsszerű. Egy autodafén a tömegben egymás mellett állnak és onnantól kezdve elválaszthatatlanul együtt maradnak.

Baltazárt megigézi Blimunda, „mert ilyen szemet még senki nem látott, világosszürke vagy zöld vagy kék, mert változik a színe a külső fénytől vagy a belső gondolattól”. Blimunda pedig a véletlenül mellésodródott férfiről tudja, neki teremtetett, „mert téged, Hét-Nap Baltasar, amikor a kezedet nyújtod, amikor hozzám simulsz, amikor magadhoz szorítasz, téged nem kell belülről látnom”. 

Dacolnak minden recsegve fejükre olvasott mesterséges hatalmi renddel, „valami más, titkosabb szentség köti össze őket”. Ahogy a titokban repülőt építő, eretnek gondolkodású Bartolomeu atya mondja: „bár lenne minden áldás olyan, mint a tiétek.”

Blimunda a holtakat zárt felhőben elhagyó emberi akaratot gyűjti, melyek egyesülve képesek a fából épített nehéz repülő madarat is az égbe emelni.

Blimunda és Baltasar hosszú éveket, évtizedeket töltöttek el egymás mellett, egymás lelkébe merülve.

Csakhogy a „harag korát” élték, a hatalom által elhurcolt Baltasart kilenc éven át kereste lankadatlan szerelemmel Blimunda. Végül rátalált egy autodafén. „Ott, a másik szélen ég egy férfi, akinek hiányzik a bal keze. Talán mert szakálla megfeketedett, lám, a korom kozmetikai csodája, fiatalabbnak látszik. És egy zárt felhő van a teste közepében. Akkor Blimunda azt mondta. Gyere. Kiszabadult Hét-Nap Baltasar akarata, de nem szállt föl a csillagok közé, hiszen a földhöz tartozott és Blimundához.” 

Egy ókori görög, aki portugál volt – José Saramago

Írta: Inkabringa

A napokban láttam egy beszélgetést Esterházy Péterrel, ahol szellemes rezignációval konstatálta, kiment a divatból az irodalmi szövegek olvasása. Ennél persze sokkal árnyaltabban vázolta a helyzetet, de a szikár tény akkor is ez marad.

Mostanság a betűk összeolvasásának igénye egyrészt a headline, képaláírás, egymondatos komment terjedelmére szorítkozik, másrészt vaskos könyvek olvasásába merült embereket látni. Fikciót olvasnak, váratlanul és pergőn következő cselekvések sorozatát. Ez lehet krimi, horror, romantikus, vagy vámpíros-romantikus, ami már all in one. Hat-nyolcszáz oldalon át.

Egyre inkább azt érzem, igazi hőstett minden tisztán szépirodalmi lap fenntartása manapság.

Egyszer valaki hevülten mesélte nekem, hogy mennyi minden történt már az épp olvasott vámpíros-romantikusban, pedig még csak a felénél tart. Egy ilyen fordulatokban gazdag könyvben burjánzanak az izgalmak. Látványos és cselekménydús, lenyűgöző szépségű vagy pokolian rút szereplőkkel telt.

Ezen könyveknek ékes ellenpéldája José Saramago tollából a Lisszabon ostromának históriája. Lakonikus egyszerűséggel összefoglalható: egy könyvkiadó korrektora a javítandó könyv szövegébe beleír egy ’nem’ szót. Majd egymásba szeretnek főnöknőjével. Közben Lisszabont visszafoglalják a móroktól. Nagyjából ennyi.

Esélye sincs a vámpírokkal versenyezni. A szereplők teljesen köznapiak, az életük csupa hétköznap.

Saramago további hendikepje a hosszú mondatok, a központozás hiánya, a végtelenül áradó elbeszélőmód. Aki már néhány sor után belefárad az olvasásba, nehezen tűri, hogy még nem ért a mondat végére.

De most nem is Saramago írásművészete a fontos. Nobel-díjas portugál író volt. Kész. Utána lehet nézni a interneten.

José Saramago

Inkább őt magát, vagyis a könyveit kell olvasni. Egyiket a másik után. Egyszerűen csak az olvasás gyönyörűségéért.

Az olvasás ugyanis nem csupán betűk egybefogása, hanem egy gondolkodásmód. Elmélyült, meditatív, szemlélődő, elemző folyamat. Figyelemre, empátiára, folyamatos értelmezésre tanít.

Ki kell lépnünk önmagunk gondolataiból, hogy a mások által megírt sorokat olvasva mélyebbre juthassunk önmagunkban. Tessék kibújni saját magunk burkából és más fejével gondolkodni kicsit.

Ez a nagyszerű játék megy ki a divatból?

Saramago ehhez a gondolati kalandtúrához tökéletes útvezető. Fantázia, csoda, mágikus fordulat az ő könyveiben is van. De nem ez a lényege.

Én már a 21. században  váltam olvasójává, és mind közönségesen mondhatnám, hogy belezúgtam. Magával ragadott. Aztán sorra vettem a könyveit, és bár ez a különös elragadtatottság hullámzóvá vált, de a bizalommal belefeledkezés örökre megmarad.

Saramago legnagyobb titka számomra, hogy a 20. századból a 21. századba lépve is úgy tudott (sőt mert!) gondolkodni a világról, mint egy ókori görög filozófus: fesztelenül, szabadon, semmilyen korlátot, semmilyen tekintélyt nem tűrve. Bámulatra méltó.

Elvesztettük ezt a képességünket a kényelemért cserébe. Elfelejtettünk szabadon gondolkodni, a sablonokból kinézni, a dolgokat másként is látni, mint ahogy késztermékként ránk tukmálják. Ezt csinálták a görög bölcselők: gondolkodtak és befogadtak - korlátlanul.

Sosem voltunk ennyire ketrecbe zártak, mint most. Annak ellenére, hogy a technikai civilizációnk, a materiális komfortunk eget ostromló. Ám a gondolataink, az ízlésünk, a véleményünk szigorú keretek közé szorított. Itt már nincs helye az ókori bölcselők szellemi csapongásának, tág horizontjának.

Trendek, eszmék, világnézetek, gondolati sémák mellett kell letenni a voksot – intellektuális és kommerciális ketrec.

„…milyen hatalmas méreteket ölthet a kíváncsiság hiánya és a gondolkodás restsége bármely tekintélyt parancsoló kijelentés hallatán…” – írta a Lisszabon ostromának históriájában.

Saramago is küzdött ezzel a ketreccel az életében, de a könyveiben nyoma sincs ennek. A szellemi szárnyalás élményét adja meg olvasóinak: másként nézni a világra, mint ahogy elénk teszik, vagy elvárják. Mintha először látnánk a világot, konvenciók, tabuk, szent tehenek nélkül. A művei sors- és történelemvariációk. Felszabadító.

Saramago szöszöl, körbejár, van türelme. Micsoda luxus ez manapság. Saját életében is tudta ezt: évekig egy sort sem írt, hatvanévesen vált világhírűvé a Kolostor regényével: Blimunda és Baltasar története a világirodalom legszebb szerelmeinek egyike. Saramago 76 évesen kapott Nobel-díjat. „… sosem léptem elhamarkodottan, de egy percet sem pocsékoltam el belőle” – mondta egy interjúban egyszer.

Milyen egy teljesen megélt élet? Például ilyen.

Égi és földi szerelem. Shakespeare, Goethe, Cervantes, Márquez – a szerelem legendájának krónikásai.  Én Saramagót is a szerelem krónikásai közé sorolom. A Kolostor regényében kiemeli a kommersz fogyasztói sablonokból a szerelmet, megmutatva annak valódi lényegét, a Lisszabon ostromának históriájában pedig a hétköznapokba hozza be a szerelmet. Mindkét esetben messze elkerüli a társadalmi elvárások ketrecét. A szerelem akkor létezik, ha a másikra figyelünk, és közben önmagunk mélyére ásunk. Olyan, mint az elmélyült olvasás.

Azt a szemléletmódot, világlátást, amit Saramago könyvei adnak, már nem lehet csak úgy leemelni a polcról a körülöttünk levő harsány-színes-foszforeszkáló, mindent beárazó világban. Nincs már ott. Hiánycikk. Sőt, állítják, már igény sincs rá. Kontemplatív, az érzelmek mélyére ásó stílusával, a világkorszakok gondolatai közötti kalandozásával nem könnyen fogyasztható a csillogó felszínesség csodálatába feledkezett világnak.

Egy kőtutajnyi embernek biztosan mindig létszükséglete lesz.

„A világon minden válaszol, kivárni csak a kérdések korát kell” – írta a Kolostor regényében.

Ókori görögökre jellemző látásmód és mindent egyszerre behabzsolni akaró korunkban igazi anakronizmus.