Írta: Inkabringa
Ami Tiszazugban 1929-ben történt, valósággal sokkolta a korabeli Magyarország közvéleményét. Döbbenet, rémület, iszony és olthatatlan kíváncsiság kísérte a hirtelen napfényre kerülő bűnügy minden részletét. Érthető, ha az újságok is napi hírként közölték a lavinaként meginduló eseményeket. A hosszú évek óta tartó gyilkosságoknak 1929 tavaszán egy névtelen levél vetett véget. Nagyréven a törvényszéki orvos vizsgálatot indított, ami egyértelműen kimutatta az arzénmérgezést. Ezt követte a temetőben a sírok exhumálása, amely riasztó képet mutatott a nyomozásban résztvevőknek: a sírokból sorra arzén nyomai kerültek elő. Volt olyan koporsó, ahol a mérget tartalmazó üvegcsét is megtalálták. Végül a feltárást lezárták, mert attól féltek a hatóságok, hogy a mérgezés áldozatainak valós száma rossz hírét kelti az országnak külföldön. A félelmük jogos volt, hiszen a bűnügyek felgöngyölítését és a pert is élénk nemzetközi sajtóvisszhang kísérte.
A döbbenetet a hosszú évekig mélységes titokban tartott gyilkosságok hosszú sora és főként az elkövetők személye váltotta ki. Az arzénnel gyilkolók ugyanis egytől egyig nők voltak. Derék asszonyok, anyák, feleségek, dolgos, mértéket ismerő parasztasszonyok. Akik megmérgezték férjüket, szüleiket, testvéreiket, gyermekeiket. Gyilkoltak néma következetességgel és szorgalommal hosszú évekig. Az ország kezdett magához térni a világháború infernális borzalmaiból, amikor nők tízezrei várták haza férfi családtagjaikat a vérengzésből.
A korabeli közvéleményt sokkolta, hogy ugyanezek a nők most a frontról hazatérő szeretteiket kivégzik. Maga a tény, hogy a nők, akik életet adnak, akik összetartják a családokat, akik egybefűzik a nemzedékeket egyszerre gyilkos hadjáratba kezdenek, felborzolta a kedélyeket. Tették mindezt magától értetődő meggyőződésből. Konfliktust, terhet, kötelezettséget, elnyomást egyetlen mondattal oldott meg a falu bábája: „Mit kínlódsz vele?” A nyűggé váló idős szülőket, rokkant vagy/és agresszív férjet, megunt szeretőt, beteg gyermeket néhány csepp légyölő méreggel végleg el lehetett távolítani a mindennapokból. Ami igazán sokkolta a korabeli közvéleményt, az talán nem is az áldozatok nagy száma volt, hanem az, hogy mindezt a kegyetlen gyilkosságsorozatot tisztes asszonyok, anyák, sőt nagyanyák hajtották végre. Alig egy évtizeddel a háború borzalmai után. Ez a 21. századból nézve is rémisztő.
Nekünk azonban már megvan a rálátásunk az eseményekre, birtokában vagyunk információknak, jegyzőkönyveknek, beszámolóknak, és főként az eltelt időnek. Tudjuk mi történt és miért így történt Tiszazugban. A korabeli sajtóhírek azonban mindig csak egy kicsi részletét látták ennek a messzire nyúló kegyetlen történetnek. Fellebbent a függöny és látták egy apró részletét az ügynek, aztán ismét újabb leplezett területek váltak láthatóvá. A sajtó követte az eseményeket és együtt borzadt olvasóival. Mindig csak egy apró mozaik került bele a képbe és a darabok egymáshoz illesztése közben nem voltak képesek higgadtan átlátni a történteket. A korabeli beszámolók érzelemtől és az események miatti döbbenettől átitatottak. Nehéz kortársnak lenni.
Az akkori közvéleményt tudósították a bűntények részleteiről, a mai olvasókat pedig tájékoztatják a korabeli közvéleményről. A sajtó kezdettől nagy figyelemmel követte az arzénes gyilkos asszonyok perét. A nyomozás, a bűnjelek, bizonyítékok keresése, az első beismerések, majd a nyáron lefolytatott katartikus perben az asszonyokból kiszakadó vallomások, a bába öngyilkossága, az ítéletek, a rend törvény általi helyreállításának szimbolikus aktusa osztatlan figyelmet keltett a magyar társadalom minden rétegében. Nem volt ez alól kivétel az értelmiség sem. Az írástudók azonban nem csak figyelemmel kísérték az eseményeket, nem egyszerűen tudósítottak róla, hanem értelmezni is próbálták a történteket.
A hírlapi sztorin túl az okokat is kutatták, miközben benne álltak az események közepében és nehezen tudták függetleníteni magukat a szubjektív benyomásaiktól. A sajtóban a nyomozás és a per ideje alatt megjelent tudósítások óhatatlanul telve voltak a tények ismertetésén túl a döbbenet, az erkölcsi felháborodás szubjektív kitöréseivel. Ugyanakkor keresték az okokat, a felelőst, a konkrét eseten keresztül valamiféle lényegi megfejtését adni a magyar társadalom fekélyének, ami ilyen üszkös sebbé tudott válni Tiszazugban.
Kétségtelen tény, hogy máig a leginkább szíven ütő, lobbanékony, mégis pontos leírását a pernek Móricz Zsigmond adta meg, aki a Pesti Hírlap tudósítójaként részt vett a tárgyaláson és négy fejezetben leírta az ott történteket. Ha egy precíz újságírói munka maradt volna ránk a per részleteiről, akkor is nagy adomány lehetne az utókornak. Különös szerencse, hogy épp Móricz volt akkoriban a Pesti Hírlap kiküldött tudósítója. Így a per leírását olvasni nem csak forrástörténeti, hanem esztétikai gyönyörűség is. Ő azon kevesek között van a magyar irodalomban, akit ízléstől, kedélytől függetlenül a magyar nyelv legnagyobb művészének tudhatunk.
Minden sora süt az életszerűségtől, a tűéles helyzetleírás mellett a gondolkodó értelmiségi belső monológja, kényszeres válaszkeresése is ott bujkál a soraiban. Megrázó írás. Kétségtelen, hogy Móriczot is felkavarták az események. „Nézem az arcukat. Nem szemétnép, nem alja, nem ocsú. A magyar nép dísze, virága. (…) Fiatalon szépséges hajadonok, majd dolgos hitvesek, gondban égő anyák, s ma bölcs és mindent tudó, irányító nagyanyák – koruk szerint.”
Móricz tudósításaiból a döbbenet tükröződik, a kortársak iszonyata: hogy történhetett meg ilyesmi? Ráadásul ennyi éven át, egy falu tudtával és hallgatólagos beleegyezésével. A külvilág felé azonban mindenki mélyen titkolta a gyilkosságokat. Kifelé összezártak, belül pedig szabad utat engedtek a mételynek. A terror, az agresszió minden fajtája természetessé tud válni, ha a mindennapok szürkeségébe simul. Ez történt a tiszazugi gyilkosságokkal is.
Egy felbomlott értékrendű falusi társadalom kegyetlen módját választja a feszülő problémák megoldásának. Móricz az okokat keresi, a felelőst, a bűnöst. A családjaikat kiirtó falusi asszonyokból néhol valóságos Báthori Erzsébet-szerű démoni ítéletosztókat rajzol elénk. „A rossz virágai ezek. Hasonlítanak a mérges gombákhoz, amelyek ragyogó díszükkel akarják megtéveszteni a gyanútlanokat. De mégiscsak szórványos jelenségek. Nem fogadom el őket a magyarság s a kálvinistaság képviselőinek. Két bűnöző!” Móricz úgy tud írni, ahogy kevesen. Minden mondata hiteles, telve energiával és képi erővel. Hatása alá kerülünk. Ugyanakkor érezhető, hogy maga Móricz is hatás alá került.
Nagyrév méregkeverő asszonyai, egy nemzet díszének tekintett kálvinista falu a teljes morális züllöttség állapotában ezt a nemes puritán eszmét csak a látszat szintjén tudta fenntartani. Móriczot maguk alá gyűrték a hallott kegyetlenségek, érzelmileg nem is akarja a távolságtartás látszatát kelteni. A világháború szétzilálta a korábbi rendet, ami jó volt vagy sem, de rend volt. Tiszazug belesüllyedt a morális mocsárba és erről a világ mit sem tudott. A következtetése komor és költői: „És ez mind a háború következménye. Az emberélet olcsó lett. A gyilkosság művészet. (…) És a Rossz virágai virítanak, mint a tűzvész az éjszakában.”
A háború precedenst teremtett arra, hogy a problémák megoldása a végső eszköz igénybevételével is elképzelhető: halálba küldeni a másikat. Nincs az az embertelen kor, amiben ez elfogadható lenne. Móricznak két év múlva jelent meg a Barbárok című novellája. A tiszazugi morált vesztett arzénes gyilkosok egész biztosan hozzátettek egy építőkövet ehhez a remekműhöz.
Móricz a szolnoki perről a Pesti Hírlapnak küldött tudósítások mellett a Nyugat számára is írt tényfeltáró riportot a gyilkos asszonyokról, Tiszazugi mérgezők címen. A harmincas években kivirágzó szociográfiai irodalom egyik gyöngyszeme ez a darab. Erős, hiteles, képszerű erővel bíró mondatokkal. Az események érzelmileg elsodorják és ő ezt engedi, mert energiát ad az írásának, ám az elemző értelmiségi hangja is benne van, a rémtett mögött a nagyobb társadalmi kontextust is láttatni igyekszik. „Fontos az, hogy egy társadalmi réteg életébe nézhetünk bele: a magyar falu világáról rántja le a leplet a tárgyalás.”
Néhány évvel később Féja Géza megírta a Viharsarok című szociográfiáját, rámutatva, hogy az arzénes gyilkosságok nemcsak Tiszazug világtól elzárt falvaiban jelentették a gondoktól való szabadulás legvéglegesebb megoldását. A Viharsarokról írt mondatai akár Tiszazugra is érvényesek lehetnének. „Ha bemennek a legközelebbi faluba, ott is csupán a legteljesebb szociális és kulturális elesettség fogadja őket. Milyenné válik ezen a tájon az ember?”
Az arzénes gyilkosságok az egész társadalmat megrázták, megdöbbentették, érdekelték és foglalkoztatták. A rémtett iszonya, a szenzáció, de ugyanakkor a megrendülés és a szembenézés is jelen volt. József Attila 1929-ben Tiszazug címmel írt verset: „És lágy a tanya,/langy az ól./ Csillagra akasztott homály!/ Kemény a menny./ A gally alól bicegő cinke sírdogál.”
Érdekes és értelmes írás Szállási János 1935-ban írt tanulmánya. Évekkel a per után a megközelítése már nem a napi események leírására, a szenzációhajhászásra vagy a morális döbbenet hangsúlyozására törekszik. A tanulmány bevezetőjében tisztázza, hogy a tiszazugi anómia okait és hátterét keresi. A tanulmányt a tiszazugi falvak általános leírásával, természeti adottságainak és közlekedési viszonyainak elemzésével kezdi. Következtetése szerint „a közlekedés hiányos volta a legjellemzőbb okozója annak, ami Tiszazugot az egész ország egyik legelmaradottabb vidékévé teszi. Tiszazug egy elzárt sziget, ahova nincs befelé vezető út, és ahonnan lehetetlen kitörni. Kimaradt a vasút modern vérkeringéséből és elzárta magát a 20. századi fejlődéstől.”
Ezek után a lakosság származását veszi vizsgálat alá, s végül arra jut, hogy arzénes gyilkosságok nem csak Tiszazugon voltak, nem egyedi eset, nem magyarázható az itt élők mentalitásával, származásával. A szörnyű események hátterében mélyebb társadalmi problémák és felelősök vannak. A következő fejezetben kifejti, hogy a helyi intelligenciát, a községek vezetőit okolja elsősorban a vidék romlásáért. „A község intelligenciája, a falu vezetői, (…) mint állatokat durván rúgták el maguktól – még akkor is, ha azok ügyes-bajos dolgaikban bizalommal fordultak hozzájuk egy kis jó tanácsért – ahelyett, hogy szerető jobbjukat nyújtva, a bűn örvényéből kisegítették volna őket.”
A legnagyobb felelősség Szállási János vélekedése szerint a lokális vezetőket terheli, akik önös érdekeiket, hatalmi harcaikat előbbre valónak találták, mint a vezetésükre bízott községek élethelyzetének javítását. A világtól elzárt falvakban, ahonnan „se be-se ki”, ahol nincs lehetőség a továbblépésre, ahol nem látnak példát a másként élésre, ahol megvetett szolgaként gürcölik végig az életüket, elkerülhetetlenül bekövetkezik az anómia, ami Tiszazugban végzetes következményekkel járt. Szállási János végigveszi a közigazgatás, a mezőgazdasági termelés és kereskedelem lehetőségeit. A tiszazugi helyzet megoldását nem tárja fel, a tanulmánya inkább a pontos és okadatolt helyzetleírásra szorítkozik. A közlekedési hálózat fejlesztésén kívül más lehetőségét nem vázolja a felzárkózásnak.
A világháború borzalmai után azt gondolnánk, a társadalmat már semmi nem tudta megrázni. Tiszazug példája bizonyítja, hogy egyvalami mégis döbbenetet tudott okozni. Szembesülnie kellett a társadalomnak azzal, hogy az agresszió nem tűnt el a harcmezőkön. Az esetre reflektáló korabeli értelmiség megértette, hogy a gondozatlanul maradt emberi lelkek a békében is kegyetlen sorstragédiákat rejtenek magukban.
Ami Tiszazugban 1929-ben történt, valósággal sokkolta a korabeli Magyarország közvéleményét. Döbbenet, rémület, iszony és olthatatlan kíváncsiság kísérte a hirtelen napfényre kerülő bűnügy minden részletét. Érthető, ha az újságok is napi hírként közölték a lavinaként meginduló eseményeket. A hosszú évek óta tartó gyilkosságoknak 1929 tavaszán egy névtelen levél vetett véget. Nagyréven a törvényszéki orvos vizsgálatot indított, ami egyértelműen kimutatta az arzénmérgezést. Ezt követte a temetőben a sírok exhumálása, amely riasztó képet mutatott a nyomozásban résztvevőknek: a sírokból sorra arzén nyomai kerültek elő. Volt olyan koporsó, ahol a mérget tartalmazó üvegcsét is megtalálták. Végül a feltárást lezárták, mert attól féltek a hatóságok, hogy a mérgezés áldozatainak valós száma rossz hírét kelti az országnak külföldön. A félelmük jogos volt, hiszen a bűnügyek felgöngyölítését és a pert is élénk nemzetközi sajtóvisszhang kísérte.
A döbbenetet a hosszú évekig mélységes titokban tartott gyilkosságok hosszú sora és főként az elkövetők személye váltotta ki. Az arzénnel gyilkolók ugyanis egytől egyig nők voltak. Derék asszonyok, anyák, feleségek, dolgos, mértéket ismerő parasztasszonyok. Akik megmérgezték férjüket, szüleiket, testvéreiket, gyermekeiket. Gyilkoltak néma következetességgel és szorgalommal hosszú évekig. Az ország kezdett magához térni a világháború infernális borzalmaiból, amikor nők tízezrei várták haza férfi családtagjaikat a vérengzésből.
A korabeli közvéleményt sokkolta, hogy ugyanezek a nők most a frontról hazatérő szeretteiket kivégzik. Maga a tény, hogy a nők, akik életet adnak, akik összetartják a családokat, akik egybefűzik a nemzedékeket egyszerre gyilkos hadjáratba kezdenek, felborzolta a kedélyeket. Tették mindezt magától értetődő meggyőződésből. Konfliktust, terhet, kötelezettséget, elnyomást egyetlen mondattal oldott meg a falu bábája: „Mit kínlódsz vele?” A nyűggé váló idős szülőket, rokkant vagy/és agresszív férjet, megunt szeretőt, beteg gyermeket néhány csepp légyölő méreggel végleg el lehetett távolítani a mindennapokból. Ami igazán sokkolta a korabeli közvéleményt, az talán nem is az áldozatok nagy száma volt, hanem az, hogy mindezt a kegyetlen gyilkosságsorozatot tisztes asszonyok, anyák, sőt nagyanyák hajtották végre. Alig egy évtizeddel a háború borzalmai után. Ez a 21. századból nézve is rémisztő.
Nekünk azonban már megvan a rálátásunk az eseményekre, birtokában vagyunk információknak, jegyzőkönyveknek, beszámolóknak, és főként az eltelt időnek. Tudjuk mi történt és miért így történt Tiszazugban. A korabeli sajtóhírek azonban mindig csak egy kicsi részletét látták ennek a messzire nyúló kegyetlen történetnek. Fellebbent a függöny és látták egy apró részletét az ügynek, aztán ismét újabb leplezett területek váltak láthatóvá. A sajtó követte az eseményeket és együtt borzadt olvasóival. Mindig csak egy apró mozaik került bele a képbe és a darabok egymáshoz illesztése közben nem voltak képesek higgadtan átlátni a történteket. A korabeli beszámolók érzelemtől és az események miatti döbbenettől átitatottak. Nehéz kortársnak lenni.
Az akkori közvéleményt tudósították a bűntények részleteiről, a mai olvasókat pedig tájékoztatják a korabeli közvéleményről. A sajtó kezdettől nagy figyelemmel követte az arzénes gyilkos asszonyok perét. A nyomozás, a bűnjelek, bizonyítékok keresése, az első beismerések, majd a nyáron lefolytatott katartikus perben az asszonyokból kiszakadó vallomások, a bába öngyilkossága, az ítéletek, a rend törvény általi helyreállításának szimbolikus aktusa osztatlan figyelmet keltett a magyar társadalom minden rétegében. Nem volt ez alól kivétel az értelmiség sem. Az írástudók azonban nem csak figyelemmel kísérték az eseményeket, nem egyszerűen tudósítottak róla, hanem értelmezni is próbálták a történteket.
A hírlapi sztorin túl az okokat is kutatták, miközben benne álltak az események közepében és nehezen tudták függetleníteni magukat a szubjektív benyomásaiktól. A sajtóban a nyomozás és a per ideje alatt megjelent tudósítások óhatatlanul telve voltak a tények ismertetésén túl a döbbenet, az erkölcsi felháborodás szubjektív kitöréseivel. Ugyanakkor keresték az okokat, a felelőst, a konkrét eseten keresztül valamiféle lényegi megfejtését adni a magyar társadalom fekélyének, ami ilyen üszkös sebbé tudott válni Tiszazugban.
Kétségtelen tény, hogy máig a leginkább szíven ütő, lobbanékony, mégis pontos leírását a pernek Móricz Zsigmond adta meg, aki a Pesti Hírlap tudósítójaként részt vett a tárgyaláson és négy fejezetben leírta az ott történteket. Ha egy precíz újságírói munka maradt volna ránk a per részleteiről, akkor is nagy adomány lehetne az utókornak. Különös szerencse, hogy épp Móricz volt akkoriban a Pesti Hírlap kiküldött tudósítója. Így a per leírását olvasni nem csak forrástörténeti, hanem esztétikai gyönyörűség is. Ő azon kevesek között van a magyar irodalomban, akit ízléstől, kedélytől függetlenül a magyar nyelv legnagyobb művészének tudhatunk.
Minden sora süt az életszerűségtől, a tűéles helyzetleírás mellett a gondolkodó értelmiségi belső monológja, kényszeres válaszkeresése is ott bujkál a soraiban. Megrázó írás. Kétségtelen, hogy Móriczot is felkavarták az események. „Nézem az arcukat. Nem szemétnép, nem alja, nem ocsú. A magyar nép dísze, virága. (…) Fiatalon szépséges hajadonok, majd dolgos hitvesek, gondban égő anyák, s ma bölcs és mindent tudó, irányító nagyanyák – koruk szerint.”
Móricz tudósításaiból a döbbenet tükröződik, a kortársak iszonyata: hogy történhetett meg ilyesmi? Ráadásul ennyi éven át, egy falu tudtával és hallgatólagos beleegyezésével. A külvilág felé azonban mindenki mélyen titkolta a gyilkosságokat. Kifelé összezártak, belül pedig szabad utat engedtek a mételynek. A terror, az agresszió minden fajtája természetessé tud válni, ha a mindennapok szürkeségébe simul. Ez történt a tiszazugi gyilkosságokkal is.
Egy felbomlott értékrendű falusi társadalom kegyetlen módját választja a feszülő problémák megoldásának. Móricz az okokat keresi, a felelőst, a bűnöst. A családjaikat kiirtó falusi asszonyokból néhol valóságos Báthori Erzsébet-szerű démoni ítéletosztókat rajzol elénk. „A rossz virágai ezek. Hasonlítanak a mérges gombákhoz, amelyek ragyogó díszükkel akarják megtéveszteni a gyanútlanokat. De mégiscsak szórványos jelenségek. Nem fogadom el őket a magyarság s a kálvinistaság képviselőinek. Két bűnöző!” Móricz úgy tud írni, ahogy kevesen. Minden mondata hiteles, telve energiával és képi erővel. Hatása alá kerülünk. Ugyanakkor érezhető, hogy maga Móricz is hatás alá került.
Nagyrév méregkeverő asszonyai, egy nemzet díszének tekintett kálvinista falu a teljes morális züllöttség állapotában ezt a nemes puritán eszmét csak a látszat szintjén tudta fenntartani. Móriczot maguk alá gyűrték a hallott kegyetlenségek, érzelmileg nem is akarja a távolságtartás látszatát kelteni. A világháború szétzilálta a korábbi rendet, ami jó volt vagy sem, de rend volt. Tiszazug belesüllyedt a morális mocsárba és erről a világ mit sem tudott. A következtetése komor és költői: „És ez mind a háború következménye. Az emberélet olcsó lett. A gyilkosság művészet. (…) És a Rossz virágai virítanak, mint a tűzvész az éjszakában.”
A háború precedenst teremtett arra, hogy a problémák megoldása a végső eszköz igénybevételével is elképzelhető: halálba küldeni a másikat. Nincs az az embertelen kor, amiben ez elfogadható lenne. Móricznak két év múlva jelent meg a Barbárok című novellája. A tiszazugi morált vesztett arzénes gyilkosok egész biztosan hozzátettek egy építőkövet ehhez a remekműhöz.
Móricz a szolnoki perről a Pesti Hírlapnak küldött tudósítások mellett a Nyugat számára is írt tényfeltáró riportot a gyilkos asszonyokról, Tiszazugi mérgezők címen. A harmincas években kivirágzó szociográfiai irodalom egyik gyöngyszeme ez a darab. Erős, hiteles, képszerű erővel bíró mondatokkal. Az események érzelmileg elsodorják és ő ezt engedi, mert energiát ad az írásának, ám az elemző értelmiségi hangja is benne van, a rémtett mögött a nagyobb társadalmi kontextust is láttatni igyekszik. „Fontos az, hogy egy társadalmi réteg életébe nézhetünk bele: a magyar falu világáról rántja le a leplet a tárgyalás.”
Néhány évvel később Féja Géza megírta a Viharsarok című szociográfiáját, rámutatva, hogy az arzénes gyilkosságok nemcsak Tiszazug világtól elzárt falvaiban jelentették a gondoktól való szabadulás legvéglegesebb megoldását. A Viharsarokról írt mondatai akár Tiszazugra is érvényesek lehetnének. „Ha bemennek a legközelebbi faluba, ott is csupán a legteljesebb szociális és kulturális elesettség fogadja őket. Milyenné válik ezen a tájon az ember?”
Az arzénes gyilkosságok az egész társadalmat megrázták, megdöbbentették, érdekelték és foglalkoztatták. A rémtett iszonya, a szenzáció, de ugyanakkor a megrendülés és a szembenézés is jelen volt. József Attila 1929-ben Tiszazug címmel írt verset: „És lágy a tanya,/langy az ól./ Csillagra akasztott homály!/ Kemény a menny./ A gally alól bicegő cinke sírdogál.”
Érdekes és értelmes írás Szállási János 1935-ban írt tanulmánya. Évekkel a per után a megközelítése már nem a napi események leírására, a szenzációhajhászásra vagy a morális döbbenet hangsúlyozására törekszik. A tanulmány bevezetőjében tisztázza, hogy a tiszazugi anómia okait és hátterét keresi. A tanulmányt a tiszazugi falvak általános leírásával, természeti adottságainak és közlekedési viszonyainak elemzésével kezdi. Következtetése szerint „a közlekedés hiányos volta a legjellemzőbb okozója annak, ami Tiszazugot az egész ország egyik legelmaradottabb vidékévé teszi. Tiszazug egy elzárt sziget, ahova nincs befelé vezető út, és ahonnan lehetetlen kitörni. Kimaradt a vasút modern vérkeringéséből és elzárta magát a 20. századi fejlődéstől.”
Ezek után a lakosság származását veszi vizsgálat alá, s végül arra jut, hogy arzénes gyilkosságok nem csak Tiszazugon voltak, nem egyedi eset, nem magyarázható az itt élők mentalitásával, származásával. A szörnyű események hátterében mélyebb társadalmi problémák és felelősök vannak. A következő fejezetben kifejti, hogy a helyi intelligenciát, a községek vezetőit okolja elsősorban a vidék romlásáért. „A község intelligenciája, a falu vezetői, (…) mint állatokat durván rúgták el maguktól – még akkor is, ha azok ügyes-bajos dolgaikban bizalommal fordultak hozzájuk egy kis jó tanácsért – ahelyett, hogy szerető jobbjukat nyújtva, a bűn örvényéből kisegítették volna őket.”
A legnagyobb felelősség Szállási János vélekedése szerint a lokális vezetőket terheli, akik önös érdekeiket, hatalmi harcaikat előbbre valónak találták, mint a vezetésükre bízott községek élethelyzetének javítását. A világtól elzárt falvakban, ahonnan „se be-se ki”, ahol nincs lehetőség a továbblépésre, ahol nem látnak példát a másként élésre, ahol megvetett szolgaként gürcölik végig az életüket, elkerülhetetlenül bekövetkezik az anómia, ami Tiszazugban végzetes következményekkel járt. Szállási János végigveszi a közigazgatás, a mezőgazdasági termelés és kereskedelem lehetőségeit. A tiszazugi helyzet megoldását nem tárja fel, a tanulmánya inkább a pontos és okadatolt helyzetleírásra szorítkozik. A közlekedési hálózat fejlesztésén kívül más lehetőségét nem vázolja a felzárkózásnak.
A világháború borzalmai után azt gondolnánk, a társadalmat már semmi nem tudta megrázni. Tiszazug példája bizonyítja, hogy egyvalami mégis döbbenetet tudott okozni. Szembesülnie kellett a társadalomnak azzal, hogy az agresszió nem tűnt el a harcmezőkön. Az esetre reflektáló korabeli értelmiség megértette, hogy a gondozatlanul maradt emberi lelkek a békében is kegyetlen sorstragédiákat rejtenek magukban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése