Fontosságok és haszontalanságok

Írta: Inkabringa

Sosem voltam még karanténban. Így, együtt az egész világgal meg végképp nem.

Néha úgy képzelem, hogy egy sci-fiben élünk, ahol hologramokká válunk mi mind, emberek. Körülnézek és alig látok embert. Hiányoznak. Eddig is tudtam, ami most végső bizonyosságom: én nem vagyok egy mizantróp.

A karantén nálam rendhagyóan alakult. Rengeteg munkám volt eddig, nagyjából duplája annak, amit máskor ennyi idő alatt kapok. Mintha nem lenne holnap. Persze ebben az országban a humán- és társadalomtudományok számára egyszer talán tényleg nem lesz. A hatalom nem szereti őket.

Van egy másik rendhagyó karanténélményem. De ezt nehéz elmondani. Majd a végén megpróbálom.

Kép: Tommy Ingberg

Fontosságok és haszontalanságok. Most van időm végigvenni őket az életemben.

Az Inkabringa nevet akkor találtam ki, amikor elkezdtem felnőtt életemet. Mondjuk úgy, hogy ez az indián nevem. Az amerikai őslakosok gyerekkorom óta érdekeltek. Ők az elnyomott, de mégis élni akaró emberek szinonimái számomra. Tele van velük a világ, és mégsem kapnak elég figyelmet. A név másik fele nem kérdés: a bringa az életem része, örömforrás. A szabadság mámora.

Kulturális antropológus vagyok. Ebben az országban, ahol az emberek túlnyomó többségének fogalma sincs róla, az micsoda. A hatalom nem szereti ezt a tudományt sem. Itt egy antropológus is megérezheti, milyen indiánnak lenni. 

Kép: Tommy Ingberg

A kulturális antropológia olyan volt számomra, mint egy hazaérés. Egy rádöbbenés, hogy én mindig ezt kerestem. Mint a szerelem: hogy is élhettem eddig nélküle? Ez az én közegem. Az életterem. Hazataláltam. Így váltam teljessé.

Haszontalanság lenne az, ami az egymással szót nem értő csoportok között hidat teremt? Ez nem egy foglalkozás, ez egy életszemlélet. Egyébként olyan sokrétű tudást ad, hogy munka is szerezhető vele. Szabad, elfogadó és befogadó, amire minden társadalomnak szüksége van. A magyarnak is. Annak főként, mert nem tapasztalhatta meg sohasem ezt a szellemi tágasságot.

Van még valami, amit nem tapasztalhatott meg a magyar társadalom: az aktivitás. Rátaláltam a civilekre, és megint csak haszontalanságba keveredtem. Mert itt annak van súlya, akinek hatalma van. Ez egy rajongó és gyűlölködő ország. Én már csak a hétköznapi, tetterős, értelmes és együttműködő civilekre figyelek itt. Ők lehetnének a társadalom nagy innovátorai. A civil szféra a Gadamer által megfogalmazott hatalommentes kommunikáció terepe. Mondanom sem kell, a hatalom őket sem szíveli. Sőt, mi több. A létüket fenyegeti. 

Kép: Tommy Ingberg

Még egy szép haszontalanság az életemben: a blog. Nagyon szeretjük. Mi értelme van? Semmi. Nem ez a pénzkereseti forrásunk. Minden ilyen jellegű tevékenységet kerülünk ezzel kapcsolatban: nem kellenek hirdetők, meg előfizetők, meg semmi, ami minket, vagy az olvasóinkat korlátozni és befolyásolni akarná. Ez a blog a szellemi szabadságunk terepe. Írjuk, ami eszünkbe jut. Szertelenül, nem tematizálva, szabadon. Ebben az országban ez olyan, mint a sivatag közepén egy pohár tiszta víz.

Végezetül arról írok, amit én tartottam haszontalannak: a Facebook. Magánszemélyként nem is vagyok ott jelen. A blognak van Facebook-oldala, én ehhez sem ragaszkodtam, végül maradt, egy ideje már nem osztom meg ott a bejegyzéseimet. Ezt sem. Nem is fizetünk a Facebooknak. Nem hirdetünk. Aki jön, az jön, aki megy, az megy. Nem görcsölünk ilyesmin. Legyen egy ilyen oldal is.  

A Facebookot kártékonynak tartom a manipulációk, az adatokkal való kufárkodás miatt. Ugyanakkor azt is tudom, és elismerem, hogy sokan a Facebook által tudnak másokon segíteni. Janus-arcú hatalom. Azt is tudom, hogy a civilek mennyire megszűrik, mit mondanak el a Facebookon, hogy az előítéletek és gyűlölködések ne öntsék el őket. Magam is kísérletezem ezzel a blog Facebook-oldalán. Időnként elrikkantom a ’rasszizmus’ vagy ’diktatúra’ szavakat, és garantáltan elszalad néhány ember. A véleménynyilvánítás, az őszinte, nem sajátja a magyar társadalomnak, ahogy az eltérő vélemények iránti nyitottság sem. Vélemény a hatalomról? Ó, a válasz mindig ugyanaz: én nem foglalkozom politikával. Így aztán hagyjuk, hogy a politika foglalkozzon velünk. Ahogy Petri György írta: „Ne szólj szám, nem fáj fejem. De akkor meg minek a fej, a száj?”

Kép: Tommy Ingberg

A Facebookot a huncutkodás és rakoncátlankodás terepének tartottam, némi információátadással fűszerezve. Felszínesség, semmi több.

A karantén alatt a Facebook egészen mást adott nekem. Valami mélyet és erőset. Megrendítően szépet. Olyat, ami boldogító és katartikus. Miközben természetes, és angyali biztonságot adó. Játékosság és komolyság: pajkos és gyönyörű. Olyan ez, amit fentebb az antropológiáról írtam. Néha megriadok azért: most mit mondtam? Mi a baj? Félreértések erdején át vezet az út a megértésig.

Aztán eljött az a pillanat, hogy ha hús-vér ember lehetnék, én már a karjaiba hulltam volna ennek a közegnek. Ehelyett meg kellett állni lábujjhegyen, mert a hologramok csak ilyet tudnak.

Most is dacos vadóca vagyok a Facebooknak, de elém hozott valamit, ami megrendítő, és mégis végtelenül természetes rácsodálkozás és találkozás. Nem tudom, mi a következő tánclépés: széttart vagy összetart. Csak állok lábujjhegyen. Egyáltalán nem félek. Bizalommal vagyok. Nem tudom, mi jön, de mindegy is, már elsodort. 

Még hogy unalmas karantén… Ez a mindenség.

Kép: Tommy Ingberg

Modigliani keresgélés

Írta: BikassyGergely

Mondtam már legutóbb: "kattintgatok". Többet veszélyes helyzetben senki tőlem ne várjon...

Most Livorno városára és Modigliani életrajzára kattintottam. Röpke keresgélésbe keringtem bele.

Úgy emlékeztem ugyanis, hogy vagy ötven-hatvan éve láttam egy fekete-fehér Modigliani-filmet Mastroianni főszereplésével. Mondanom sem kell, hogy emlékeim szerint tökéletesen illett hozzá a szerep.

... Mondanom sem kell, hogy nem találom. Van valami újabb Modigliani-film Andy Garcia játékával, ez dühösen nem érdekel, mert emlékeimben sokkal jobb a főszereplő. Így aztán Livorno kikötővárosa került elém, a festő szülővárosa. Nem jártam Livornóban, de néhány film miatt különösen érdekel. Az egyik Viscontié, a Fehér éjszakák. Ez, tudjuk, Velencében játszódik (most megzavarodva hirtelen nem merem rávágni, hogy Dosztojevszkij regénye Szentpéterváron... Hiszen az, igen, az a város "észak Velencéje", de hiszen az író utazott, járt Itália Velencéjében is... na, hova képzelte hőseit?)

Visconti nemcsak képzelte, hanem Velencébe helyezte Dosztojevszkij hőseit. Itt aztán külön csavar következik: főbb jeleneteit, a város emlékezetes csatornáival mégsem ott, hanem Livornóban forgatta. Ahol, már régebben, tudatosan Velencét utánzó városrészt építettek igényes várostervezők. No persze Viscontinak még igényesebb díszlettervezői voltak, aki nagy leleménnyel kombinálták a stúdió és az eredeti Velence (akarom mondani Livorno) helyszíneit. Az olasz filmtörténet egyik legbravúrosabb díszletvilága keletkezett, minden színházi és filmes díszlettervezőnek szakdolgozati témául ajánlanám.

Luchino Visconti

A film maga Visconti mércéjével nem igazán jó. Gigantikus küzdelem folyik a filmnyelv és a díszletvilág között: az utóbbi fölényes pontozással győz. A rendező melléfogott a női főszereplővel is: Maria Schell elmarad a mindenkori jobb orosz színésznők mögött. És a mindenkori olaszok mögött is... Mastroianni persze nagyon jó --- tudott volna egyáltalán gyengén játszani? Melankolikusan bolyong Livorno és a díszlet képzelt Velencéjében, érdemes megnézni akár többször is, a film, mondom, csak Visconti magas mércéjével gyenge.

A száz éve halott Modigliani szerepére tökéletesen ő lett volna alkalmas fiatal korában, Marcello Mastroianni. Titokban remélem, ő is volt... csak én valahogy nem találom...

Létay Vera meghalt

Írta: BikassyGergely

Szörnyű mondat, szörnyű valóság.

Évtizedek óta ismertem, ő hívott a Filmvilághoz, és én a Filmvilágba írtam a legtöbbször. Írásaim nagy részét tehát neki köszönhetem, legalábbis a lehetőséget. Létay Vera fiatal kora óta (a Filmgyárban volt dramaturg, akkor még nem ismertem), fiatal kora óta "jelenség" volt, a szó legérdekesebb értelmében. A Filmvilágot kívül-belül teljesen megújította. Legkorábbi egyetemista éveimtől olvastam benne a cikkeit, úgy emlékszem, gyakran írt francia és olasz filmekről.

Főszerkesztőként sajnos jóval kevesebbet írt. Ezt nemcsak a szerkesztőség tagjai, de az olvasók sokasága is sajnálta. Évente két nagy európai fesztivál meghívottjaként azonban ezekről a szemlékről nagy terjedelmű, és nagyon emlékezetes írásokat publikált. Nagy és példaadó beszámolók - életről és filmről. Mégis, akkortól, az új Filmvilág megalapításától igazán a szerkesztés művészetét sokkal többre tartotta önmaga számára, mint az írást. Szerkesztés? Ebben csak bámulni tudtam, lévén, hogy magamnak a szerkesztéshez alig volt tehetségem. Észrevette, látta, és megengedte, hogy inkább csak írjak.

Majd egyszer róla is kellene írni, nem biztos, hogy nekem. Most búcsúzom.

Létay Vera (1935-2020)

Asztalomon Weöres-versek

Írta: BikassyGergely

"Asztalomon bor, szóda van, / én nem oldozom fel magam"

Töredékek zakatolnak a fejemben. Ezt például biztosan egy "nyugatos" költő írta a húszas években - vagy ha nem, hát a fiatal Juhász Ferenc - aki már fiatalon nagy regiszteren tudott játszani. Most nem keresek utána.

Asztalomon veszélyes időkben, vagy az öreg Gyergyai Albert józan, megbízható, sőt nyugtatóan szomorkás bölcs könyvei, fordításai vannak, vagy még inkább Weöres Sándor valamelyik kötete.

Játékos verseibe bármikor jó belelapozni, vagy belemélyedni. Nagyon sok rövid, négysoros verse van, az Orbis Pictus kötet (vagy ciklus csupán?) csak ilyeneket tartalmaz. A híres Rongyszőnyeg ciklust most nem is említem. Minden soruk élményt ad.  Sajnos, nincs sok Weöres-kötetem, mit nem adnék néhány első kiadásért. Az először 1970-ben kiadott Összegyűjtött írások (két szép fekete borítású könyv) van előttem, és büszkén, hivalkodva elmondom, W.S (évekkel később) szép, nagybetűs kalligráfiával dedikálta is - holott kétszer, ha találkoztunk.

Kínos "irodalmi-politikai" hang rontotta az ünnepi megjelenést. Egy egészen fiatal irodalmár éles, pimasz, ledorongoló kritikát írt róla, mely így kezdődött: "W.S. hajója, alig hogy vízre bocsátották, máris elsüllyedt". - De honnan tudja? - gondoltam szinte ordítva. Később személyesen megismertem az illetőt, nagyon okos és tájékozott, sőt tehetséges ember volt. Ez ügyben évek múltán, nyilvánosan, több cikkben kért elnézést. Pimasz, és igazságtalan? Lehet, sőt néha kell is az ilyen zajfelverő hang, de nem totális pártdiktaturában egy épphogy a "Tűrt" kategóriába beengedett zseniről. Zseniket demokráciában, és nem pártszél vezérelte motorcsónakon szép megtámadni. (Na jó: mondom, az egykori nagyon ifjú rég revideálta és megbánta buta gesztusát.)

Orbis Pictus - lapozgatom. Minden nagy költő írt gyengébb verseket. Weöres ebben is kivétel. Egyetlen gyenge verse sincs, valahogy a rövid négysorosai, sőt két vagy egysorosai nála lehetetlenné teszik, hogy "gyenge", vagy "halvány" vagy "rossz" - hogy így érezzük. Máshonnan beszél, nem tudjuk honnan, de ha közelről is - nagyon messziről. Most csak egy négysorosát idézem, találomra.

Felébredek: nem az vagyok, ki voltam.

Elalszom: holnap megint más leszek.

De élve, holtan, utcán, kriptaboltban

én emlékezem és én feledek.

Symbolon

Írta: Inkabringa

A családtörténet szerint nagyon korán kezdtem el járni, és onnantól ez lett a kedvenc időtöltésem. Boldog mosollyal totyogtam. Állandóan mozgásban voltam. Előfordult, hogy mindenkinek dolga akadt, ilyenkor betettek a járókába, mert az biztonságos. Ott ültem egy ketrec mélyén egyedül. Üvöltöttem. Telerakták játékokkal. Tovább üvöltöttem. Kivettek. Akkor boldogan mosolyogva totyogtam megállíthatatlanul összevissza. Végül rájöttek a megoldásra. A két kamasz fiú bátyám kialakított egy biztonságos helyet nekem az erkélyen, amiből semmilyen irányba nem eshetek ki, és ha épp senki nem tudott rám figyelni, kitettek oda, hogy nézegessek. Imádtam. Boldogan nézegettem az embereket és a nagyvilágot, vagyis amit abból egyévesen befogadhattam. 

Ez mostanság gyakran eszembe jut. A karantén próbára tesz mindenkit. Az egész világot. Hiába is indulnék el boldog mosollyal valamerre, mindenhol egy járóka mélyén találnám magam. Az egész világon minden ember ül a saját járókájában, és várja, hogy végre kivegyék onnan. Jó hír, hogy a társadalmi szocializációm sikeres volt, mert most már legalább nem üvöltök. Belátom, hogy ezt most ki kell bírni. Nem könnyű. Dolgoznom kell, eszes dolgokat írni, miközben hatalmas érzelmi hullámok zúgnak bennem. Élni, mint aki gépből van. De én emberből vagyok.

Amit most az emberek szerte a világon végigcsinálnak, igazi hőstett. Sokan háborúnak nevezik, én inkább azt mondom, heroikus béketeremtés folyik. Sosem éreztük még ilyen erősen, mennyire sérülékeny és mennyire egységes az emberi faj. Rasszok, nációk, vallások, ugyan már. Mind homo sapiensek vagyunk. Az ősi parancs: túlélni.

A karantén egyértelművé tette, hogy alapjában véve továbbra is olyanok vagyunk, mint az ősember. Szükségünk van egymás közelségére. Mindennél inkább. Ez az ősi biztonságunk: az emberek közelsége. Mindenki egymás tekintetére és érintésére vágyik. Ez a mikroszkopikus kórokozó nemcsak a tüdőt, hanem az emberi természetünk alapjait támadta meg. 

Ez most nagy próbatétel mindenkinek. Egyszer vége lesz. Valahogy. Átvészeljük. Jól kifogtuk a történelmi időket.

Ráakadtam az interneten a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem periodikájára, a címe Symbolon. Jó név. Állítólag a tarot is használja, én viszont nem használom a tarot kártyát. Más emlékem fűződik a szóhoz, az ókori görögök által használt jelentésében. Húszéves koromban egy 70 éves szuperintelligens, vagány idős hölggyel összebarátkoztam. Én őrjítő szerelmi mámorok és őrjítő szenvedések között hánykolódtam sűrű egymásutánban. Ő mindig csak legyintett, szalmaláng, mondta, én csak a symbolonra figyeljek. Egy letört darabja vagyok egy egésznek, és ha megtalálom a másik darabot, az egészre is rátalálok. A sok fellobbanó szalmaláng között felismerem majd őt, aki a symbolon másik fele. Akkor enigmának tűnt, most már értem. A symbolon mindenkinek segítség lehet: el kell érnünk az összetartozó részek kapcsolódását. 

Az emberiség nem hibátlan faj, mert azok a hangyák. Sosem leszünk olyan tökéletesek, de ne legyünk nagyravágyók. Nem olyan időket élünk. Az emberbe bele van kódolva az oktondiság és az eszesség, a durvaság és a finomság is. De azt el kell ismerni, hogy nagyon tud küzdeni a túlélésért.

Sokak szerint minden másként lesz, ha ezen túl leszünk. Minden jobb lesz. Meglátjuk... Lehet, hogy ennek eléréséhez mindenekelőtt a politikusokat kellene karanténba zárni. Claude Lévi-Strauss szerint a neolitikus ember volt az utolsó példaadóan bátor innovátor az emberiség történelmében, aki a nagy vészben képes volt mindent másként csinálni, és túlélni. Ezredévekre megteremtette az emberiség felvirágzását. Most majd nekünk kell találékonynak és bátornak lenni. Igaza volt Weöres Sándornak: „embernek lenni folyton nehezebb”.

Kapcsolódó írások: A debatter - Claude Lévi-Strauss

Esterházy 70…

Írta: Inkabringa

Esterházy Péter ma 70 éves. Lenne…

Csaknem négy éve nincs már közöttünk. („Az idő – konkrétan – telt.”) Jobban mondva „mindenütt ott van, csak itt nincs”.

Fejből idézem sorait, bekezdéseit. Sokan mások is. Fáj, hogy a 70. születésnapján a halálát sem kerülhetem meg. Rögzítenem kell, hogy „lenne”, vagy így fogalmazni: 70 éve született. Ilyet akkor szoktunk leírni, ha 170 éve született valaki.

Esterházy Péter hiányzik innen. Hiányzik nekünk. Az olvasóknak. Az oktondi magyaroknak, akik úgy beleszédültünk ennek a nyelvnek elegánsan és játékosan virtuóz „esterházys” gyönyörködésébe. Ő pedig az egész világban gyönyörködött. Minden írása egy gyönyörködés a tökéletlen világban. Mert élni jó, és az emberi porszem feladata, hogy másoknak is jobbá tegye. Ő jobbá tette a világot. Tiszta ésszel és teljes szívvel. Ellenállhatatlan bájjal és nyelvi játékkal tűzte tollhegyére a gyarlóságokat, hatalmi túlkapásokat, gőgös korlátoltságokat. „Az ember vagy bizonytalan, vagy diktatúra.”

Majd az irodalomtudomány elemzi és rendszerezi, újabb és újabb összefüggésekbe állítva feltárja az életművét. „A szövegösszefüggések jönnek-mennek”. Ez így helyes.

Velünk maradnak a könyvei, írásai, a felolvasásainak rögzített felvételei. És velünk marad a hiánya. A személyiségének és személyességének hiánya. Esterházy Péter legfőbb eposzi jelzője a természetes életszeretet, az „ontológiai derű”. Szívből és igazán, magától értetődő természetességgel szeretett élni, és tudott szeretni. Neki elhittem, hogy lehet ilyet ebben az országban. Még most is elhiszem.  

Pezsgő életöröm. Szárnyaló intellektus. Elegáns humor. Virtuóz játékosság. A nyelv mint filozófia. Elbűvölő harmónia egy torz világban. Lazaság. Nagyvonalúság. Megalkuvás nélküli szabad szellem, aki játékos bukfencekkel leplezte szellemi függetlenségének bátorságát.

Esterházy Péter egy tünemény volt ebben az országban.

Haydn Esterházy Miklós herceg - Esterházy Péter egyik felmenője - szolgálatában állt. A D-dúr csellóversenyt (No. 2) is Esterházy Miklós zenekarának írta. Annak, aki nem ismeri Esterházy Péter írásait, azt javasolnám, először hallgassa meg a III. (Rondo) tételt, és rögtön megérti/megérzi az Esterházy-könyvekből áradó tüneményt. Ez a muzsika épp olyan, mint Esterházy Péter életműve.

Méltó tüneményes lelkének emlékéhez.

Kapcsolódó írás: Az olvasók egy éve - Esterházy Péter (Citátumok 14.)

A magyar költészet napja - Citátumok 18

Írta: BikassyGergely és Inkabringa

Ma van József Attila születésnapja. A magyar költészet napja. Minden évben megünnepli az ország ezt a napot. Pedig nem kötelező. De jóleső. Talán az egyetlen ünnepünk, ami mindenkinek kedves, ami az egész országé. Már csak ezért is meg kell becsülnünk. A magyar költészet csodálatos gazdagságú. Nem tudtunk minden jelentékeny költőt idecitálni, s a megidézett költőktől sem tudtuk minden fontos sorukat idehozni. Egynémely önironikus szösszenetükből is citálunk a klasszikusan veretes sorok helyett. Lezárult életművekből idézünk, köztük vannak azok is, akiket nemrég vesztettünk el. Az élő kortárs költők írjanak ma is, és holnap is, újabb és újabb verseket. S ha valaki azt hinné nincs értelme, ez a nap is bizonyítja, hogy nagyon is van.

Ez a citátumgyűjtemény bepillantás a költőlétbe, a magyarországi lét milyenségébe, és töredék a magyar költészetből. A citátumokat József Attilával kezdjük és zárjuk. Ma 115 éve született.

Csak az olvassa versemet,

ki ismer engem és szeret,

mivel a semmiben hajóz

s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent

emberi formában

s szívében néha elidőz

a tigris meg a szelíd őz.

(József Attila)

„Tengerem ölelő karok

meleg homályú, lágy világa.

Eszem az ésszel fölfogott

emberiség világossága.”

(József Attila)

„Költő vagyok – szólj ügyészedre,
Hogy zabolázza vak dühét;
Írástudót hűbéri rendbe 
Préselni mégse volna szép.

Ne legyen országom kelepce,

Te meg hajbókoló cseléd;

S az elme művét szét ne szedje

Egy műkedvelő szárnysegéd."

(Térey János)

"Olyan az ország, mint a gyönyörű gyár

A Révész utca végén, kulcsra zárva.

Emlékszik, mint a játszótéri pázsit,

A felnőtt század kisgyermekkorára.

Egy rész téglából, egy rész műanyagból,

Kétholdnyi föld, világtól elhagyott.

Kemény művészet kell, hogy összetartsa

A gazdátlanul tengő anyagot."

(Térey János)

"Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.

Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:

vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,

szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,

mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

(Weöres Sándor)

"Hárman vagyunk, ha egymagam vagyok. A háromságomat

ki érti meg?

Egyikünk bölcs, mint a kő és éppoly rideg, hideg.

Másikunk nyárspolgár és langyos-meleg, akár a szörp a nyári napon.

Harmadikunk dilinós kicsit és költő is és gyerek nagyon."

(Weöres Sándor)

"Kordé nélkül könnyebb volna
bandulkolni a pokolba.
De kordém, a hozzám-kötött, 
ott csikorog a hátam mögött,
ócska páncél zörög rajta
s lándzsa, szablya mindenfajta,
melyet elhányt sok harc után
keresztény és mohammedán.

Majd ha kordém elvesztettem,
ebet fognak be helyettem
s engem a pokolba dobnak.
Ez volt rosszabb? az lesz rosszabb?
(Weöres Sándor)

"Tegnap már mintha írni kezdenék, Egészen a tollrágásig menék"

(Arany János)

"aki voltam, arra emlékeznetek legyen kedv és ne kötelesség dolga"

(Petri György)

„Ember vigyázz, figyeld meg jól a világod:

ez volt a múlt, emez a vad jelen,

hordozd szívedben. Éld e rossz világot

és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,

hogy más legyen.”

(Radnóti Miklós)

„Nem, gyönyörűm, a költészet kitartó és aprólékos önkivégzés”

(Orbán Ottó)

"A költészet nem társalgó-terem,

Hová fecsegni jár a cifra nép,
A társaság szemenszedett paréja;
Több a költészet! olyan épület,
Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,
Mindenkinek, ki imádkozni vágy,
Szóval: szentegyház, ahová belépni
Bocskorban sőt mezítláb is szabad."
(Petőfi Sándor)

"Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték."
(Ady Endre)

„s már átnéz rajtam a vers, mint gyerek a szülőn, idegenek közt él s nem foghatom fülön - s ha nem leszek: nos, e tükörbe költözöm”

(Csukás István)

„Egy kis nemlétismeret

így se, úgy se árthat.

Nevezzük a gyermeket

zen-szociológiának.

T.D.: angyalok, lovak,

madarak vagy medvék:

más is járt e név alatt,

író lét, meg nemlét.

És ha túl tény-mennyeken,

vagy eminnen köd földön:

ismerem, nem ismerem –

idejét ide-oda töltöm.”

(Tandori Dezső)

"béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen,
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!"
(Babits Mihály)

"És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni a szíve - 
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die."
(Pilinszky János)

József Attila versével zárjuk a költészet napi citátumokat. Ez egy teljes vers, nem idézet, a Szólt az ember. József Attila 19 évesen írta.

Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett,

Aztán azt mondta: Körtefa vagyok.

S gyökere lett a föld, dereka a magasság,

Lombja az ég

És körtét ettek a bogarak,

A madarak, az éhes csillagok.

Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett,

Aztán azt mondta: Szén és vas vagyok.

És csörömpölő acélműhelyekben

Tűzre dobta a nagy hegyeket,

Hogy a halállal és az új időkkel

Száguldják meg a versenyt dübörögve

Szédítő, karcsú expresszvonatok.

Szólt az ember, szólt, megállt és elment

S csak azt nem mondta, hogy ember vagyok.

Kattintgatunk? King-Kong

Írta: BikassyGergely

Kattintgatunk a 120 tévécsatorna között találomra válogatva. Már nem nézem a politikai műsorokat. már nem nézem az olasz, francia, spanyol, német híradásokat: a vész különböző állomásai... Már nem nézem a tavalyi-idei nagy meccsek huszadik ismétlését, egyszer is elég volt. Már nem nézem az amúgy is ritka igazán értékes filmeket, ehhez elmélyedés kéne. Az nincs.

Kattintgatok. Nézem a soha nem nézett közönségfilmeket, milyen is az? Belekaptam Grace Kelly életébe, mert Alfred Hitchcock figurája jelent meg egy jelenetben, és azt nem lehet elrontani. A filmet viszont igen: unalmas és ostoba. Ami külön fájó: Nicole Kidman is halovány, sőt elég rossz. Hát ezt hogy csinálták?...  Kattintok: nocsak: Houdini csodálatos élete és trükkjei. Adrian Brody adja a szabadulóbűvészt. Csak az utolsó húsz percet látom, ez nem is rossz. Megnézném az egészet.

Kattintok: itt megint Adrian Brody bukkan elém szabálytalan arcával. Ez itt a King-Kong, az 1995-ös verzió. Egészen elfelejtettem, a milliárdos bevételű csúcs-Hollywood sohasem vonzott. Ehhez képest szépen leköt a film eleje, amíg Naomi Watts a kalandorhajóra száll. 

Mintha Naomi Watts itt még alig ismert színésznő volna, és nem világsztár. Még előtte van a Mulholland Drive, és a Kör - ezeket kiváló daraboknak tartom, sőt mesterműveknek. Kidman mellett, ha jól tudom, ő a másik ausztrál származású hollywoodi sztárszínésznő. Pedig Angliában született, sőt wales-i iskolában wales-i nyelvet tanult kisgyerekként. Szülei elváltak, apja korán meghalt.  Ausztrál nagymama révén Sydney-be költöztek. Ez így nem érdektelen. És, mint tudjuk, az 1995-ös King-Kong-ot Peter Jackson rendezte, egy "echte ausztrál". Ezzel lett Hollywood vezető rendezője, későbbi más tömeg világsikerek mestere. (Bevallom, azokat, főleg a nem nekem való, nem is nekem készült  legnagyobb világsikerét, kaland-kiskamaszok bálványozott fantasy-moziját, nagyon untam. Nagyon bosszantott, hát így jártam.)

Az új (mára már ez is régi) King-Kong azonban tetszett. Főleg az első harmada-fele, a harsogó szigetkalandokig... Az ős-King-Kong, az 1933-as klasszikus mozi nagy rajongója voltam és maradtam. Készült a hetvenes években is egy remake, jogosan bukott meg. Ez a még újabb azonban megérdemelt nagy siker. Brody is jó, nem nehéz szerepében, és Naomi Watts még jobb, nagyon nehéz szerepében, a skatulyás séma (és nem a trükkfelvételek miatt nehéz).

Új nehéz, nyomasztó nap, még nyomasztóbb esti hírek. Nincs más hátra: tovább kattintgatok...

Verzió a karanténra

Írta: Inkabringa

Most mindenki karanténban van. Az egész világ. Rég volt ennyire egyproblémájú az emberiség. Ez nemcsak az orvostudománynak, a társadalomtudósoknak is kutatási téma.

Pillanatok alatt megváltozott az élet. Online kultúra. Étel házhozszállítás. Minden házhozszállítás. Home office. Távoktatás. Kijárási korlátozás. A divatcégek maszkot gyártanak, a parfümgyártók fertőtlenítőt, az autógyárak lélegeztetőgépet. A tavasz trendje: gumikesztyű és maszk.

Életben tartó szlogen lett a „maradj otthon”, de ráébredtek az emberek, hogy ez bajjal is jár. Összefolynak a napok, lassul az élet, egyhangúság, bezártság, mit nézzünk, mit olvassunk, online meditáció, tévémise, tippek kenyérsütéshez, pszichológiai tanácsok hasizom gyakorlatokkal. A soha figyelemre nem méltatottaknak munkanélküliség, éhezés, családon belüli erőszak, kilátástalanság, segítségtől való elzártság jut.

A karantén nekem nem a papírforma szerint zajlott eddig. Egy ideje már amúgy is home office-ban dolgoztam, nem változott a munkarendem a karanténnal. Csak felkapom a laptopom, és bárhol dolgozhatok. Nincs munkaidő, csak határidő, bár ez néha sokkal kegyetlenebb tud lenni. A home office most nem a szabadság, hanem a röghöz kötöttség szimbóluma lett.

A karantén elején jöttek a szívélyes üdvözletek, hogy milyen pompás, hogy én már eleve home office-ban vagyok. Küldenek munkát. Küldtek mindenhonnan. A már meglévőkhöz. Elvállaltam. Ilyenkor így kell. Vagy nem? Nincs tapasztalatom a világjárvány alatti munkaetikáról. Gyorsan írok. Menni fog. De ez akkora mennyiség volt, hogy csak annyit tudtam mondani: ó. Többre nem is volt idő. A határidők olyan rövidek, hogy szinte nincsenek is. Tegnapra kell.

Innentől kezdve csak a munka volt. Ahogy teltek a napok, egyre inkább. Nekem nem folytak össze a napok, mert napra-órára-percre számon kellett tartanom a határidőket. Nem lassult le az élet, sőt pergett eszementen. Már nincs egy nap sem a határidőig, de van még hátra legalább 30 ezer karakter – hivatkozásokkal, lábjegyzetekkel. Menni fog. Ez már semmiség. A szakirodalmakhoz megnyíltak online adatbázisok. Ó, egek, micsoda kincseket rejt az internet! Kezdetben böngészés belefeledkezve, kedvemre, összevissza, a határidő rögvest fenyegetően két métert ugrott felém.

Néhány órás alvások. Ahogy közeleg a határidő, ennél is kevesebb. Még így is egyperces szép álmaim vannak egy karantén nélküli világról. Szakirodalmak olvasása hajnalban, pár óra alvás után pihentebben. Ilyenkor jönnek az ötletek is. Merengő kávézások reggelente. Egy tavaszi kert látványa. Gyönyörű. Egyik reggel egy rigóval hosszan néztük egymást a nyitott ablakon keresztül. Úgy tűnt, együttérzéssel figyelt. Gondolta, az a szegény ott bent egy rab madár. Ez persze butaság, tudom, az antropogén gondolkodás vigasza. Mindenesetre a rigó nem volt ellenséges.

Éjszaka írok, az ébren tart, tudok haladni. Pörög bennem az adrenalin, a határidő zakatol a fejemben. Éjszakai írás közben zenét hallgatok. Olyan zene kell, ami energetizál, de nem zaklat fel, és nem térít el a hivatkozásoktól és lábjegyzetektől. Hallgatom a Dirty Dozen Brass Bandet és Dizzy Gillespie 100. születésnapjára megjelent lemezválogatást. Jó választás mindkettő. Hajnal felé Dizzy Gillespie-től a Mas que nada maga a felüdülés. Két perc tánc = öt oldal jó tempóban. A zene ereje. Szabadalmaztatni kellene.

Ha nem lenne ilyen bolond ez az ország, kizárólag zene- és táncantropológiával foglalkoznék. De itt muszáj szabadságharcosnak is lenni. Mert csodálatosan izgalmas hely ez a kis haza, itt mindig úgy kell állampolgári jogainkon tartani a kezünket, mint egy vadnyugati cowboynak a Coltján. Ha egy pillanatra másfelé néz, leterítik. Vajon miért van itt a hatalomnak mindig az a kényszere, hogy terjedelmes ülepével rátelepedjen az ország népére? És világjárvány idején, az egymásért felelősséget vállaló karanténba szorítva, hogyan tudunk annyi gombostűt a fejünk fölé tartani, hogy elriasszuk ettől a szándékától?

A munka mellett is olvastam a híreket, ahogy mindenki. A munkától lopott pillanatokkal töltődöm az online kultúrából, és mások számára feltöltök ezt-azt, de csak percekre. Örömteli összekacsintások. Mintha lenne egy normális élet. Bárcsak lehetne. Egyébként a napi rutin: fertőtlenítek, kezet mosok, főzök, aggódom, szervezek, lelket tartok, lelket rázok, sok a gond, úgy teszek, mintha minden rendben volna. Nem mindig sikerül. Aggódás a másikért. Végtelen boldogság, ha jól van. Barátok, rokonok. Mindenkire idő kellene. Most sokaknak ebből van a legtöbb. Nekem nincs. Kevesekkel telefonálok. Gyűlnek a megválaszolatlan emailek. Megértik. Remélem. Csak semmi bajuk ne legyen. Rohanok a percekért, a másodpercekért, a karakterszámokért, a hivatkozásokért és lábjegyzetekért. Napról napra egyre feszítőbb. Semmit nem tapasztalok meg a karantén unalmából. Kicsit zavar. Mintha kimaradnék valamiből. 

Végre minden sürgős munka kész. Határidőre. Túl vagyok a sűrűjén. Egy éjszaka, amit végigalhatok. Ólmos, mély alvás. Álomtalan. Szinte habzsolom az alvással töltött órákat. Fenyegető határidő nélkül ébredek. Visszatérhetek az életbe. De nincs is élet. Most karantén van. Illetve most a karantén az élet. Nem lázadozom ellene. Nincs más megoldás egyelőre. Mások érdekében kuksolunk. Csak a karantén miatti hatalmi játszmázás miatt lázadozom. A dac a társadalom immunrendszere. Ebben a társadalomban nem jól működik.

Faludy György Pokolbéli víg napjaim című könyvében írta, hogy Recsket azok élték túl, lélekben is erősnek maradva, akik nem csupán az élelmiszeradagra és a munka utáni dermedt pihenésre figyeltek, hanem egymásnak – látszólag feleslegesen - különféle tudásterületekről előadásokat tartottak (humán- és természettudományok, művészetek és műszaki tudományok). A fizikai túlélést a tudás által megszerezhető lelkierő segítette. Írhatnám úgyis, hogy jelen kutatásunk szempontjából ez egy rendkívül jól hasznosítható szekunder kutatási adat. Az agyunk az egyetlen mentsvárunk.

Megy tovább a karanténélet, egy fokkal lazábban: dolgozom, immáron emberbaráti határidőkkel, az újabb szívélyes emailekig. Ébren tartom az értelmemet, ahogy Faludytól tanultam. Telefonálok, emailekre válaszolok, karanténsegítséget szervezek ide is meg oda is. Főzök, fertőtlenítek, kezet mosok, latolgatom, milyen lesz a karantén utáni világ, reggelente rigókkal diskurálok, csodálom a tavaszt, és dacosan fejem fölé tartom a gombostűt.