Keresés ebben a blogban

2013. november 29., péntek

Jegesmedve a földgömbön (Dán filmek)

Írta: YGergely



 „Psilander Waldemár, / Szeretsz-e, valld be már… ” – énekelték a házmesterlányok.

Valamikor a film hajnalán, vagyis 1910 és ’17 között Európa és a világ legfontosabb filmgyártása a dániai volt. A Nordisk cég uralta a piacot: címerén ma is ott az a bizonyos földgömbön álló jegesmedve. 
A földkerekség két leghíresebb színésze ekkoriban a Balázs Béla alkotó képzelmét üdvösen felzaklató Asta Nielsen és a Rudolph Valentino-őskép, a búsan amorózó tüdőbajos hősszerelmes, Waldemar Psilander…

A dán film később már csak időnként került fénysugárba. A másutt By és Fy néven futó, nálunk Zoro és Huruként ismert kövér-sovány komikuspár (Madsen és Schenström) egy ideig népszerűbbnek számított világszerte, mint az őket követő Stan és Pan (Laurel és Hardy).

Ez is messzi némafilmhomályba tűnt.

1945 után készült egy világot bejárt Andersen Nexö-adaptáció, a Szürke fény, majd a hatvanas évek legsikeresebb dán vállalkozása, a többfolytatásos, paródiába hajló bűnügyi-gengszteri Olsen-banda. Megunhatatlan és mindig folytatható sorozat. Kora gyerekkoromból, az ötvenes évek legelejéről előzményére is emlékszem: itt a bátor koppenhágai iskolásfiúk egy gyilkos banditának kicsúzlizzák a fél szemét. (Mellesleg a Nordisk cég vezető rendezőjét is Olsennek hívták. Larsen, Nielsen, Olsen: a három leggyakoribb dán név.)

A nagy elődök és a sivár lapály (ólomidők?) időszaka után a hatvanas–hetvenes években az Olsen-banda mellett más sorozatvígjátékok is életet vernek a tetszhalott dán filmgyártásba. És egy vezető szerepet vállaló rendező, Henning Carlsen – aki az Éhséget, Knut Hamsun híres regényét vitte filmre – meglehetős nemzetközi sikerrel. 

Néhány évvel későbbi filmje Strucc kávéház vendégei. Sajnos e csehes indíttatású film megvénült: merevnek, döcögősnek, szürkének hat. Ugyancsak fontos lehetett a maga korában, a Keringő Regitzével egy kávéházi jelenetben idézetként „belerendezi”  a Strucc kávéház egyik villanását.

A Babette lakomája sok magyar nézőnek is kedves emléke. A színvonalas és szellemes, olykor leányregény-varázsú film finom hangú rendezője, Gabriel Axel egyébként Sade márkit is eljátszotta, sőt a dán erotikus film egyik mesterének tartják. (Dániában engedélyezték Európában elsőként a kemény pornót is filmen.)
 De a Babette 1987-es Oscar-díja ellenére sem ő, Axel, hanem a következő évben a Hódító Pellével cannes-i nagydíjat és Oscart egyaránt elnyerő Bille August lett a világ ünnepelt és ma első számúnak mondott dán filmművésze. 
Tvisztelj és ordíts – ilyesmivel tűnt fel ez az operatőrből rendezővé lett August –, de ma már mi sem illik kevésbé filmjeinek világához és hangulatához, mint az effajta cím. Az akadémikus stílhez közel álló, „konzervatív-realista”  képeskönyvek hangulatteremtő mesterévé képezte ki magát. 

Második cannes-i Arany Pálmás opuszában (Legjobb szándékok) nem a filmszemléletet átalakító „régi”  Ingmar Bergman, hanem az új, a kulturáltan és nemesen konzervatív Bergman tanítványaként jeleskedik. Megbízható átlagszínvonal, kulturált nyelvezet jellemezte az elénk került műveket.
Mire is gondolok e sokat talán nem mondó, összefoglaló klisével: „kulturált filmnyelv”? Olyasmit, hogy az alkotók jó iskolába jártak, mindent láttak, mindent megtanultak, ami megtanulható, ízlésesen és természetesen ötvözik a neokonzervatív stílust a könnyedebb, játékosabb hanggal (vagy inkább ennek ígéretével). Éreztetve, hogy beszélnének ők éppenséggel a hatvanas években szokásos volt szabadabb, „lebegőbb”  filmnyelven is, tudnának ők szabálytalan, bátrabb hangon is szólni, csak épp mégsem használják e hangot, mert most megint a nemesen ódon szín illik, a nyugodtabb, epikusabb, „szépebb”  hanghordozás.
Leginkább a Kaurismäki világát és színeit felidéző Orosz Pizza Blues adott alkalmat komédiás és ironikus, itt-ott groteszk hangvételre. Miként a finn rendező Tatjána, vigyázz a kendődre című csendesen hibbant komédiájában, itt is két – ezúttal Koppenhágában eltévedt – orosz figura visz élénkséget az éjszakába. De a fegyelmezetten habókos dánok sem rosszak: az egyik figurát Buster Keaton Olsennek is hívhatnák (ha már Leslie Howard Hansennek keresztelték kifundálói). Szellemesen és könnyed kézzel megsodort, többszálú történet.
A dán humort egy francia filmlexikon a megfejthetetlen angol humor közeli rokonának véli. Valószínűleg igaza van. Figyelemre méltó, hogy az Éjszakai ügyelet című vérnőszően lucskos horrort is ez a humor emeli túl a szokványmegoldásokon. 

Gyakran jellemzője a filmeknek, hogy derűs hangulatokkal indul, tavasz van, és virul a lég, és hátulgombolósoktól egyetemistákig mindenki repesve örül a létezésnek. A tavasz azonban hamar sötét télbe és búskomorságba vált. 

Nils Malmros A szerelem fáj című depressziós öngyilkosságba torkolló története is értelmet, és igaz súlyt kaphatna, ha önmagával az önpusztításig elégedetlen egyetemista hősnőjének históriája mássá, többé is válna, mint szomorú elmekórtani esetté. Talán valamiféle mély társadalmi hátteret kellene hozzáképzelnünk e magánéleti elboruláshoz: nekem nem sikerült.

Sikerült viszont átélnem a fentebb már említett Keringő Regitzével majd’ ötven évet átfogó történetét. A rendező (Kaspar Rostrup) időfelbontásos, úgynevezett flash backes technikáját kiválóan használja. Több idősíkot váltogat, általában nem kronológiai sorrendben, hanem a képzettársítások képi logikája szerint. A túlzsúfoltság és a jelzésszerűség veszélyes határán mozogva a filmnek mind lélektani, mind tágabb szemhatárú, társadalomábrázoló vonulata szépen van kidolgozva, főként nagyon jó, a technikai eljárásból szemléleti módszerré emelkedő vágástechnikának köszönhetően. Ez a film is a pusztulás, a magánéleti tragédiák hatalmáról szól.
Talán röviden is zsúfolt adatokkal szóltam a dán film múltjáról. Szándékosan nem említettem minden idők egyik legnagyobb filmalkotóját, Carl Theodor Dreyert. 

Bár pályája elején és legvégén hazájában, Dániában dolgozott, legnagyobb remekműveit idegen (francia és német) produkciókban rendezte. Ha Eizenstein és Buster Keaton mellett semmi más, csak az ő alkotásai maradnának fenn, a filmművészetről akkor is mindent tudnánk, a kár minimális volna.

Egyszer felhívott telefonon egy középiskolai tanár ismerősöm (több nyelven beszél, németből fordít), hogy a Jeanne d’Arc című némafilmről kell beszélnie, és a filmet „valami Dreyer” rendezte: mit lehet róla tudni?

Ennyit a (film)művészet hatalmáról.




2013. november 27., szerda

Az anahata hangja (Lantos Zoltán szólókoncert – 2013. nov. 26.)

Írta: Inkabringa



Az anahata swara az indiai zene esszenciája, az ’el nem játszott hang’. Megrendítő rádöbbenés a hallgatóságnak is.

Lantos Zoltán hegedűjátéka számomra mindig kivételes élmény. Kísérletező, örökké megújuló muzsikus, és mégis összhang és egyensúly van benne. Ezerirányú érdeklődésű előadó. Mindenre nyitott, minden zenei világban megtalálja a maga egyedi helyét.
Klasszikus hegedűsként végzett a Zeneakadémián, de már tanulmányai alatt elkötelezte magát a jazz műfajának, majd 1985-ben Indiába ment, és kilenc év tanulás után tért vissza Magyarországra.

Az indiai klasszikus zene európai szempontból titokzatos világát megismerve egy különleges, eredeti, de ugyanakkor rugalmas és minden zenei irányzattal illeszkedő muzsikát teremtett magának.

A komolyzenei alapok, a kortárs zene, az indiai raga, a jazz, a world music és az experimentális zenei irányzatok magával ragadó és kreatív elegye az ő muzsikája.

Olyan széles azoknak az előadóknak a listája, akikkel közösen muzsikált már eddig is, hogy teljes felsorolásukra nem is mernék vállalkozni.
Csak a teljesség igénye nélkül, a sokszínűségét jelezve említek meg néhányat közülük.

Ott vannak azok a zenekarok, alkalmi társulások, amikben állandó tagként jelen van: OpenSource, Samsara, Mirrorworld.
A magyar zene jeles képviselőivel (Dresch Mihály, Juhász Gábor, Kaltenecker Zsolt, Lukács Miklós, Horváth Kornél, Szalai Péter) és külföldi karakteres előadókkal (Charlie Mariano, Trilok Gurtu, Dhafer Youssef, Larry Corryell) játszott már együtt.
Közel sem teljes ez a névsor. Elképesztő széles skálán mozog az érdeklődési köre.

Hallgattam már a hegedűjátékát romkocsmában és a MüPa koncerttermében, hallottam jazz koncerten, Haydn koncerten, és Marozsán Erika lemezbemutatóján is.
Közös zenélésre kész a bolgár népdalokat éneklő asszonykórussal és az Akkezdet Phiaival is. Nincsenek skrupulusai, műfaji korlátai. 
Az évek alatt a minőség és az igényes kísérletezés védjegyévé vált a neve számomra. Ahol Lantos Zoltán a hegedűjéhez emeli a vonóját, ott érték születik.

Ezúttal szólókoncertet adott. Ami az ő esetében felér egy teljes zenekarral. A hegedűi már önmagukban is egyéniségnek számítanak. Egyik hangszere, melyet legjobb tudomásom szerint egy indiai hangszerkészítő segítségével maga épített, úgy szól, mint egy szitár. Jobban mondva, úgy is tud szólni.

Azok a hangi effektek, amelyeket évek óta csiszolt, most egy önálló koncert létrehozását is lehetővé tették, teljes zenekari hangzást adnak, de ugyanakkor az egyszál hegedűs szólókoncert intimitását is megőrzik.

Tegnap az Indiai Kulturális Központ adta a helyszínét Lantos Zoltán szólókoncertjének.

Meghitt, szinte baráti hangulatú volt ez a koncert. Jól illik ehhez a muzsikához. Hasonló érzésem volt, mint tavaly a Bharata Kultúrtérben, Lantos Zoltán 50. születésnapi koncertjén.

Kicsi, barátságos közeg, nagyon finom, szinte éteri, lebegő, lelket egyengető zene.
Az indiai zene bonyolult az európai embernek. Mármint megérteni, értelmezni bonyolult. A sok utalást, szabályt, szimbólumot felfejteni. Ha a zenét meg akarjuk fejteni, akkor meg kell ismerni mélységeiben a mitológiát, a művészetet, a történelmet, irodalmat.
Ugyanakkor befogadni, átérezni, ráringani pilleszerűen élvezetes.

Ahogy a Kárpát-medence népzenéjét ismerem, úgy szerettem volna ismerni Afrika és India zenéjét is. Őszintén mondhatom, hogy el is jutottam valameddig. Nagyjából az eleje-eleje-elejéig...
Nézzük a jó oldalát, beláthatatlan szépségei lesznek még életemnek, amíg e két csöppke zenei kultúrát teljes terjedelmében felfejtem. Bután azért nem ülök egy indiai koncerten, rendszeresen jártam a Calcutta Trió koncertjeire, tőlük sokat tanultam az indiai zene rejtelmeiről.

Az indiai zenének különleges helye van bennem. Visszafogott, nincs benne extrovertált harsányság vagy túllendülő mélabú.
Pergő, mélyről jövő sistergő életöröm, mámoros felszabadultság rejlik benne, klasszikusra csiszolt elegáns visszafogottsággal. Ahogy a tanpura folyamatos zengését felpörgeti a tabla ritmusa és a szitár csipkézett dallama.

Az indiai zene legfőbb erénye számomra az egyensúly. Nem várja el, hogy a szélsőségek között hánykolódjak. A tomboló őrjöngés és a merev szigor helyett valami enyhet adó, megbékélést nyújtó, természetes feloldódást jelent a zenében.

Az európai hagyományok nem ilyenek. Sokkal nagyobb tekintélye és jelentősége van itt az érzelmi szélsőségeknek, az attraktivitásnak. Az eksztázis és a mélabú két véglete között létezik. Nem jobb és nem rosszabb az indiai hagyományoknál. Más. Mi ebben vagyunk otthonosak.

Az indiai zene épp ellenkezőre tanít: egyensúlyra, megbékélésre, kiteljesítő és felszabadító megnyugvásra. A felülemelkedés és az elengedés zenéje ez.
Segít gyakorolni ezt a legnehezebb életpróbát. Nem befeszülni, hanem elsimulni. Nem tombolni, hanem szemlélődni. Nem akarni, hanem befogadni. Ez egyáltalán nem passzivitás, hanem agresszió nélküliség.

Lantos Zoltán tegnapi koncertjén indiai ragákat és az indiai zenei gyökerekből táplálkozó saját kompozícióit adta elő. Hegedűk - a már említett különleges szépségű hangszer és egy öthúros hegedű - valamint az experimentális zene elektronikai effektjei, live sampling tették teljessé ezt az estét. A sok évezredes indiai dallamok tökéletesen simultak az elektronikai kísérletezés világába.
Koncentrált, erőteljes és felemelő előadás volt ez. Lantos Zoltán olyan művész, aki képes azon is túlmenni, ami a befogadás átlagosan vett revelációja. Nem csak abba feledkezünk bele, ahogy és amit játszik, nem csak a zene és annak előadásmódja, magas színvonalú interpretációja lendít túl a hétköznapin minket. Lantos Zoltán tényleg képes erre a bizonyos titokzatos anahata hang megpendítésére bennünk is. A lelkünk mélyére utaztat. Az el nem játszott hangokat szólaltatja meg bennünk.
Az indiai zene "felnőtt zene". Volt rá több ezer éve, hogy azzá váljon. Ha befogadjuk, túllépünk a gyermeki „ide nekem a világot” és a kamaszos „mit nekem a világ” lelkiállapoton.

Én nem vagyok vallásos, a keleti vallások, ahogy az összes többi vallás is, pusztán vallásantropológiai szempontból érdekel. A jógát meg a hajlékonyságom karbantartására használom.
Tanulni azonban mindenből lehet. Az anahata a jógában a szív csakrája. A tágasságot, a kiteljesedést, a felszabadultságot jelenti, egyfajta teremtőerőt.
Az anahata megértése és befogadása felülemelkedést és belenyugvást jelent. Szeretet és elbocsátás, megtalálás és elengedés, rácsodálkozás és belenyugvás. A másokra tekintettel levés nehéz terhének könnyűvé tétele.

Amit Lantos Zoltán tud a hegedűről, a zenéről, az önmagában csodálatra méltó. Ami igazán kinccsé teszi az ő zenei jelenlétét, ez a különleges képesség: az ’el nem játszott hang’ megszólaltatása.
Az anahata swama bennünk is rezonál.



2013. november 25., hétfő

Mire gondol a jegesmedve? (Skandináv Filmnapok – Toldi mozi)

Írta: Inkabringa



Szerelmesei a télnek is vannak.
Elfogadom, elismerem, fejet hajtok szikrázó fensége előtt.
De nem tud megigézni a tél. A természet körforgásának az a szelete, amit csak kibírok. Hódolni neki sosem fogok.
Mellesleg másnak sem.

Egyszerű halandó vagyok. Télen fázom. Már a tudata és a látványa is ezt váltja ki belőlem. Nincs az a kesztyű-sál-kabát, ami ezt az érzést elűzné.
A legcsodásabb síparadicsomot is száműzetésként élném meg.
A dermedt hideg mellett a sötétség a legiszonyúbb a télben.
A fény hiánya. A fagyos-kopár sötétben botorkálás.
Ez még a hidegnél is kivédhetetlenebb próbatétel.

Újból és újból rá kell hangolódnom, hogy megint ez a hosszú időszaka következik az évnek.
Gyorsan sötétedik, és rövid ideig van világos. Napfény szinte nincs is.

Ez a kezdeti durcásság persze januárra mindig belenyugvó rutinná szelídül.  
Ámulva nézem azokat az embereket, akik már oly igen civilizáltak, hogy egyáltalán nem befolyásolja őket a természet körforgása. Télen-nyáron egyformák. Fűtenek-hűtenek különféle ketyerékkel, a villanyfény és a napfény közötti különbség teljesen irreleváns számukra.

Mintha nem is a természet részei lennének. Mintha csak a természet a kikapcsolódás, a gyönyörködés helyszíne volna. Önnön civilizált szórakozásuk, felüdülésük és lelki-fizikai kényelmük kelléke és díszlete.  
Mivel a november a koszos-sötét trutymójával már kellő beharangozását adta az elkövetkezendő vég nélküli hónapoknak, úgy döntöttem, hogy idén a lelki felkészüléshez a skandináv országokban élőkhöz fordulok.

Nekik jóval több jut a fénytelen-hideg hónapokból. Mégis kibírják valahogy. Úgy-ahogy.

Kitűnő alkalom kínálkozott erre az idén tizedik évfordulóját ünneplő Skandináv Ház által rendezett Skandinávia 2013 - Kortárs Fesztiválon. 

A fesztivál keretében a skandináv országok legfrissebb dokumentumfilmjeiből is válogatást kaptunk.
Ezek közül elsőre megragadott egy dán film, amely feltétlenül vonzó témát ígért.

Nevezetesen a felfedezést. Az ismeretlenbe induló expedíciót. Van-e, akiben gyerekkorában nem ötlik fel a vágy, hogy nekilóduljon a világnak?
Én kislányként is faltam Karl May könyvei mellett Vernét és a többi kalandos szerzőt. Inkább, mint a csíkos-pöttyös könyveket.

Sőt, az ilyesmit most is nagy kedvvel olvasom, bár már nem a fantázia vagy a bulvármítosz-gyártók szüleményeit, inkább a valós útleírásokat, világba tévelygő felfedezéseket.
A kiváló kulturális antropológus és gondolkodó Claude-Lévi Strauss 1955-ben megjelent Szomorú trópusok című könyvében (melyet szívből ajánlani tudok mindenkinek) jó összefoglalását adta ennek a műfajnak:
Megértem hát az útleírást, ezt a szenvedélyt, ezt a hóbortot, ezt a balekséget. (…) Az emberiség monokultúrára rendezkedik be, úgy készül a tömegcivilizáció termelésére, mint a cukorrépáéra. Köznapi étrendjén immár csak ez az egyetlen étel szerepel.

Nos, a The Expedition to the End of the World című dán dokumentumfilm épp ezt járja körül: az ember és a természet kapcsolatának öröktől fogva létező témáját.

A film rendezője Daniel Dencik, aki Dániában ismert és elismert íróember és poéta, újabban pedig dokumentumfilmeket is forgat.
A film előtt felolvasták a fesztiválnak küldött rövid üzenetét, melyből kiderül, hogy a nagyszülei még magyarul beszéltek. Miért épp ő lenne kivétel?
Daniel Dencik
A film egy 21. századi felfedezőút története.
Egy hajó expedícióra indul oda, amit az ember még nem lakott be teljesen. Ez Grönland észak-keleti partvidéke, ahol nincsenek gyorséttermek és Coca-Cola automaták. Csak jegesmedve és jég. A globális felmelegedés miatt mindkettő gyorsan csökkenő számban.

A legénység összetétele követi a 15. századtól kezdődően a felfedező hajók mintáját. Columbus, James Cook, Bougainville expedícióin a matrózok mellett a hajón utaztak természettudósok, filozófusok, történészek, művészek, írók. Mindenki a maga tudása és szemléletmódja alapján adta közre tapasztalatait.
James Cook hajója, az Endeavour
Az újkori felfedező utak mintáját követve indult útnak egy dán hajó a civilizációból a természetbe. Ez az utazás nem pusztán a természet titkaiba vezetett, hanem az önmagukkal való szembesüléshez is.

Mindenekelőtt azonban ne hagyjuk szó nélkül a gyönyörű háromárbocos hajót. Nem értek a hajózáshoz, nem tudok pontos elnevezést mondani, de bámulatos látvány volt. Méltó a világ felfedezésére. Jó volt nézni.
Az expedíció dán tudósokból és művészekből állt. Követve újkori felfedező elődeik példáját. Zoológus, tengerbiológus, archeológus, valamint író, festő- és fotóművész.

Vegyes társaság, különösen manapság nem túl gyakori ilyen mértékű meghitt keveredésüket látni.
A civilizáció fényes évszázadai alatt kiépítették saját életterüket, és már csak alkalmilag tekintenek át a másik térfélre. Játszásiból.

Most azonban összezárva utaztak az ismeretlen és ember által még nem kézhez szoktatott természetbe. Különös hangulatú, felejthetetlen utazás lett ebből.

A film legelején, amikor az expedíció tagjai partra szállnak, zsebre tett kézzel, fütyörészve, lezseren lépdel a kövek között az egyik művész. A távolt kémleli, a mindenséget lesi. Úgy, ahogy ezt egy művésztől elvárja a világ.
Majd a lazaságából következő figyelmetlensége miatt megbotlik a köveken, a tetszetősen a vállára vetett és természetesen kibiztosított puska nekiütődik egy szikladarabnak, és nagyot durranva elsül.

A művész, szerepéből jottányit nem engedve, „mintha mi sem történt volna” fesztelenséggel tovább botorkál a kövek között. A mögötte levő tudós vidor arcáról ez volt leolvasható: „Na, művészkém, felfedezünk?”

A nézőtér percekig nem tért magához a nevetéstől.
Ekkor tudtam, hogy ez fontos jel, útmutatás, üzenet stb. misztikus révület és titkos tudásba való beavatás nélkül.
Lehet, hogy ez a film nem váltja meg a világot, nem kólintja helyre az emberi hübriszt, de legalább (ön)iróniája van.
Ez az egyetlen kiútja az ennen csodálatába feledkezett emberiségnek.
Ugyanakkor, a messze fehérséget jegesmedvének sejtő kupac nyomába eredő művészeket tanárosan kioktató tudósok dohogva mondják a kamerába, micsoda felelőtlen esztelenség ez.

A művészek mégis elindulnak, és amit találnak, egy hatalmas pézsmatulok messze fehérlő csontváza. Ami aztán archeológusnak és zoológusnak egyaránt jó lehetőséget ad a tudósi fiterészéshez. Hála a művészi esztelenségnek.
Ez az évődő, egymás korlátait feszegető párbeszéd tudósok és művészek között végig megmarad a filmben. A legkisebb bántó él nélkül. Kölcsönösen érdeklődnek a másik teljesen különböző világlátása iránt. Azt sem szégyellik, ha e beszélgetések közben rácsodálkoznak valami eddig nem ismertre.

Egyetlen közös cél hajtja őket. Látni azt, ami nem úgy természet, ahogy azt az ember megkreálta, hanem ahogy minden ok és cél nélkül a világban van.

Szembesülni azzal, hogy mi a valódi natura. Nem a turistajelzéssel ellátott erdei ösvény, nem a zöldövezetben levő lakhely, nem a messze falvakkal tarkított panoráma.

Nyoma itt is van az embernek, az expedíció még egy olajfúró társaság hajójával is összeakadt. Mégis a natura uralkodik itt még.
Azok a mondatok, amik a filmben elhangoznak, semmilyen áttörő újdonsággal nem szolgálnak. Filozófusok, tudósok, művészek ezerszer végiggondolták már. Mégis épp ezek a gondolatok vannak a legkevésbé jelen a világról való hétköznapi gondolkodásban.

Pedig ez a lényeg.

Zárójelben jegyzem meg, ezt a filmben ugyan nem említették, de mégis az egész erről szólt.
A kultúra és a természet ugyanis sosem lehet ugyanaz. A ’cultura’ latin eredetű szó és eredeti jelentése ’földművelés’ volt.
A későbbi korok jelentésváltozásai tették ezt a szót azzá, amit most értünk rajta.

Az ember természettől való elszakadása tehát nem a gépesített újkorral kezdődött. Az a koronája csak ennek a folyamatnak. Az első lépés az volt, amikor az ember ásóbotját a földbe vájva elvetett egy magot, hogy az már neki teremjen. Beavatkozott a természet menetébe.
Manapság már azt tekintjük a természet lágy ölén ringónak, aki megműveli a földet, annak kincsét feldolgozza, és azt fogyasztja. Kétségtelen, a zacskós tejhez és a mirelit zöldséghez képest ez maga a natura diadala.
Senkinek nem jut már eszébe, hogy ez volt az első lépése a természettől való elszakadásnak. Egyúttal az ember világot benépesítő sikertörténetének is.
Eddig a zárójel.

A tudósok és művészek egymás előtt sem szégyellve, lenyűgözve állnak a hatalmas jégtömbök és sziklák előtt.

Megrendülten mondják a kamerába mindannyian, ami a leginkább elfelejtett tapasztalata az emberiségnek.

Az ember olthatatlan kíváncsisággal fürkészi a világot. Elméleteket, illúziókat, teóriákat gyárt. Keres, kutat. Minden idegével a világ, a természet, az univerzum megfejtésén munkálkodik.
A világot azonban egyáltalán nem érdekli az ember.
Lehet, hogy a civilizációnk miatt elolvadnak a jéghegyek és kihalnak a jegesmedvék. Egyikük ironikusan vázolja is a jövőt: elolvadnak a jéghegyek, megemelkedik a tengerszint, Koppenhága víz alá kerül és az emberek elköltöznek Mongóliába. Már nem az lesz a legfőbb vágy, hogy két autó legyen a családban, hanem a csónak. Alkalmazkodunk, ráadásul leleményesen, mert ez vitathatatlan erénye az emberiségnek.
A világnak nem lesz vége. Legfeljebb a civilizációnknak. Ez viszont törvényszerű. Egyik jön a másik után.

Fajok születnek, fajok kihalnak. A természet nem jó és nem rossz. Túl van az emberi elmén.

Az archeológus nagy tudással beszél apró kövekről, csontokról, melyekből messze korokra lehet következtetni.
Majd hozzáteszi, hogy ez csak az emberi agy teremtménye. Minden csak belemagyarázás. Az egész világ olyan, amilyennek mi elgondoljuk. Előre jutunk a tudományban, erre büszkék vagyunk, de a kezdetet még mindig homály fedi. Egyik elmélet a másikkal viaskodik. Egy biztos, hogy volt kezdet és lesz vég.
Legalábbis a mi emberi agyunk ezt másként nem tudja elgondolni.

Az ember által még nem belakott vadonban szembesülnek az ember jelentéktelenségével. Nagy sikertörténet ez a faj, de végül is nem oszt, nem szoroz. Egy epizód a világmindenség történetében.
Az emberiség önnön elméjének fogságába esett és elhitte, hogy a világ ura. Még az isteneit is úgy képzelte el, hogy ő kerüljön a teremtés tetejére.

Amikor időlegesen a jég fogságába kerül a hajó és esendő életük is veszélybe kerül, ez a rendkívül szimpatikus, önelemző és önironikus társaság a hisztérikus kétségbeesés helyett élvezetes beszélgetésbe merül az élet értelméről.
Hiszen mindenki ezt keresi, más-más utakon. A művészet, a tudomány, a vallás, a fajfenntartó reprodukció, mind azt firtatja, hogy miért vagyunk ezen a világon. Kinek-kinek más jelenti a kapaszkodót.
A megoldáshoz persze az expedíció tagjai sem jutnak közelebb, de egymás gondolataihoz és saját belső késztetéseikhez igen.

Az ember túlzottan belehabarodott önmagába. Ez nevetségessé válik a grönlandi fenséges táj érzéketlenségében.
Először elhitte az ember, hogy leigázhatja a természetet. Most elhiszi, hogy megmentheti. Ugyan mitől? A természetet nem érdekli az ember.
Valójában nem a természetet, hanem a jelenlegi civilizációt akarja az emberiség megmenteni. Másként csinálni, de ugyanolyan eredménnyel.
Az ember a természet helyett igazából a másik ember befolyásolásával törődik és végső soron leginkább saját magával van elfoglalva.

Az ember fontoskodva, gőggel és hiún továbbra is a világ urának akarja tudni magát. Akár igába hajtani, akár megmenteni a világot, de tényezővé válni benne mindenáron.

Emberi agyamból kilépni nem tudva, azon morfondírozom most, hogy vajon mire gondolhatott az a jegesmedve, amikor mélán a távolodó hajó után nézett?
Nyilván semmire.
Vagy talán erre:
Csak szerényen. 


2013. november 21., csütörtök

A filmművészet víg (?) bölcsei - 3. rész - Jacques Tati

Írta: YGergely


Minden valamirevaló humor, így a jó filmkomédia is abszurd. Az abszurditást nélkülöző humor nem humor: orfeumban, esztrádműsorban, oktató célú matinékon a helye.


Bukásaival, nagy formátumú filmjeinek lassú kudarcaival Jacques Tati igényli az utolsó burleszkhős titulusát.
Tati egyértelműen inkább Keaton utóda, mintsem Chapliné. Ugyanúgy sodródik, ártatlanul, balgán az általa elindított szörnyű esemény-zuhatagokban, mint Buster tette. Legkisebb melléfogásaiból is szerencsétlenséglavina gördül.

Gegjeiben semmi igénytelenséget nem tűr, hallatlan műgonddal vannak kidolgozva. Sikerül – a hangosfilm burleszkre nehezedő vágási rendszerével küzdve – következetes módon végigkomponálni filmhumorát, gegjei összekapcsolódnak, számtalan „pendant”-nal, kettőzéssel, egymásra-utalással erősítik egymást.

Tati – Bresson mellett – a francia film legfeddhetetlenebb alkotója. Látásmódjában mégis ott bujkál valami, ami miatt világa korlátozottabb, kisebb horizontú, mint Buster Keatoné.
Hulot úr ugyanis erkölcsi lény. Hulot úr jó. Hulot úr segítőkész. Mindenhol helyre akarja állítani az igazságos, erkölcsös világrendet. Természetesen ebből nagy és kínos bonyodalmak születnek, az erkölcs és a jóság világa sehogy sem akar „helyreállni”, Hulot egyedül marad ebben a világban.

A mese tanulsága igaz és szép. Kicsit, mint Chaplin. De Tati világában már nem a szegénység uralkodik, már nem a gazdagokra haragszunk. Valaki mindig javításra, nevelésre, „megváltozásra szorulna”.

Tati legemberibb, legmelegebb filmje, A Nagybácsim sajnos a legdidaktikusabb is: a gazdag emberek boldogtalanok és fantáziátlanok, mondja. A szívünk felmelegszik ettől a filmtől, de mintha hiányozna valami Keaton-i hideg távolságtartás, a gyilkos humor kék fénye. Ami nem a buta emberek abszurdumára, hanem az emberi lét képtelenségére világít rá.
Ehhez a mélyebb, súlyosabb humorhoz Tati utolsó nagy műveiben kerül a legközelebb, a Traffic-ben (magyarul Hulot úr közlekedik), a Playtime-ban.

Különösen a Playtime, pályarekesztő nagy pénztár-kudarca tanulságos. Itt a jóságos, segítőkész Hulot nagyrészt a háttérben van. Tati káprázatos magánszámokat játszik el a képmező legesleghátsó részében, szinte észrevétlenül. Tudatos művészi aszketizmus, talán már nem a nézőnek, hanem a semminek, valami láthatatlan szellemnek játszik.

Előző filmjeiben is nagy hajlama volt, hogy jó néhány gegjét inkább szelíden „lecsengesse”, minthogy csattanóval zárja. A Playtime egésze ilyen geglecsengetés, csattanóelhalás. Tati legárnyaltabb, legmélyebb filmje. Nemcsak bukása miatt szomorú, hanem azért is, mert mintha belülről, művészileg is belerokkant volna ebbe a fájdalmas átalakulásba.
Chaplin nem arcjátékával, de járásával leplezi félelmét.
Buster Keaton szenvtelennek látszik: bár faarcot mímel, ő is fél. Benne már mintha mélyebb, születéstől adott szorongás munkálna.

Tati teremtménye, Hulot úr, félelem nélkül szorong. Ellentmondás volna, bizarr mutatvány? Hulot úr számára természetes.

Charlie kívülálló, a társadalom páriája, de az ő világa nyitott, saját kiebrudaltsága nem végleges helyzet. Félelme ügyessé teszi, állandóan „előre menekül”. Megküzd a véletlenekkel.

Buster Keaton mindig félreértés áldozata. Neki maga a világ az ellensége. Óceán közepén, egy lakatlan óceánjárón. Hova lehet innen még menekülni? Tán nem is akar…

Hulot úr – bár ez lehetetlennek látszik – még Busternál is naivabb: ő nem akarna menekülni, segíteni szeretné a buta világot – „kelekótya angyal”, mint André Bazin nevezte. Makacsul naiv, nehezen ismeri föl, hogy a világ buta óhajt maradni, ellenszenves és gonosz óhajt maradni.
Tatinak nincs ellensége, mert nem igazán veszik ellenségszámba. A szorongását derűsen elfojtó, jó akaratú Hulot urat dehogyis üldözik halálba: csak kiközösítik, mikor bosszankodva észreveszik ügyetlen jámborságát. Nem e világra van ítélve.

Finomul a kín, minden civilizáltabb, mint a némafilmek burleszk-lovagjai idejében: a gyilkolászás és karcerbe-zárás már nem divat; az új világ csupán kigolyózza a szabálytalanokat. Esernyő, pipa, szögletes léptek, magány: ez az ember szabálytalan!
Hol is van otthona? A burleszk hagyományai szerint nem tudjuk. Sehol. Kis hotel, tengerre néző ablakkal. Kis hotel, nagy tengerrel.

Tati mindig megkettőzi a humorforrást: nem tudjuk, a környezet eredendő hülyesége a valódi humorforrás, vagy ő maga.
A legcivilebb burleszkhős a zseniális Harry Langdon óta.

Hulot-Tati a legmagányosabb burleszkfigura, holott azt hittük, Buster Keaton marad mindörökké a legmagányosabb. Keaton üres hajón az óceánra sodródik, de Hulot úr mélyebb víztükrön, kortársainak butaság-óceánján téblábol. Ezek soha egy szavát, egy gondolatát, egyetlen gesztusát nem értik: igaz, Hulot sem a többiek gesztusait és szavait. Csak a gyerekekre számíthat. Természetesnek tartják egymás viselkedését.
Első remekműve a Kisvárosi ünnep.
François (még nem Hulot úr) kerékpáros postás. Véletlenül belenéz egy filmhíradóba, ahol amerikai nagyvárosi postások modern berendezésekkel és trükkökkel gépesítik a kézbesítést. A vetítés után, amerikai példaképei ihletésére röptében pattan biciklinyeregbe, mintegy motorizálja, sőt földön-vízen-levegőben alkalmassá teszi gépét a postásfeladatokhoz. Biciklis western-postás lesz.

Vándorcirkusz érkezik a faluba: ez szinte megvadítja François-t. Jóindulatúan vadítja meg. Lépcsőkön, árkon-bokron robog, bravúrosan száguld és fékez, iktat, és könyvel, nemcsak kézbesít. Jobban mozgásba lendíti a falut, mint az egész vándorcirkusz.
Két évtized múltán a Playtime-ban magányos sétálóként látjuk viszont. Látszólag fontos dologban jár, de mintha mindegy lenne: felfedezi a nagyváros modern irodaházát, bolyong és elbolyong az iroda-labirintusban. Találkozik felelősen robotoló emberekkel. Nem támad kedve utánozni őket…

A Trafic-ban (nálunk: Hulot úr közlekedik) nemcsak hogy felelős munkahelye van, de lelkesen, szívvel-lélekkel dolgozik benne. Autótervező egy nagy cégnél, és hatalmas gépkocsi-kiállításra készül. Ez azonban csak látszat: a tervezőirodából ugyanis kifelé áll a rúdja, nem is lehet alkalmazott, ha egyszer inkább feltaláló, mint végrehajtó technikus-mérnök. Saját tervezésű hobbi-kiskocsijával indul a „nagyok” kiállítására. Hulot úrra viszontagságos kaland-út vár, persze elkésve, zárás után érkezik az expóra; ez megint csak a „világi” munkahelyek és törekvések paródiája.
Meseszerű A nagybácsim kezdete: Hulot úr biciklivel hazamegy. Régi ház utolsó emeletén lakik egy Párizs mellett szinte ottfeledett házban. Biciklivel érkezik a meseház elé, padlás-emeletére vonultában mintha bújócskát játszana, a képi képzelet nagy bújócskáját.

Jacques Tatinak önálló városa is volt. Párizs mellett egy hatalmas üres telken állt hosszú évekig az ő városa. Saját pénzén építtette föl, csődeljárás után magának kellett állnia az építési és a bontási költségeket.

 „Tativille” – így hívták ironikusan a díszletvárost, mert persze az volt, a Playtime díszletbirodalma. De Gaulle 1961-ben avatta fel Párizs új repülőterét, az Orly-t. Tati régi levéltöredéke szerint az óriási szupermodern-reklámözön láttán ekkor fogant meg benne a Playtime ötlete.
Évek múlva végre forgatni kezdi, de szinte kéthavonként leáll, megakad a munka. Nem magától: a költségek növekedése miatt producerei megakasztották. Pénzemberek, producerek jöttek és mentek, több polgári per zajlott egy időben: nem a rendező nyerte őket. Cserélődtek a munkatársak is, nem volt könnyű vele dolgozni (miként Bressonnal sem) – igazi művészi sors-szerencse, hogy a Budapestről 1957-ben távozott Jean Badal lett az operatőre.

Tati kész volt csatázni a káosz ellen: filmjeiben ő győzött Hulot úr alakjával, de pályája végén legyűrték. Talán nem is a káosz és zűrzavar – inkább a szellemtelenség óriás szélmalmai.
Fellini éppen a Don Quijotét akarta filmre vinni Tatival a főszerepben. A Don Quijote Orson Wellesnek szintén nagy terve volt, ő is milliókat vesztett már vele, amíg örökre feladhatta. Ha semmi más, a cirkuszi érzet, a bohóclátás rokonította őket: Fellini tévé-remeklése, a Clowns és Tati utolsó munkája, a Parade jótestvérek.

Jacques Tati Playtime-mal kezdődő korszaka mégis érezhetőbben keserű. Hulot úr buta, alpári ellenfeleinek sereglete győzött. E hadak élén Louis de Funès a grimaszoló, rikácsoló kapitány menetelt. Semmibe tűnt a valódi humor, a burleszk-szellem a francia mozivászonról.

Az utókor ugyan folyamatosan igazságot szolgáltat e filmtörténet utolsó burleszk-zsenijének. A Playtime 1991-ben, halála után csonkítatlan, teljes változatban került a közönség elé, és az akkor megnyílt Bastille Operában volt a díszbemutatója.

Jacques Tati úgy képzelte, a tehetséges gyerekekből tehetséges felnőttek lesznek, ők éltetik majd műveit. A mozi mostani világa azt bizonyítja, kínosan tévedett.
Ma is kamaszoknak készül a rengeteg filmkomédia, de úgy „általában” ma sincsenek kamaszok: vannak lomha és vannak röppenő képzeletűek. Arra gyanakszom, a röppenő képzeletű gyerekeket kifelejtik a nézőtérről. Arra gyanakszom, a Tati-filmek kamaszai ma is röhögnének ugyan a szóviccekkel, bemondásokkal, színpadi párbeszédekkel pörgő mozilátványok letolt gatyái, röffenő pofái, forró pitébe rejszoló böffenő altestei láttán, de kicsit szégyellnék magukat a mozi után, és valami mást is keresnének, más mozikban.

Hiába keresnék. Elmúlt. Maradt a szellem nulla foka, az antihumor reccsenő röhögése, a nemtelen viccek arculcsapása.

Azért ne búsuljunk: Hulot úr barátai élnek, míg meg nem halnak…


2013. november 19., kedd

Olyan izé – A Kistehén esete a kereskedelmi televíziózással

Írta: Inkabringa


Egy dalszöveg "hermeneutikai vizsgálatának" vázlata

Épp ideje szöveghermeneutikai vizsgálat alá vetni a Kistehén Olyan izé vagy című dalszövegét. Ha egy kereskedelmi csatorna hajlandó volt ezzel foglalkozni, akkor mi sem lehetünk restek.

Ez persze csak egy vázlat.

Az RTL Klub főfelelőse egyik főnézettségű főműsoridejében letiltatta a dalt, mondván, hogy szövege roppant trágár.

A dal szövege ITT elolvasható. A dal pedig ITT meghallgatható.

Elgondolkodtató eset, mivel ezen szavakat, nagyjából hűen idézve az eredeti szórendet, naponta hallhatják a villamoson-buszon és úgy általában a halandók között mocorgók. Többnyire ennél cifrább, toldalékoltabb változataival együtt. Óvodáskortól nemi, társadalmi és anyagi különbségre tekintet nélkül.

Baltával faragott, cserzett ízlésem ilyesmin már nem akad fenn.

A ’hülye’ lassacskán a gyermeknyelvi szavak közé csúszik, olyannyira elvesztette bántó, durva, gyalázatosan trágár élét.

Az ’izé’ mindenre használható, univerzális szópótló szó. Tehát, aki nagyon akarja, nagyon csúnyát is belegondolhat. Önmagában mégsem értelmezhető trágár szóként.
Vegyük komolyan és kezdjük az eszmetörténeti előzményekkel.

Hirtelen két idézetet tudok említeni, melyekben szintén szerepel a ’hülye’ szó.

mért vagy hülye, édesfiam,/ édesfiam, édes fajom,/ édes fejem, mért vagy hülye?/ tudja már azt/ minden hülye,/ hogyne tudná,/ hogyha hülye,/ hogyha hülye/ s látja – helye/ betöltve már e világon/ betöltve a hülyehelye – kezdődjék a hejehuja.
(Szilágyi Ákos)

Rettenthetetlen hülyék kora jő.
Pojácák vagy gazemberek? Is-is.
Egyszerre félem és röhögöm általlátni
a szikla óhatatlan visszafelé görög.
(Petri György: Sziszifosz visszalép)

Mindkét idézetben érezhető az alkotókban némi ironikus (netán szarkasztikus) kétségbeesés. Ez azonban semmiképp nem lépi át a trágárság méltatlan határát.

De nézzük a problémát a másik fél, a kereskedelmi televízió oldaláról. Itt is találhatunk irodalmi előzményeket.

„… azt hitte, hogy a féktelen jókedv sikeresen kárpótol minket a teljes eszmeszegénységért.
(Oscar Wilde)

A bungee jumping gyér truváj/ Kutyakötelesség, muszáj?
(Térey János: Paulus)

Ó, micsoda friss malőr!
(A. E. Bizottság)

Ha pedig már a nézőket, illetve ez esetben a nem-nézőkké vált nézőket is belevonjuk az elemzésbe, akkor a tanulság levonásához ezen előzményeket jelölhetjük meg tájékozódási pontként.

Mindezt lenyeljük, és ha megemésztjük, fütyülünk rá teljesen.
(Paul Éluard: Dada cukrászda)

Sapere aude! – Ez egy régi görög mondás. Ők mindig mondtak valamit. Nekünk már csak idézni kell.
 A dalszöveg lelkiismeretes és mindenre kiterjedő aggályos vizsgálata végül eredményre vezetett.

A trágár szó minden bizonnyal a ’gondolkodni’ lehetett. Ez a szó ugyanis egy alapvető jelentésváltozás folyamatában van.

Az új – manipulatív tömegmarketing szempontjából kiépített - jelentése egyelőre még harcban van a rég használatos jelentéstartalommal.

Az új jelentésű ’gondolkodni’ szó a „bifláz-engedelmeskedik-fogyaszt” szócsoport jelentéskörébe kerül.

A régi jelentésére szót se fecséreljünk. Már nem sokáig lesz divatban.

A Kistehén ott követte el a hibát, hogy a ’gondolkodni’ szót ezen régi, mára már elítélendő, sőt, lassacskán trágár értelmében használta. 

Ilyet nem szabad csinálni. Kultúrember úgy fogyaszt, ahogy kapja, nem úgy, ahogy szeretne.

Ha kellőképp érzékeny a kor szavára a zenekar, akkor lebeszélik a show-műsor készítőit erről a dalról. Felelős művészként alítva, hogy ez megrendülést, felháborodást, elképedést, és ami a legfőbb bűn, értetlenséget fog kiváltani.
Megoldás lehet a Kistehénnek és az összes olyan zenekarnak, amelyik még nem tud leakadni a régimódi értelemben vett gondolkodásról, hogy legalább akkor, amikor ilyen sztárrendezvényen lépnek fel, legyen a tarsolyukban egy közfogyasztásra bármikor alkalmazható „műdal”.

Egyéb zenekaroknál is kiérzem még ezen ósdi gondolkodhatnék jeleit. Túl kell lépni ezeken a visszahúzó határokon.

Ezért a Kistehénnek és az összes többi gondolkodásra (el)hajló zenekarnak azt javaslom, hogy keressenek ilyen fellépésekre valami derűsebb témát.

Olyan szép tudna lenni egy dal a lemenő napsugarakról, vagy a kislányon álló zongoráról (sőt, ez még fordítva is rendben van).
Nem szabad meglepni, pilledt nyugalmából kilendíteni a publikumot. Menten visszazuhan akkor mindenki az ásatag gondolkodás menetébe.
Ki fog akkor fogyasztani?

Ejnye-bejnye, ingyom-bingyom…