Keresés ebben a blogban

2014. január 30., csütörtök

Hajdani bálok emléke

Írta: Inkabringa



Mulatni, táncolni, csinnadrattázni és hejehujázni mindig is szerettek az emberek. Manapság is számtalan változata van a mulatásnak. Nagyon helyesen.
Hajdani korokban, de - történelmi léptékkel mérve - nem oly régen is a bálok voltak jóformán az egyedüli alkalmai a fiatalok egymással keveredésének.

Most egy ilyen példát említek a félévszázaddal ezelőtti vidéki Magyarországból. 

Minden megváltozott azóta, csak az emberek egymáshoz való viszonyulása maradt ugyanolyan. Más a közeg, más a divat, de a lényeg változatlan: az egyik dűlő meg a másik dűlő között áthidalhatatlan különbségek vannak, pedig távolból nézve teljesen egyformák.

Néhány éve egy kelet-magyarországi mezőváros egykori tanyavilágát kutattam. A választásom a Rét nevű városi határvidékre esett, ahol a 19. század végétől kezdve az 1970-es évekig egy sajátos identitású tanyarendszer alakult ki.
A polgárosodott mezőváros határának a helybeliek által nem túl sokra tartott területén (nehezen művelhető, nem túl jó minőségű termőföld) a 19. század végén az északi hegyvidékekről érkezők telepedtek meg. Akkoriban tömegével jöttek a tovább terjeszkedni nem tudó hegyi falvakból a termőföld ígéretéért az alföldi településekre.

Más volt a vallásuk (a városiak kálvinisták, a rétiek katolikusok voltak), mások voltak a szokásaik, hiedelmeik, még a beszédmódjuk is. A városiak úgy nevezték őket, hogy „motyók”.

Mai szemmel nézve szinte semmi különbség nem volt a városiak és a „motyók” között, de akkoriban (ahogy ma is) a „hozzánk képest” mérhető legkisebb különbség is éles szemmel számon volt tartva.

A rétiek másságuk miatt elkülönült, magába zárt életmódot folytattak. A városiakkal alig érintkeztek. Sajátosan belterjes, öntörvényű identitást alakítottak ki.

Bár a városiak szemében a rétiek teljesen egyformák voltak, de a szaporodó tanyák hálózatában egy sajátos társadalmi rétegződés indult meg.
Különös identitásképző tényezővé vált az egy dűlőbe tartozás, nem volt mindegy az sem, hogy az útnak melyik oldalán éltek a tanyák lakói. Az országút két identitást adó területre osztotta a Rétet, az is számított a társas kapcsolatok alakításában, hogy a Felső-Réthez vagy az Alsó-Réthez tartozott valaki.

Igazán bizalommal csak a tanyájukhoz közel eső területen lakókkal voltak, a távolabbi tanyák lakóit már „Más”-ként, „Idegen”-ként kezelték. Nem kizárólag a városban élőkkel szemben fogalmazták meg az „Ők” kategóriáját, hanem a más dűlőben élőkkel szemben is.
Az identitás őrzése rendkívül fontossá vált a Réten lakók körében. Például a Felső-Réthez tartozó kocsmába nem szívesen jártak az alsó-rétiek. Ők ott „Idegen”-ként voltak számon tartva. A konfliktus, az összeütközés elkerülhetetlen lett volna.

Adatközlőim sem tudták igazán pontosan megfogalmazni, miért is volt ellenségeskedés a Rét különböző területei között.
Én nem tudom, hogy miért volt ez. Elgondolkodtam rajta én is, mert én is ott voltam, benne voltam. Hogy miért? Mondhatom azt, hogy másabb alkotású népek laktak öt dűlővel odébb. Mások voltak viselkedésileg, tájbeszédileg, mert az a család, ahol volt tizenöt gyerek, abból a tizenötből hét megnősült, az mind oda telepedett le az apjuk tanyájának környékére. Olyan egy hasíték lettek, egy viselkedésűek. Azért általában az egy dűlőbeliek házasodtak egymással. Bár később már elmentek a harmadik dűlőig is.”

Minden határ, ami a Réten lakók életében fontossá vált, a dűlők, az utak, árkok, egyben az egymástól különállóság identitását adták. Aki a mezsgyén túl lakik, az már „Idegen”.
A szórakozásnak leginkább kedvelt alkalmai voltak a tanyai bálok, ahol a fiatalok nagyobb körben találkozhattak egymással, mulathattak, táncolhattak. A közcélokra épült intézmények váltak egyféle szellemi és szórakozási központtá. Ilyenek voltak az iskolák és a kocsmák.

Elsősorban a fiatalság szórakozása volt a bál, de az idősebb nemzedék tagjai is részt vettek benne. A bálokat mindig fiatal legények szervezték, ők hívták a zenészeket, ők rendezték be a báli termet és ők voltak felelősök a rendbontások elkerüléséért is.
Adatközlőim valamennyien fiatal éveiket a réti tanyákon töltötték (1950-es/60-as évek), így jártak bálokba is. Egyik adatközlőm emlékei szerint a világítás biztosítása is komoly feladat volt a villanyáram nélküli Réten:
Petrólámpa volt, azt fel kellett pumpálni és az annyira világított, mint a villany. Azt felakasztották, aztán éjféltájban kezdett csökkenni, akkor levették, felpumpálták és ment tovább.

 Egy városi adatközlőm az általa ismert normáktól eltérő réti szokásként említette, hogy „sokkal hamarabb értek a lányok, mint a városban. 14 éves korában már udvaroltak neki a legények, de nem 14 évesek, hanem 20 évesek. Mert itt ez volt a divat. Itt nem úgy volt, hogy elment a bálba a lány meg az anyja, hanem ment nagyapától kezdve mindenki, aki olyan volt, az mind ment.

Ilyenkor lányok a fiúkkal táncolhattak. Ezért a szórakozásért minden áldozatra képesek voltak a fiatalok. Ha bálba mehettek, inkább vállalták, hogy nem alszanak aznap éjjel, de nem maradtak el a mulatságból. Pedig a nagyon kevés szabadidő nem hagyott lehetőséget arra, hogy a hajnalig tartó bál után kipihenjék magukat.
Nagyon szerettem bálozni. Napszám után átöltöztem, elmentem a bálba, táncoltam egész éjszaka, aztán megvártam a hajnalt, átöltöztem a napszámos ruhámba és indultam haza, néha sok kilométert gyalogoltam, és olyan hamar hazaértem, hogy én költöttem az otthoniakat, és alvás nélkül rögtön indultam a napszámba.

Egy hónapban egyszer volt bál. Oda elmentünk, ott estétől reggelig táncoltunk, aztán sokszor le se feküdtünk, mert menni kellett dolgozni. Jó volt az, csak az volt rossz, hogy majd’ a lovak közé estem olyan álmos voltam.

A Rét különböző helyein megrendezett bálokba nem volt ajánlatos távolabbi réti tanyák lakóinak elmenni. Ez elsősorban a legényekre vonatkozott, a báli rendezők ügyeltek arra, hogy az egymással ellenséges viszonyban levő dűlők legényeit ne engedjék közösen bálozni. Összetűzések, verekedések még így is előfordultak, a bicska is hamar előkerült ilyen alkalmakkor, s ez végül gyilkosságba torkollott.

Ezt minden adatközlőm megemlítette:
 Például az egyik legény megölt egy fiút egy lány ügyben. Megölte szabályosan. A szívébe szúrta a kést a bálban. Elvitték, tizenvalahány évet ült. Abban az időben a lófarkához kötötték bilincsben, és úgy vitték el. A bálból három lóhátas rendőr vitte el.

A véres verekedésig fajuló összetűzéseknek okát abban látták adatközlőim, hogy más dűlőkből valók keveredtek a bálozók közé.
Tudni kellett a mivoltot, tudni kellett a mezsgyét.
A bálokban tehát a szórakozás és mulatozás mellett helye volt a Rét különböző részeiből érkező fiatalok közötti virtuskodásnak is.
Egy lányon összevesztek. Mert mit tudom én, sose látta a legény azt a lányt, de megtetszett neki, az ablakon keresztül megszemelte, mert ott ült az anyja ölében a lány. Na elhívta azt a lányt, közben meg az egy másiknak volt már a barátnője, és a lányt akkor éjszaka nem hívhatta el senkise táncolni, ez az idegen fiú meg elhívta. Az ilyenekből lett verekedés is. Az nagy titok volt, akit megfenyegettek valahol, az még egyszer nem mert visszajönni a bálba, mert annak a megölést fenyegették.

Ezek a konfliktusok gyakran olyannyira elfajultak hogy a rendőrök is nehezen tudták megfékezni.
Ott szigorúan bicskáztak. Volt egy olyan banda, akik úgy voltak megnevezve, hogy azok bicskáznak. Azokat be sem engedték a bálba, de amelyik dűlőbe tartoztak, oda be kellett, hogy engedjék. Úgy tett, mintha ő is táncolná a keringőt, és már meg is bökte bicskával a másikat. Hat-nyolc rendező volt, akik ezeket a személyeket külön figyelték. Csak hát az volt a baj, hogy éjfél fele már az ital győzött. Rendőr nélkül sose volt bál. Volt, amikor az ablakon repültek ki az emberek meg az asszonyok. De volt olyan is, hogy kétlovas szekérre nem fértek fel az összeszurkált fiúk. Úgy hozták haza őket az orvoshoz.
A réti bálok tehát részben a hagyományos szórakozási, ismerkedési, mulatozási lehetőséget jelentették, másrészt azonban a rendkívül rétegzett réti identitások összeütközésének a helyszínei is voltak. A közös dűlőbeliek, a velük egyébként teljesen azonos társadalmi és életmódbeli csoportokat, akik csupán csak más dűlőhöz tartoztak, már idegenként, és egyszersmind ellenségként is kezelték.

Az „egy dűlőbe tartozás” most is sok konfliktust okoz emberek között és ez mindig így is lesz, még ha a „dűlők” egyre szélesednek is.
Legyen az a dűlő etnikai, vagyoni, ízlés-, -hit- és eszmebéli vagy bármely más módon meghatározva.
A deákné vászna mindenkit beterít.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése