Egyensúlyvesztés

Írta: Inkabringa

Ma van az Erőszakmentesség Világnapja. Nagyon szép idea, szó nélkül ne hagyjuk. Bár az is igaz, hogy a cinikus szarkazmus határára sodor, ha belegondolok, mit művelt egymással eddig az emberiség, mit művel most, és mi vár még rá…

Az erőszak egy kibillent állapot. Az erőszaktevő és áldozata is egyensúlyát veszti. Az egyik belemámorosodik agresszív hatalmába, a másik tehetetlen alávetettségébe. Egyensúly nélkül csak háborodott siserehad sokra hivatott populációnk.

A mai nap Gandhi születésnapja, aki az erőszakmentesség 20. századi apostola. Meggyilkolták. Egy hittársa oltotta ki az életét, egy másik hindu, aki fanatikusan szeretett és gyűlölt. Mintha nem is ugyanannak a vallásnak lettek volna hívei. Gandhi szép csendesen legyőzte a nagy brit impériumot, és megpróbálta Indiában helyreállítani az évszázadok óta elvesztett egykori sokszínű harmóniát. Talán sikerült volna neki. Megölte a fanatizmus.

India sok évezredes történelme a legjobb példája annak, hogy milyen jóvátehetetlen károkat okoz nemzedékek hosszú során át az egyensúlyvesztés.

I. e. 3. évezredig vezethető vissza az emberi kultúra Indiában. Nem is akármilyen kultúrák voltak ezek. Bármilyen siralmas képet is nyújt most ez a hatalmas félsziget, lebecsülni nem lehet. Több ezer év tudása van benne. Pillanatnyilag tűnhet úgy, hogy nyoma sem maradt, de ez nem porlad el. Csak az egyensúlyukat kell visszanyerniük.

Nap Templom, Konark, Orissa

Gandhi a határán volt az egyensúly visszaállításának. Karizma, józanság és megegyezésre való készség jellemezte. Már szinte sikerült Indiának. De a félsziget történelmétől elütő hisztéria, a kívülről beleplántált fanatizmus elvágta az útját. Maradt a billegő, tombolást katatóniával vegyítő reménytelen állapot.

A vallások kivétel nélkül jámborságra és egymás iránti szeretetre buzdítanak, és mégis mennyi embert öltek meg már vallási révületben. Nem a hittel és nem a vallásokkal van a baj, sokaknak jelentenek biztos kapaszkodót. A gond ott kezdődik, ha ez patologikussá fokozódik, kizárólagos imádattá, egyszóval fanatizmussá válik.

Indiát évezredekig ez tartotta egyensúlyban: a fanatizmus hiánya.

Az i. e. 3. évezredtől kezdve nagyjából az i. sz. 12. századig a brahman, hindu, buddhista vallás hívei jól megfértek egymás mellett. Sőt, a termékeny és gyümölcsöző egymásra hatásnak köszönhetően egy harmonikus és sokszínű kulturális gazdagság jött létre.

Harcok, csaták, vérontások voltak akkor is, de senkinek nem jutott eszébe a területi hódítás mellett kulturális-eszmei egyeduralmat kierőszakolni. Gondolkodni és hinni szabadon lehetett.

A 8. századtól kezdve egyre erősebb hullámokban a muzulmán hit is megjelent India földjén. Kezdetben viszonylag kiegyenlített volt ez a viszony, India a muzulmán hitet is békével befogadta.

Később azonban megjelentek az egyeduralomra törő iszlám hódítók. Számukra csak egy hit és egy kultúra létezett. A békés indiaiakat erőszak tiporta le.

Delhi muzulmán ura 1326-ban a Dekkhanban a semmiből új várost alapított. Delhi lakosságát több mint ezer kilométeren át hajszolta, hogy megtöltse népességgel új lakhelyét. Túlnyomó részük belehalt.

Az iszlám hódítás kétarcú volt. Egyrészt megjelentek az erőszakos és kegyetlen harcos alakulatok, akik mérhetetlen szenvedést okoztak India népének: gyilkoltak, sarcoltak, raboltak, fosztogattak.

Ugyanakkor a muzulmán értelmiség magas kultúrájú, értékekre érzékeny rétege is India földjére lépett.

Az arab kultúra több évezredes kiválóságát senkinek nem kell bizonygatni. A muzulmán értelmiség felfedezte és nagyra értékelte azt a művészi-tárgyi kultúrát, amit Indiában talált. A mesterségbeli eljárásokat kreatívan ötvözték saját nagy múltú tudásukkal.

Ennek a szellemi együttműködésnek csúcsa a 17. században épült Taj Mahal, amit máig az építészet csodájának tartanak.

Az erőszakos iszlám hódítás évszázadokra elvágta Indiát a világtól. Azt az Indiát, ami évezredekig sugárzó szellemi kapcsot jelentett a világ minden pontja felé.

Az iszlám adott is Indiának, de nagyon sokat el is vett tőle. Főként a békés, harmonikus méltóságát.

A nagymogulok uralmát végül az európai hajók törték meg. A Kelet-Indiai Társaság révén Anglia hamar kizárólagos hatalmat szerzett India felett.

Egy nagy elnyomótól megszabadították Indiát, majd a helyébe léptek.

A brit gyarmatosítók másként tekintettek India kincseire, mint iszlám hódító elődeik. Utilitarista szemlélettel India számukra csupán egy éléskamra volt, az ott élők pedig kiszolgáló személyzete a koronának.

Az Indiában megtermelt olcsó alapanyagot angliai textilgyárakba szállították, ezzel elfojtva a csodálatra méltó évezredes indiai textilművészetet. Sőt, egy főkormányzó addig ment az élelmességben, hogy el akarta árvereztetni a Taj Mahalt értékes márvány alapanyaga miatt. Végül meghiúsult a terve, pedig micsoda profitot hozott volna.

Az angolok legnagyobb vétke az volt, hogy tényleg és igazán lenézően semmibe vették az Indiában talált kultúrát. Kivételek persze voltak, de később és kevesen. A gyarmatosítók számára csak a saját fehér európai kultúrájuk volt érték. Úgy éltek, úgy építkeztek, mintha csak otthon lennének. Nem győzték szeparálni magukat az indiai hatásoktól.

Az indiai építő- és faragómestereket, akik nem ismerték az európai építkezési eljárásokat, fensőbbséges gőggel hazazavarták, kétezer év művészi szintű kőfaragótudását alázva meg. Szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára, de az emberi hülyeség talán még őt is túléli.

A briteket dicséri, hogy példaszerűen és sajnos ritkaságszámba menően, belátták és beismerték gőgös ostobaságukat. Ebben a gesztusban ott van az európai kultúra nemes vonása, mert van neki olyan bőven.

Ami most történik Indiában, a nyomor, az erőszak, a hisztéria és brutalitás nem az indiai kultúra sajátosságai miatt van. Annak ellenére.

Elég csak megnézni a több évezredes művészetüket, hallgatni a méltóságteljes, de izzó szenvedélyű zenéjüket. Ez a harmóniára és kiegyenlítésre törekvő félsziget a durva alázások, fanatikus őrjöngések hatására kifordult önmagából.

Keresi az egyensúlyát.

Az erőszak teljes kiiktatása az emberi életből buta ábránd. Ám India történelme is bizonyítja, hogy kordában lehet tartani. Mondjuk úgy, hogy mindenki visszafogja a fanatizmusra, hatalmaskodásra és pökhendiségre csábító késztetéseit.

Csak az egyensúly kedvéért.

A sátorverő – Bronislaw Malinowski

Írta: Inkabringa

A 20. század első felében a lengyel nemesi származású Bronislaw Malinowski az emberi kultúrák vizsgálatában máig példaadó módszertant dolgozott ki.

Malinowski arisztokrata ősökkel és a legmagasabb intellektuel gyökerekkel indult. Apja neves filológus professzor volt, kérdés sem lehetett, hogy fia is tudósi pályára lép.

Bronislaw Malinowski (1884-1942)

Krakkóban matematikát, fizikát és filozófiát tanult. Tanulmányait 1908-ban fejezte be. Lipcsében ismerkedett meg Wilhelm Wundt pszichológiai elméletével.

A másik erős hatás James Frazer Az aranyág című könyve volt, amit ma már nem annyira tudományos megalapozottsága, hanem kultúrtörténeti fontossága miatt tisztelünk. Olvasása ma is élményt jelent.

Malinowski érdeklődése az egyén kultúrában és társadalomban való létezése felé irányult. Tanulmányait Londonban folytatta, Európa akkori szociológiai és antropológiai központjában.

Malinowski a brit szociálantropológia megalapozója, aki funkcionalista elméletében a biológiai és pszichológiai ismereteket is felhasználta. Elméletének lényege, hogy az emberi kultúra az alapvető emberi szükségletek kielégítésére létrejött másodlagos eszköz. A táplálkozás, biztonság, reprodukció, komfortérzet stb. univerzális emberi szükséglet. A társadalmak közötti eltérést az adott földrajzi-éghajlati adaptáció befolyásolja.

Malinowskit azonban nem teóriája, hanem metodikája tette a kultúrakutatás mesterévé. Ennek lényege az a mondata, hogy „a törzsfőnök mellé kell állítanom a sátramat”. Túllépett a Franz Boas által indított terepmunka felfogáson is. A résztvevő megfigyelést teljes mértékben a vizsgált közösség tagjává válva gondolta el.

A kultúra komplexitásának vizsgálatát nélkülözhetetlennek tartotta ő is, a gazdaságtant éppúgy tanulmányoznia kell a kutatónak, mint a hiedelmeket vagy az élelem feldolgozásának módszereit.

Egy sajátjától eltérő kultúra megismerésének egyik legfontosabb eszközének a nyelvet tartotta. Az adott nyelv stilisztikai és lingvisztikai vizsgálatával a kultúra számos titka feltárul. Malinowski Új-Guinea szigetvilágának több nyelvét kifogástalanul elsajátította, amellett, hogy lengyel anyanyelvén kívül számos európai nyelven beszélt valamint a latinban és ógörögben is járatos volt. 

Első terepmunkája 1914-ben Új-Guinea partjaihoz vezette, Mailu szigetére. Későbbi teóriájának és módszertanának ez adta az alapkövét. Egy év után anyagi nehézségek miatt (ez azóta is kísértő átka az antropológusoknak) fel kellett adnia terepmunkáját.

Hamarosan azonban újból lehetősége nyílt Új-Guinea partjaira jutni és kutatásait folytatni. 1915-ben lépett Trobriand szigetére, amelyre azóta az antropológia „mitikus helyeként” tekintenek.

Az 1918-ig tartó terepmunka tapasztalataiból született könyvek máig példaértékű és nehezen meghaladható kutatói eredmények.

A Nyugati Pacifikum argonautái című könyve 1922-ben jelent meg. Bevezetőjében részletesen tárgyalja terepmunkájának módszertanát, amely bibliája és útvezetője a 21. századi antropológus nemzedéknek is.

A kagylókból készített ékszerek (kula) a szigetvilágban körbejártak és Malinowski megfigyelése szerint mindig figyeltek ezek egyenlő mértékű eloszlására. Ez nem a kereskedelmi forgalmat, hanem a szigetek közötti folyamatos kapcsolattartást szimbolizálta.

Malinowski az európai fehér ember viktoriánus szemléletű magas társadalmi köreiből indult és nagy utat tett meg ahhoz, hogy az emberi kultúrákról való gondolkodás iránya megváltozzon. Ehhez tabukat kellett ledönteni és az mindig botránnyal jár.

Az 1929-ben megjelent A vademberek nemi élete című könyve cenzúra alá került. Pornográfnak, felháborítóan pőrének nyilváníttatott. Celofánba csomagolva jelenhetett meg, a prüdéria útját állta az emberi szexualitással való szembenézésnek.  

A mai kultúrakutatók szerint a dézsából öntött és kirakatba tett hétköznapi pornográfiának ugyanez a prüdéria az alapja. A szexualitás és az erotika mélységeivel való szembenézésre és annak megélésére való teljes képtelenség. Csak ez most nem az elfojtó szigorban, hanem a felszínes idétlenkedésben, tömegcikké válásban nyilvánul meg.

Malinowski új-guineai terepmunkája ideje alatt tört ki az I. világháború. Az angol fennhatóság alatt álló Guineában az osztrák-magyar állampolgárságú Malinowski ellenséggé vált. Az ott élő angol adminisztrációt dicséri, hogy túlléptek a szűk látókörű szabálykövetésen és ahelyett, hogy gyűjtőtáborba zárták volna, engedélyezték, hogy tovább folytassa kutatásait.

Milyen sok összetevője is van annak, hogy egy korszakalkotó gondolat megszülessen.

Malinowski az 1930-as évektől amerikai egyetemeken tanított, a pueblo és zapoték indiánok között is kutatott. Erős, hatásos tanár volt, előadásaira zsúfolásig megteltek az előadótermek. Evans-Pritchard, Raymond Firth és mások, a későbbi antropológiai gondolkodás meghatározói voltak tanítványai.

A halál is a katedrán érte, 1942-ben, a Yale Egyetemen.

Malinowski szellemi-emberi örökségének igazi mélységét és gazdagságát nagy vihart keltett naplójának 1968-as megjelenése adta meg. A naplót nagyrészt a Trobriand szigetén töltött terepmunkája idején írta, és halála után negyedszázaddal, a Nyugati Pacifikum argonautái példaképként rajongott írójának személyes feljegyzései teljes megdöbbenést váltottak ki az antropológusok körében. 

Magyarul máig nem jelent meg. Ismerve az antropológiai szemléletmód hazai lehetőségeit, egyelőre nincs is sok esély rá. 

Malinowski addig valamiféle igazság és tisztesség, erkölcsi magaslat és feddhetetlen elfogulatlanság prófétájaként élt a köztudatban. A naplójából azonban egy hiú, önbizalom hiányos, frusztrált, hipochonder ember vívódását olvashatták ki. A naplót nem publikálásra szánta, nem a közönségnek való mórikálás vezette a tollát. Saját lelkének démonjaival szembesült a terepmunka magányában.

Leplezetlenül őszinte, öngyötrő, feltárulkozó írás.

Legnagyobb vihart a bennszülöttekről írt mondatai keltették. Az időnként kitörő rasszista kiszólásai, a számára idegesítő szokásaik olykor indulatos taglalása. Megütközést keltett a ’néger’ szó használata is. Később belátták, e szó használata egészen mást jelentett 1918-ban, mint az 1970-es években.

Malinowski naplója az antropológusokból megdöbbenést, kiábrándultságot váltott ki. Volt, aki azt mondta, hiba volt nyilvánosságra hozni. Mások trónfosztást emlegettek. A széles körű eszmecsere csak a nyolcvanas évekre csitult el.

A vita, a szemléletmódok ütköztetése – mint mindig, ha jól csinálják – végül meghozta a megtisztító belátáson alapuló megismerést.

Ahogy Raymond Firth, egyik tanítványa írta, mindenki nézzen a saját lelkébe mélyen, és csak utána ítélkezzen. Kevesen mernek ilyen nyíltan saját maguk tükre elé állni.

Mások szerint ez a napló egy biztonsági szelep volt, ami segítette saját kultúrájának és korának, egyéni esendőségének csapdáit felismerni és intellektusával mindezen felülemelkedni.

Malinowski módszerének lényege, hogy egy sajátunktól eltérő kultúrát a bennszülöttek nézőpontjából kell megvilágítani, nem hozzánk képest. A naplója azonban őszinte nyíltsággal beszél arról, hogy mennyire nehéz ez időnként.

Különösen nehéz volt a 20. század elején, amikor ez a megközelítés nemhogy elvárás lett volna, de még nem is létezett. A fehér európai kultúrához képest minden csak lenézett vadság volt. Ahhoz, hogy a tolerancia, az empátia és nagylelkűség alapja a másik nézőpontjának megismerése legyen, Malinowski lelki pokoljárása kellett.

Hiszen még manapság is tapasztalhatjuk, hogy egy adott kultúrához tartozó akkor fogad el valakit, aki másféle, ha az hajlandó olyanná válni, amilyen ő. Olyan lesz a hite, a meggyőződése, az ízlése, a viselkedése, irányultsága, ami számára otthonos. Magához faragja, gondolván, így segít neki. Malinowskinak is köszönhetően az antropológiai szemléletmód túllépett ezen.

Mára nyugvópontra került ez a vita. A Nyugati Pacifikum argonautái és Malinowski személyes naplója egymás kiegészítői. Együtt adják meg egy kivételes emberi lélekküzdelem és a saját korán átlépő intellektuális felülemelkedés történetét.

Malinowski trónja emberi esendőségeivel együtt biztosan áll. Bizonyította, hogy a tolerancia, az empátia, a másik nézőpontjának megismerése és elismerése nem velünk született tulajdonság, ami egyesekben megvan, másokból hiányzik. Tudatos folyamat, intellektuális kihívás, tanulható és mindenki számára elérhető.

Nem az a szégyen, ha valakiről kiderül, hogy hibázó, törékeny ember. Mindenki az. Aki hajlandó saját lelkébe őszintén belenézni, mérlegre tenni a benne élő jót és rosszat, képessé válik mások megértésére is.

Ahogy Malinowski írta naplójában: „Végül is én is csak egy ember vagyok.”

Dobozolás

Írta: Inkabringa

Ismertem egy történészt, egyetemi tanárt, akinél a vizsgára belépő egy középkori latin szövegrészlet fordítása volt. Aki nem tudta még csak nagyjából sem vázolni a szöveg tartalmát, ha fújta az összes tételt, a tanár akkor is udvariasan kikísérte és gyengéd szavakkal utóvizsga időpont keresésére biztatta.

Van ugyanis mindig egy minimum szint, ami alá magát és a másikat valamire tartó ember már nem akar süllyedni.

Ez a társadalom egészére is érvényes.

Van egy szint, aminek még a közelébe sem akarunk jutni, és ha megérezzük a közelségét, heveny tiltakozást vált ki belőlünk. Sajnos az is előfordul, hogy megszokottá válik ez a szint és már fel sem vesszük, ha olykor-olykor még alája is süllyedünk.

A másik ember iránti tisztelet. Ez is egy szint. Ezt kimondani, leírni felesleges szócséplés. Tisztelete csak a rangnak, tulajdonnak, pozíciónak van. Az embernek (úgy natúr, társadalmi sallang nélkül), nem jár se tisztelet, se figyelem, se érdeklődés, se megbecsülés.

Ennek folyományaként az egyes társadalmi csoportok az összes többit, aki nem olyan, mint ők, negligáló címkékkel ellátott dobozokba rendezik.

Így a fiatal felesleges koloncnak tartja az időset, az idős reménytelen véglénynek a fiatalt, a gazdag selejtes gyengének a szegényt, a szegény vastag bőrű, gerinctelen törtetőnek a gazdagot.

Az értelmiségi elit lenézi a köznépet, mert befolyásolható és nem látja át a makro- és metaviszonyokat, a köznép tehetetlen nyafkáknak tartja az értelmiséget, aki csak magát billegeti a tükör előtt. A politikai elit szigorú vagy gügyögő gyámkodásra szoruló terelhető nyájként tekint a választókra. A választók szerint viszont a politikai elitre az üres padláskulcsot sem lehet rábízni.

Az ilyen szint alatti dobozolós társadalmi játékban mindenki kedvére megvetésben részesítheti mindazokat, akik őt megvetik.

Mindig van azonban egy csoport, egy közös halmaz, akit valamennyi dobozban közös ellenségnek, megvetés tárgyának tarthatnak.

A mi dobozolós társadalmunkban ez a csoport a cigányság. Szabad prédák. Lehet őket gyalázni, megmentésükre hivatkozva kizsigerelni, büntetlenül alávetettként kezelni, semmirekellő bitangként rájuk tekinteni.

Csak egyenrangúként nem lehet őket kezelni. Stigma nélkül.

Ez már minden szint alatt van.

Kiváló eszköz a társadalom hangolására egyes csoportokat bűnözőként bemutatni. Nálunk is több évtizedes (évszázados) története van a cigányok kirekesztésének és kriminalizálásának.

A fekete, az indián, az új-zélandi maori, az ausztrál aboroginal ugyanezen törvényesített törvényen kívül helyezéssel szembesült. Ha akarta, ha nem, bűnözővé vált. A legkisebb vétkek miatt is megalázó tortúrának vetették alá és egyre mélyebbre süllyedt. A mindenkori hatalom pedig széttárt karokkal bizonygatta, hogy ő mindent megtesz értük, és véletlenül sem szeretne általánosítani.

A statisztika így szépen és tempósan növekedett, a társadalom dobozlakói pedig felhördültek ennyi becstelenség láttán.

Talán a társadalmat is elegánsan az ajtóhoz kellene kísérni időnként, hogy a következő vizsgára gondolja át a fejében dédelgetett zavaros képzelmeket.

Ha egy etnikai csoportot tendenciózusan megbélyegeznek és megvetnek, az példává, viselkedési sablonná, hovatovább elvárássá válik.

A bűnözésre, vagy a tisztességre, a jóra vagy a rosszra hajlást soha sem szabad etnikai alapon meghatározni. Józan és nem rosszindulattal átitatott ésszel beláthatjuk, hogy nem is lehet.
(Korábban írtunk már erről.)

Elsőként azért, mert ez ostobaság.

Másrészt azért, mert veszélyes. Eltartott kisujjal, finomkodva is lehet brutálisan kegyetlenné válni.

Ez az a mélyen szint alattiság, amit története során az emberiség már érintett néhányszor. Megmerült benne, mint varacskos disznó a dagonyában, aztán magától elborzadva kihátrált.

Ahhoz, hogy ez ne legyen, csak a szintet nem szabad elveszíteni. Azt az egyetlen mondatocskát kell ismételgetnünk: hogy jövök én ahhoz?

A másik felé nyitottság, az értelmezés képessége, a kíváncsiság – az már egy magasabb szint lesz a következő nemzedékeknek.

Csak ez sokkal nehezebb, göcsörtösebb, tanulósabb, küzdelmesebb út. Helyet adni a másiknak mindig nagyobb odafigyelést igényel, mint félrerúgni az útból.

Ha nincs kedv és elszánás hozzá, akkor dobozolunk tovább.

Inkább a kemari

Írta: Inkabringa

A lakásvásárlás az a műfaj Budapesten, amibe lelkesedve belerontunk, mint gyerek a tengerbe, aztán zsibbadtan valahogy partra vetődünk, ha végre megtaláltuk. Némiképp beszűkül a tudatunk ilyenkor, állandóan fűtésrendszerek és közös képviselők felé kalandoznak a gondolataink. Járunk lakásról lakásra, vadidegen emberektől kérdezünk olyasmit, amit magunk sem értünk, csak hozzáértők mondták, hogy azt feltétlenül kérdezzük meg.

De most nem is ez a lényeg.

Felfigyeltem arra, és sajnos általános jelenségnek minősíthetem, hogy ingatlanirodák és eladók egyaránt kedvvel emlegetik a lakás becsét fitogtatva, hogy a házban, utcában, és még a környéken sem laknak cigányok. Ezt persze véletlenül sem mondják ki ilyen egyértelműen. Körülírás, utalószavak, összekacsintó „tudja, miről beszélek” pillantások teszik nyilvánvalóvá a helyzetet.

Minél több lakást néztem meg, annál egyértelműbbé vált, hogy ez egy nagy társadalmi társasjáték, amiben mindenki tudja a játékszabályokat és a szakkifejezéseket. Az ingatlanügynök már a lépcsőházban elhadarja, hogy „kisebbség” nem lakik a házban. Gondolván, hogy ettől szívdobogva lelkesebbek leszünk.

„Kisebbség”. Ez tehát a nagy fedőszó, amit mindenki ismer, és biztos tudással használ, aki a nagy társadalmi társasjátékban részt vesz.

Mivel én ebben egyáltalán nem óhajtok részt venni, ezt mindig jeleztem is az ilyesmivel érvelők számára. A legjobban úgy lehet ezt, ha megkerülhetetlenné teszem, hogy kimondják, mire is gondolnak valójában.  Ha már, akkor nyíltan is vállalják, ne csak bokor mögül suttogva. Bár tudom, hogy ez a nyíltság ellenkezik a játékszabályokkal, mert azt is mindig hallom, "nekem semmi bajom a cigányokkal, de...". 

Általában bamba hülye álmélkodással rákérdeztem: „Milyen kisebbség?” Ilyenkor leereszkedően (ó, csak egy gyönge nő) hozzátesznek egy magyarázószót, mely még mindig az összekacsintós társadalmi társasjáték szókészletének része. „Hát nemzetiség, tudja?” Csak hogy értsem már végre, miről van szó. Hogy végképp megháborítsam őket, töretlen naivitással megkérdeztem: „Melyik nemzetiségre gondol? Mert tizenhárom van Magyarországon.”

Itt jönnek rá, hogy én megszegem a játékszabályokat, hiszen valamirevaló rendes ember ebből már érteni szokott.

A játék lényege ugyanis a sunnyogó, kifundált utalószavakkal telezsúfolt álságos és alamuszi, előítéletes közbeszéd. Aki a játékban részt vesz, az szereti ezt a bensőséges szókincset használni és ezzel a finom eufemizmussal emberek egy csoportját megvetni.

Nyilván e megvetés által önmagát feljebb értékeli. Mert ő nem olyan, mint „azok”. A mindenkori „azok”-nak pedig, tudjuk, az a legfőbb szerepe, hogy saját frusztráltságunkra gyógyírt adjanak, és magunkat magasabb polcra sorolhassuk.

Így aztán megütközést váltott ki, ha értetlenségemből tapodtat sem engedve, rákényszerültek kimondani, hogy a cigányokra céloztak.  Ezt már csak egy finom félmondattal intéztem el: „Ja, az engem nem zavar. De mi az a repedés a falon?”

Laktam már a főváros legúribb negyedében is, és egy idős dáma rendszeresen olyan őrjöngő tombolást vitt végbe a lépcsőházban, hogy minimálisan is rémisztő volt. Ugyanígy dúsgazdag apuka háttérrel rendelkező huszonévesek rendőrségig jutó napi tivornyáit, és a szomszédjukban lakó idős házaspárt a legalpáribb hangnemben alázó tobzódását is megtapasztaltam. Életem legjobb bringáját jól öltözött "fehérek" lopták el, szemtanúk látták, ahogy viszik, és bár volt valami különös bennük, mégsem gyanakodtak, mert olyan megnyerő kinézetűek voltak, rendes embereknek tűntek. Egyikük sem volt cigány.
Nincs kétségem, hogy ugyanezen viselkedést egy cigánynak nem bocsátják meg a nagy társadalmi társasjáték résztvevői. Ha ugyanezt, vagy ennek csak tizedét produkálja egy cigány, azt hetedíziglen, származását a gyalázatba tolva ítélik el.

Az ő esetükben miért általánosítanak azonnal? Mondván, „ez mind ilyen”.

A válasz a nagy társadalmi társasjáték szabályai szerint egyszerű: azért, mert cigány. A cigányt lehet megvetni, lenézni. Oda van dobva prédának a nagy társadalmi kivagyiskodó szerencsétlenkedésbe.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy akik előítéletesen gondolkodnak, elsöprő többségben nem féktelen gonoszságú, rosszindulattól átitatott emberek. Egyáltalán nem.

De ez a szilánk ott forog a gondolkodásuk fogaskerekei között, és állandóan megcsikordul a készen kapott negatív sztereotípia bennük. Megszokott rutinná vált, identitásképző meggyőződéssé. Talán, mert ez már annyira rögzült és elfogadott, hogy kényelmetlenebb lenne felülbírálni, mint belesimulva a közhangulatba késztermékként elfogadni.

Az emberek nagy része nem gyűlölködő, de összességében mégis ez a társadalmi attitűd nyilvánul meg. Mi ez? Nyájszellem? Befolyásolhatóság? Tájékozatlanság? Gyávaság? Érdektelenség??? Mindenképp ijesztő.

Az igazi döbbenet az volt, amikor egy olyan lakást néztem meg, amelyiknek az eladói voltak cigányok. A főváros frekventált részén élő jómódú cigány család. A ház és a lakás rendben volt, a családanya, egy talpraesett asszony mutatta meg. Rögtön az elején szemembe nézve azt mondta, mindenek előtt tisztázzuk, hogy ők cigányok, de attól még rendes emberek.

Mintha szíven rúgtak volna. Önkéntelenül is szégyellni kezdtem magam. De hát én nem ilyen vagyok, én nem így gondolkodom. Épp ellenkezőleg. Persze ő ezt honnan tudhatta volna? Ilyesmivel ritkán találkozhat.

Kölcsönösen végtelen zavarba jöttünk. Én szégyelltem magam azok helyett is, akik belekényszerítették, hogy szabadkozzon a származása miatt. A cigány asszony pedig meglepődött azon, hogy nekem nincsenek ellenérzéseim velük kapcsolatban. Vagyis olybá tűnt a mondata, mintha számára is megszokott és elfogadott lenne, hogy aki nem-cigány, az undorodik a cigánytól.

Nem mondhatok mást, ez rettenetes és szégyenteljes.

Ezért most szőnyeg szélén állva, de a tiszteletteljes alázatot még csak nem is mímelve, megkérdezem ettől az égbe fúrt orrú társadalomtól, mégis hogy képzeli, hogy ilyen helyzetbe hoz engem?

Kértem én, hogy bevegyenek ebbe a nagy összekacsintós-fölényeskedő rasszista társadalmi társasjátékba? Nem, köszönjük, ebből nem kérünk. Nem a származás a döntő érv egy másik ember megítélésében. Majd én eldöntöm, közízléstelen terelgetés nélkül is, hogy kiben bízom meg. A mérleg nyelve mindig egyénfüggő.

A cigányság helyzetének javításáért nemcsak a nyomortelepeken kell tenni, hanem a nem-cigány környezetben is. Nem vagdalkozva, nem harcba indulva, szó sem lehet ilyesmiről. Dühödt érvelésre csak dühödt reakció következhet. Csak vállalni kell, egy finom félmondattal legalább, minden helyzetben a véleményünket. Persze ezért is kaphatunk kemény szankciókat. Hajaj, de még hogy. 

Ám ismét megerősítem, akik előítéleteket táplálnak a cigányokkal szemben, túlnyomó többségben nem gyűlölködő emberek. Csak sosem hallják az ellenkező véleményt, a másféle nézőpontot. Mindenhonnan csak előítéletes félelmeik manipulatív megerősítését hallják a hétköznapokban: "Látjátok, megvan a problémák oka, másban nem kell keresni. Ők tehetnek mindenről."

Ha az árnyalt, megértésre irányuló vélemények csak egy zárt értelmiségi-tudományos réteg körein belül maradnak, akkor az nem jelent többet, mint egy szűk elit egymás lelkének babrálását. A cigányság társadalmi megítélésének javításáért legalább akkora szükség van a nem-cigány környezetben való munkára. A befogadó környezet meggyőzése és nyitottá tétele nélkül semmilyen pozitív hatása nem lesz a cigányság sorsának jobbra fordulásáért folytatott mégoly hősies küzdelemnek sem.

Eszembe jut Vajda Mihály filozófus egyik írása, valamikor nyáron olvastam egy hetilapban. Elmesélte, hogy hosszas keresgélés után végül vettek egy lakást a lányának – cigányoktól. Egyszerűen azért, mert az a lakás tetszett meg nekik. Egy egészséges társadalomban ez természetes lenne, nem írt volna róla cikket. Az írás végén megemlíti, hogy a buszon egy hatalmas termetű cigány lány telepedett mellé. Mikor leült, mosolyogva megkérdezte tőle: „Elfér, kedves?”

Elférünk egymástól? Hajlandóak vagyunk az állandó értelmezésre és mérlegelésre? Képesek vagyunk túllépni az előítéleteken? Ha már oly igen nagyra tartjuk civilizáltságunkat, nem árt tudni, annak ez is része.

Van egy ősi japán játék, a kemari. Bizonyos szakralitás és szimbolikus mélység van benne. Ez a csoportos labdajáték ugyanis hangsúlyosan nem a versenyről, a harcról, a küzdelemről szól. Nincsenek csapatok, nincs ellenfél, nincs győztes és vesztes. A játékban résztvevőknek ugyanaz a célja: a labda a levegőben maradjon. A közös cél miatt nem gátolják, hanem segítik egymást.

Az, hogy Magyarországon mikor jön divatba a kemari típusú játék, még csak elképzelni sem tudom. Addig sajnos marad ez a kirekesztős-összekacsintós társadalmi társasjáték.

Hogy egyik dédanyám mondását idézzem: „Ilyen helyre ilyen kell, különb helyre különb kell.”

Legyen bennünk annyi igényesség, hogy különb hellyé váljunk.

Uszí-tani

Írta: Inkabringa

Nehezen megy ebben az országban a kereteken való átnézés.

A különbözőség elfogadása megoldhatatlan feladat.

Néha olybá tűnik, hogy az elfogadás nagyobb szégyen, mint a nyílt kirekesztés. Ha valaki valahova tartozónak gondolja magát, akkor kötelességének érzi az oda nem tartozóknak gondoltakat megvetésben és lenézésben részesíteni, és természetesen más csoportok irányában semmiféle nyitottságot nem mutatni.

Ki meri itt kockáztatni a nehéz szolgaisággal megszerzett identitását?

Dilinkó Gábor képe

Valahogy a természetesség hiányzik ebből a társadalomból. A magától értetődőségek elfogadása (az egymástól különbözőség márpedig az).

Hovatovább a nagyvonalúság.

Görcsös megfelelni akarások vannak, és ez óhatatlanul vezet hisztérikus kirobbanásokhoz. Sőt, ezeknek kifejezett táptalaja.

Ha örökkön másoknak akarunk megfelelni (a jól-rosszul értelmezett társadalmi elvárásoknak), akkor lassacskán leszokunk a saját véleményformálásról.

Ahhoz, hogy általunk választott identitásunknak megfelelő véleményt mondjunk valamiről, elég fellapozni az identitásunkra szabott médiafelületeket, meghallgatni az általunk preferált véleményvezéreket,  és máris tudjuk, hogyan kell vélekedni a dolgokról.

A gondolkodás, a kétkedés, az agyunk tekergetésének terhe így lekerül a vállunkról. Nem kerülhetünk abba a kínos helyzetbe, hogy a saját (társadalmi, munkahelyi stb.) csoportunkban más véleményt hangoztatunk.

Roppant kínos lenne. Inkább a nyílt színi hasra esés, mint a saját, vállaltan elütő vélemény.

Így aztán nem meglepő, hogy kialakulnak olyan szélsőséges indulatokra építő csoportok, akik már szinte hangadóivá, de legalábbis állandó szereplőivé válnak a társadalmi diskurzusnak.

Miközben egy természetes reakciókra épülő társadalomban az ilyen mindenkit utáló hisztériázókat egyszerűen leintenék és elszeparáltan fortyognák tovább világmegvetésüket.

Ha a természetesség, a nyitottság kihal a társadalomból, akkor minden újabb üvöltve tudtunkra adott hisztérikus megnyilvánulás megrettent minket. Most akkor neki van igaza? Neki kell igazat adni?

Sőt: Jobban járok, ha neki adok igazat?

Ilyenkor jön az, hogy – bár túlzásnak és kifejezetten veszélyesnek tartjuk e hőzöngő csoport raplizását – tehetetlenül megbotránkoz(gat)unk és a fotőjben hátradőlve a törvényektől várjuk, hogy intézze el helyettünk ezt a túlzásba menő acsargást.

A legfőbb példa manapság a cigányok elleni uszítás és annak törvény általi szankcionálása.

A bírók egyszer így értelmezik a törvény szavát, egyszer meg úgy. A bíró is ember. Ez persze önmagában még nem mentség.

Be kell látnunk, hogy igazán ezek a törvények akkor lesznek jól megfogalmazva és következetesen betartva, ha nem csak valami kötelezően letudott „píszínek” akarnak megfelelni, hanem a társadalom igénye határozottan erre ösztönzi.

Jelenleg ez az igény nem olyan követelő. Néha úgy tűnik, hogy ebben a tekintetben kifejezetten igénytelen a társadalom.

Nem akar a cigányozással foglalkozni, mert van neki így is elég baja. A cigányok kirekesztett helyzete meg aztán végképp nem az ő dolga.

„Miért nem tesznek valamit magukért, én is megküzdöttem a magamét?” 

Ez a leggyakoribb érv és mentség.

Rossz érv, nem mentség.

Kirekesztett csoport tagjaként, sok-sok nemzedéken át hátrányos megkülönböztetések sorozatát megtapasztalva belenőni a világba olyan hendikep, amit egy személy önmagában nem tud legyűrni.

Kínlódik a már születésekor neki kijelölt mókuskerékben.

Ezt a hátrányt a társadalom egészének kell annyira helytelenítenie, hogy a megszüntetéséért lépéseket tegyen.

Ha uszító beszédektől hangos az ország, ha a cigányság fizikai létét megkérdőjelező dühödt szónoklatok hangzanak el lépten-nyomon, akkor sokan meghőkölnek.

No-no, ezt azért mégsem kéne…

Ez a finnyás elzárkózás a szélsőségektől nem elég.

A mindennapokban, amikor valaki becsmérlően, megvetően, kirekesztően beszél emberek egy csoportjáról (cigányok, hajléktalanok, zsidók, menekültek stb.), akkor, ott és azonnal kell szót emelnünk ez ellen.

Ehhez nem kell üvöltve fasisztázni, nem kell verekedni, asztalt csapkodni, gyűlöletre heves viszont-gyűlölettel reagálni. Még csak bátor kiállásnak sem mondanám.

Csupán egyértelművé kell tenni, hogy én erről nem így gondolkodom. Ezzel azt is egyértelművé teszem, hogy az általa gondoltakról lehet másként is gondolkodni. 

Engem ezért még soha senki nem ütött agyon. 

Senki ne mondja, hogy ő nem találkozik ilyen kirekesztő nézeteket valló emberekkel, mert ahhoz nem kell szélsőséges uszítónak lenni, hogy ilyesmi mondatok elhagyják emberek száját.

Egyszer egy kerekasztal-beszélgetésen hangzott el, hogy a diplomások körében jóval kisebb a kirekesztő nézetek aránya.

Egészen elképedtem. Én úgy tapasztalom, hogy a kirekesztő nézetek a diplomások körében is meglehetősen magas arányúak. Ezek a nézetek a társadalom minden rétegében jelen vannak iskolázottságtól, anyagi helyzettől függetlenül.

Az, hogy a különféle kérdőívekre adott válaszokban ez nem nyilvánul meg, legfőbb oka lehet, hogy a diplomások ismerik leginkább azt az etalont, ami a modern világban a kultúrember meghatározásába belefér.

Akár szakbarbárrá smirglizte az agyát, akár végigbulizta az egyetemi éveit, ezt az etalont minden diplomás megismeri, még ha élből elutasítja is.

Vagyis tudja, mit kell válaszolni. Egy kérdőíven meggyőződéssel karikázza be, hogy nincsenek fenntartásai ezzel vagy azzal a csoporttal szemben, sőt, helyzetük jobbra fordulását kívánja.

Én már szép számú diplomástól is hallottam ezt az átokverte panelmondatot: „Nekem aztán igazán nincs velük semmi bajom (megfelelő csoport behelyettesíthető), de azért…”

Ez a „de azért…” adja a melegágyát az acsargó, magából kifordult uszításnak.

Mintha a jó modor része volna, hogy az embereknek fenntartásai vannak például a cigányokkal szemben. Máskülönben nem is érezhetik a rendes emberek táborában magukat.

Én a porba hulló életemben mindig az ellenkezőjét fogom állítani. Szép szelíden, de makacsul.

A jó törvények úgy születnek, ha a társadalmi nyitottság és akarat megvan erre. Annak pedig egyetlen útja, hogy ha valaki megvetéssel nyilatkozik emberek egy csoportjáról, akkor én, a magam nevében, a másik ember felé fordulva, azt mondjam, hogy ezt másként gondolom.

Ha kukán, ijedten, megalkuvón hallgatunk, akkor igazodunk önkéntelenül is a nagy hangon uszítók elvárásaihoz.

Írni, szónokolni, saját akolban okoskodni mindenfélét lehet. Szemtől szemben állva egy másik emberrel vállalni a saját véleményünket, ez az igazán célravezető.

Most mindenki sziszeg valamit, a közvélemény meg hallgatja az egyik meg a másik véglet dobhártya repesztő hisztériáit.

A cigányságot okolni minden társadalmi bajunkért undorító és felháborító nézet.

A probléma ott van, hogy erre nem a higgadt ellenérvek jönnek, amivel romba dőlhet az uszítás.

Ehelyett a túlzásba vitt formalista korrektség zászlója alatt az ártatlan cigánypecsenyét érzik a faji kirekesztés legfőbb példájának.

Ez nem társadalmi diskurzus, hanem hisztérikus őrjöngés. A társadalom sajnos jelenleg egyáltalán nem hajlandó egymással – így végső soron önmagával – szóba állni.

Akik ilyen-olyan előítéleteket táplálnak másokkal szemben, elsöprő többségben nem szélsőségesen uszító emberek. Félnek a mástól, az idegentől, vagy egyszerűen nemzedékről nemzedékre öröklik az ilyen-olyan csoportokkal szembeni fenntartásokat.

Kész tényként veszik tudomásul, mint azt, hogy „balra a Nap nyugszik, jobbra pedig kél.”

Beakadt náluk egy fogaskerék, és nem engedi, hogy szabadon kattogjon az agyuk.

Az emberek meggyőzhetőek, csak nem szabad alamuszinak lenni. Ha a mindennapokban, a szemtől szembeni kapcsolatokban vállalják a véleményüket azok, akik szerint zsákutca a kirekesztés, akkor egyre kisebb zöld fű jut azoknak, akik épp a társadalmi csoportok egymásra uszításával akarnak a reflektorfénybe kerülni és előnyökhöz jutni.

Szakadékba nézés

Írta: Inkabringa

„A féltudás győzedelmesebb, mint az egész tudás: egyszerűbbnek tudja a dolgokat, mint amilyenek s ezért megfoghatóbban és meggyőzőbben alkotja meg róluk a véleményét.” – írta Nietzsche.

Azt érzem már egy ideje, hogy ebben az országban a féltudás valóban győzött. Ki kíváncsi a tényekre meg a részletekre, a dolgok valódi hátterére és mélységére, ha úgyis tudjuk, honnan fúj a szél, meg nem zörög a haraszt stb.

A sztereotípia egyik jellemzője, hogy a valóság tényeiből csak azokat veszi figyelembe, amik az ő felszínes megfigyelését vagy tanult előítéleten alapuló szentenciáját alátámasztják. Minden más, az elméleteit akár cáfoló tényt is, egyszerűen figyelmen kívül hagy.

Ez nem ostobaság, rosszabb: érdektelenség. Ez nem pusztán agresszió, rosszabb: az agresszióval szembeni közöny. Ez nem rosszindulat, rosszabb: szellemi tehetetlenség.

Az elmúlt napokban kétszer is megfordultam a Fugában. A Fuga izgalmas hely. Egy picurka összművészeti pont a város nyüzsgésében. Kicsi, de eredeti hely. Főként gondolkodóhely.

Három éve jártam itt először, Petri György verseit hallgattam Vallai Péter előadásában.

Most csütörtökön egy kiállítás megnyitóra mentem. Fotókiállítás. Címe: Mellőzöttek.

Turay Balázs fotói a cigányok elleni sorozatgyilkosságok helyszínein készültek. Követik a túlélők, a gyászolók sorsát.

Élnek tovább, gyászolva férjet, feleséget, gyermeket, szerettet. Cipelve a fájdalom és a nem szűnő félelem terhét.

Turay Balázs fotója

Az egyik fotó egy férfi portréja. Nem akar érzelmet kifejezni, nem cselekszik, nem mutatja magát valamilyennek. Félközeliben látjuk, amint maga elé mered. Látszólag semmi, de semmi különös nincs benne.

Mégis szíven üt. Áll fegyelmezetten. Megadó, megtört testtartással. Szinte érezni, ahogy a vállait a földre nyomja a bánat, a kilátástalanság, a meg nem értettség, a kirekesztettség terhe.

Torokszorító és felkavaró volt látni.

Ilyen egy megalázott, meggyötört, megfélemlített és magára hagyott ember. Egy mellőzött.

A férfi cigány és az egyik gyilkosság túlélője. Már ahogy egy ilyet túl lehet élni.

A kiállításmegnyitót követően egy beszélgetés folyt a büntetőperről és a gyilkosságok helyszínén élők jelenlegi helyzetéről.

A beszélgetés résztvevői voltak: Csonka Árpád (jogász), Matern Éva (szociális munkás), Stépán Balázs (újságíró), Turay Balázs (fotóművész).

Nem írhatok mást, elkeserített, amit ott hallottam.

Hogyan lehet feldolgozni azt, hogy megölték a szeretteiket? Csak azért, mert cigánynak születtek.

Vannak ebben az országban olyanok, akik szerint ez már önmagában bűn. Sőt, feljogosítva érzik magukat, hogy „tisztogassanak”.

Taszít és undorít a pökhendi korlátoltság. Az üvöltő butaság. A sekélyes gyűlölködés. A kisszerű megbélyegzés. Az alaptalan gyanakvás. A gondolkodást helyettesítő agresszió. A tunya közöny. A szembesülés helyett a szemlesütés. A kíváncsiság helyett a korlátoltság.

Turay Balázs szerint ezek a gyilkosságok nemcsak a cigányok elleni gaztettek voltak, hanem az egész társadalmat támadták.

A társadalom pedig hagyja ezt. Agyonhallgatja vagy félremagyarázza, de nem érzi át, hogy ez mindnyájunk ellen elkövetett agresszió.

A nyílt gyűlölet útját nyitotta meg, és a társadalom hallgat és hagyja. A magyarázata egyszerű és irtóztató: nem minket érint, hanem őket, a cigányokat. Mert ugye vagyunk mi, meg vannak ők.

Ha velük történik valami, azt csak közöny vagy gyűlölködés kíséri.

Turay Balázs fotója

Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy nem-cigányként automatikusan ehhez a véleményhez kelljen csatlakoznom. Érezhetem így magam komfortos lelkületű állampolgárnak? Teljesen kizárt.

Egyszer valaki meglepődve kérdezte tőlem: Te szereted a cigányokat?

Micsoda kérdés ez? – kérdeztem vissza. Hogyan lehetne emberek csoportjait egységesen szeretni? Sehogy. Szeretni a szeretteinket szoktuk: család, rokonság, barátok, szerelem.

Összességében nem lehet egy egész népcsoportot szeretni. A szeretet végtelenül személyes dolog. Azonban minden további nélkül szerettemmé tud válni egy cigány is. Magától értetődő, természetes módon. Fel sem merül bennem, hogy a származás legyen a szűrő. A szeretetben egyetlen szűrő van: a bizalom. Azt meg nem a származás, a pozíció, a kinézet, a vagyon, a társadalmi helyzet határozza meg. Sőt.

Tudom, hogy ezt sokan nem így gondolják.

De azt is tudom, hogy sokan így gondolják.

A gond az, hogy akik ellenségesek a cigányokkal, azoknak erősebb a hangjuk. A gyűlöletben elképesztő energia van.

Üvölt, öklöt ráz. Vagy épp megfontoltság álcájába burkoltan uszít. Ez utóbbi még aljas is.

Tavasszal láttam egy remek szlovák filmet a Titanic Filmfesztiválon. A címe: Kutyám, Killer. Nem tudom, hogy valaha is bekerül-e a hazai mozihálózatba, pedig nagy szükség lenne rá. Kiváló példája ez a film annak, hogyan válik a cigányok elleni gyűlölet egyre pusztítóbbá.

Akik elfogadóak, érdeklődőek, akiknek egyértelmű a másik ember iránti tisztelet minden címke nélkül, őket meg sem hallja senki ebben az acsargásban.

Ne feledkezzünk meg egy harmadik csoportról sem. Talán ők vannak a legtöbben. A tájékozatlanok. Akik felülnek minden látszatnak, és a látszatok szándékolt félremagyarázásának, mert igazából semmit nem tudnak a cigányság helyzetéről.

Ezek az emberek kellő információ birtokában elfogadóak lennének.

Csak a megfelelő, higgadt, árnyalt és elfogulatlan tájékoztatás hiányzik hozzá.

Ehhez hiteles, tapasztalt, felkészült és tájékozott emberek szavára lenne szükség.

Van ennek tere?

Ilyen-olyan politikai oldalnak (avagy a sztoriéhségnek) megfelelni akaró médiamunkások meg a politikusok zagyválása  folyik.

Felületes, manipulatív, kártékony. Homályba és káoszba vezet.

Kevesen vannak, akik a hírek mélyebb és elfogulatlan magyarázatára is vállalkoznak. Szerencsére akadnak ilyen orgánumok, de a társadalom széles rétegeihez az ő szavuk nem jut el.

Ez ma a cigányságról szóló diskurzusnak a meghatározója. Egy hír és annak rosszindulatú, gyűlöletkeltő félremagyarázása.

Mindezt kíséri egyre hőbörgőbb indulatokkal a brutál, ostoba gyűlölködés.

Miközben hatalmas elméleti tudású szakemberek és gyakorlati tapasztalattal rendelkező segítők élnek ebben az országban, akik higgadt, megfontolt és tisztán látó értelmezésre képesek.

Elvétve jutnak szóhoz a médiában.

Például Turay Balázs mély és emberi tapasztalatokkal rendelkezik a gyilkosságok helyszínén élők körülményeiről, érzéseiről. Higgadtan, okosan, értelmezve, összeszedetten beszélt az elmúlt évek tapasztalatairól. Bárhol, bármilyen média felületen érdemes az ő véleményének hangot adni.

Nem beszélve arról, hogy a cigányok is szóhoz jussanak, és ne csak szánalmat vagy ijedelmet keltő manipulált vágóképen jelenjenek meg. Mindenki okoskodik, elmélkedik, véglegesen ítélkezik róluk, felettük, miközben senkit nem érdekel, mit gondolnak ők a világról. Pedig éreznek és gondolkodnak.

Turay Balázs fotója

Kegyetlen nehéz küzdelem ez. Meg nem értettség, ellenségeskedés, rosszindulatú agresszív támadások kereszttüzében folyik.

A cigányok félnek és tájékozatlanok a lehetőségeikről. A környezet pedig elutasító, uszító vagy elzárkózóan közömbös velük szemben.

A gyilkosságok után a hozzátartozóknak érdemi támaszt nem tudott adni a szociális intézményrendszer. Pszichológus állítólag mind a mai napig nem jutott el hozzájuk.

A  támadások egyik sebesültjének a teljes bénulás fenyegeti a lábát, miközben megfelelő és gondos orvosi ellátással ez elkerülhető lenne.

Hiába a szociális hálózat, ha a benne dolgozók csak a napi rutinra képesek. Mechanikusan teszik a dolgukat, és ha váratlan helyzetbe kerülnek, nem képesek ehhez alkalmazkodni. Márpedig egy rasszista gyilkosság után kreatív és azonnali segítségre van szükség.

„...igen világos fejjel és eredeti módon kell gondolkodnunk, ha hatni akarunk a körülöttünk lévő világra” – nem győzöm idézni Fredrik Barth ezen mondatát.

Valahogy úgy képzelem el ezt a társadalmat, mint egy nagy teknőt. Az egyik oldalon a hörgő gyűlölködés és agresszió dominál. A másik oldalon az elemző, empirikus tapasztalatokkal alátámasztott józan, higgadt és elfogadó hangnem. Ezt szinte alig hallani.

Középen pedig, a teknőnek hatalmas mélységet adva a felületes információkkal, látszatokkal, sztereotípiákkal megelégedők óriási tömege van. A legijesztőbb ebben a nagy teknőnyi mélységben a tunya közöny. A belenyugvás, érdektelenség, a minden kíváncsiságot nélkülöző mechanikus, igazságnak hitt szabályok követése jellemzi.

Egy társadalom, egy kultúra annál sokkal bonyolultabb és főként változékonyabb, hogy betonelméletek alapján gondolkodjunk róla. Ahhoz, hogy megértsük, nem örökre szóló törvényszerűségeket kell megtanulnunk, hanem a folyamatokra való nyitottságot és az állandó értelmezés képességét.

Mit lehet tenni? Elkeserítő a helyzet. Egy biztos: feladni nem szabad. Koncként nem lehet odadobni a cigányságot az egyre hangosabb gyűlöletnek.

Mit tehet, aki mindezt a közönyt és gyűlölködést nem akarja?

Vitába szállhat, ellenállhat a mégoly erős agressziónak, vállalva az alattomos ütéseket, támadásokat is. Vihet élelmet a nélkülöző cigány településekre, cipelheti a sezlonyt. Ez még kevés, de a semminél mégis több.

Ha hörgő üvöltéssel törnek az amúgy is megalázott cigányságra, akkor én is eléjük állok, hogy védjem őket. Akkor is, ha tisztában vagyok vele, mint egy csikket fognak eltaposni.

Akármennyit is töröm a fejem, mindig egyetlen megoldásra jutok. Az igazi az lenne, ha ennek a mély teknőnek a közönyét és tájékozatlanságát lehetne megtörni. Ha értelmes, józan, elemző, elfogulatlan és elfogadó gondolatok szivárognának be a köztudatba és nem a manipulálható gyűlölködés.

Ehhez szükség van a médiára, óriási hatalom és óriási felelősség, de nem szabad csak tőlük várni a megoldást. A hétköznapokban is ezt kell képviselnünk. 

Kedden szintén a Fugában Klaniczay Gábor és Hankiss Elemér beszélgetett a boszorkány-és eretneküldözésekről, megemlítve ennek 20. századi és jelenkori párhuzamait is.

Ennek komoly lélektana van, válságos helyzetek mindig kitermelik a bűnbakokat. Ezek a csoportok általában a társadalom peremén állnak. Mint a nők, mint a zsidók, mint a cigányok, mint a hatalmi elvárástól eltérően gondolkodók.

Jellemzően mindig áll e gyűlölethullámok mögött egy befolyásoló háttér, ami szellemi gyúanyagát adja az agressziónak. Manipulál és heccel.

Hankiss Elemér megemlítette egyik kutatásának eredményét, mely szerint az emberek meggyőződéssel hiszik, sőt fennen hangoztatják magukról, hogy ők jók. Jószívűek, jóindulatúak, barátságosak, szeretetteljesek, önzetlenek. De az összes többi! Az bezzeg gonosz, alávaló, rosszindulatú, önző, durva lélek.

Hogy is van ez?

Ne mentsük fel magunkat, és ne áltassuk magunkat. Mindenkiben benne van a gonosz és az angyal. A mi felelősségünk, hogy melyiknek adunk teret a lelkünkben. Nem attól leszünk jók, ha ezt állítjuk magunkról. Állandó feladatunk a jó és rossz mérlegelése önmagunkban, a vívódás az ördög és az angyal között. Ehhez azonban előbb fel kell ismerni mindkettőt magunkban.

Hankiss idézte Nietzsche („egy higgadt pasas volt” – tette hozzá) híres mondatát: „Ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd.”

Ha sokáig nézünk szembe az agresszióval, akkor fennáll a veszélye, hogy mi is agresszívvé válunk. Ezt mindenáron meg kell akadályozni.

Józanság, elfogulatlan gondolkodás, folyamatos értelmezés. Ez az egyetlen útja, hogy ne az agresszív indulatok vezéreljenek minket. Mert az csak pusztulásba vezet.

Én csak egyetlen dolgot szeretnék elkerülni az életben: ne kelljen gyűlölnöm. A legpusztítóbb veszélyforrása az emberi léleknek.

Ahhoz, hogy a társadalom felnőjön a „másik tehet róla” gyermekded önbecsapásán, ami ráadásul másoknak is árt, még nagyon sokat kell küzdeni.

Ésszel, érvvel és nem agresszív gyűlölködéssel. Ne adjuk át magunkat a szakadék mélységének.

A csütörtöki cigányok elleni gyilkosságokról folytatott beszélgetés végén Matern Éva megemlített egy 2011-es hírt, mely szerint Firenze polgármestere gyásznapot rendelt el két szenegáli bevándorló meggyilkolása miatt. A gyilkosság első hírére tízezer ember tódult ki az utcára tiltakozva a rasszista erőszak ellen.

Hol vagyunk mi ettől?