Az igazi nő

 Írta: Inkabringa

Milyen az igazi nő? Honnan is tudhatnám én azt? Hiszen csak egy nő vagyok.

Ennek ellenére, vagyis nő létemre, mégis elmesélem, milyen nőket csodálok mai pompásra suvickolt világunkban. A nőnap jó alkalmat ad erre. Mert ez a nap nem a bokrétás hajbókolásról szól, hanem a szolidaritásról. Ez mostanság csúnya kifejezésnek számít e honban, kérem olvasás közben is fütyülni az inkriminált szónál.

Az általam nagyra becsült nők messze vannak a társadalmi elvárások szerinti típusoktól, akiket dorgálásra emelt kézzel példának tolnak elénk napról napra.

Az általam csodált nők nem kerülnek címlapra, nem teszik őket kirakatba, nem hivatkoznak rájuk politikusok és a közvélemény egyéb formálói. Ők a mainstream sablonokon kívül állnak, és mivel én nagyon ráuntam már a bármilyen beállítottságú fősodor kánonképzéseire, kifejezetten inspirálónak, izgalmasnak, példamutatónak, netán hősiesnek érzem az ő jelenlétüket.

Első példám Honorine Munyole, egy rendőrtiszt, akinek feladata a gyermekek és nők védelme Kongóban. 2017-ben a Verzió Filmfesztiválon láttam róla egy dokumentumfilmet. Írtam is róla a blogban. Okos, bölcs asszony. Tudja, hogy a gátlástalan hatalmaskodás és a megalázó kiszolgáltatottság végletei között él az országa. Mégis becsületesség és természetes emberi méltóság van benne.

Ahogy emberi méltóság sugárzik Toszecky Renáta személyiségéből is. Ő egy magyar szociális munkás. Messze a sztárok csillogó életétől. Mégis olyan lelkierő, empátia, nemes szívűség és tetterő van benne, ami feltétlen tiszteletet ébreszt iránta. A Védelem alatt című dokumentumfilm az ő és védelmezettjei életét mutatja be. Róla is írtam a blogban. Nem csupán belőle árad a természetes emberi méltóság (ritka kincs ez kis hazánkban), hanem másoknak, a kiszolgáltatott, sorsukra hagyott, önfeladásba sodródott nőknek is képes megmutatni az utat az emberi méltóság megtalálásához. Óriási dolog, amit tesz. Az én képzeletbeli címlapomon Toszecky Renáta és Honorine Munyole képe is ott van.

Aztán a saját életem során tapasztaltak szerint feltétlenül a címlapra érdemes nők közé sorolom azt a kelet-magyarországi kisvárosban élő szociális gondozó asszonyt (bővebben ITT), aki idős emberek napjait aranyozza be. Segíti, támogatja őket fizikailag és lelkileg is. Úgy képviseli az érdekeiket, és olyan őszinte odaadással szívén viseli a sorsukat, mintha csak a családtagjai lennének. Alig él meg a havi fizetéséből, plusz munkákat vállal, hogy segíthesse a gyermekeit. Méltóság van benne, és ezt rendre meg akarják törni a felettesei. Nem sikerül nekik. Igazságérzete, másokért való kiállása, a hatalmi túlkapások elleni fellépése nem ebbe az országba való. (Mert ez nemcsak 1956 októberének, hanem 1957 májusának országa is.)  

Ahogy sokra becsülöm azokat az ukrán asszonyokat, akik gyermekeikkel ide menekültek a háború elől. Nem beszélik a nyelvet, nincsenek ismerőseik, de ott vannak a rábízott kis életek, akiknek enni kell adni, akiket tanítani kell, és főként akiket meg kell nyugtatni a nap minden órájában, hogy egyszer majd rendbe jön az életük. Akik a megalázó helyzetekben is egyenes derékkal állnak, akik a gyászt, a félelmet, a fájdalmat és a megvetettséget is a vállukon viszik, akik a kilátástalan élethelyzetben is a kiutat keresik. Akik nem adják fel, hogy életben tartsanak másokat, és nem engedik elhatalmasodni a gyűlöletet. Minden tiszteletem az övék.

Ahogy azokat a szegregátumokban élő roma nőket is a tisztelem, akik ennek a rátarti, belterjes körökbe klikkesedett társadalomnak legszélső peremére szorítva élik életüket. Amikor először jártam roma szegregátumban, a nők lelkiereje szíven ütött. Olyan sorsokat látok ott, aminek a töredékébe belebicsaklana sok-sok középosztálybeli élet. A társadalom túlnyomó többsége lenézi és semmibe veszi őket. A szélsőségesen viselkedő hangoskodókkal mossák össze őket. Ezek a roma nők szembenéznek az élőítéletekkel, a nyomorral, a megvetéssel, az agresszióval, és megtalálják magukban a természetes emberi méltóságot. A társadalom által rájuk szabott sorsból kitörni akarnak. A nyomor fogva tartja őket. A szegregátumból nincs pénzük máshova költözni. S vajon befogadnák-e őket? Mégis törekednek egy méltóságteljesebb életre. Ők maguk is tanulnak (felnőtt, több gyermekes családanyaként fejezik be félbehagyott tanulmányaikat), gyermekeiknek érettségit szeretnének, és főként megbecsülést. Bölcsek, szorgalmasak, nagyon sokat tapasztaltak, természetes intelligencia, méltóság és tenni akarás van bennük. Végtelen elnyomottságban, kirekesztettségben élnek ebben a társadalomban. Meg nem értettség, oda nem figyelés árnyékában erősítik eszüket és szívüket minden egyes nap. Fontosnak tartom, hogy leírjam, mennyire tisztelem őket.

Végül megemlítem azokat a nőket, akik hétköznapi emberként, valamely (átkokkal szórt vagy semmibe nézett) civil szervezetben tevékenykedve, messze a kirakattól, támogatják és segítik a menekülteket, a szegregátumban élőket, a fogyatékkal élőket, a száműzött és kiszolgáltatott embereket. Fiatal lányok és nagymamák is vannak közöttük: minden korosztály. Tenni akarnak egy élhetőbb, empatikus, egymás felé forduló országért. Csendes méltósággal teszik a dolgukat a hatalmi machinációk és megvetések mellett, és annak ellenére. Állampolgárok. A szó legnemesebb értelmében. Mondhatnak bármit az aktuális véleményvezérek, meggyőződésem, az ország jövőjét ezek a szóra sem érdemesített cselekvőképes hétköznapi emberek jelentik.

Lehetne még sok más nőt is felsorolni, távol a kirakat csillogásától. Én most őket említettem. Mindenki nézzen túl a saját komfortzónáján, és ha rájuk talált, becsülje és tisztelje őket.   

 

A szakadék szélén

 Írta: Inkabringa

Évekkel ezelőtt a blogban is írtam arról (ITT), hogy egy társadalom mentális egészségének jelzője lehet, hogyan bánik a kiszolgáltatott csoportjaival. Ezek a csoportok különbözőek országonként, de van két nagy szelete az emberi populációnak, ami minden országban jelen van: a gyermekek és az idősek. Azért írok most róluk, mert aktualitása van a naptár szerint is, a magyar társadalom morális állapota alapján pedig örökkön örökké.

Menjünk a naptár szerint. Október 1. az idősek világnapja. Kis hazánkban megint lett belőle egy álságos pénzosztás és kézrázásos szóvirágzás, egyébként senki ügyet nem vet rájuk. Most a nyugdíjprémiumtól volt hangos a sajtó, de ne feledjük azt a tényt, hogy egy másik – korábbi - döntés alapján lesznek olyan települések, ahol a házi segítségnyújtás veszélybe kerül, ami sokkal súlyosabb csapás, mint amennyi segítséget jelent néhány ezer forintos juttatás. Ezeken a településeken sem az önkormányzatoknak, sem az egyházaknak nem éri majd meg fenntartani a házi gondozást. És úgy van ez a mi civilizált világunkban, hogy ha nincs állami támogatás, elillan a keresztényi szeretet.

A nagyobb településeken nagyobb esély van több lehetőség közül választani, de félő, hogy a kis településeken, pláne a kispénzű és a család támogatása nélkül élő időseknek nem lesz segítségük a mindennapjaikhoz. Azok az idős emberek, akik saját otthonukban élnek, és a napi egyórás segítség fontos nekik a fenntartható életminőség szempontjából, egyedül maradhatnak a problémáikkal. Persze lesznek, akiknek a család segít. Bár az is igaz, hogy nem hivatkozási alap manapság egy munkahelyen az idős szülő gondozása. Nem is értik. Ez nem társadalmi elvárás a mai magyar hazában. Pedig az egyik legnagyobb csoda, ha négy generáció élettapasztalata keveredhet egy családban és a dédunokák a dédszülők emlékét magukkal viszik egész életükben.

Azonban, akiknek nincs más választási lehetőségük a településükön, teljes kilátástalanságba juthatnak a házi segítségnyújtás megtépázásával. Velük együtt természetesen a szociális gondozók is kilátástalan helyzetbe kerülnek, akiknek a munkahelye és a megélhetése kerül veszélybe. Miközben óriási szükség van rájuk, és kifejezetten tiszteletreméltó, amit csinálnak, az egyik legrosszabbul kereső munkavállalói csoportba tartoznak. Nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a kispénzű idős emberek könnyen lehet, hogy egyszer csak minden segítség nélkül maradnak az amúgy is elfeledett apró településeken. Mert számukra a talpraesett és elkötelezett szociális gondozók jelentik az egyetlen segítséget. A szociális gondozó, ha kell, viszi nekik naponta a vizet a kútról, fillérekből megoldja a bevásárlást, postára megy, ügyeket intéz, és veri az asztalt az érzéketlen hivatalokban, hogy tüzelőhöz és gyógyszerhez jussanak. Családjuk már nincs, vagy nem tud törődni idős hozzátartozójukkal: oldja meg más. Az állam is ezt mondja. A társadalom is.

Aztán itt van a másik kiszolgáltatott csoport, a gyerekek. Akiket a buta felnőttek kénye-kedve szerint akarnak idomítani konformista, mindenbe belenyugvó, jól irányítható emberré. A társadalmi szocializáció alapvető terepe az iskola. Kérdés, hogy melyik társadalom, mire akarja használni. Jelenleg úgy érzem, hogy a magyar társadalom méla bambaként nézi, hogyan teszik tönkre a jelenét és jövőjét. Aki szót emel, azt lepisszegik, megfenyítik.  Inkább ne ugráljunk, sosem volt ez jobb, majd lesz valahogy, én elvagyok így is. Ez a mentalitás öröklődik majd az idők végezetéig?

Aki most a pedagógusokért kiáll, az a gyermekekért áll ki. Végső soron a társadalom jövőjéért. Azért, hogy a mai gyerekek már ne váljanak olyan besült, meghunyászkodó, megosztott, konformista, elkényeztetett kegyetlenné, mint amilyennek a mai magyar társadalom kinéz. Hogy legalább nekik legyen alternatívájuk a jövőben az ország határain belül is. Ha nem értjük meg egymás problémáit, ha nem vagyunk nyitottak mások felé, ha a másik feletti diadal előrébb való, mint a másik méltóságának megőrzése, akkor végképp elzüllik ez az ország. Az iskola fontos terepe lehetne egymás megbecsülésének, a világ felé nyitásnak és a meritokratikus szemléletmódnak, de persze lehet a kasztosodás szigorának hatalomszolgáló laktanyája is. 

Ne feledjük, hogy a gyerekeknek, az időseknek, a tanároknak, a szociális gondozóknak, és az ország minden egyes állampolgárának méltóságra és méltányos bánásmódra is szüksége van ahhoz, hogy jól érezze magát e honban.

Én nem az alapján becsülök valakit, hogy milyen autója van, mekkora a vagyona, milyen klikkrendszerek és gittegyletek alapján határozza meg önnön nagyszerűségét és mások megvetését.

Egyetlen szempontom, hogy a szakadék szélén ki nyújt kezet a lefelé zuhanóknak. Aki ezt teszi, tisztelem, burkolózzon bármilyen hétköznapiságba is: lehet tanár, szociális gondozó, civil önkéntes, vagy bárki más. Aki félrenéz, átnéz másokon, netán félretol másokat, akármilyen kiemelt üdvöske csoportba tartozhat, emberként nem lehet rá számítani.

Nem győzöm mondani, hogy végre egymásra kellene figyelnie ennek a társadalomnak, és akkor megváltozna a hatalmi viszonyrendszer is..

Sok tekintetben élhetetlen ez az ország, nemcsak materiális értelemben, hanem az egymáshoz való viszonyulásokban is. A család és a barátok jelenthetnek menedéket ebben a jeges viszonyrendszerben. Társadalmi szinten egyetlen értelme, hogy itt maradjunk: segíteni a szakadék szélén egyensúlyozóknak. Minél többen vannak, akik segítenek másoknak, akik kiállnak másokért, annál hamarabb ébredhet rá a társadalom, hogy a kiszolgáltatott csoportok magára hagyása az ország jövőjének szakadékba taszítása, és egyetlen szóval összefoglalva: szégyen. 

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Példa a teljességre

Iskolapélda

Csak hús

Méltóság

Szeretni kell, ennyi az egész

 Írta: Inkabringa

Ahogy a régi sláger mondja: „szeretni kell, ennyi az egész…”

Nem ennyi. Szeretni nehéz. Valentin-nap utolsó perceibe még belefér. Legyen egy ilyen is a szivecskés lufik, bonbonba fulladt plüssmacik, meg a drága ékszerek csörgetése között.

Normaszegő vagyok. A társadalmi normák nagy részét arra valónak tartom, hogy átlépjünk rajtuk, mert korlátolttá és szűklátókörűvé tesznek.

Én most azokról írok Valentin-napon, akik Rómeói és Júliái a szerelemnek. A meg nem értett szerelmesekről. Azért, mert én is átéltem ezt. Néha még most is meglegyint. Nem szükséges tragikus véget érni ahhoz, hogy megtapasztaljuk, milyen kegyetlen tud lenni a társadalom a sablonokból kilógókkal.

Ennek a blognak írói házastársak. Milyen egyszerű mondat ez. Ha azt is leírom, hogy több évtized korkülönbség van közöttünk, már biztosan felszalad néhány szemöldök, beugrik néhány sablonos sztereotípia. Jelentem, ez a hozzáállás a lelkem mélyéig megtaposott engem sok éven át.

Amikor megismertem a férjemet, úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, fülig szerelmes lettem. Nem egyből és nem azonnal, de egyszer csak éreztem, hogy abba a boldog, lebegő állapotba kerültem, amiben olyan jó ringani. Ámde társadalomban élünk. Az ember, és minden, amit az ember gondol, érez és cselekszik, más emberek szűrőjén folyik át.

Kép: Dariusz Klimczak

Kedves magyar társadalom, a sablonokba zárt, korlátolt előítéletességed miatt (már elnézést a tegeződésért) rengeteget szenvedtem. Sírtam, zokogtam, háborogtam, összeomlottam, megtörtem, kitörni akartam, az is eszembe jutott, hogy betörök, és élek a társadalmi elvárások szerint. Meg is próbáltam, nem is egyszer, de végül beláttam, a szerelem nem mindig fér bele a társadalmi sablonokba. 

Én nem tapasztalhattam meg, milyen az, amikor örömteli mosollyal tekintenek a szerelmesekre. Amikor a tágabb közösség elismerésében lubickol a szerelem. Nekem a hitetlenkedés, értetlenség, kajánság, gúny, kioktatás, negligálás, felháborodás, kétségbevonás, rosszallás jutott. Ebbe ütközött az én szerelmes lelkem. 

Ráadásul egy különc és messzemenőkig sablonmentes férfibe szerettem bele. Meg kellett ismernem őt, és általa meg kellett ismernem önmagamat. Túlságosan fiatal voltam ekkora próbatételhez. Mindig el akartam menekülni, miközben ragaszkodtam hozzá. Mindig kifelé mentünk a kapcsolatból, miközben nem is ezt akartuk. Könnyebben kódolható kapcsolatokkal próbálkoztam, de tudtam, a szerelmet én a társadalmi elvárásokon kívül találtam meg.

Az egyetlen menedékem az volt a fensőbbséges ítélkezőkkel szemben, hogy elbújtam. Ne is tudjanak rólam. Én nem is létezem. Ha nem létezem, nem is zavarok senkit. Ez valamelyest csillapult, de teljesen eltűnni talán sosem fog belőlem. Elképesztő teóriákat hallottam vissza, miként magyarázzák a kapcsolatunkat. Volt, hogy nevettem rajta, de sokszor nagyon fájt. Pedig nem illettünk bele az alapvető sztereotípiákba, a jómódú éltes úr és fiatal lány közötti kapcsolat alapképletébe. Így még nagyobb volt a megütközés.

Kép: René Magritte

Aztán először a barátok, majd néhány családtag mellénk álltak. Voltak ismerősök és ismeretlenek, akikben éreztem, érzem ezt a megértést. Valamelyest repedezett a jégpáncél. Ők mind hatalmas lelkierőt jelentenek. Az évek alatt sokat javult a helyzet. Most már szinte-mintegy átlagos házaspárként élünk a világban, bár ebben az elmebeteg országban már szinte semmit nem lehet normálisan megélni.

Azért írom le ezt most, Valentin-nap utolsó perceiben, hogy elmondjam, keresztény gyökerű, európai, magyar, heteroszexuális középosztálybeli fehér emberként is megérezhettem a társadalmi előítélet pusztító örvényét. Aki ezt még nem tapasztalta meg, fogalma sincs róla, milyen kegyetlen élmény. 

Sokat tanultam ebből a helyzetből. Rájöttem, hogy az életkorokról sztereotip elképzelések élnek a fejekben. A párkapcsolatokról meg egyenesen papírízű sablonok. Én olyan férfit találtam, aki rácáfol a sztereotípiákra: minden tekintetben jobb állapotban van számos kortársamnál is. Most már csak ennyit mondok a korkülönbség miatt akadékoskodóknak: Felnőtt ember vagy, dolgozd fel!

Valentin-napon én azokat ünneplem, akik tőlük idősebbet vagy fiatalabbat szeretnek, vagy azonos neműt, vagy nem cigányként cigányt, fehérként feketét, keresztényként muszlimot, vagy felsorolni sem tudom, milyen egyéb főben járó bűnt követnek el. Minden szerelem építőköve az emberek békés egymás mellett élésének. Egy repedés a jégpáncélon. A meg nem értett, kirekesztett, tiltott szerelmesek ünnepe is legyen a Valentin-nap. Álljuk körbe őket és nézzünk rájuk szeretettel.

 

Ha eljön a Mikulás

 Írta: Inkabringa

A Mikulás felnőttként is az egyik legkedvesebb ünnepem. Most is alig várom. Kedves magánünnepünk. Vallásos nem vagyok, de Szent Miklós tettei igazán lenyűgöznek. Erről már írtam a blogban ITT. A gyerekek még talán értik az üzenetét az öntelt, kérges lelkű felnőttekkel szemben.  

Épp ezért döbbenten olvastam, hogy kis hazánk egyik fura ura felháborodott, hogy a Mikulást, „gyermekeink legkedvesebb ünnepét” is megzavarják. Egy másik politikus meg attól borult ki, hogy a járvány miatt nem parádézhat az iskolai Mikulás ünnepen.

Erről pedig eszembe jutott egy régi Mikulás-történet.

Több mint tíz évvel ezelőtt történt ez az eset, 2010 decemberében. A mai országló urak hatalmának hajnalán. A médiahatóság audiovizuális pályázati intézményében dolgoztam. Megjegyzem, nem voltam elragadtatva ettől a műintézménytől, akkor döntöttem el, hogy ahova a politika (abban az értelemben, ahogy Magyarországon értelmezik: korrupció, manipuláció, rajongás, gyűlölködés, a valódi közügyek iránti teljes közöny) beteszi a lábát, én onnan távozom. Tíz éve hátrálok. Csak már nincs hova. Tény, hogy a hazai médiahatóság sosem volt egy matyó hímzés, de ami a 2010-es választások után jött, az minden addigit alulmúlt.

Fotó: Richard Kalvar

A Mikulást minden évben megünnepeltük a munkahelyen. Az volt a szokásrend, hogy az új dolgozókat kérték fel Mikulásnak és krampusznak. Ez afféle beavatási szertartás volt. Abban az évben két lány lett a krampusz és egy ifjú jogász a Mikulás. Ezt az ünnepet mindenki szerette. Vidámság, nevetés, bolondozás, kuglóf, habos kakaó és a gyerekek tüneményes Mikulás-szeretete lengte át a teret. Most is erre készültünk. Senki nem sejtett semmit. Munkaidő után elhozzák majd a kicsiket, és lesz egy önfeledt délutánunk: erre készültünk. Nem így lett. Egy irodaépületet bérelt ez az intézmény a belvárosban, több szinten dolgoztunk. Délután jött a telefon, hogy a frissen kinevezett főnök egymás után hívja be az embereket és kirúgja őket. Olyanokat is, akik hosszú évek óta ott dolgoznak, speciális tudásuk és tapasztalatuk van, és a munkájukat mindenki elismeri. Teljes volt a döbbenet. Kitört a pánik. Mi, a Mikulás ünnepség szervezői, nem tudtuk, mit tegyünk. Egy órán belül itt lesznek a gyerekek, akiknek épp most rúgták ki a szüleit. Mindenki azt mondta, még a kirúgott szülők is, hogy a gyerekektől nem vehetjük el a Mikulást. Hetek óta ezt várják. Majd jött a hír, kirúgták a krampuszlányokat. Aztán robbant a bomba: kirúgták a Mikulást. A krampuszok vállalták így is, a gyerekek kedvéért, de az ifjú jogász feldúltan elviharzott, rá ne számítsunk. Igazi mészárlás zajlott egy óra alatt, majd a főnök hazament. Alig maradtunk, és akik maradtunk, nem tudtuk miért, és folytatódik-e a kirúgás. Fogalmunk nem volt róla, hogyan tudunk így majd dolgozni.

Az első gyerekek ekkor már megérkeztek. Csillogott a szemük, csupa mosoly volt az arcuk – nem lehetett azt mondani nekik, hogy most nem jön a Mikulás. Pedig nem találtunk másik Mikulást. Többen hazamentek, mások kiborultak és őrjöngtek vagy sírtak. A szó szoros értelmében használhatatlanok voltunk. Végső kétségbeesésünkben az irodaépület portását kértük meg, ő nem tartozott a mi cégünkhöz, legalább nyugodt volt. Egy fiatal srác, akinek csak a bulizáson meg a csajozáson járt az esze, a Mikulás szerepéhez nem volt semmi kedve. Addig dudorásztunk neki, hogy beleegyezett, meg aztán tetszett is neki, hogy minden nő hősként tekintett rá. Jó buli, majd elmeséli a haveroknak. Sebtében beöltöztek a krampuszlányok és a portásfiúból lett Mikulás. A gyerekek akkor már boldog izgalomban ott tolongtak a teremben.

Belépett a portásfiú, Mikulás jelmezben, a kicsik felugrottak a helyükről, ujjongva köszöntötték, persze akadt, aki sírva fakadt. Olyan érzelmi áradást senki nem tapasztalhat meg, mint egy Mikulás. A Mikulásunk lerogyott a székre és kinézett ránk: látszott rajta, hogy életében nem volt még így megijedve. Aztán zavartan köszönt, körbenézett, és akkor megértette, mi történt itt az előző órában. Látta a gyerekeket, mind őt nézték csillogó szemmel, várakozással, és látta a kisírt szemű, megalázott, kétségbeesett szüleiket. Egy pillanat alatt nőtt fel a szerepéhez, és vált nyegle srácból jóságos Mikulássá. A gyerekek, ahogy mindig, sorra elé járultak, énekeltek, verset szavaltak, átadták a rajzukat, amit neki, csakis neki készítettek, megsimogatták, elmondták mennyire várták és mennyire szeretik, és ígérték, jók lesznek. Mi, felnőttek, a könnyeinket nyeltük.

Hétfőn a főnök azt mondta, hogy elfelejtette, hogy aznap van a Mikulás, de ezt akkor sem halaszthatta volna el. Így kellett lennie, és ne aggódjunk, most egy ideig nyugalom lesz. Én akkor felmondtam, volt, aki később követett, nyilván a következő körben úgyis sorra kerültünk volna, ahogy a maradók közül mások is. Egyébként nem olyan soká az igazgatót is kirúgták, ennyi volt a feladata: a tisztogatás.

Ilyen emlékekkel a hátam mögött azt mondom, jobban teszik a mostani országló hatalom urai és hű csatlósaik, ha a Mikulásnak még a nevét sem ejtik ki, mert csak a szégyen marad utánuk.

De nem akarom komoran zárni ez a bejegyzést. Nemrég történt ugyanis egy Mikuláshoz illő csodás élmény. A családban van két kisgyerek, testvérek, egyikük óvodás, a másik bölcsődés. A Diótörő – életkorukhoz igazított - rövid történetét már diafilmről ismerik. Minap részleteket mutattunk nekik Csajkovszkij zenéjéből. Még sosem hallották. Nem számítottunk ilyen reakcióra. Amikor felcsendült a zene, a két gyereknek kerekre nyílt a szeme, az ámulat öröme jelent meg az arcukon. Egymás után hallgatták meg újra és újra a zenerészleteket, nem tudtak vele betelni. Lefekvésig minden Csajkovszkij zenéjéről szólt.

Most, Mikulást várva, a felnőtteknek is meg kellene próbálni úgy hallgatni Csajkovszkijt, ahogy a gyerekek teszik. Közben lehámozzák magukról az önteltség, önigazolás, a felnőtt mindentudás gőgjét, elengedik az összes sztereotípiát, haszonlesést, rosszindulatot, bosszúvágyat és megalkuvást, és próbálják megtalálni a lelkük mélyén megbújó, a világra nyitott szívvel rácsodálkozó kisgyereket.

És akkor eljön a Mikulás…

Kapcsolódó bejegyzés:

Nicolas, sancte

Akikben bízom

 Írta: Inkabringa

Akikben bízom. Akik viszik hátukon a társadalmat. A társadalom hol gondol rájuk, hol nem. Kampányszerűen történik ez is, mint minden e honban. Ma van a napjuk. Szabadnapot kapnak. Többségük jutalmat, elismerést nem. Megszokták. Sosem kapnak. 

Személyes ismerőseim, barátaim. Szociális munkások, szociális gondozók. Tisztelem őket, de nem a pénzük, nem a rangjuk, nem a befolyásuk miatt (őszintén szólva emiatt már alig valakit). A tiszteletem a munkájuknak jár, és a kiszolgáltatottak segítése iránti elkötelezettségüknek. 

Azoknak a személyes ismerőseimnek, barátaimnak, és a személyesen nem ismert kollégáiknak, akik  gyerekek, hajléktalanok, menedékkérők, kirekesztettek, a mélyszegénységben élők és az idősek sorsának jobbra fordulásán dolgoznak, a legnagyobb tisztelet jár. Egyszer talán eljön majd a társadalmi rádöbbenés, a nekik címzett napokon túl is, mekkora szükség van rájuk. 

Nincs időnk írni most a blogba, jóformán élni sem. Néhány nap múlva ismét jövünk. Addig is néhány korábbi bejegyzésünket ajánljuk olvasásra azokról, akikben bízom, akikben bízhatunk.

Példa a teljességre

Hétköznapi bringások

Ahogy az amőba mozog

Halottak napján a köztünk élőkért

 Írta: Inkabringa

Halottak napján elhunyt szeretteinkre emlékezünk. Nem erről fogok most írni, hanem azokról, akiknek a szeretett halott hiánya évek-évtizedek múlva is fájdalmas: a gyászolókról. Látszólag profán a téma, de nem győzöm mondani, az emberi méltóság ilyen profán, hétköznapi szinten mutatkozik meg leginkább.

Történt ugyanis, hogy egy kisváros a keleti végeken megszervezte a halottak napi temetőlátogatás rendjét. Ez helyénvaló. Eddig azokat engedték csak be autóval a temetőbe, akik idős hozzátartozójukat szállították. A fiatalabbak, bármennyire is zokon vették, kénytelenek voltak két lábon járni, menni, sétálni, amiről tudván tudom, hogy az autósok széles körében mérhetetlen nagy szégyennek számít. Látom, sokan milyen büszkén ülnek a drága verdájukban, és milyen nehezen viselik, amikor státuszszimbólum nélküli szimpla járókelővé kell válniuk. Bár kondíciójuk megőrzése céljából vagyonokat költenek fitnesz- és konditermekre, negyedóra gyaloglást is méltatlannak tartanak és roppant megerőltetőnek. Ez számomra röhejes ellentmondás, de én megátalkodott normaszegő vagyok. Elvem, hogy akinek nőtt két lába, és azok nem rogynak össze alatta, használja ezt a természetes tüneményt a helyváltoztatásra.

A felháborodást nem is az autójukhoz ragadt járni képesek temetői sétára bírása váltja ki belőlem. Az annál inkább, hogy azokat az idős embereket kényszerítik (akár több kilométeres) sétára, akiknek már néhány méter is megerőltető. A kisvárosban az idei rendelkezés szerint ugyanis autókat csak mozgáskorlátozott igazolvánnyal engedtek be a temető területére a halottak napi hosszú hétvégén. Ebben még nincs kivetnivaló, bár eltér a korábbi években megszokott rendtől. Az már felháborító, hogy a helyi újságban és televízióban (a kormányzó hatalom szócsöveként mindkettőben földi Paradicsomként jelenik meg a kisváros) erről semmilyen előzetes tájékoztatást nem adtak. Hogy elfelejtették, vagy hirtelen jött hatalmi rendvágás eredménye ez a szigor, fogalmam sincs. Méltatlan és megalázó volt – a világjárvány miatt már így is épp elég kirekesztést megtapasztalt – idős emberekkel szemben.

Sorra fordultak vissza a kétségbeesett hozzátartozók a sírdogáló idősekkel, akiknek mozgáskorlátozott igazolványuk ugyan nincs, de magas koruk miatt már jártányi erejük sincs. Akadtak, akik lebeszélhetetlen dacos akarattal nekivágtak a kilométeres útnak, vonszolódva és küszködve, az értük aggódó, és a méltatlanság miatt felháborodott hozzátartozóik támogatásával, hogy megálljanak a házastársuk, szüleik, gyermekük, testvérük, bármilyen szerettük sírjánál. A hivatali bumfordi, figyelmetlen, rendpárti tahóság ékes példája ez az eset. Elég lett volna egyetlen mondatos időben történő tájékoztatás a halottak napi temetőlátogatás autós korlátozásáról. Akkor a családoknak lett volna ideje, hogy megszervezzék, hogy az autós korlátozások előtti vagy utáni időszakban vigyék ki temetőlátogatásra idős hozzátartozóikat. Akkor nem érzik megszégyenítésnek az idősek, hogy ők már megint ki vannak utasítva valahonnan, és nem teszik kockára kevéske erejüket, akik mégis nekivágtak a gyaloglásnak. Hiszen hetek, hónapok óta várták, hogy megállhassanak szeretteik sírjánál. Vagy eztán már sosem látogathatják a temetőkertet, ha nem képesek kilométeres gyaloglásra életük kockáztatásával? Egyszerű halandó ezt nem tudhatja.

A világjárvány miatt az idősek jó ideig teljesen el voltak zárva a világtól. Ők már nem tudnak csak úgy kimenni a temetőbe, hogy virágot vigyenek a szeretteik sírjára. Minden évben ez egy kivételes alkalom erre, amikor a gyerekeik, unokáik is kapnak arra szabadidőt, hogy a temetőt végigjárhassák idős hozzátartozóikkal. Gyönyörű, napos, meleg idő volt, legalább a természet segített nekik, ha már a helyi rendteremtő korifeusok az álszent mondatokon túl továbbra sem képesek a keresztényi egymáshoz fordulás szép erényét gyakorolni. Egyébként ehhez kereszténynek sem kell lenni. Ehhez elég az emberségesség.

Uszoda és kártyázás

Írta: BikassyGergely

A kánikula harmadik napján visszatértek a külföldiek. Tegnap az uszodában már minden harmadik fürdő-napozó külföldi volt. de most már a belföldieknek sem kell a belépéshez semmiféle igazolvány. Az uszoda majdnem mindenre jó az úszás mellett.

A Lukács híresen kis alapterületű hely, a napozóknak viszont van egy jó nagy tetőteraszuk. Ifjúkoromban nyarakat töltöttem ott fent. Jó néhány éve (évtizede) már csak 40 fok elől árnyékot kereső "lenti úszó" vagyok, sőt inkább "lenti szemlélődő". Kánikula idején van 1-2 árnyékos négyzetméter: aki hamarabb elfoglalja, egész napra az övé. Tegnap sikerült, de nem figyeltem, és a néhány négyzetméteres árnyékhelyemet körbeülte egy hat tagú család. Zajos kártyázásukat órákig kellett hallgatnom, egyszer mentem elég nehezen el onnan a túl langyosra melegedett vízbe, de visszajutni is elég nehéz volt (magasodó lépcsők, torlasz-napágyak, torlasz-csomagok). Másodszorra már nem mozdultam. Kártyázott az egész kompánia, és arra nem gondoltam, hogy majdnem a záróráig rendületlenül kártyázni fognak.

Kiderült, négyen közülük külföldön élő magyarok. Kiderült, hajnalban indult velük a repülőgép, és kilenckor már Ferihegyen voltak, dél körül meg már elindultak ide, a Lukácsba. Kártyázni indultak. Csak a 40-45 év körüli férj nem beszélt és nem értett magyarul, a magyar feleség és a nagyszülők mind igen. A legérdekesebb kártyás a tizennégy éves fiú volt, aki talán értett magyarul, de a kártyázás négy és fél órája alatt egyetlen magyar szót sem ejtett ki. A négy és fél óra alatt csak az uszoda büféjébe ment el pár percre szendvicseket és üdítőt szállítva. Ő volt a leglelkesebb, legodaadóbb kártyás itt. A vízbe egy pillanatra sem ment be. A magyar anyukán kívül a többiek sem. Záróráig kártyázott a család.

Ez azért órák múltán a forróságba pácolódva elgondolkodtatott. Kora hajnalban indultak. Egészen biztos, eddig is minden nyáron eljöttek Magyarországra, (csak tavaly nem.) Semmi újdonságot nem nyújthatott nekik a Lukács-uszoda. (Ha akarom, nekem sem, meg a többi, évtizedek óta ide járóknak. A víz miatt járunk ide, hogy meglepőt mondjak, azt alig lehet megunni) A tizennégy éves gyerek kártyázásán, mondom, elmerengtem. Minden évben végigkártyázza szülei-nagyszülei szoros és hűséges társaságában a Lukács-nyarat? Vagy a Balatonra is szoktak járni, ott is órákig kártyázik a családdal? 13-14-15 éves korában, és tovább? Tizenhat, tizenhét? Meddig?...Villanásra az jutott eszembe, ez a "magyar kártya" valami érdekes kuriózum is lehet számára, Svédországban az ottaniak talán alig játsszák. Lehet, no de ennyire? Kánikulában a medence partján árnyékban, négy és fél óra hosszat, rá se nézve az úszómedencére? (A közép-európai küllemű svéd apa is belefeledkezve kártyázott, tehát az ötlet valószínűleg nem állja meg a helyét.) Az egész család teljesen közép-európai benyomást keltett, külsőleg belsőleg, semmi skandináv, vagy nyugati vonásuk nem volt. A kamasznak még annyi sem. Kicsit talán halkabbak és nyugodtabbak, más semmi. Olyanok voltak, mint egy Menzel-film cseh családja.

Itt nem a híres Lukács-víz, nem a kánikula, nem a napozás, a fürdés vagy úszás, itt azért nem a víz az úr. Akárhogy is fáj, kártya volt a sztár. Semmi más tanulságra nem jutottam, azon kívül, hogy miattuk kevesebbet tudtam vízbe menni. Ezért viszont alig lehetett őket kárhoztatni. Minden lomha és lassú kérdésem megállt a negyven fokos levegőben, és késő őszig ott is marad. Válaszoljon majd öreg korában a mai kamasz. Ha tud, és emlékszik még a Lukács uszodára...

Kapcsolódó bejegyzés:

A 18-as uszodái

Isten gyermekei

 Írta: Inkabringa

A címbeli birtokos jelzős szószerkezet nyilván sokakat meghat, magasztos érzéseket hoz fel bennük, és szívesen tekintik magukat is Isten gyermekeinek, még inkább szívesen veszik, ha mások annak tekintik őket.

Nagyanyám azonban, mélyen vallásos emberként, mindegyszerűen a gyomnövényeket hívta Isten gyermekeinek. Mégpedig azért, mert a gyom, tegyünk vele bármit, történjen bármi, újra és újra kinő, feltámad, él és virul. A gyomok tehát Isten gyermekei. A többi kerti növényről nekünk, oktondi embereknek kell gondoskodnunk.

Ez a szép kifejezés már kikopott a mindennapokból, ahogy nagyanyám növényekkel, állatokkal és emberekkel való jóindulatú diplomáciai érzéke is. Nagyanyám és anyám abba a klubba tartozik, ahova Henry-David Thoreau, David Attenborough vagy Amerika őslakos indiánjai.

Fotó: Inkabringa

A mostani bejegyzés témája tehát a kert, még szűkebben anyám kertje. Félreértés ne essék, nem azért, mert bezárkózom önmagam boldog kis életébe. Nagyon ártalmas hagyománynak tartom a kádárizmusból örökölt belterjes körökbe húzódást. Bevett formula az „én nem politizálok” élveteg széplelkűsége. A társadalmi cselekvést és döntést nem szabad kényelemszeretetből, mulyaságból, konformizmusból átengedni a gátlástalan politikusoknak, mert ők a társadalmi szabadságot is kiveszik a kezünkből. Aki társadalomban él, annak a társadalom ügyeivel foglalkozni kell, épp úgy, ahogy a kerttulajdonosnak a növényeivel. Ha a társadalmi csoportok egymásra figyelnének a hatalmi szó helyett és egymásra tekintettel lennének, akkor a kirakatban álló politikusok is másfélék lennének. A politika machinátorai pedig ne akarjanak engem mások (most épp az LMBTQ-közösségek) ellen uszítani, mert én nem vagyok senkinek a pitbullja. A kert tehát az én felfogásomban nem a társadalmi térből való visszahúzódás terepe, hanem a társadalomban létezéshez szükséges erőgyűjtés helyszíne.

A kert, anyám kertje, ahol felnőttem, ahova felnőttként is visszajárok. Ez a kert alapvetően meghatározta életszemléletemet. Többféle stílusú kert létezik. Mindig vannak divatok, végigmegyünk egy utcán és mindenhol ugyanazt a kert elrendezést látjuk. Az én ízlésemtől távol áll a mértani rendbe szorított kert, ahol a kijelölt járda, a műkő és a trendi kerti bútorok uralják a terepet. Ennek a kertstílusnak legszélsőségesebb példája Jacques Tati Nagybácsim című filmjében látható.

Jacques Tati: Nagybácsim

Sokféle kertstílus van, mindenkinek legyen meg az öröme. De az én ízlésemnek a vadregényes kert a vonzó. Mint például anyám kertje. Ha egyetlen jelzőt mondhatnék rá, ezt használnám: buja. A növények és madarak Paradicsoma. Ebben a buja, színpompás, barátságos növényi társulásban pompásan érzik magukat a madarak. A kertben van egy hatalmas diófa, aminek terebélyes lombsátrában naphosszat csivitelnek-énekelnek.

Fotó: Inkabringa

Az ember is tud énekelni, de ha én is dalra fakadnék önfeledten, mint a madarak, a szomszédok meglepődnének, hogy vajon mi ütött belém. Az MP3 természetesebbnek hat ma már, mint a spontán énekszó. A madarakban bezzeg pezseg az ösztön. Égnek vetik a fejüket és trilláznak önfeledten. Nem kérdés, hogy a madarak sajátjuknak tekintik anyám kertjét. Mi sem gondoljuk ezt másként: ez a kert a növényeké és a madaraké. Mi csak szeretjük és gondozzuk. Vetemény, haszonnövény rég nincs benne, mert anyám már nem bírja erővel, a család meg idővel, én például több száz kilométer távolságban élek.

Anyám kertje egy botanikus és ornitológus Paradicsom. Néhányszor megpróbáltam összeszámolni, hányféle virág, bokor, fa és dalos madár van a kertben, de mindannyiszor feladtam. Kevés is a tudásom ehhez. Kora tavasztól késő őszig számtalan színű és formájú virág és madár pompázik a kertben. Anyám minden növényt megment. Virágzó buja televénnyé teszi az elszáradt kórót is. A természetes elmúlással nem tud megküzdeni, de minden egyéb veszedelemtől hozzáértő szeretettel megmenti a növényeket.

A kertben volt egy hatalmas akácfa, ami két vékony akácvessző összefonásából vált majd’ 100 éves óriássá. (ITT írtam róla.) Néhány éve ki kellett vágni ezt a csodaszép fát, hiába próbáltuk, nem lehetett megmenteni. Megsirattuk. Aztán anyám a kert végében talált két akácfa vesszőt szorosan egymás mellett. Óvatosan egymásba fonta őket, mint annak idején történt ez a régi kedves fával, és mostanra bőven virágzó szép kis akácfa lett belőlük. Olyan gyönyörű fa lesz majd, mint az elődje volt. Varázslatos kert. Tele van ilyen csodával.

Anyám kertjében minden növény magról, palántáról, virághagymából, aprócska vesszőcskéből nőtt színpompás szerelmes gyülekezetté. Ez a kert elhanyagolt romhalmaz volt, amikor a család ideköltözött, és a szüleim kreativitása és kitartása tette ilyen csodálatos kertté. Mindegyik növénynek története van: anyám fejből tudja, melyik nénitől, bácsitól kapta azt a kis növénykezdeményt, amiből mára növényfejedelem vált. Ez a kert nem sok pénzből, hanem sok szeretetből és türelemből vált ilyen varázslatossá. Mert mindenki szerint varázsa van. A növények egymás kedvére pompáznak, mintha csak az orgona az almafának, a bazsarózsa meg a begónia bokornak akarna imponálni.

A kertbarátok ismerik a gyomnövényekkel való sziszifuszi küzdelmet. Szépen kitisztítok egy területet, de mire hátat fordítok neki, már újra nőni kezd a gyom. A kisváros, ahol anyám kertje van, két híres gyomkutatót is adott a világnak. Amikor elmegyek az emléktábláik mellett, felsajdul bennem, micsoda értékes tudás volt a fejükben. Ez az ország a megfellebbezhetetlen tudású futball szakértők, életmód tanácsadók, politológusok és virológusok országa. Egyik területnek sem vagyok szakértője. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a gyomokról is keveset tudok, akkor nyilvánvaló, hogy én vagyok ennek az országnak az egyetlen ostobája.

A gyomok világa nagyon izgalmas. Életteli kis imposztorok. Többüknek számos jótékony gyógyhatása is van, de leginkább csak parvenü trónbitorlók, tekergő-indázó agresszorok. Gyermekkorom óta sokat változtak a gyomok. A régi gyomok közül többnek nyoma veszett, például hiányoltam a közönséges csalánt. Se híre, se hamva. Helyette megjelentek új gyomok, és némelyik úgy fest, olyan magabiztosan virít, mintha dísznövény lenne. Nagy esőzések után valóságos dzsungellé válik a kert, ilyenkor a piaroa indiánok is otthonosan éreznék ott magukat. Most értettem meg, hogy Ollókezű Edward nem agyament fikció, hanem létszükséglet a kertben.

A kertben szöszmötölés felér egy meditációs tréninggel. A munkámhoz is a kerti ügyködések közben jutnak eszembe a legjobb ötletek. Belemerülök a növények világába, zeng a kert a vidám madárénektől, és egyszer csak érezni kezdem, hogy a világ része vagyok. Engem egész életemben ez nyugtatott meg. A világ ura sosem akartam lenni, de tudni, hogy része, alkotóeleme vagyok ennek a bolygónak, szívdobogtatóan jó érzés. Ezért nem értem, miért lett az ember ilyen nagyképű akarnok, pedig ez a póz neki is csak ártalmára van.

Egyik alkonyatkor a muskátlikat locsoltam és a körülöttük kibújó apró gyomokat rutinból tépkedtem. Egyszer csak gyermekkori emlékeket idéző csípést éreztem a kezemen. Az elveszettnek hitt csalán volt. Nahát, előkerült a kis imposztor. Hiába, a gyomok Isten gyermekei.

Csendben bólintottam a kertben, ami a növényeké és a madaraké. Mi, emberek, csak tanulhatunk tőlük.

Kapcsolódó bejegyzés:

Varázslatos kert

 

A bunda

 Írta: Inkabringa

A különféle kutatások, felmérések ugyanarra jutnak mindig, nevezetesen, hogy a magyar társadalmat nem különösebben érdeklik a szabadságjogok. A társadalom széles rétegeit 1989 után sem izgatta túlzottan a szabadság kérdése, helyette inkább a nyugati márkájú fogyasztási cikkek és életstílus külsődleges reprezentációi csábították. Ez mind a mai napig így van. 

1989 előtt nem igazán tudta ez a társadalom megtapasztalni a civil és politikai szabadságjogokat, így aztán nem is tanulta meg értékelni. Most sem érdekli, hogy egymás után veszik ki a kezéből azokat a szabadságjogokat, amiket 1990-ben - különösebb magyarázat nélkül - az ölébe pottyantottak. Az oktatás, a tudomány, a sajtó, a munkavállalói jogok, az egészségügy, az önkormányzatiság, a kultúra csak néhány példa arra az elmúlt évekből, hogy a szabadságjogok korlátozása nem érte el a társadalom többségének ingerküszöbét. A járvány miatti korlátozások váltanak ki háborgó érzelmeket szélesebb körben, de ezeket meg valahogy sosem a másokra tekintettel levés mozgatja.

A többség úgy gondolja, hogy a civilek és a jogvédők csak prófétáljanak a szabadságjogokról, de azoknak léte vagy nem léte nem oszt, nem szoroz a kirakatba tett jólét elérésében. Sőt, aki csendben marad, alkalmazkodik. szépen gyarapodhat, a szabadságharcosoknak meg sosem lesz márkás holmijuk. Nem hinném, hogy sikerülni fog bárkit is meggyőzni, de egy régi családi történet mégis példát adhat arra, milyen is az, ha nincsenek szabadságjogok.

A történet a második világháborúban kezdődik, egy vidéki kisvárosban. Felmenőim jómódú emberek voltak, gazdálkodtak, vállalkozást vezettek, alkalmazottakat fizettek. Több generáció alatt apránként és tisztességgel összegyűjtött földbirtok adta a család életének alapját. Akkoriban a módos asszonyok státuszszimbóluma volt a bunda. A családanyának is volt szép fényes fekete bundája, magas minőségű, ami nem csupán a téli fagyoktól óvott, hanem a rangját is növelte a családnak. Nem tudom, milyen bunda volt ez, mert mire hozzám eljutott a történet, a bunda – közkeletű szófordulattal élve – elvesztette státuszszimbólum jellegét.

Jött a háború, a család elbújt a németek elől, aztán az oroszok elől, már ahogy sikerült. Vagyontárgyaikat is igyekeztek eldugni, ez is csak többé-kevésbé sikerült. A gyönyörű bundát egy ládába zárva elásták. A háború végén elővették, de aztán jött a Rákosi-éra, megint a földbe kellett rejteni a bundát. A családot kuláknak nyilvánították és mindent elvettek tőlük. Az, hogy nem haltak éhen és nem fagytak meg, egykori alkalmazottaiknak köszönhetik, akik tudták, hogy ők nem népnyúzók, hanem tisztességes emberek, és titokban segítették őket.

Naponta razziázott náluk a hatóság, havonta többször kellett adózniuk (akkor is, ha nem volt miből), a padlásseprés szó szerinti volt. Egyáltalán nem maradt még ennivalójuk sem, nemhogy vagyontárgyuk. Bárhol és bármikor nyilvánosan alázhatták őket. Nem csupán a vagyonuktól, a méltóságuktól is megfosztották őket.

A bundát időnként kiásták, de csak azért, hogy más, pillanatnyilag biztosabbnak tartott helyre újra elássák. Kemény telek jöttek, a családnak nemhogy télikabátja, de ruhája is alig volt. Majdnem megfagytak. A bunda státuszszimbólum nélkül is jó szolgálatot tehetett volna, de rá sem mertek gondolni. Már nem is attól féltek, hogy elveszik tőlük, hanem hogy ezért bebörtönzik vagy egyenesen kivégzik őket.

Fotó: Dariusz Klimczak

Egészben a bundát nem lehetett eladni, senki nem merte volna hordani, megemlíteni sem merték a létezését. Egyszer felvetődött, hogy feldarabolják, varrnak belőle kabátgallérokat, és jó ismerőseik révén egyenként eladják, hogy legalább némi ennivalóhoz juthassanak, vagy az ok nélkül kivetett adókat fizethessék az árából. De amint eszükbe jutott, felháborodva el is hessegették a gondolatot. Felszabdalni a bundát? Ezt a finom árucikket, ami rangot jelentett? Úgyhogy a bunda maradt a földben.

A család éhezett, fázott, élt a teljes jogfosztottság állapotában. El is feledkeztek a bundáról. Aztán egyszer megszüntették az üldözésüket – úgy, ahogy elrendelték - egyetlen tollvonással, ahogy mifelénk ez történni szokott. A család idővel annyira megnyugodott, hogy eszükbe jutott a bunda. Sőt, azt sem tartották már elképzelhetetlennek, hogy netán fel is vehetik. Kiásták a ládát. A bundát kifakulva, cafatokra foszolva, teljesen tönkremenve találták benne. A fényes vagyontárgy, a csillogó státuszszimbólum elenyészett a földben.

Ha jól számolom, a családnak ekkoriban a szabadságjogok közül semmi, de semmi nem volt a birtokában. Még az életükkel sem ők rendelkeztek. Azt sem tudták, hogy léteznek a világon szabadságjogok.

Úgyhogy ennek az igaz mesének a tanulsága úgy foglalható össze, hogy ha a családnak szabadságjogai is lettek volna, a bunda is megmaradt volna. De mivel csak bundájuk volt, szabadságjoguk meg semmi, ez végül a bundát is elemésztette.

A bejegyzés URL-címe: https://inkabringa.blogspot.com/2021/03/a-bunda.html

Egy szerelem krónikája

Írta: Inkabringa

Az alábbi történet teljesen valóságos. Régóta várják, hogy megírjam. Ez a történet két ember egymásra találásáról és egymást megtartásáról szól. Valóságos történet. A főszereplői Panni és Max. Pannival kamaszkorunk óta barátok vagyunk. Max Panni szerelme. 

A megismerkedésük messzemenőkig 21. századi történet: a Facebookon találkoztak először. Ilyenkor felébred bennem a kis kobold, mert a Facebook-álomgyárral erős fenntartásaim vannak. Nem vagyok híve, bár esküdt ellensége sem. Inkább úgy jellemezném a hozzá való viszonyulásomat, hogy ha 2 milliárd ember odaadással szolgálja az algoritmusait, akkor nekem már nem kell. Vannak ott éppen elegen. Mindamellett a Facebook azok számára is megkerülhetetlen (legalább időlegesen), akik inkább kerülni akarják. A Facebook-elvárás (általában a közösségi oldalak elvárása) a tökéletesség kirakata, ezzel szembemenni, ezt huncutkodva provokálni nem illő: drámai vétségnek számít. Kevesen is veszik a lapot. A Facebook nem a spontán játékosság terepe.

Panni és Max története a nagy ellenpéldája a Facebook-kirakatnak. Kétségtelen, hogy a Facebook nélkül talán sosem találkoznak, hiszen Panni Nagy-Britanniában, Max az USA-ban él. Ami viszont a Facebook-ismeretségből kibontakozott közöttük, az szép, tiszta és őszinte egymásra figyelés, amit a legnagyobb meghatottsággal figyelek.

Pannival kamaszkorunk óta barátok vagyunk. Egy másik régi baráttal, Évával együtt, mi hárman elválaszthatatlanok voltunk gimnáziumi éveink alatt. Azóta is megmaradt ez a baráti kötelék. Másféle életet élünk, de ez egyikünket sem zavarja. Értelmes, empatikus emberek, és már hóbortos kamaszként is gyanítható volt, hogy ilyen felnőttekké válnak. Kincs ez a barátság. Most már Max is része baráti kompániánknak.

Panni az egyetem után hamarosan Nagy-Britanniába költözött. Nem sokkal később férjhez ment, jöttek sorban a gyerekek. Kezdetben minden jónak tűnt, aztán gyülekezni és gyorsan sötétedni kezdtek a felhők fölötte. A férje egyre szorosabb gyűrűbe vonta őt. Ottani baráti, ismerősi kapcsolataitól fokozatosan elszigetelte, lelkileg gyengítette, és Panni lassacskán elhitte, hogy ő valóban ügyetlen, buta, rossz anya, aki mindenért hibáztatható. Miközben Panni volt a családfenntartó, ha kellett éjszaka dolgozott és nappal a gyerekeket nevelte, nem is aludt, vitte a háztartás minden terhét. A férj sosem dolgozott, nem tanult, tétlenkedett, a családjára saját önző élvetegsége miatt nem volt képes huzamosan odafigyelni. A henye és értelmetlen élet mintapéldája, ámde kellőképp álnok és manipulatív ahhoz, hogy a felszínes kívülállókat könnyen megtévessze a családjáért élni-halni hajlandó derék családapa szerepével. Egy beteg elme és beteg lélek. Ahogy Éva szokta mondani, parazitaként szívta Panni erejét. 

Ezt hívják lelki abúzusnak, ami a családon belüli bántalmazás gyakori megnyilvánulási módja. A legjobb persze az első gyanús jelre elszaladni, de sokan nem veszik még komolyan az első jeleket, aztán meg már nem tudnak szabadulni a csapdából. Panni példájából tanulni lehet.

Kép: Dora Maar

Panni egyre hervadtabb és reménytelenebb lett. Nem tudott kitörni. Gyerekekkel egy idegen országban hova is menne, ki is segítene neki. Úgy érezte, mindenki olyannak látja őt, amilyennek a férje láttatni akarja.  Bezárult abba a házba. Mindig ezt mondta, ha a válást firtattuk. Nem volt ereje a változáshoz. Minden lelki abúzus ilyen, elveszi a cselekvés és akarás készségét alázással, lenézéssel és megvetéssel, amit az elszenvedő fél fokozatosan magára vesz. Mi meg kívülről figyeljük ezt, mint egy törhetetlen üvegfalon át, és hiába üvöltünk és dörömbölünk az üvegen, nem tudjuk áttörni az elszigeteltség falát.

Éva naponta küldte Panninak az üzeneteket, tartotta benne a lelket. A régi barátok és a családtagok életben tartották Pannit, az sem csekélység, de sorsfordító lépésre nem tudtuk rávenni. Ezt csak Max tudta elérni. Jött egy férfi, a durva, önző és elnyomó férj után, aki szeretettel, bizalommal és megértéssel fordult Pannihoz, és az addig törhetetlen üvegfal magától szétrepedt.

Kép: Rosie Hardy

De kezdjük az elejétől.

A kapcsolatuk úgy kezdődött, hogy évekkel ezelőtt Panni regisztrált a Facebookra. A férje is tudott erről, sőt biztatta erre, később kiderült, mennyire szorosan nyomon követte őt. Panni egy közös ismerős oldalán elegyedett szóba Maxszel, aztán már nem tudtak meglenni egymás nélkül. Panninak visszaadta az életkedvét ez a titkos kapcsolat. Továbbra sem gondolta, hogy ő elválhat, vagy bármi módon szabadulhat a férjétől, tudta, hogy Max az óceán túlpartján él, de mégis visszatért az életbe vetett bizalma. Nem tartott sokáig. A férje leleplezte őket, Panni törölte magát a Facebookról és Maxtől elbúcsúzott. Akkor úgy gondolta, örökre. Vétkesnek érezte magát, árulónak, házasságtörő szörnyű némbernek, ahogy a férje lefestette őt. Feltett szándéka volt, hogy helyrehozza a házasságát, jóváteszi „megbocsáthatatlan vétkét”. Még ekkor is úgy látta magát, ahogy a férje láttatta őt. Ekkortól kezdődtek a fizikai bántalmazások, a szoros megfigyelés, a véget nem érő vádaskodások. Ennek a szörnyű időszaknak a taglalásába nem megyek bele. Legyen elég annyi, hogy Panni már a halált is jobbnak tartotta volna, mint ezt az életet a férje mellett. Csak a gyerekei tartották benne a lelket, akik szintén lelkileg sérültek az apjuk miatt.

Kép: Brooke Shaden

Éva, aki Facebook-felhasználó, ekkoriban álprofilokon keresztül tartotta Pannival a kapcsolatot, másként nem lehetett, mert a férj őt is ellenségnek kiáltotta ki, hisz Panni mellett állt, és a férj tudta, hogy minden külső támogatás az ő pozícióit veszélyezteti. Panni teljes elszigetelésére és lelki felőrlésére törekedett. Csak így tudta megőrízni a saját igazát. 

Egyszer a rendőrség is kiszállt hozzájuk. Amikor a hatóság megjelent, a férj meghunyászkodott. Felettük nem volt hatalma. Ez volt az első jel, hogy Panni kapna segítséget, ha a világ elé állna, hogy bajban van. Akkor még nem hitte ezt el. Tavaly a férj abba is beleegyezett, hogy Panni néhány napra egyedül Magyarországra utazzon az édesapját meglátogatni és pihenni. Néhány napig képes volt ellátni a gyerekeket, aztán mindig felülkerekedett az önzősége. Panni aggódott, de szüksége volt a kiszakadásra. Így aztán tavaly megint hármasban találkozhattunk: Panni, Éva és én. Ez mindig kivételes öröm. Panni azt mondta, hogy már mindennel leszámolt és úgysincs reménye egy jobb életre, legalább még egyszer beszélni akar Maxszel, aki évek óta nem megy ki a fejéből. Nem tudta mi lehet vele, de megkereste. Max boldog volt, hogy Panni ismét felbukkant. Órákig beszélgettek, nem tudtak betelni egymással. Panniba egyik napról a másikra visszatért az életkedv és a remény. Tudta, hogy lehetetlen helyzetben van a férje miatt, hogy kötve van a keze a gyerekek miatt, hogy beláthatatlan akadályai vannak a közös életüknek, de mégsem tudott lemondani Maxről, ahogy Max sem róla.

Kép: George Tooker

A legnagyobb titokban tartották egymással a kapcsolatot Panni hazaérkezése után, nehogy a férj leleplezze őket és bántalmazza Pannit. Például Max Panni Magyarországon élő apukájának küldte el az üzeneteit, és a heti családi Skype-beszélgetésük közben, amikor a férj épp nem volt a közelben, az apuka felemelt egy papírlapot Max üzenetével, amit Panni gyorsan elolvashatott. Mint a mesében: a fűszálak, a fák lombja és a repkedő madarak is őket segítették.

Persze aggódtak mindketten, mi van, ha a személyes találkozáskor csalódik a másik? Egyiküknek sincs gondtalan Instagram-élete. Panni egy rettenetes házasság és megtört lelkű gyerekek terhét cipeli, napi küzdelmet folytat az önbecsülése és függetlensége visszaszerzéséért. Max idősebb Panninál, túl házasságokon, számos kapcsolaton, csalódásokon és hibákon, válások után elszakadt gyerekekkel, akik azóta felnőttek. Átvergődtek eddigi életükön azért, hogy végre találkozhassanak egy olyan emberrel, aki megérti és elfogadja őket feltétlen szeretettel, olyannak, amilyenek.

Kép: Dariusz Klimczak

Tavaly szeptemberben érettségi találkozónk volt. Panni bejelentette, hogy ő is jön, egyedül, ha csak egy hosszú hétvégére is. A hatóságoktól szorongatott férj beleegyezett. Panni Magyarországra jöhetett néhány hónap után ismét, erre még sosem volt példa korábban. Úgy döntött, elhívja Maxet is, hogy végre személyesen is találkozhassanak. Magyarországon legalább nem tudja megfigyelni és megtorolni őt a férje. Évával kezdetben aggódtunk. Féltettük Pannit egy újabb érzelmi megrázkódtatástól. Max viszont azonnal rávágta, hogy ő bizony eljön Amerikából egy kicsinyke magyar városba, aminek addig a létezéséről sem tudott, csak azért, hogy Pannival lehessen. Aztán egy napon elindultak az óceán két partjáról, hogy évek teltével végre személyen is találkozhassanak. Ami gikszer előfordulhat, az megtörtént velük: a repülőgépek késtek, csatlakozásról lemaradtak, végül délután három óra helyett majdnem éjfélre érkeztek meg a bankettre. Egyszer csak beléptek kézen fogva, és ami addig szürreálisnak tűnt, onnantól könnyed és természetes lett.

Másnap négyesben (Panni, Max, Éva, és én) találkoztunk. Vidám, mókás délelőtt volt. Nagyon sokat nevettünk. Max azt mondta, Pannit nem lehet nem szeretni. Évával elolvadtunk a meghatottságtól, ezzel csak egyetérteni tudtunk. Panniban végtelen empátia és elfogadás van mindenkivel szemben. Végre ő is őszinte szeretetet és figyelmet kapott egy férfitól. Tudtuk, mennyire megérdemli, és azt is, hogy mennyire elfogadta, hogy ő ilyet már nem kaphat. Pannit sosem láttuk még ennyire boldognak. Látszott, hogy Max is boldog és felszabadult. Évával megnyugodtunk, sőt mi több, ez a találkozás minden reményünket felülmúlta. Panni a családjának is bemutatta Maxet, az is remekül sikerült. De a lényeg mégis az volt, hogy végre kettesben lehettek, ha csak pár napot is. Max szeretettel és bizalommal fordul Panni szeretteihez: a gyerekeihez, a családjához és a barátaihoz. És mi is így fordulunk felé. Max azt mondta Panniról az ismerőseinek, „ő az, aki megmentette az életemet”. Az a szép ebben, hogy Panni is ezt mondhatja róla. Könnyebben elérhető, problémamentesebb kapcsolatot is kereshettek volna, de ők egymásban találták meg, amit mindig is kerestek.

A repülőtéren sírva búcsúztak, a ki tudja mikori találkozás reményével, és azzal a tudattal, hogy Panni családi helyzete kemény próbatétel elé állítja majd őket. De azt tudták, hogy az óceánon túl is egymáshoz tartoznak.

Kép: Jerry Uelsmann

Pannit óvni kellett a férj haragjától, titokban tartották a kapcsolatot, de hamar lebuktak. Panni azonnal elmondott mindent, nem akart tovább titkolózni. Tudta, hogy ezzel konkrét és valóságos életveszélybe került. Elmenekült otthonról. Egy olcsó ifjúsági szállóra ment, koedukált hálóteremben aludt öt-hat másik emberrel. Azonnal intézni kezdte a válást és megoldást keresett arra, hogy legyen hova vinnie a gyerekeit. Azt eltökélte, hogy abba a házba többé nem megy vissza, mert akkor megint nem lesz ereje kitörni onnan.

A gyerekekről rövid ideig tudott gondoskodni az apjuk úgy-ahogy, meg a világnak mutatni is akarta, hogy ő az elhagyott és gyermekeiért küzdő áldozatos apa. Panni ügyvédet szerzett, elment a rendőrségre, felvette a kapcsolatot a gyámüggyel, nővédő civil szervezetekkel. Titokban tartotta a kapcsolatot a gyerekeivel, miközben a koedukált szobából eljárt dolgozni. Tavaly ősszel azt mondta nekem a telefonba, hogy ha ezt az évet túléli, és nem öli meg a férje, talán sikerül megszabadulni tőle neki és a gyerekeknek. Félt, de elszánt volt. Annyi tetterőt mutatott, amit az előző önfeladó éveiben nyomokban sem lehetett benne felfedezni. Max adta neki ezt az erőt, az ő szeretete, aggódása, érdeklődése, elfogadása, tanácsai, naponta, óránként Panniért és Panninak mondott mondatai. És persze Éva napi bejelentkezései, a barátok és a család támogatása.

Panni azonnal hatékony segítséget kapott a hatóságoktól. Kiderült, hogy orvosok, pedagógusok, hivatalnokok évek óta jelentették már a családon belüli bántalmazás gyanúját, hosszú listát tártak Panni elé. Panni meg végig azt hitte, ezek az emberek mind úgy látják őt, ahogy a férje láttatni akarta, semmirekellő, romlott erkölcsű perszónaként. Mindig visszakozott a feljelentéstől.

Kép: Brooke Shaden

A hivatalos folyamat elindult, Panni a gyerekeit hamarosan magához vehette, jelenleg egy védett házban élnek, a lakcímet nem ismerheti a férj, és csak hatósági felügyelet mellett láthatja a gyerekeket. Panni egy lelkileg megterhelő és elhúzódó válási procedúra közepén van, a bosszúálló férj beteges manipulációival és koholmányaival kell szembenéznie. Ráadásul viszi a lelkileg sérült gyerekek gondozásának terhét is, akiket félt az apjuk könnyen fellobbanó haragjától, kártékony befolyásától és a jövőtől: megnyugvást keres nekik. Panni élete továbbra is küzdelmes, erőn felüli terheket visz a hátán. Mégis elindult egy úton, ami az önbecsülését és a függetlenségét hozza el neki Max oldalán, mert tőle megértést, elfogadást és felszabadító szeretet kap.

Pannit és Maxet egy óceán választja el egymástól. Ők mégis egymáshoz tartoznak. Rengeteg próbatétel tornyosul előttük, de ez nem téríti el őket egymástól. Azt tervezték, hogy Max elutazik Pannihoz tavasszal. Panni akkorra már biztonságban volt a gyerekekkel, reménykedtek, most már nincs akadály. Durván közbeszólt a világjárvány. Panni válási procedúráira és a gyerekek körüli problémákra is tekintettel kell lenniük, Max a koronavírus epicentrumában él. Csapkodnak körülöttük a villámok. Szeretet és felelősségérzet van bennük. Szeptemberben lesz egy éve, hogy először találkoztak, azóta várják az újabb együttlétet. Várnak egymásra rendületlenül. Az élet és a világ komoly próbatétel elé állítja őket. Ők mégis fogják egymás kezét az óceán túlpartjain élve is.

Ha az emberiség nem tud összefogni globális célokért, mint a világjárvány vagy a klímaveszély leküzdése, akkor fogjunk össze két emberért: Panniért és Maxért. Azért, hogy ők végre együtt lehessenek. Segítse a világ minden teremtménye az egymás iránti megértő, elfogadó és felszabadító szeretetüket.

Kép: Philippe Loubat

 

Példa a teljességre

Írta: Inkabringa

A karantén elején megszaporodtak az idősek elleni kirohanások. „Minek indulnak el?” Ezt a véleményt már a járvány előtt is hallottam, amikor bevásárló szatyraikkal bajlódva kászálódtak fel idős emberek a buszra. „Ha ilyen öreg és lassú és nehézkes, akkor minek indul el? Csak feltart mindenkit.”

Nos, a rövid válasz erre ennyi: azért indulnak el idősen, nehezen mozogva, mert senki sincs, aki elindulna helyettük. Senkire nem számíthatnak. Nincs segítségük.

Amikor ezeket a türelmetlen mondatokat hallom, nem értem, hogyan van összerakva az emberi lélek. Miként lehet, hogy az emberek C-kategóriás romantikus filmeken telesírják a zsebkendőjüket, és a való életben ilyen kőszívű közönnyel viseltetnek mások iránt. Legkedvesebb szórakozásom finoman provokálni az efféle szépelgéseket. Többnyire igazolódnak hipotéziseim.

Erik Johansson

A társadalmak minőségének fokmérője, hogyan bánnak a kiszolgáltatott csoportjaikkal. Egyetlen társadalom sem mondhatja magát cizelláltan civilizáltnak és az emberi kultúra bástyájának, ha nem tudja megadni a társadalomban élőknek az emberi méltóságot. Gondoljunk csak az idős emberekre. A felsőbbrendűségi komplexusban szenvedő európai kultúra tanulhatna számos „primitív” társadalomtól, hogyan kell az idős embereket egy közösség szerves és fontos részének tekinteni.

Minden magyar és minden európai állampolgárnak, felnőttkorba lépése pillanatában, kezébe adnám Simone de Beauvoir Az öregség című könyvét. Őszinte, képmutatástól mentes könyv. Sok évtized távlatából is felszabadítóan provokatív és emberséges szemléletű. Szikár, pontos, kellemkedéstől mentes elemzés. Lényegi mondandója ma is kíméletlenül aktuális. Beauvoir végigvette a fényes európai évszázadokat, és arra jutott, hogy az aktív korúak nemzedékei sosem tudtak mit kezdeni az idősekkel. Vagy álságosan túlóvták vagy felesleges koloncként megvetették őket: mindkét esetben a társadalomból való kirekesztésük volt a cél. Beauvoir szerint ennek oka, hogy „a társadalom csak annyiban foglalkozik az egyénnel, amennyiben hasznot hajt”. Ha nem képes erre, akkor nincs rá többé szükség. Teher.

Beauvoir a megoldást is felvázolja:

„Milyennek kellene hát lennie annak a társadalomnak, amelyben öregkorára is ember marad az ember? A válasz egyszerű: egész életében emberszámba kellene venni. (…) Ezért burkolják ezt a kérdést olyan mélységes, közmegegyezéses hallgatásba. Az öregség ugyanis leleplezi egész civilizációnk csődjét. Az egész embert kell újrateremteni, az emberek közötti kapcsolatok összességét kell újjáalakítani, ha azt akarjuk, hogy elviselhető legyen az öregek sorsa.”

Erik Johansson

Az, hogy ebben az országban még működik úgy-ahogy a szociális ellátórendszer, csak az elkötelezett szakembereknek köszönhető. A szociális gondozók, szociális munkások társadalmi presztízse nulla egy politikushoz vagy bármiféle kirakatban álló személyhez képest. Mindig elfelejtkeznek róluk. Mindig a sor végén állnak.

Ezért én most nyilvánosan mondok köszönetet egyiküknek. Egy vidéki kisvárosban élő házi idősgondozóról írok. Ötvenes éveiben járó, sokat próbált nő. Képzett szakember, és szívvel-lélekkel csinálja a munkáját. A saját otthonukban élő idős embereket segíti a mindennapjaikban. Karakán, de csupa szív. Egyenesség, nyíltság és valamiféle nemes méltóság van benne. Gondoskodó, figyelmes, végtelenül intelligens, és egy igazi lázadó. Ritka kincs ebben az országban. Tökéletesen átlátja a folyamatokat, és mindig szót emel az őt, és másokat ért méltánytalanságokért.

Erik Johansson

A főnökei szerint csak a baj van vele, lázítja a többieket. Dehogy lázadnak. Csendes belenyugvók, feljebbvalókkal ujjat nem húznak, legfeljebb a pletykálásban élik ki magukat. Ez a mentalitás tart fenn évtizedeken át korhadt rezsimeket e honban. Ez a gondozónő azonban lázad, szóvá tesz, javasol. Amiért maradhat, hogy az idősek és a hozzátartozók ragaszkodnak hozzá. Ha ő megy, akkor ők is mennek: ez az ultimátumuk. Mert zseniális, amit értük tesz. Lendülettel, zokszó nélkül, mosolyogva, figyelemmel, mélységes elfogadással és tapintattal teszi a dolgát. Messze túlnyúló a segítsége a hivatalos hatáskörén: meglátja a problémát és addig megy, amíg megoldja. Szeretettel, megértéssel és tisztelettel fordul az idősek felé. Annyi flegma, cinikus és öntelt szívtelent láttam már a humán szférában dolgozni. Ő egy igazán üdítő színfolt a szürkeségben. Példa lehetne ennek a „nyuszi ül a fűben” társadalomnak. Ilyen értelmes, karakán, tiszta emberségre lenne szükség. Alattvalóból annyi van, hogy már unom.

Szégyentelenül kevés fizetésért teszi mindezt. Soha nincs jutalom, juttatás, megbecsülés, díjazás, kitüntetés. Mindig a kirúgás szélén áll a nagy szája miatt. Ámde az idősek és a hozzátartozóik körében ő egy mentőangyal. Nemcsak a fizikai állapotuk javításában segít, hanem visszaadja a méltóságukat és az életkedvüket. Bár ő nem tud róla, de ösztönösen Beauvoir szellemében dolgozik. Az idősek és a hozzátartozók is tudják, hogy az összes felettesénél többet ér.

Erik Johansson

Mindent megtesz a gyermekeiért. Vigyék többre, mint ő. Mindannyiunk szégyene, hogy ezt kell éreznie, mert valójában ő nagyon sokra vitte, csak ez egy rangkórságban szenvedő társadalom, ami nem tudja megbecsülni azt, amit ő és a hozzá hasonlók képviselnek. Többnyire észre sem veszi.

De néha-néha jusson eszébe mindenkinek, hogy az ilyen emberek viszik a hátukon a társadalmat. Mélységes hálával és tisztelettel tartozunk nekik.

Beauvoir ezekkel a sorokkal zárta könyvét:

„De ha egyszer megértette az ember az öregek sorsának lényegét, többé nem fogja beérni egy nagyvonalúbb „öreggondozás” követelésével, a nyugdíjak felemelésével, egészségesebb lakásokkal és szervezett szabadidővel. Az egész társadalmi rendszerről van szó, és a követelésnek radikálisnak kell lennie: megváltoztatni az életet.”

Erik Johansson

Kapcsolódó bejegyzések:
Csak hús
Pepin bácsi emlékére