Írta: Inkabringa
Nincs olyan tudomány, amely ne tartaná fontosnak az etikai elvek hangsúlyozását. Ha egy biológus, kémikus, fizikus vagy bármely más tudós feltalál valamit, annak következményeivel is tisztában kell lennie. Nem fenyegetheti az emberiség, általában a bolygónk (sőt manapság már az univerzum) létét. Ettől függetlenül számtalan felfedezés, nagy horderejű tudományos felismerés került már illetéktelen kezekbe, és lett belőle tömegpusztító fegyver vagy a jövő nemzedékek érdekeit figyelmen kívül hagyó civilizációs időzített bomba. Valahogy a tudomány mindig felmentést kapott és kap még ma is. Rájön, megfigyel, kikutat, bemér, feltalál egy eddig nem létezett vagy csak nem ismert dolgot, ami aztán a vesztünket okozhatja. Mégis felmenti többnyire a közvélemény a tudósokat, hiszen nem ő tehet róla, hogy a felfedezését rossz célokra használják. A tudós társadalom pedig azzal áltatja magát, hogy neki a természet minél részletesebb felfejtése a dolga, a további felhasználás már nem a tudomány hatókörébe tartozik. Kérdés, hogy mi a jobb: ha egy tudós elhallgatja kutatása eredményét, félve a veszélyeitől, vagy ha nyilvánosságra hozza és felteszi a kezét, „tegyetek vele, amit jónak láttok”. Bizonyára e két szélsőséges megoldás között van valahol a helyes út, Arisztotelész meghatározása szerint a középhatáron. Az etika megkerülhetetlen felkiáltójelként van jelen életünkben, még akkor is, ha kényelmi és hasznossági, esetleg hiúsági okok miatt nem akarunk róla tudomást venni. Az elmúlt évszázadok robbanásszerű fejlődését követően most kezd ráébredni az emberiség, hogy a fejlődés, a javak gyarapodása, a világ birtokba vétele óriási felelősséget tett a vállára. Beavatkoztunk a természetbe, a saját kulturális sokszínűségünkbe és most szembesülnünk kell „mindenhatóságunk” következményeivel.
A kulturális antropológia azon kevés tudomány közé tartozik, amelyben az etika az első és legfontosabb követelmény a kutatóval szemben. Az oka egyértelmű, hiszen az antropológus terepmunkája során gyakran egy tőle kulturálisan merőben eltérő közösség részévé válik. Belecsöppen egy emberi hálózatba, aminek szövedékét fel kell fejtenie a tudományos megismerés érdekében. Ugyanakkor az antropológus nem tudja függetleníteni magát a szubjektív beágyazódásoktól sem. Márpedig a bizalom, a figyelem, az érdeklődés, a másik elfogadása akár szubjektív kategória is lehet sokak szemében. Egy antropológus sohasem érkezhet a terepre papírdobozba hajtogatott és felcímkézett állításokkal, melyeknek szisztematikus bizonyítását várja a kutatástól. A szakirodalomból felkészülten, de nyitottan és elfogulatlan érdeklődéssel kell léteznie a terepen. Amint bekerül egy közösségbe, annak részévé válik és ennél fogva felelőssége is van az ott élőkkel szemben. A felelősség pedig klasszikusan az etika körébe tartozó fogalom.
Az antropológus terepmunkája során számos etikai dilemmával találkozik. Írásomban egy konkrét terepmunka során felmerült kutatói döntéshelyzetet elemzek. Egy antropológus egy dél-kelet ázsiai közösségben kutatott másfél évig. Szerencsés helyzetben volt, mert a falu főterére nyílt a háza, így a közösség mindennapjait nyomon követhette, hiszen ez a tér volt a falu társadalmi érintkezésének fő színtere. Egyik este a terep feljegyzéseit rendezgette, amikor a térről egyre hangosabb és durvább vita hangjait hallotta. A házából kilépve épp szemtanúja volt annak, hogy egy öt fős csoport egyik tagja a késével halálos szúrást ejt társán, aki holtan esett össze. Az antropológus mindent látott: tudta, kik voltak ott, ki az, akit megöltek, azt is, ki a gyilkos és azt is, hogyan történt. Hamarosan összefutott a falu, a holttestet sírás és jajveszékelés közepette családtagjai hazaszállították és felravatalozták. Másnap eltemették a férfit, a temetésén részt vett a gyilkosa is és kifizette a halott családját. Két nappal később a faluba a kormányzat által kiküldött rendőrök érkeztek, a haláleset körülményeinek kivizsgálására. Az új kormányzati program része volt a vérbosszú visszaszorítása a törvény eszközeivel. A törvények mögött pedig mindig egy erőszak szervezet áll, akik tűzzel-vassal betartatják azt. Ezúttal is megjelentek a rendőrök, akik a falu lakosait sorra kihallgatták, hogy letartóztathassák és börtönbe vigyék a gyilkost. A kutató tudta, hogy őt is ki fogják hallgatni. A haláleset éjszakáján mindent leírt, az eset részletesen és pontosan ott volt a számítógépén. Döntéshelyzetbe került, hiszen a kutatása, a tudományos megfigyelése szempontjából értékes dokumentum volt a birtokában, ugyanakkor tudta, hogy amennyiben a rendőrség kezére kerülnek a feljegyzései, alapvetően és visszafordíthatatlanul beleavatkozik a közösség életének addigi rendjébe. Gyilkosság szemtanúja volt, ami az ő társadalmi beágyazottsága szerint is bűnténynek számít, akárcsak a faluba érkező rendőrök szemében. Ugyanakkor tudta, hogy a faluban a vérbosszú mélyen beágyazott kulturális tradíció, a durva beavatkozás alapvetően demoralizálhatná a közösség addigi rendjét. Két lehetőséget mérlegelt. Az egyik opció az volt, hogy megsemmisíti a feljegyzéseit, nehogy a kormányzat kezébe kerüljön és ezzel veszélybe sodorja a kutatott közösséget. A másik, hogy ha őt is kihallgatják a rendőrök tagadni fogja, hogy bármit is tud az eseményekről.
A végső döntése az lett, hogy a kutatása szempontjából rendkívüli fontosságú feljegyzéseit nem semmisíti meg, inkább kockáztat és elrejtette a computerét, bízva abban, hogy nem fognak házkutatást tartani nála a rendőrök. Kockázatos döntés volt, hiszen nem tudhatta, meddig megy el a hatalom az eset kivizsgálása érdekében. Amikor kihallgatták mindent tagadott, a teljes tájékozatlanságot mutatta a haláleset körülményeivel kapcsolatban. Az eset leírása alapján a kutató a lehető legjobb megoldást választotta. Ez még akkor is így van, ha jelentős kockázatot vállalt azzal, hogy a terep feljegyzéseit nem semmisítette meg. Ha a feljegyzései a rendőrség kezébe kerülnek a közösség és ő maga is veszélybe kerül. Ez egy alapvető etikai dilemma. Történt egy véres leszámolás, meghalt egy ember, ami a világ minden táján bűn. A bűnné nyilvánításnak és az ítélkezésnek azonban kultúránként különféle megoldásai vannak. Egyértelmű, hogy a falu közösségének és a kormányzati erőknek homlokegyenest ellenkező felfogásuk volt erről. Az antropológus saját kulturális beágyazottsága akár a kormányzati törekvéseknek is megfelelő lehetett, de az antropológusnak elsődleges feladata a kutatott közösség érdekeit és morális elvárásait megismerni, elfogadni és mindenekelőtt figyelembe venni. A klasszikus antropológia elvárásai szerint csak a kontemplatív megfigyelő státuszát veheti fel. Az alkalmazott antropológiában a kutató már cselekvő, a közösség életére szándékoltan befolyással bíró személy, de soha nem civilizátor, inkább generátor.
Az Amerikai Antropológiai Társaság Etikai Kódexe alapján a kutatónak az elsődleges kötelessége a terepmunkája helyszínéül választott közösség érdekeinek figyelembe vétele. Az antropológussal szembeni legfőbb morális elvárás, hogy ne ártson annak a közösségnek, ahol kutatásait végzi. A Kódex értelmében az antropológus kutatóknak mindent meg kell tenniük annak biztosítására, hogy kutatásaik nem sértik azoknak az embereknek a biztonságát, méltóságát vagy magánéletét, akikkel kutatást végeznek. Ez még akkor is így van, ha a terepen tapasztaltak saját erkölcsi elvárásaival konfliktusba kerül, az értékek között választásra kényszerül. Saját morális mértékét a kutatott közösség értékeihez képest háttérbe kell szorítania. Folyamatos mérlegelésre, döntésre és morális középarány kialakítására van szüksége, hogy a terepen eredményesen, de ugyanakkor etikusan tudjon működni. Az adott esetben a kutató egy nagyon éles morális dilemma elé került. Tanúja volt egy gyilkosságnak, amiről a közösség érdekében mégsem beszélhetett. A törvény értelmében egy bűnözőt fedezett, a közösség szokásrendszere értelmében pedig megvédte a falut a beágyazott értékeinek szétrombolásától. Komoly dilemma. Mert az emberélet kioltása a legnagyobb bűn, amit ember megtehet. Ezt elfedni is bűn. Ugyanakkor a kulturális beágyazottság mindenhol érzékenyen kalibrálja ehhez a bűnhöz való viszonyulást. Van, ahol a vérbosszú a társadalmi igazságosság egyik megnyilvánulási formája, és van, ahol az állam által végrehajtott halálos ítélet az. Attól függ, honnan nézzük, milyen kulturális beágyazottságból tekintünk rá, de mindkettő lehet elutasítandó és egyértelműen elítélendő eljárás is. Az antropológus ezért komoly dilemmába kerülhet. Hiszen a gyilkosság bűn. Mégsem mindegy, hogy honnan nézzük.
Arisztotelész a Nikomakhoszi etika című könyvében azt írja, hogy „igazságosságról csak ott lehet szó, ahol a törvény szabályozza a polgároknak egymáshoz való viszonyát”. (Arisztolész 1997. 166. o.) Újabb dilemma: mit nevezünk törvénynek? Azt, amit a kormányzat írásba vésve meghozott vagy azt, amit a falu közössége sok nemzedéken át a működése szempontjából leginkább megfelelőnek tartott szokásrendszer alapján kialakított? Mert ebből a szempontból mérlegelve az eseményeket egész más megvilágításba kerülhet a megítélése ennek a véres tettnek. Egy nagyon komoly etikai fogalommal került szembe a kutató, az igazságosság és az igazságos tett fogalmával. Ismét Arisztotelészt idézve: „.. ha valaki előzetes elhatározásból károsít meg valakit, az már valóban igazságtalanságot cselekszik, s aki ilyen igazságtalanságot művel, ez már csakugyan igazságtalan ember, ha ti. tette az arányosság vagy az egyenlőség ellen vét.” (Arisztotelész 1997. 174. o.) A hangsúly ez esetben az arisztotelészi mondat második felén van. Igazságtalannak akkor minősül egy tett, ha az arányosság és az egyenlőség ellen vét. Az arányosság és egyenlőség pedig minden esetben az adott közösség által elfogadott normát jelenti. Ez pedig kultúránkét más és más. Az antropológusnak az a feladata, hogy a kutatott közösség igazságról és egyenlőségről alkotott elképzeléseit megismerje és a külvilággal szemben, valamint saját mérlegeléseiben is mindig szem előtt tartsa.
Egy újabb fontos fogalom is felmerül ezzel kapcsolatban: a méltányosság. A méltányosság ugyanis nem egyenlő a törvényességgel. A törvény nem minden esetben tud méltányos lenni és a méltányosság olykor törvényellenes megnyilvánulás is lehet. Abban az esetben, ha a törvényt, az állam által hozott mindenki számára kötelezően követendő elvárásnak tekintjük. „A nehézséget az okozza, hogy a méltányos dolog igazságos ugyan, de nem a törvény szerinti értelemben, hanem úgy, hogy mintegy kiigazítása a törvény szerinti igazságos dolognak.” (Arisztotelész 1997. 181. o.) Ezeket a dilemmákat nyilvánvalóan az adott esetleírásban szereplő antropológus is végiggondolta és ehhez képest hozta meg döntését. Hallgatni fog, mert ha elmondja a törvény embereinek, amit látott, azzal elárulja és egyben kiszolgáltatja a kutatott közösséget, beláthatatlan folyamatokat indítva el. Az esetleírás alapján az antropológus másik dilemmája a haláleset körülményeit részletesen leíró terep feljegyzéseinek sorsával kapcsolatos volt. Ha illetéktelen személyek kezébe kerül, akkor veszélybe sodorja a közösséget. Ha megsemmisíti, akkor a kutatás eredményességét sodorja veszélybe. Márpedig a kutatónak a kutatott közösség érdekeinek mindenek előtt való szem előtt tartása mellett a tudománnyal szemben is van kötelezettsége. Kutatási eredményeit, megfigyeléseit, feljegyzéseit a tudományos közösség elé kell tárnia. Az Amerikai Antropológiai Társaság Etikai Kódexe értelmében a kutatóknak mindent meg kell tenniük terepmunka adataik utókor számára való megőrzése érdekében. Újabb dilemma előtt állt az esettanulmány antropológusa. Egyrészt mindenek fölött védelmeznie kellett az adott közösséget, hiszen egy rossz döntés beláthatatlan folyamatok elindítója lehet. Másrészt felelősséggel tartozott a tudományos közösségnek is. Ezt a konfliktust kockázat nélkül nem tudta megoldani. Megsemmisíteni a feljegyzéseit nem lehetett, hiszen a tudománnyal szemben nem lett volna etikus. A feljegyzéseinek esetleges kormányzati kézbe kerülésével viszont a kutatott közösséggel szembeni etikus magatartását kockáztatta. Nem volt más választása, kockáztatnia kellett, vállalnia a hazugságot és a titkolózást, hogy a legfőbb etikai mércének megfeleljen: sem a falu közösségét, sem a tudományos közösséget ne árulja el.
A döntése rejtett magában veszélyeket, hiszen nem tudhatta, meddig mennek el a kormányzat képviselői az ügy felgöngyölítésében. Döntése mégis az egyetlen helyes megoldásnak tűnik. Megvédte a falut is és megmentette a kutatási eredményeit is. Nehéz dilemma ez, minél többet gondolkodunk rajta, annál inkább. Mert az emberélet mindennél fontosabb. Védelme és a kioltásával járó következmények tekintetében is. Ha az antropológus a saját kulturális beágyazottsága szerint ítéli meg az eseményeket, akkor a falu érdekeinek szem előtt tartása mellett a törvényes hatalom törekvését is támogatnia kellett volna. Hiszen az emberölést a törvény bünteti. Ahhoz, hogy mindkét elvárásnak megfeleljen (a falu szokásrendszerének és a törvényes hatalomnak is) egyféle skizofrén helyzetbe kerülhetett volna. Minden bizonnyal súlyos és káros következményeket vonva maga után. Olyasféle helyzetet idézett volna elő, mint Claude Autant-Lara 1951-ben készült Vörös kocsma című fekete komédiájának főhőse. A film története szerint egy szerzetes elvetődik egy elhagyatott vidéki fogadóba, ahol a fogadós házaspár rendre megöli és kifosztja a vendégeket, a tetemeket elássák a fogadó kertjében. A fogadósné hirtelen felindulásból meggyónja tettüket a szerzetesnek, aki végzetes csapdába kerül. Egyrészt köti a gyónási titok, tehát nem árulhatja el a gyilkos házaspárt, ugyanakkor felelős az ott megszálló emberek életéért is, hiszen ő az egyetlen, aki tudja, mitől kell őket megóvni. A film tragikomikus, abszurd jelenetek sorában mutatja be, hogy a szerzetes próbálja tartani a gyónási titkot, de életeket is menteni. Tette a fekete komédia szabályai szerint teljes kudarccal végződik. A megmentettnek hitt vendégek végül mégis a halálba mennek. A szerzetes rosszul döntött, mert nem tudott dönteni. Aki egyszer látta ezt a filmet mindig emlékezni fog a komédia mélyén meghúzódó etikai dilemmára. Az antropológusnak a terepen nem szabad a mérlegelés bizonytalansága miatt etikai hibát vétenie. Olyan felelősség ez, amit az ókori görögök drámai vétségnek neveztek: a cselekvő legjobb szándéka is a visszájára fordulhat és szörnyű tragédiák sorát vonja maga után jóvátehetetlen és ellenőrizhetetlen módon. Ha egybevetjük Arisztotelészt és az antropológusok etikai kódexét végül arra jutunk, hogy a kutatónak a terepen legfőbb etikai kötelessége, hogy a drámai vétséget elkerülje.
Nincs olyan tudomány, amely ne tartaná fontosnak az etikai elvek hangsúlyozását. Ha egy biológus, kémikus, fizikus vagy bármely más tudós feltalál valamit, annak következményeivel is tisztában kell lennie. Nem fenyegetheti az emberiség, általában a bolygónk (sőt manapság már az univerzum) létét. Ettől függetlenül számtalan felfedezés, nagy horderejű tudományos felismerés került már illetéktelen kezekbe, és lett belőle tömegpusztító fegyver vagy a jövő nemzedékek érdekeit figyelmen kívül hagyó civilizációs időzített bomba. Valahogy a tudomány mindig felmentést kapott és kap még ma is. Rájön, megfigyel, kikutat, bemér, feltalál egy eddig nem létezett vagy csak nem ismert dolgot, ami aztán a vesztünket okozhatja. Mégis felmenti többnyire a közvélemény a tudósokat, hiszen nem ő tehet róla, hogy a felfedezését rossz célokra használják. A tudós társadalom pedig azzal áltatja magát, hogy neki a természet minél részletesebb felfejtése a dolga, a további felhasználás már nem a tudomány hatókörébe tartozik. Kérdés, hogy mi a jobb: ha egy tudós elhallgatja kutatása eredményét, félve a veszélyeitől, vagy ha nyilvánosságra hozza és felteszi a kezét, „tegyetek vele, amit jónak láttok”. Bizonyára e két szélsőséges megoldás között van valahol a helyes út, Arisztotelész meghatározása szerint a középhatáron. Az etika megkerülhetetlen felkiáltójelként van jelen életünkben, még akkor is, ha kényelmi és hasznossági, esetleg hiúsági okok miatt nem akarunk róla tudomást venni. Az elmúlt évszázadok robbanásszerű fejlődését követően most kezd ráébredni az emberiség, hogy a fejlődés, a javak gyarapodása, a világ birtokba vétele óriási felelősséget tett a vállára. Beavatkoztunk a természetbe, a saját kulturális sokszínűségünkbe és most szembesülnünk kell „mindenhatóságunk” következményeivel.
A kulturális antropológia azon kevés tudomány közé tartozik, amelyben az etika az első és legfontosabb követelmény a kutatóval szemben. Az oka egyértelmű, hiszen az antropológus terepmunkája során gyakran egy tőle kulturálisan merőben eltérő közösség részévé válik. Belecsöppen egy emberi hálózatba, aminek szövedékét fel kell fejtenie a tudományos megismerés érdekében. Ugyanakkor az antropológus nem tudja függetleníteni magát a szubjektív beágyazódásoktól sem. Márpedig a bizalom, a figyelem, az érdeklődés, a másik elfogadása akár szubjektív kategória is lehet sokak szemében. Egy antropológus sohasem érkezhet a terepre papírdobozba hajtogatott és felcímkézett állításokkal, melyeknek szisztematikus bizonyítását várja a kutatástól. A szakirodalomból felkészülten, de nyitottan és elfogulatlan érdeklődéssel kell léteznie a terepen. Amint bekerül egy közösségbe, annak részévé válik és ennél fogva felelőssége is van az ott élőkkel szemben. A felelősség pedig klasszikusan az etika körébe tartozó fogalom.
Az antropológus terepmunkája során számos etikai dilemmával találkozik. Írásomban egy konkrét terepmunka során felmerült kutatói döntéshelyzetet elemzek. Egy antropológus egy dél-kelet ázsiai közösségben kutatott másfél évig. Szerencsés helyzetben volt, mert a falu főterére nyílt a háza, így a közösség mindennapjait nyomon követhette, hiszen ez a tér volt a falu társadalmi érintkezésének fő színtere. Egyik este a terep feljegyzéseit rendezgette, amikor a térről egyre hangosabb és durvább vita hangjait hallotta. A házából kilépve épp szemtanúja volt annak, hogy egy öt fős csoport egyik tagja a késével halálos szúrást ejt társán, aki holtan esett össze. Az antropológus mindent látott: tudta, kik voltak ott, ki az, akit megöltek, azt is, ki a gyilkos és azt is, hogyan történt. Hamarosan összefutott a falu, a holttestet sírás és jajveszékelés közepette családtagjai hazaszállították és felravatalozták. Másnap eltemették a férfit, a temetésén részt vett a gyilkosa is és kifizette a halott családját. Két nappal később a faluba a kormányzat által kiküldött rendőrök érkeztek, a haláleset körülményeinek kivizsgálására. Az új kormányzati program része volt a vérbosszú visszaszorítása a törvény eszközeivel. A törvények mögött pedig mindig egy erőszak szervezet áll, akik tűzzel-vassal betartatják azt. Ezúttal is megjelentek a rendőrök, akik a falu lakosait sorra kihallgatták, hogy letartóztathassák és börtönbe vigyék a gyilkost. A kutató tudta, hogy őt is ki fogják hallgatni. A haláleset éjszakáján mindent leírt, az eset részletesen és pontosan ott volt a számítógépén. Döntéshelyzetbe került, hiszen a kutatása, a tudományos megfigyelése szempontjából értékes dokumentum volt a birtokában, ugyanakkor tudta, hogy amennyiben a rendőrség kezére kerülnek a feljegyzései, alapvetően és visszafordíthatatlanul beleavatkozik a közösség életének addigi rendjébe. Gyilkosság szemtanúja volt, ami az ő társadalmi beágyazottsága szerint is bűnténynek számít, akárcsak a faluba érkező rendőrök szemében. Ugyanakkor tudta, hogy a faluban a vérbosszú mélyen beágyazott kulturális tradíció, a durva beavatkozás alapvetően demoralizálhatná a közösség addigi rendjét. Két lehetőséget mérlegelt. Az egyik opció az volt, hogy megsemmisíti a feljegyzéseit, nehogy a kormányzat kezébe kerüljön és ezzel veszélybe sodorja a kutatott közösséget. A másik, hogy ha őt is kihallgatják a rendőrök tagadni fogja, hogy bármit is tud az eseményekről.
A végső döntése az lett, hogy a kutatása szempontjából rendkívüli fontosságú feljegyzéseit nem semmisíti meg, inkább kockáztat és elrejtette a computerét, bízva abban, hogy nem fognak házkutatást tartani nála a rendőrök. Kockázatos döntés volt, hiszen nem tudhatta, meddig megy el a hatalom az eset kivizsgálása érdekében. Amikor kihallgatták mindent tagadott, a teljes tájékozatlanságot mutatta a haláleset körülményeivel kapcsolatban. Az eset leírása alapján a kutató a lehető legjobb megoldást választotta. Ez még akkor is így van, ha jelentős kockázatot vállalt azzal, hogy a terep feljegyzéseit nem semmisítette meg. Ha a feljegyzései a rendőrség kezébe kerülnek a közösség és ő maga is veszélybe kerül. Ez egy alapvető etikai dilemma. Történt egy véres leszámolás, meghalt egy ember, ami a világ minden táján bűn. A bűnné nyilvánításnak és az ítélkezésnek azonban kultúránként különféle megoldásai vannak. Egyértelmű, hogy a falu közösségének és a kormányzati erőknek homlokegyenest ellenkező felfogásuk volt erről. Az antropológus saját kulturális beágyazottsága akár a kormányzati törekvéseknek is megfelelő lehetett, de az antropológusnak elsődleges feladata a kutatott közösség érdekeit és morális elvárásait megismerni, elfogadni és mindenekelőtt figyelembe venni. A klasszikus antropológia elvárásai szerint csak a kontemplatív megfigyelő státuszát veheti fel. Az alkalmazott antropológiában a kutató már cselekvő, a közösség életére szándékoltan befolyással bíró személy, de soha nem civilizátor, inkább generátor.
Az Amerikai Antropológiai Társaság Etikai Kódexe alapján a kutatónak az elsődleges kötelessége a terepmunkája helyszínéül választott közösség érdekeinek figyelembe vétele. Az antropológussal szembeni legfőbb morális elvárás, hogy ne ártson annak a közösségnek, ahol kutatásait végzi. A Kódex értelmében az antropológus kutatóknak mindent meg kell tenniük annak biztosítására, hogy kutatásaik nem sértik azoknak az embereknek a biztonságát, méltóságát vagy magánéletét, akikkel kutatást végeznek. Ez még akkor is így van, ha a terepen tapasztaltak saját erkölcsi elvárásaival konfliktusba kerül, az értékek között választásra kényszerül. Saját morális mértékét a kutatott közösség értékeihez képest háttérbe kell szorítania. Folyamatos mérlegelésre, döntésre és morális középarány kialakítására van szüksége, hogy a terepen eredményesen, de ugyanakkor etikusan tudjon működni. Az adott esetben a kutató egy nagyon éles morális dilemma elé került. Tanúja volt egy gyilkosságnak, amiről a közösség érdekében mégsem beszélhetett. A törvény értelmében egy bűnözőt fedezett, a közösség szokásrendszere értelmében pedig megvédte a falut a beágyazott értékeinek szétrombolásától. Komoly dilemma. Mert az emberélet kioltása a legnagyobb bűn, amit ember megtehet. Ezt elfedni is bűn. Ugyanakkor a kulturális beágyazottság mindenhol érzékenyen kalibrálja ehhez a bűnhöz való viszonyulást. Van, ahol a vérbosszú a társadalmi igazságosság egyik megnyilvánulási formája, és van, ahol az állam által végrehajtott halálos ítélet az. Attól függ, honnan nézzük, milyen kulturális beágyazottságból tekintünk rá, de mindkettő lehet elutasítandó és egyértelműen elítélendő eljárás is. Az antropológus ezért komoly dilemmába kerülhet. Hiszen a gyilkosság bűn. Mégsem mindegy, hogy honnan nézzük.
Arisztotelész a Nikomakhoszi etika című könyvében azt írja, hogy „igazságosságról csak ott lehet szó, ahol a törvény szabályozza a polgároknak egymáshoz való viszonyát”. (Arisztolész 1997. 166. o.) Újabb dilemma: mit nevezünk törvénynek? Azt, amit a kormányzat írásba vésve meghozott vagy azt, amit a falu közössége sok nemzedéken át a működése szempontjából leginkább megfelelőnek tartott szokásrendszer alapján kialakított? Mert ebből a szempontból mérlegelve az eseményeket egész más megvilágításba kerülhet a megítélése ennek a véres tettnek. Egy nagyon komoly etikai fogalommal került szembe a kutató, az igazságosság és az igazságos tett fogalmával. Ismét Arisztotelészt idézve: „.. ha valaki előzetes elhatározásból károsít meg valakit, az már valóban igazságtalanságot cselekszik, s aki ilyen igazságtalanságot művel, ez már csakugyan igazságtalan ember, ha ti. tette az arányosság vagy az egyenlőség ellen vét.” (Arisztotelész 1997. 174. o.) A hangsúly ez esetben az arisztotelészi mondat második felén van. Igazságtalannak akkor minősül egy tett, ha az arányosság és az egyenlőség ellen vét. Az arányosság és egyenlőség pedig minden esetben az adott közösség által elfogadott normát jelenti. Ez pedig kultúránkét más és más. Az antropológusnak az a feladata, hogy a kutatott közösség igazságról és egyenlőségről alkotott elképzeléseit megismerje és a külvilággal szemben, valamint saját mérlegeléseiben is mindig szem előtt tartsa.
Egy újabb fontos fogalom is felmerül ezzel kapcsolatban: a méltányosság. A méltányosság ugyanis nem egyenlő a törvényességgel. A törvény nem minden esetben tud méltányos lenni és a méltányosság olykor törvényellenes megnyilvánulás is lehet. Abban az esetben, ha a törvényt, az állam által hozott mindenki számára kötelezően követendő elvárásnak tekintjük. „A nehézséget az okozza, hogy a méltányos dolog igazságos ugyan, de nem a törvény szerinti értelemben, hanem úgy, hogy mintegy kiigazítása a törvény szerinti igazságos dolognak.” (Arisztotelész 1997. 181. o.) Ezeket a dilemmákat nyilvánvalóan az adott esetleírásban szereplő antropológus is végiggondolta és ehhez képest hozta meg döntését. Hallgatni fog, mert ha elmondja a törvény embereinek, amit látott, azzal elárulja és egyben kiszolgáltatja a kutatott közösséget, beláthatatlan folyamatokat indítva el. Az esetleírás alapján az antropológus másik dilemmája a haláleset körülményeit részletesen leíró terep feljegyzéseinek sorsával kapcsolatos volt. Ha illetéktelen személyek kezébe kerül, akkor veszélybe sodorja a közösséget. Ha megsemmisíti, akkor a kutatás eredményességét sodorja veszélybe. Márpedig a kutatónak a kutatott közösség érdekeinek mindenek előtt való szem előtt tartása mellett a tudománnyal szemben is van kötelezettsége. Kutatási eredményeit, megfigyeléseit, feljegyzéseit a tudományos közösség elé kell tárnia. Az Amerikai Antropológiai Társaság Etikai Kódexe értelmében a kutatóknak mindent meg kell tenniük terepmunka adataik utókor számára való megőrzése érdekében. Újabb dilemma előtt állt az esettanulmány antropológusa. Egyrészt mindenek fölött védelmeznie kellett az adott közösséget, hiszen egy rossz döntés beláthatatlan folyamatok elindítója lehet. Másrészt felelősséggel tartozott a tudományos közösségnek is. Ezt a konfliktust kockázat nélkül nem tudta megoldani. Megsemmisíteni a feljegyzéseit nem lehetett, hiszen a tudománnyal szemben nem lett volna etikus. A feljegyzéseinek esetleges kormányzati kézbe kerülésével viszont a kutatott közösséggel szembeni etikus magatartását kockáztatta. Nem volt más választása, kockáztatnia kellett, vállalnia a hazugságot és a titkolózást, hogy a legfőbb etikai mércének megfeleljen: sem a falu közösségét, sem a tudományos közösséget ne árulja el.
A döntése rejtett magában veszélyeket, hiszen nem tudhatta, meddig mennek el a kormányzat képviselői az ügy felgöngyölítésében. Döntése mégis az egyetlen helyes megoldásnak tűnik. Megvédte a falut is és megmentette a kutatási eredményeit is. Nehéz dilemma ez, minél többet gondolkodunk rajta, annál inkább. Mert az emberélet mindennél fontosabb. Védelme és a kioltásával járó következmények tekintetében is. Ha az antropológus a saját kulturális beágyazottsága szerint ítéli meg az eseményeket, akkor a falu érdekeinek szem előtt tartása mellett a törvényes hatalom törekvését is támogatnia kellett volna. Hiszen az emberölést a törvény bünteti. Ahhoz, hogy mindkét elvárásnak megfeleljen (a falu szokásrendszerének és a törvényes hatalomnak is) egyféle skizofrén helyzetbe kerülhetett volna. Minden bizonnyal súlyos és káros következményeket vonva maga után. Olyasféle helyzetet idézett volna elő, mint Claude Autant-Lara 1951-ben készült Vörös kocsma című fekete komédiájának főhőse. A film története szerint egy szerzetes elvetődik egy elhagyatott vidéki fogadóba, ahol a fogadós házaspár rendre megöli és kifosztja a vendégeket, a tetemeket elássák a fogadó kertjében. A fogadósné hirtelen felindulásból meggyónja tettüket a szerzetesnek, aki végzetes csapdába kerül. Egyrészt köti a gyónási titok, tehát nem árulhatja el a gyilkos házaspárt, ugyanakkor felelős az ott megszálló emberek életéért is, hiszen ő az egyetlen, aki tudja, mitől kell őket megóvni. A film tragikomikus, abszurd jelenetek sorában mutatja be, hogy a szerzetes próbálja tartani a gyónási titkot, de életeket is menteni. Tette a fekete komédia szabályai szerint teljes kudarccal végződik. A megmentettnek hitt vendégek végül mégis a halálba mennek. A szerzetes rosszul döntött, mert nem tudott dönteni. Aki egyszer látta ezt a filmet mindig emlékezni fog a komédia mélyén meghúzódó etikai dilemmára. Az antropológusnak a terepen nem szabad a mérlegelés bizonytalansága miatt etikai hibát vétenie. Olyan felelősség ez, amit az ókori görögök drámai vétségnek neveztek: a cselekvő legjobb szándéka is a visszájára fordulhat és szörnyű tragédiák sorát vonja maga után jóvátehetetlen és ellenőrizhetetlen módon. Ha egybevetjük Arisztotelészt és az antropológusok etikai kódexét végül arra jutunk, hogy a kutatónak a terepen legfőbb etikai kötelessége, hogy a drámai vétséget elkerülje.
Felhasznált irodalom:
Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. Európa Kiadó, Bp., 1997.
Az Amerikai Antropológus Társaság Etikai Kódexe
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése