Erotikus zoknitartó 2.

Írta: YGergely

Kései tabutörés

Az Utolsó tangó Párizsban zártkörű pesti vetítése után másnap a filmgyári büfében kora reggel már nem lehetett vajat kapni. Sokan alkalmazni akarták a filmben látott technikát. „Urban legend”, mondanánk, de épp ezért sokat mondó. Tabutöréshez (talán már mondtuk) az is kellett, hogy az olasz filmek amerikai és francia koprodukcióban készüljenek. A bestiális erotikájú Maria Schneider kivételes jelensége maradt a Cinecittà-nak, Stefania Sandrelli viszont Bertolucci munkái mellett évtizedekig meghatározta az egész olasz film erotikáját.

Maria Schneider

A megalkuvó című filmben nemcsak a fiatal Bertolucci kiváló színészválasztását bámulhattuk meg, hanem Moravia tisztes és tanult irodalmi erotika-halál kapcsolatát filmre fogalmazó, hússá-vérré, érzékletessé tevő másfajta tehetségét is. Ráérezve és Moravia sejtetését felerősítve zseniális női kettőst teremtett a Sandrelli-Dominique Sanda párossal. Hét évvel később rájuk bízta a Novecento főszerepeit, és a nagyigényű film második részének kudarca talán abban is keresendő, hogy a forgatókönyv „hamar megölte” a páros egyik tagját. 

Bertolucci később vitatható amerikai utakra, téves film-nagyepika betonútjára tévedt, (majd visszatalált Párizsba és Itáliába): értékelhetjük bármiként életművét, az igazi olasz filmerotika egyik megteremtője.

Bernaldo Bertolucci

Nemzedéktársa, a családgyűlölő Öklök a zsebben (1966) filmes forradalmára, Marco Bellocchio később még több csalódást keltett, komikus önparódiákba, félreértett irodalmi átértelmezésekbe zuhanva (mint amilyen Radiguet-adaptációja volt, melyben a Vörös Brigádok tárgyalásán Maruschka Detmers nyílt színen maszturbálja gyáva férfi-partnerét). A hatvanas évek végétől egy ideig azonban minden filmje, még a rossz is érdekesnek bizonyult. 1971-es opusa, Az apa nevében Bunuel-ihletésű kollégiumi erotikus álma nem érdektelen pillanat, semmi köze Fellini univerzumához. 

Hideg áldozatnők és „vérpunák”

A neorealizmus erotikája romantikusan stilizált, a legjobbak, De Santis például, a legerősebben. Visconti leginkább klasszicista-romantikus a Párducban és a Senso-ban. Amikor elúrhodott rajta az üres, akadémikus modor, már nehezen érezhető romantikusnak. Úgy érzem, a modern olasz film fővonalában, a legszürkébb neorealista filmektől a legújítóbb hatvanas-hetvenes évekig, sőt a későbbi Bertolucci-filmekig erősen érezhető a romantika: hol sematikus, hol pezsdítő színeivel. 

Ismert irodalomtörténeti vélekedés, hogy Zola a maga korában naturalistának mondott művei elsősorban romantikusak. Az olasz film, melynek megújulása Verga és közvetve Zola példájával ihletődik, soha meg sem közelítette a Germinal erotikáját, ahol a bányaszerencsétlenség lidérces „képsorában” az elúszó, rohadó halott mellett a sötét bányában szeretkeznek a főhősök. Ilyen erőt Bertolucci előtt csak a Keserű rizs sugárzott hatvanöt éve.

A naturalista-romantikus stilizációval nem könnyű leszámolni. Erre kevés jelentékeny példa akad: az egyik feltétlenül az Éjszakai portás.  Kimódolt alaphelyzete, tételes „bizonyítási eljárása”, hamis bűnfilmmé torzulása miatt nem tartom jó filmnek, de szokatlanul hideg modora, ennek megfelelő színészvezetése, Charlotte Rampling és Trintignant kiváló játéka figyelemre méltó. Az erotika Bataille-i módon ágyazódik bele a hősök történelmi végzetébe, s ha a feleslegesen túlbonyolított történetről megfeledkezünk, ma is értéket fedezhetünk fel benne.

A romantikus erotikától egészen más módon próbál eltérni a nálunk oly ismeretlen Tinto Brass (Antonioni Éjszakájának haldokló íróját, Mastroianni barátját játszotta valaha.)

Tinto Brass

Az olasz film hagyományaitól nála gyökeresebben a vértenger- és vér-erotika rémfilmrendező Dario Argento sem rugaszkodik el, pedig utóbbi Stendhal szindrómája és többi horrorja nemcsak a fröcsögő gyilkost, hanem a gyilkosságok fröcsögő erotikáját akarja (gyakran sikerrel) ábrázolni.

Tinto Brass-nál az erotika gyilkosságok nélkül is nyers, riasztó, pőre – avagy feketén szőrös. Sikerületlen Snack Bar Budapest című filmjében egy klinikai hülyeségben és alkoholban ázó fiatal bűnözőcsapat a Tabu nevű moziban széthasogatja a vásznat, és kikergeti a nézőket, valamint megver két ijedt meleget, akik a WC-ben üzekednek. A mozivásznon épp Brass legjobb filmjének, A kulcsnak egy jelenete pereg. A Snack Bar Budapest egyik leggyengébb filmje, bár tanulságokkal teli. A nálunk ismeretlen jelentékeny római író Marco Lodoli első regényéből Brass azt vette észre és hámozta ki, ami nem is igazán jellemző az íróra. Ez egyáltalán nem baj, a film így is jellemző Brass-ra, bár legrosszabb vonásait sugározza, tehetségét alig.

Rossini Tolvaj szarka nyitányának friss dallamára pucér kurvák tucatja rohanja meg lövöldözve a tengerparti bárt. Westernfilmes megoldás (de akaratlanul komikus) ahogy csak lőnek, lőnek, meztelen seggük mögül lőnek, és nem töltenek. Brass a szex és halál bomló és feltáruló női húsát keveri-ömleszti-kavarja, stílusokat is: itt rosszul, sikertelenül. Minden premierje botrányt keltett még a nyolcvanas években is – ez önmagában is kicsit különös, a botrány nem adatik meg mindenkinek.

Brass filmjeinek, a rossz, gyenge műveknek is mindig van önálló képi világa. E világ meghökkentően stilizált, a rút stilizációja jellemzi. Sötét, kékes világítás, némi esztéticizmus lebeg a képeken, de ha így érezzük, még hökkentőbb a nagyközeliben láttatott női nemiszerv szőrrel, vagy anélkül, inkább szőrrel, lehetőleg a film első kockáin már, hogy megadja az alaphangot. 

Cirkuszi körtánc egy nagy mulatóban, már-már Fellinire asszociálnánk botor módon - ha nem volna olyan anti-fellinis minden: itt trágárul ordítoznak, itt mindent megmutatnak, s amit megmutatnak, az mindig rút és riasztó. A nők uralkodnak hitvány férfiak fölött, de nem a Nők városát látjuk, hanem mondjuk a „Vérpunák városát” – hogy a szándékos ízléstelenség bizarr hangulatát e fiktív címmel felidézzük. Igen, nagy seggek, és nagy szőrpunák: ha valaki ilyen látványra vágyik, keresse Brass filmjeit. (Önéletrajzi könyve idén jelenik /jelent meg Itáliában).

Brass hivalgón nem erotikus, hanem pornó-rendezőnek tartja magát. Ritka kísérlet a pornó nem kereskedelmi célú filmalkalmazása, bár kérdés, vajon A kulcs pornó-e, vajon a Miranda az-e? Nincs meg bennük Ferreri ironikus játékossága. Valahogy súlyos, döngő léptű minden filmje, melyekhez tenyeres-talpas, nyolcvan kilós bikavadító „szépségeket” talál: sajnos épp a Miranda főszereplője igen-igen mérsékelt képességű nagy hús. A cím a híres és játékosan szabadszájú Goldoni-darabra utal, de az író neve a főcímen sincs feltüntetve. Jogos elhallgatás: Brass nem játékosan szabadszájú, hanem mocskos-szavú, durvaságban fürdő tabutörő rendező. Semmi reneszánsz-hatás, vagy -hódolat: ő a szexuális durvaság nem fantáziátlan olasz mestere.

A Kulcs vitathatatlanul legjobb munkája, és nemcsak az ismét kiváló Stefania Sandrelli jelenléte (jelensége) miatt. Sandrelli az olasz film egyik legbecsültebb színésze. Több mint sztár, semmiképpen nem "celeb". Negyven éves elmúlt, és nemcsak a meztelenséget vállalta, hanem a nyílt színi szeretkezést is.  Brass durván, olykor pornófilmes módon „belevilágít” a kép közepébe. Mindez meghökkentő, de e filmjének értékes háttért teremtett. Egyrészt Velence másfajta stilizációt sugárzó helyszínét, másrészt a korét: 1940-ben, Olaszország hadba lépésének napjaiba helyezte a modern japán klasszikus, Tanizaki (magyarul is ismert) lélektani regényét. Össze tudja kapcsolni a szex és a halál testvér-ellentétét: nemcsak Tanazaki regénye, hanem Oshima Az érzékek birodalma is párhuzamként tolul elénk: „ölnek és ölelnek”.

Fejezzük be szelídebb képekkel. Annál is inkább, mert a kulturáltságával évtizedek óta becsülhető Ettore Scolát eddig meg sem említettük.

Vittorio Gassman egyik utolsó szerepében nála látható a Vacsora című filmben. Afféle szépen vénült rezonőrt játszik, ő kommentálja a végig egyetlen helyszínen játszódó történetet. Az erotikus zoknitartót azonban nem ő viseli, hanem egy filmbeli egyetemi tanár, filozófia professzor, akibe szép tanítványa fülig belezúgott. Annyira fülig, hogy Gassman baráti tekintetétől kísérve, az asztal alá bújva csókolgatja tanárának zoknitartóját. A férfi zoknitartó éttermi asztal alatti titkos csókolgatása sziporkázóan legjobb ebben a kulturált szövetű, szellemmel teli ironikus filmben, melyben ritkán látható összhangot teremtve jeleskednek jó francia és olasz színészek. Scola nem merészkedik buňueli, de még Ferrerinek való mélységekbe sem: ismeri tehetsége határait. Az erotikus zoknitartó mindenesetre örömteli újdonság. Erotikus újdonság az olasz filmben, talán el lehet rajta töprengeni, hogy miért.

(Az írás első változata a FIlmvilág 2005/9-es számában jelent meg).