Írta: Inkabringa
A romák Európában és Magyarországon való megjelenésének és az itt eltöltött évszázadoknak mérhetetlen nagy a szakirodalma.
A romákat főként az etnicitás, az idegenség, a kulturális és külsődleges másság alapján közelítik meg a tudományos szakirodalomban. Az etnicitás fogalmát Fredrik Barth fogalmazta át az 1960-as években, ami máig hatóan meghatározza az etnikai csoportokról való gondolkodás fogalmi kereteit.
Barth értelmezésének újdonságát az jelentette, hogy az etnikai csoportok létét nem merev és soha nem változó kategóriának tekintette, hanem egy állandóan változó, a társadalmi interakcióhoz kötött, a pillanatnyi történelmi-gazdasági pozíciók által létrejövő állapotnak, ami a változó körülményekkel együtt alakul és formálódik.
„Az etnicitás csupán akkor teremthet szervezett különbséget, ha az egyének elfogadják, alávetik magukat kényszerítő erejének, hatnak rá, és részévé válik tapasztalatuknak.” (BARTH 1996) Ennek értelmében a cigány vagy roma etnicitás is egy társadalmi megegyezés eredménye, mely a történelmi változások folyamán mindig alakul.
A magyarországi szakirodalomban ez jelentette, sőt, tulajdonképp máig is ez jelenti a legnagyobb problémát. Behatárolni a cigányságba tartozás kritériumait.
Kemény István 1971-ben végzett szociológiai felmérést a cigányságról. Az ő meghatározása szerint cigány az, aki annak tartja magát vagy akit környezete annak tekint.
Ladányi János és Szelényi Iván foglalta össze legtalálóbban a cigány, mint etnikai csoport behatárolását. A Ki a cigány? című tanulmányukban három módszert javasolnak a kérdés eldöntésére:
1) az önidentifikáció, amelyben a megkérdezettek saját bevallására támaszkodva határozzák meg a roma népességet. Ennek hitelességét többen vitatták, de Ladányi-Szelényi amellett érveltek, hogy ezek a mérések nagyon is iránymutatóak lehetnek abban, hogy a társadalom vizsgált állapotát tekintve hogyan viszonyul a romákhoz.
2) szakértő, aki lehet tanár, szociális munkás, tisztviselő, mindenképpen olyan személy, aki a munkája során napi szinten találkozik romákkal.
3) kérdezőbiztos, aki házról házra járva saját értékítélete alapján dönti el, hogy kit tart romának.
Ezek a behatárolási kísérletek mind sokat segíthetnek a roma népesség meghatározásában és legalább ennyire gátolhatják is a tiszta kép kialakulását. A tiszta kép pedig talán nem is lehet egyértelmű soha sem, legalábbis kvantitatív adatokra támaszkodva.
Ladányi-Szelényi megítélése szerint ezért „az etnikai klasszifikációban az antropológiai, biológiai vagy genetikai tényezőknek viszonylag csekély a jelentőségük, a klasszifikációt alapvetően a társadalmi mechanizmusok határozzák meg” (LADÁNYI-SZELÉNYI 2004: 135)
Egyszerűbben fogalmazva „minden etnikum.”
Ezt erősíti Michael Stewart is egy írásában (mely egyébként más szempontból a Ladányi-Szelényi szerzőpárossal vitatkozik), ahol úgy fogalmaz, hogy " elsősorban politikai harcok határozzák meg, hogy ki számít „kinn-”,
illetve „bennlevőnek”, nem pedig a „deviáns viselkedés” vagy a
„bűnözésre való hajlam”. (STEWART 2001)
Dupcsik Csaba könyvében (A magyarországi cigányság története) arra mutat rá, hogy a cigányság valóságos történelmét, helyzetét a többségi társadalom nem ismeri és igazán nem is volt rá kíváncsi sosem, ennek ellenére rendkívüli fontossága van a cigány létnek a magyar társadalmon belül, hiszen „a cigányok alapvető szerepet töltenek be a magyarországi nem cigány népesség önismeretében – az ellenkép szerepét.” (DUPCSIK 2009: 11)
A cigány /roma etnikai kategória tehát általában véve a többségi társadalom viszonyulását fejezi ki. Patrick Williams, aki franciaországi kalderás cigányok között végzett terepmunkát, ezt így határozta meg: „ez egy olyan átfogó kifejezés, amely nem az emberek összességére vonatkozik, hanem arra a , amelyet a jelenlétük hoz létre társadalmunkban. Abban, hogy , benne vannak ők, és benne vagyunk mi, az ő valóságuk, és azok az elképzelések, amit mi erről alkotunk, jelenlétünk, és az a viselkedés, amit feléjük tanúsítunk, benne van a köztünk fennálló viszony egész története. ” (PRÓNAI 2006: 27)
Ebben a tekintetben a legfontosabb tényező, ami a romák és nem-romák közötti viszony súlyos fekélyét jelenti az, hogy a romákról a többségi társadalomnak Európa-szerte csak elképzelései voltak és vannak. Az igazi megismerésük még várat magára.
A helyzetet nehezíti, hogy ezek az elképzelések berögzült és a többségi társadalom számára evidenciaként kezelt sztereotípiákká váltak. A. Gergely András ezt így fogalmazta meg: „Az első, hogy a cigányok léteznek – ez olyan alaptény, amelyen nem érdemes vitatkozni, de nyilván minden további árnyalat, értelmezés, ítélet vagy megismerés alaptétele lehet; a második az, hogy amióta léteznek, azok a társadalmak, amelyekkel kapcsolatba kerültek, mindig is igyekeztek megszabadulni tőlük (akár erőszak, kiűzés, börtön, deportálás, kiirtás, akár szelíd ráhatás, pl. beolvasztás alkalmazásával); e kettőből következik a harmadik: amióta cigányok egyáltalán léteznek, félreismerik őket.” (A. GERGELY 2010: 50)
A romák történelme egy ködös mítosz. A 18. század előtti történetükről pedig szinte semmit nem tudunk. Mára tényként kezelik, hogy Indiából indultak el feltehetően a 10. század folyamán. Mária Terézia letelepedésüket és számbavételüket elrendelte, amit fia, II. József is folytatott.
Ezek a rendeletek azonban nem a többségi társdalomba való befogadást, hanem inkább a felőrlésüket szolgálták. Mi mást is jelezhetne az, hogy az 5 éves (később 4 éves) gyermekeket elvették a szüleiktől, családjuktól, hogy a többségi társadalom tagjai neveljék fel őket. Erre a későbbi évszázadokban is volt példa, kimondva vagy hallgatólagosan, de folyamatosan jelenlévő „megoldási lehetőségként” van számon tartva. (DUPCSIK 2009)
Ha a róluk szóló kevéske történelmi adatot összevetjük, akkor arra juthatunk, hogy a cigányoknak egyetlen komoly történelmi vétkük volt Európában. Nevezetesen az, hogy elkéstek.
Ha néhány évszázaddal hamarabb érkeznek, még esélyük lett volna talán helyet találni Európában. Az első szórványos írásos feljegyzések a 14. századból származnak, de az európai megjelenésük, vagy inkább jelenlétük valós észlelése a 15. századtól keltezhető.
A 8-10. századig Európa egy forrongó katlan volt. Népek jöttek-mentek, birodalmak épültek és omlottak össze. Képlékeny, állandóan alakuló, változó kontinens volt Európa. A 11. századtól azonban megszilárdulni látszott egy rend, amely a feudalizmus, az írásbeliség és a kereszténység megjelenésével a későbbi állandóvá vált birodalmak kialakulását eredményezte. Nagy vonalakban ez adja a mai Európa államalakulatainak alapját is. Kialakult tehát egy feudális rend, melynek alapját a föld birtoklása jelenti. Szellemi, fizikális és adminisztratív értelemben is.
Mire a romák Európába értek már kialakult feudális formákkal találkoztak. A szó szoros értelmében nem volt egy talpalatnyi szabad hely sem a számukra. Ekkorra létrejött a magyarországi feudalizmus is, megindultak a kereszteshadjáratok, szétvált a keresztény egyház keleti és nyugati ága, elvágtattak a tatár törzsek, elbukott a Bizánci Birodalom és létrejött az Oszmán Birodalom, elkezdődött az angol-francia száz éves háború, perzselt az első nagy pestisjárvány, kiűzték a mórokat Ibériából. Hosszasan lehetne sorolni, mi mindenen volt már túl Európa, mire a cigányok ideértek.
Nagy és véres birodalmi harcok dúltak még évszázadokon átívelően, de mégis, valamiféle egységesség kialakulni látszott. Ez volt a kereszténység, a feudalizmus (a föld birtoklása) és az írásbeliség.
A cigányok egyikkel sem rendelkeztek. Mivel nem katonai erővel érkeztek, még a hozzájuk való viszonyulás is kevert volt. Nem fenyegették, csak zavarták Európát.
Ez a kevert érzés a későbbiekben a lenézés és az ismeretlentől való félelem vegyülékévé vált a kontinens lakóiban.
Piasere (PRÓNAI 2006: 361-362) három típusát különböztette meg a romák európai eloszlásának:
1) „Első Európa”: ahol 3,8%-11% közötti a romák arány (Macedónia, Szlovákia, Bulgária, Románia, Magyarország, Szerbia)
2) „Második Európa”: ahol a cigányság aránya a felsorolt országok össznépességéhez képest 14,7% (Spanyolország, Franciaország, Portugália)
3) „Harmadik Európa”: ahol 1,2% a romák aránya (Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, Oroszország)
Attól függően, hogy hol és miként fogadták őket a feudalizálódott európai országokban különféle viszonyrendszerekbe kerültek, ami gyakorlatilag a mai napig meghatározza a többségi társadalmak hozzájuk való viszonyulását.
Látszólagosan eltérő életformák, de egy közös alapvonása mindegyiknek van: a romák alárendelt és marginalizált helyzetbe kerültek. A vándorló hontalantól a röghöz kötött rabszolga helyzetéig.
A romák megjelentek Európában és a kialakult szokásrendszertől teljesen elütő megjelenésük, kultúrájuk, nyelvük megütközést váltott ki, de mivel harcolni nem kellett velük, mert nem hódítóként jöttek, és kereskedni sem lehetett velük, mert nem rendelkeztek értékes árucikkekkel, talán ezért nem is akarták őket alaposabban megismerni.
Alávetettek lettek, és mint ilyeneknek, alkalmazkodniuk kellett az uralkodó formákhoz.
Ez az információhiány és érdektelenség vezetett addig, hogy a romákat valós megismerés helyett felszínes megfigyelésekből származó sztereotípiákkal látták el. A sztereotípiák pedig táptalaját adták az előítéleteknek.
Az előítéletek gyökereivel Henri Tajfel foglalkozott.
Véleménye szerint a világ oksági összefüggéseinek magyarázatára egy három összetevőből álló folyamat során teszünk szert.
1) Kategorizáció: Ennek keretében jönnek létre a sztereotípiák, amelyek leegyszerűsített magyarázatot adnak bonyolult és szövevényes folyamatok értelmezésére is. Ezek merev és érvekkel szinte nem is megtámadható sémák, amelyek különösen akkor hatékonyak, ha a társadalmi attitűd eleve ellenséges egy adott csoporttal szemben.
2) Elsajátítás: Ez a szocializáció folyamata, amelynek során a gyermek megtanulja a társadalmi tér osztályozási kategóriáit. Gyermekkorban a kijelentéseket inkább az alapján érzik igazoltnak a gyerekek, hogy kitől kapják az információt, és nem annak valóságtartalmát kutatják. A gyermekkorban megtanult sztereotípiák akár egész életen át elkísérhetik az egyént.
3) Egyöntetűség keresése: Az egyénnek a változások kezelésére különböző lehetőségei vannak, de minden esetben arra törekszik, hogy önmagát ne kelljen feladnia, meghazudtolnia. Ez két irányban történhet, a változások okát vagy magában és csoportjában keresi, vagy egy másik csoport tagjait hibáztatja ezért. Tajfel következtetése szerint az egyén érdekei és szükségletei jobban befolyásolják, ha egy csoportot okol. Általános, hogy a csoportokat megszemélyesített emberi tulajdonságokkal ruházza fel, melyet egyetemlegesen érvényesnek tart az általa okolt csoport minden tagjára.
A sztereotípiák tehát makacsul kiállják az idők próbáját, az ellenük való küzdelem hosszú és kitartó meggyőzéssel, az attitűdök áthangolásával érhető csak el. Elméleti és egyben etikai alapvetésnek az Alcalde által is idézett spanyol antropológus San Román szavait idézhetjük: „az egyes ember iránti tisztelet minden más tisztelete felett áll.” (ALCALDE 2008: 38.)
A romákat Európa minden országában a lenézés és a félelem keverékében ítélték meg. Voltak országok és korok, ahol kifejezetten tiltották a letelepedésüket, máshol a többségi társadalomtól jól elhatárolt területekre száműzték őket.
Angus Bancroft (BANCROFT 2005) a brit és cseh romák között folytatott terepmunkái alapján jutott arra a következtetésre, hogy a gettósodás folyamata egy törvényszerű folyamat volt, hiszen a Skóciában a 17. századtól felbukkanó vándorló cigányok a teljesen letelepedett életmódot folytató többségi társadalom tagjaiban riadalmat váltottak ki. Ennek eredményeként 1994-ben törvényt hoztak arról, hogy a romák a közösségek által létrehozott és kijelölt terekben telepedhetnek le. A városok központjában való letelepedésüket mindenhol ellenezték és hatóságilag is megakadályozták.
Csehországban is egy gettósodási folyamat indult meg a letelepedett cigányok körében. Aki közülük tehette beépült a többségi társadalomba és titkolni igyekezett cigány származását. A roma lét stigma.
Kialakultak tehát a központi államhatalom által ellenőrzés alatt tartott területek, melyet Foucault panoptikum-elmélete (FOUCAULT 1990) magyaráz, mely szerint a központosított hatalom úgy tartja ellenőrzése alatt a polgárait, hogy azok akkor is a hatalom elvárásainak megfelelően viselkednek, ha a hatalom épp nem rájuk figyel.
A roma gettók létrejötte azonban épp ezzel ellentétes folyamatot indít el. A hatalom egyáltalán nem figyel a gettókon belüli életre, magára hagyja őket, csak akkor kerülnek a figyelem középpontjába, ha a többségi társadalom által őrzött és felügyelt terekre lépnek.
A romák előtt az ellenük megnyilvánuló diszkriminatív légkörben két lehetőség állt. Egyrészt megpróbálnak a többségi társadalomba asszimilálódni, akár azon az áron is, hogy etnikus és családi gyökereiket megtagadják. Ez a letelepedett életmódot folytató Közép-Európában (a már említett cseh példa, de magyarországi példák is hozhatók), de a Balkánon, Törökországban (SOMERSAN 2007), ahol a muszlimmá válás a roma stigma levetésének útja, és Spanyolországban is megfigyelhető, ahol a hitanók a hagyományos cigány sztereotípiáktól határozottan elkülönítik magukat. (PRÓNAI 206: 389-393)
A másik út a romák előtt a gettósodás, amely egyre fenyegetőbb réme az európai emberi egyenlőségbe vetett hitnek és a törvényekben deklarált elvárásoknak. Egyértelmű kirekesztés és marginalizálás, alávetettség és diszkrimináció folyik a brit államoktól az olasz cigány telepekig.
Olaszországban a cigányság a lakosság számarányához mérten alacsony száma ellenére is a rémkép és ellenségkép szerepét öltötte magára. A '90-es években a balkáni háborúk idején sokan vándoroltak Olaszországba a vérontás és a katonai behívók elől menekülve. Az olasz kormányzatok keményen és erőteljes szeparatív eszközökkel léptek fel a romák ellen.
Megtelepedésüket szigorú szabályokhoz kötik, az adott tartomány, város vezetősége által, táborokban élhetnek csak, a hatóságok állandó zaklatásától kísérve. Ezek a táborok többnyire túlzsúfoltak és az alapvető higiénés, komfort fokozatot sem tartalmazzák. A csatornázás, áramszolgáltatás, szemételszállítás nem megoldott és nem is törekednek megoldására a hatóságok. Céljuk, hogy minél hamarabb elhagyják a telepet a romák, akiknek viszont nincs hova menniük, legfeljebb egy másik gettóba. Mindennaposak a többségi társadalommal az összetűzések, amelyek gyakran tettlegességig fajulnak. (SIGONA 2005)
A helyzet Magyarországon is borús jövőképet mutat. Európai viszonylatban a kelet-közép-európai térségben élnek legnagyobb számarányban a romák. Ladányi János és Szelényi Iván Magyarországon, Romániában és Bulgáriában vizsgálták a piacgazdaság viszonyaiban a romák helyzetét. (LADÁNYI-SZELÉNYI 2004: 125-169)
Megállapításuk alapján Bulgáriában a romák kirekesztettsége valóságos kasztszerű formát ölt, ők a társadalom „érinthetetlenjei”. Magyarországon a romák erőteljes szétszakadása jellemző, egy részük elindult a társadalmi mobilizáció útján, egyre nagyobb hányaduk viszont az „underclassosodás” jeleit mutatja.
Romániában egy köztes helyzet alakult ki, mert nem olyan egyöntetűen kasztszerű a romák kirekesztése, mint Bulgáriában, de nem indult meg az a folyamat sem, ami Magyarországon, hogy bizonyos rétegeik képessé válhatnak a társadalmi mobilizációra. A román cigányok helyzetét egyféle általános, homogén, proletár, alsó néprétegbe (lower class) tartozó létállapotként jellemezték.
A magyarországi romák között valódi terepmunkát először Michael Stewart végzett, aki oláh cigányok között élt. A '90-es évek végétől többen végeztek roma közösségekben antropológiai kutatást, melynek eredményeiről különböző megközelítésű tanulmányokban számot adtak. Fontos megemlíteni Horváth Kata „gömbfalvi” terepmunkájának eredményeit (PRÓNAI 2006: 103-124) és Durst Judit „láposi” roma tanulmányait (DURST 2010: 34-39).
A magyarországi romák elleni diszkriminatív többségi attitűd ellen több civil szervezet is küzd.
A romákkal szembeni többségi társadalmi fellépésnek négy csoportját különítette el Andria T. Timmer (TIMMER 2006).
1) Az asszimiláció, amikor a romáktól a többségi társadalom elvárja, hogy feladják kultúrájukat, nyelvüket, akár családi kötődéseiket is, hogy a nem-roma közösség tagjának számíthassanak. Az asszimiláció helyett az integrációért küzdenek a civil szervezetek, hogy a szegregált oktatás helyett integrált oktatás keretében tanulhassanak roma gyerekek is, és aztán tanult emberként visszatérve közösségükbe segíthessenek nekik. Ez nagyrészt ideál még manapság, kevés roma fiatal jut el az érettségiig, különösen diplomáig.
2) A negatív szegregáció a legveszélyesebb és leginkább diszkriminatív módja a romákkal szembeni fellépésnek. A civil szervezetek ez ellen küzdenek, miközben a törvények és az európai jogalkalmazás ezt elítéli, egyre nagyobb számban jönnek létre szegregált iskolák, nő a gettósodás veszélye.
3) A pozitív szegregáció egyes civil szervezetek szerint megfelelő oktatási, képzési lehetőséget nyújt a romáknak úgy, hogy nem ellenséges környezetben kell ismeretekre szert tenniük, hanem a tanterv és a pedagógusok a kultúrájukhoz, életkörülményeikhez alkalmazkodva oktatják őket. Erre példa a pécsi Gandhi Gimnázium, a dél-magyarországi Kis Tigris Középiskola és Szakmunkásképző és az észak-magyarországi Dr. Ambedkar Gimnázium. A többségi társadalom és a hatóságok képviselőivel állandó harcban állnak, és bár a gyerekek pozitívabb jövőképpel rendelkeznek ebben az oktatási rendszerben, sokan mégis a gettósodás egy fajtájával vádolják őket.
4) A 21. század hozta meg a romák integrációjának elképzelését, mely szerint a romákat nem elkülöníteni kell a többségi társadalom tagjaitól, hanem épp ellenkezőleg, alkalmat kell adni arra, hogy a tolerancia és egymásra figyelés képességét megtanulják és egymásra ne mint ellenségekre, hanem mint együttműködő félre tekintsenek.
Ez az út még nagyon rögös, kitaposatlan és láthatóan hosszú lesz. Meg kell szabadulni az önvilágámításoktól, a félelmektől, a megalázottságtól, az áldozat szereptől és a többségi gőgtől. „A jelenlegi szélsőséges kirekesztettségből való visszatérés akár a társadalom legalsó szintjéig is, ha nem is lehetetlen, de minden bizonnyal nagyon hosszú és keserves út lesz. Olyan út, amelyet a többségi társadalmak segítsége nélkül szinte lehetetlen végigjárni.” (LADÁNYI-SZELÉNYI 2004: 167.)
A romák Európában és Magyarországon való megjelenésének és az itt eltöltött évszázadoknak mérhetetlen nagy a szakirodalma.
A romákat főként az etnicitás, az idegenség, a kulturális és külsődleges másság alapján közelítik meg a tudományos szakirodalomban. Az etnicitás fogalmát Fredrik Barth fogalmazta át az 1960-as években, ami máig hatóan meghatározza az etnikai csoportokról való gondolkodás fogalmi kereteit.
Barth értelmezésének újdonságát az jelentette, hogy az etnikai csoportok létét nem merev és soha nem változó kategóriának tekintette, hanem egy állandóan változó, a társadalmi interakcióhoz kötött, a pillanatnyi történelmi-gazdasági pozíciók által létrejövő állapotnak, ami a változó körülményekkel együtt alakul és formálódik.
„Az etnicitás csupán akkor teremthet szervezett különbséget, ha az egyének elfogadják, alávetik magukat kényszerítő erejének, hatnak rá, és részévé válik tapasztalatuknak.” (BARTH 1996) Ennek értelmében a cigány vagy roma etnicitás is egy társadalmi megegyezés eredménye, mely a történelmi változások folyamán mindig alakul.
A magyarországi szakirodalomban ez jelentette, sőt, tulajdonképp máig is ez jelenti a legnagyobb problémát. Behatárolni a cigányságba tartozás kritériumait.
Kemény István 1971-ben végzett szociológiai felmérést a cigányságról. Az ő meghatározása szerint cigány az, aki annak tartja magát vagy akit környezete annak tekint.
Ladányi János és Szelényi Iván foglalta össze legtalálóbban a cigány, mint etnikai csoport behatárolását. A Ki a cigány? című tanulmányukban három módszert javasolnak a kérdés eldöntésére:
1) az önidentifikáció, amelyben a megkérdezettek saját bevallására támaszkodva határozzák meg a roma népességet. Ennek hitelességét többen vitatták, de Ladányi-Szelényi amellett érveltek, hogy ezek a mérések nagyon is iránymutatóak lehetnek abban, hogy a társadalom vizsgált állapotát tekintve hogyan viszonyul a romákhoz.
2) szakértő, aki lehet tanár, szociális munkás, tisztviselő, mindenképpen olyan személy, aki a munkája során napi szinten találkozik romákkal.
3) kérdezőbiztos, aki házról házra járva saját értékítélete alapján dönti el, hogy kit tart romának.
Ezek a behatárolási kísérletek mind sokat segíthetnek a roma népesség meghatározásában és legalább ennyire gátolhatják is a tiszta kép kialakulását. A tiszta kép pedig talán nem is lehet egyértelmű soha sem, legalábbis kvantitatív adatokra támaszkodva.
Ladányi-Szelényi megítélése szerint ezért „az etnikai klasszifikációban az antropológiai, biológiai vagy genetikai tényezőknek viszonylag csekély a jelentőségük, a klasszifikációt alapvetően a társadalmi mechanizmusok határozzák meg” (LADÁNYI-SZELÉNYI 2004: 135)
Egyszerűbben fogalmazva „minden etnikum
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése