Írta: Inkabringa
„Ám egyszer megmentették az Istent. (...) A hír úgy szólt, a világ el akarja pusztítani a Teremtőt, mert rosszul alkotta meg a világot. (...) De Isten nem halt meg. Ült a mészárlás közepén, és olyan volt, mint egy cigány. De nem cigány volt, csak egy szomorú isten. Ha cigány lett volna, velük pusztul. Isten számolgatta a halott cigányokat, aztán feltámasztott közülük egyet, éppenséggel a királyt, Gilagóg ősét, Isten neki mondta el, mi a teendő, hogyan éljen a cigány ezentúl, miféle parancsokat kövessen. Ha a szabályokat betartja, jó lesz neki. Akkor a cigány boldog lesz. A király bólogatott, egészen süket volt, királlyá is azért választották, nem tudta meghallani a rosszat. Isten visszatért a világba, mert az már nem akarta megölni őt. Gilagóg dédapja eltemette a testvéreit, és továbbvándorolt. Újra lett asszonya, lettek gyerekei, lett törzse, népe, és a vándorlások alatt sokszor büszkélkedett azzal, hogy személyesen beszélt az Istennel. Nem hallotta, mit mondott neki az Úr, bólintott Gilagóg, és talán jobb is így. Nem kell azt meghallani, tette hozzá tűnődve, amit hiába hallanál. Nem érted, nincs hozzá eszed. Elég legyen annyi, hogy a király élt, bólogatott a vajda...” (Darvasi 2009. 583)
A fenti idézet egy kortárs író regényének részlete. A vándorló és számkivetett cigányok története aranyfonálként húzódik végig a regényen. Gilagóg, a cigány vajda hasonlóan misztikus, de ugyanakkor nagyon is realisztikus és rezignált kulcsfigura, mint a Száz év magány-ban volt Melchiades. Ez az idézet egy sajátos szemléletű eredetmese, Gilagóg keserű története az egykor volt cigánykirályról, aki az isteni szavak meghallásához is süket volt, s ezzel mindörökre perifériára és tudatlanságba vetette népét. Mert hiszen a cigányok népe újból feléledt, s hiába a Teremtő megmentéséért hozott áldozat, nem tudtak mit kezdeni a jó tanácsokkal. Gilagóg, a végső reménytelenségbe sodródott kiábrándult cigányvezér szomorú belenyugvással bólint, talán ha nem süket is az isteni szavakra a cigányok királya, akkor sem tudtak volna mit kezdeni velük. Nincs remény, nincs út felfelé, csak egyetlen vigaszuk van a cigányoknak, hogy egyszer, valamikor régen, nekik is volt királyuk.
A tanulmány témája a romák ábrázolásának változatai a cigány és a befogadó magyar nyelvű folklórkincs tréfás meséiben. Ahhoz, hogy össze tudjuk hasonlítani a két nép meséit fontos tisztázni a cigányság európai fogadtatásának és letelepedésének körülményeit.
Jelen esetben nem is a tényszerű történelmi adatok számbavétele a fontos, hanem inkább a lelkekben megélt történelemé, melyeknek egyik legjobb forrása a folklórkincs.
Ez már átvezet bennünket a cigány folklór eredetmeséihez, amelyeknek alaptörténete az egykor volt cigány királynak és népének vétke, amelyért a ma élő cigányok is bűnhődnek, számkivetett, hontalan, üldözött pária létben kényszerülnek élni. Az Erdélyben élő oláh cigány Bari Károly meséi között több eredetmese is szerepel, melyek origója a múltban elkövetett vétek, melyet az egykor boldog, sokra hivatott és épp ezért gőgössé vált cigány ősök követtek el. Ezek között fontos történet az A szent Isten és fárahóvo, a cigányok királya (Bari 1990. 29) című mese, amelynek alapját a cigányok egyiptomi származásának magyarázatában kereshetjük.
A cigányság a Balkánról vándorolva a 15. században jelent meg először Európában. Megjelenésüket hökkent döbbenet és némi riadalom követte a középkori feudális Európa országaiban. Sajátos, minden más néptől elütő megjelenésük, viselkedésük, nyelvük az idegennel szembeni védekező ellenszenvet, de ugyanakkor kíváncsiságot is kiváltott. A cigányok múlt és szülőföld nélkül érkeztek meg Európába, és ez a gyökértelenség a korabeli keresztény világ számára nehezen volt elfogadható. A 15. századra a népvándorlások nagy áramlatai végképp elcsitultak, megszilárdultak a feudális államalakulatok. A gazdasági és politikai hatalom alapja és legfőbb bástyája a föld birtoklása volt, a szellemi hatalomé pedig a kereszténység.
A földhöz való tartozás - a mégoly nehéz röghöz kötött jobbágyi sorsot is beleszámítva - az emberhez méltó életet, a társadalmi hierarchiába való tartozást, egyszóval a létezést jelentette a középkori ember számára. Ebbe a megszilárdult feudális rendbe vándorolt be szedett-vedett karavánjaival a cigányság. Senki nem tudta honnan érkeztek és senki nem tudta, milyen célból jöttek. Még maguk a cigányok sem tudták. Nem úgy jöttek, mint hódítók, mert akkor lehetett volna ellenük sereget küldeni. Nem is, mint egy távoli birodalom követei, mert akkor barátkozni lehetett volna velük: kereskedni, utazni, felfedezni. A cigányok csak megjelentek. Nem követeltek birtokot, nem kerestek befolyást, nem fenyegették alapjaiban a fennálló rendet. Nem fenyegették, csak zavarták Európát.
A középkorban a tudomány egyenlő volt a teológiával. A világ minden jelenségét a Biblia betűi alapján magyarázták. Egy olyan külön nyelvvel, kultúrával, szokás-és hiedelemrendszerrel rendelkező nép, mint a cigányság, merőben más és ismeretlen volt a korabeli Európa számára.
Az ószövetségi egyiptomi történetekben magyarázatát lelték a cigány nép eredetének. A keresztény egyház a kezdeti időkben üldözte és átokkal sújtotta a pogány hiedelmeket űző népet, a cigányok hamar megkapták az istentelen nép bélyegét. Az egyiptomi eredetnek tehát semmilyen valós alapja nem volt, de mégis évszázadokra gyökeret vert az európai gondolkodásban. Olyannyira, hogy maguk a cigányok is elfogadták az egyiptomi eredetet, s ezzel magukra vették a „átkozott nép” bélyegét.
Az egyiptomi eredetmese szerint a cigányok nagy hatalmú nép volt a ködös múltban, a bibliai időkben, és királyuk, a fáraó, ég és föld uraként trónolt birodalmában. Ám „a fárahovó nem szerette a birodalmában megtelepedett más nemzetekből származó embereket (Bari 1990. 32), és az Isten hiába kérlelte, nem kegyelmezett nekik. Büntetése hatalmas volt, elpusztult ő és népének nagy része is, s a kevés megmaradott cigányt átokkal sújtotta a Teremtő: „ne legyen királya a cigányoknak soha többé! És országuk se legyen, idegen királyok uralkodjanak fölöttük, amíg csak a világ világ lesz!” (Bari 1990. 32)
A cigányok külsőségekben megnyilvánuló különbözőségét a feudális Európa megbüntette, a cigányok megbélyegzett nép lett. Hazátlan, gyökértelen, kirekesztett és számkivetett. A cigányok nem tiltakoztak a bélyeg ellen, sőt, magukra vállalták az ősbűnt. Eredetmeséik is ezt bizonyítják.
A bibliai történetekre való visszautalás gyakori témája eredetmeséiknek, ugyanazon témának számtalan változata él a cigány és a befogadó nemzetek hagyománykincsében is. Jézus kereszthalála is témáját adta a cigányok ősbűnének eredetéhez. A Lyukasztó eredete (Bari 1990. 40) című mesében a szegény üstfoldozó cigány Krisztus keresztfája mellől a negyedik vasszöget ellopja. Mikor megtudja, kitől vette el a szögeket, megbánja bűnét és vissza akarja adni a szöget, de Jézus megáldja e szavakkal: „Maradjon csak nálad az a szög, te öreg cigány! Könnyebb lesz a halálom is, ha csak három szöget vernek a testembe, a te sorsodra pedig szerencsét hoz majd. Nagy segítség lesz a munkádban, meglátod!” (Bari 1990. 41)
A bibliai ősbűnösöket, mint Káin vagy Khám, az eredetmesék gyakran a cigányok őseiként említik. A testvérgyilkos Káin a megbélyegzett és istentelen cigány nép ősatyja, csakúgy, mint Noé fia, Khám. A Noé fiai (Bari 1990. 110) című mesének az a bibliai történet adja az alapját, amelyben a lerészegedett Noé álmában lemeztelenedik, és egyik fia, Khám, ezért kigúnyolja, és nevetség tárgyává teszi apját, aki megátkozza őt és utódait. Ez a mese az eredeti bibliai történet variánsa, amelyben a lerészegedett Noé fiai egy-egy nép ősét jelképezik, akik az apjukon való segíteni akarás alapján nyernek áldást vagy sújtja őket örök időkre az atyai átok. A cigányok őse is vétkezett apja ellen és ezért átkot olvasnak fejére: „Messzi utak vándora legyél és te légy a legutolsó az emberek között, és viseljed a kivetettséget mindörökké!” (Bari 1990. 110)
Ezek az eredetmesék nem a múltat tárják fel, hanem a jelen társadalmon belüli hierarchikus viszonyulásokat mutatják be, tehát nem a múltból mutatnak a jövőbe, hanem épp fordítva, a jelen helyzetet magyarázzák a valamikori múlt kreációival.
Ebben a mesében is feltűnik a tudásnak, mint értéknek a hangsúlyozása, amelyet csak szerencsés és kiválasztott népek birtokolhatnak. Erre még a tréfás mesékben is lesznek utalások. Az eredetmesékben is megfigyelhetők azon sztereotípiák említései, amelyek a korabeli többségi társadalomban a cigányokról kialakult, s melyeket visszavetítettek a cigányok saját magukra. Vannak olyan eredetmesék is, amelyek nem konkrét bibliai történethez kapcsolódnak, de mégis kapcsolható a keresztény erkölcsiséghez. A cigány eredetmesékben gyakori ugyanis az asszony vétke, aki a cigányok ősanyjaként helytelen cselekedeteivel örök kárhozatba sodorta utódait is.
Itt találkozik egymással a cigány és a keresztény erkölcs, hiszen a feudális keresztény Európa csakúgy, mint a sajátos hagyományokkal rendelkező cigány kultúra, alapvetően férfiközpontú, patriarchális társadalom, ahol a nő alávetett és gyakran a bűn és romlás hordozója. A cigányok szegénységének eredete (Bari 1990. 112) című mese szintén bibliai időkben játszódik, amikor Isten a földre látogatott és egy szegény cigány asszonyt segített keserves sorsában. A cigány közösség azonban hamar észrevette a szegény asszony és gyermekei sorsának jobbra fordulását, de hiába kérdezték az asszonyt, ő hallgatott, mert esküvel fogadta, hogy nem árulja el a Teremtőt. Az irigy cigány közösség felbujtotta ellene a börtönből hazatérő agresszív férjét is, aki addig ütötte-verte, amíg az asszony elárulta neki a titkát. Hiába könyörgött ezután istenéhez, az elfordult tőle. „A Szent Isten csak szánta őket, de nem segített rajta. (…) Azért olyan szegények a cigányok és azért nincsen semmijük, mert a Szent Isten akkor elfordult tőlük.” (Bari 1990. 114)
Ez a szegény mesebeli asszony valószínűleg mindenképp bűnös lett volna: ha a titkát nem árulja el a férjének, akkor a patriarchális erkölcs szabályait szegi meg, ha elárulja a titkát, akkor az isteni hatalom büntetését kell magára vennie. A vétkes ősasszony motívumának panteista verziója a Mióta van magasan az ég? (Bari 1990. 109) című eredetmese, amelyben a befogadó társadalom cigánysággal szembeni újabb sztereotípiái jelennek meg, nevezetesen, hogy a cigányok lusták és piszkosak. A történet szerint az ég valamikor régen összeért a földdel, de egyszer egy cigány asszony lusta volt kiteríteni gyermeke pelenkáját a zöld gyepre, ehelyett beletörölte az ég sarkába. „Megrémült az ég, hogy gyalázatot kell viselnie és fölugrott akkor mindörökre a végtelen magasságba.”
Egy nép meséi sokat elárulnak annak lelkületéről, magához, a külvilághoz való viszonyulásáról, árulkodó jegyei az identitásnak. A cigányok sorstalanul, földtelenül, múlt és jövő nélkül érkeztek Európába, s ez a számkivetettség, az, hogy mindig mások szemében látták magukat, erősen hatott népmeséikre is.
Magyarországon a 15. századra szilárdultak meg a feudális társadalom rétegei, s ennek nyomán egy új erkölcsi viszonyulás is sarjadt, amelynek középpontjában a föld állt. A föld, amelyhez tartozni lehet, amelyet birtokolni lehet, amelyet művelni lehet, amelyhez vissza lehet térni. A föld volt az élet élésének az alapja. Ez olyannyira belerögzült a magyar népi tudatba, hogy a hagyományos paraszti kultúrában a föld művelésének mindent alárendeltek: ünnepeiket, nászukat, gyászukat, társas kapcsolataikat. A föld diktált. Nemzedékek nőttek fel egymás nyomában ugyanannak a földdarab művelésének mindenhatóságában. Ennél fogva érthető, ha a magyar paraszti társadalom, amelyik a legtöbbet érintkezett a cigánysággal, megütközéssel és teljes elutasítással fogadta ennek a hontalan, nincstelen népnek a beszivárgását mindennapjaiba. „Alapvetően saját értékeit, normáit, életvezetését, „saját élete értelmét” tekinti kiindulópontnak, normális emberi életnek, amelyhez képest a kisebbséget lebecsüli és elvárja, hogy a kisebbség csoportjai hozzá igazodjanak.” (Szuhay 1996. 16)
A cigányok mindenben mások voltak: más volt a ruházatuk, a nyelvük, a szokásaik, a törvényeik, a hiedelmeik. Az az erkölcsi tartás, amit nekik a letelepedett, erősen helyhez kötött, nehéz fizikai munkával járó gazdálkodó életmód adott, a cigányok számára nem volt érték. Nekik más törvényeik, más értékeik voltak, s ezekről nem mondtak le. Nem beilleszkedtek, csak hozzácsapódtak a falvak népéhez. Megtűrték őket, a kényszerű együttélésnek lassan kialakultak a szabályai, s ahol szabály van, ott rend van, s akkor azt a helyzetet már el lehet fogadni.
Így a cigányok a falusi paraszti társadalmak perifériáján egy egzotikus, megtűrt népcsoport lett, s lassan helyet kaptak a társadalmi hierarchiában, még ha a legalsó fok jutott is osztályrészükül. A cigányok az évszázadok alatt részei lettek a falunak, ha megtűrt, alantas, kiszolgáltatott módon is. A befogadó paraszti környezet igazán és mélyrehatóan azonban soha nem akarta megismerni a cigányok életét. A felszínes külső szemlélő hozzáállásával tekintettek a cigányokra, nem próbálták a számukra szokatlan életformának a belső törvényszerűségeit megérteni. Megelégedtek azzal, amit a külsőségekben látni engedett magáról a cigány közösség. „...sajátos életmódjuk miatt a befogadó, vagy sokszor inkább csak a környezetében megtűrő „őslakosság” mint különleges alakokra tekintett rájuk, akikről vajmi keveset tudott és aminek következtében róluk gyakran romantikus, misztikus elképzelések alakultak ki.” (Ujváry 1997. 168)
A felületes megfigyelésekből pedig gyakran válnak messzire ható sztereotípiák, melyek állandó jelzői lesznek egy népcsoportnak. Görög-Karády Veronika jegyezte meg az emberi egyenlőtlenségek eredetéről szóló könyvében, „hogy a népi sztereotípiák rendkívül szívósak és meglepően „állandónak” és koherensnek bizonyulnak időben és térben egyaránt.” (Görög-Karády 2006. 137)
Kialakultak az egymás mellett élés során a cigányokkal kapcsolatos sztereotípiák is a magyar paraszti társadalomban, melyek aztán gyökeret vertek a későbbi közgondolkodásban is. Ilyen sztereotípia a ravaszság, de ugyanakkor az együgyűség is, sőt, a kettő néha egymásba játszik, s a magát együgyűnek tettető cigányról kiderül, hogy mindenki eszén túljáró csalafinta. További cigányoknak tulajdonított sztereotip tulajdonságok: lustaság, csavargás, vadság, falánkság, hazudozás, lopás, cicoma kedvelése, túlzott ösztönélet, egyfajta primitívség stb.
Ez a felemás együttélés lassan átszivárgott a folklórkincsbe is, a mesékbe, táncokba, dalokba, szokásokba, játékokba. A jelmezes felvonulásoknak egyik legkedveltebb figurája lett a cigány karikírozott alakja, a farsangi időszakban vagy lakodalmakban gyakori temetési paródiák elengedhetetlen részét képezték a cigányprédikációk, melyek a 18. századtól már a nyomtatott ponyvatermékekben is rendkívüli népszerűségre tettek szert. A paraszti társadalom, ha továbbra is idegenkedéssel viseltetett irányukban, de a kezdeti félelmet felváltotta az olykor fölényes, de mégis megengedő humor. A magyar tréfás népmesékben ez a fölényes irónia érződik a cigányokról szóló történetekben. A többség fölényét hangsúlyozó humor ez. Összességében megállapítható, hogy a magyar népmesékben szereplő cigány alakja többnyire nem negatív, inkább egy szórakoztató színfolt, hiszen a Jókai Mór által is jellemzett „humorisztikus szegénysége” és „tréfás nyomorúsága” révén „mindig a derültebb fele volt a nép életének.” (Faragó 2006. 9)
A tréfás mesék sajátosan gazdagon termő ága a magyar folklórkincsnek. Honti János egyfajta „antimesének” tartotta, hiszen a tündérmesék csodás és a boldog véget elérő történeteivel szemben a tréfás mesék nagyon is realisztikus, rezignált, olykor kifejezetten kiábrándult hangot ütnek meg. Ez a kiábrándultság azonban nem komor fenségében mutatkozik meg, hanem határtalanul áradó vidor gúnyban. A tréfás mesékben a körülöttünk lévő világ hétköznapi helyzetei állnak tótágast, felnagyítja, eltorzítja görbe tükrében az emberi gyarlóságokat, a társadalmi igazságtalanságokat. A tündérmesék magasztos eszméit a porba rántja, a humor és irónia eszközeivel el is távolítja tőlünk a történetet. A tréfás mesék nem a szereplőivel való együttérzést váltja ki, mint a tündérmese, hanem épp ellenkezőleg, eltávolítja és nevetségessé teszi azokat. Nagy Olga szerint „a tréfás mesét a demitizálás szülöttének kell tartanunk.” (Nagy 1978. 275) Ez az „antimese” megfogalmazza a maga „antihősét”, aki lesüllyedt már a hétköznapok posványába és nem csodálatot vált ki, hanem maró gúnyt, nem példaadó hősként tekintünk rá, hanem „elriasztó vagy csupán nevetséges alakját a csúfolódás, a nevetni akarás hozta létre.” (Nagy 1976. 88)
A magyar népmeséken belül rendkívül sok változata ismert a bugyutákról szóló tréfás meséknek, egyik legkedveltebb típusa tréfás meséinknek. Ezen típuson belül is gazdag tárháza van az együgyű cigányról szóló történeteknek. Ezekben a mesékben egyértelműen kitetszik a többségi közeg lenéző, gúnyos iróniája. A cigány ezekben a mesékben tökkelütött balga lélek, aki a legegyszerűbb dolgokat sem képes megoldani, s a környezete által kézenfekvőnek tűnő helyzetekben is balgán és esetlenül viselkedik, harsány nevetést váltva ki ezzel. A cigány gyónása (Nagy 1976. 443) című széki mesében a tanulatlan és ostoba cigány gyónni megy a paphoz, de „semmiletteképpen nem tudta elmondani, hogy Atya-Fiú-Szentlélek”. A pap elzavarja, hogy akkor jöjjön vissza, ha megtanulta, de akkor még egy kismalacot is kap tőle. A cigány igyekszik is nagyon, gyötri magát, ismételgeti, aztán a fiával együtt elmennek megint a paphoz. A cigány fia kinn marad a zsákkal, amiben majd a malacot hazaviszik. A cigány nekilát a gyónásnak, de megint belezavarodik: Atya, Szentlélek... Hát a fiú hol maradt? Há, instálom szépen, künn van, tartja a zsákot.”
A nyúlfogás (Faragó 2006. 17) című tréfás mesében a humor forrását az jelenti, hogy a cigány szájába a paraszti gazdálkodóra jellemző, javainak gyarapításán morfondírozó szavakat ad, de az alaphelyzet és a végkifejlet komikus. A szegény, ám lusta cigány heverészés közben észrevesz egy nyulat a bokorban. S ekkor, mint egy gondos és előrelátó gazda kezd el töprengeni: „Megfogom a nyulat, aztán eladom. Veszek az árán egy malacot. Az, amikor megnő, fiadzik kilencet. Most ezek is megnőnek, akkor lesz tíz. Most ez a tíz fiadzik kilencet-kilencet. Most már lesz csürhe. Kali Bandit fogadom meg mellé kanásznak.” Ekkor odakiált Kali Bandinak, a nyúl felriad és elszalad.
A magyar tréfás mesék cigány alakjaival szemben általában a kissé lesajnáló hangnem jellemző. Olykor azonban vaskosabb tréfák is előfordulnak, amelyek már egyértelműen a fölényes megvetést tükrözik. Erre példa a Ki tud nagyobbat hazudni? (Faragó 2006. 85) című mese, melyben szintén az együgyű cigány van pellengérre állítva, de itt megjelenik még egy negatív tulajdonság, a kapzsiság is. A mesében a többségi társadalom tekintélyét egy obsitos katona képviseli, akihez hozzászegődik egy cigány. Találnak egy pénzzel teli bugyellárist, s el kezdenek osztozkodni. A szegény, ágról szakadt cigány nem csak együgyű, de konok és kapzsi is és nem akar osztozkodni a pénzen. Nem akar persze osztozkodni az obsitos sem, ezért azt javasolja, hogy döntsék el úgy a vitát, hogy azé a bugyelláris, aki nagyobbat hazudik. A cigány mindjárt rávágja, hogy ő bizony a burkus király fia. A katona ezt mondja: „- Meglehet. … Az én apám csak olyan szegény ember volt, hogy volt egy csonka tehene, de az olyan tehén volt, hogy kétszer ellett egy esztendőben: egyszer csikót, egyszer cigányt. Hazudsz, akasztófáravaló, nem igaz!” A tréfa csattanója egyértelműen a megvetett és alantasnak tartott cigányságot gúnyoló durva megvetést sugallja.
A cigányokkal szemben megengedőbb és némiképp elismerőbb hozzáállást tükröznek a ravasz, furfangos cigányokról szóló történetek. Ezekben a mesékben a cigány figurája Naszreddin Hodzsa alakjához válik hasonlóvá. Gyakori, hogy a magát vele szemben fölényben érző hatalom képviselője együgyű páriaként tekint rá, s kezdetben ő maga is úgy viselkedik, de később kiderül, hogy ez csak álca és valójában a lenézett cigány állít csalafinta kelepcét a vele hatalmaskodóknak. A Lopok! (Faragó 2006. 98) című mesében a humor forrását megint csak a cigány gyónása jelenti. A mesében a magyar paraszti közösségekben tréfásan a legősibb cigány mesterségnek tartott lopás is szerepet kap. A pap felszólítja a cigányt, hogy gyónja meg bűneit s megkérdi, lopott-e. A cigány épp akkor emelte el a pap óráját, ezért azt válaszolja, hogy lopok. A pap felszólítja, hogy adja vissza az ellopott tárgyakat a tulajdonosainak. A cigány ezt válaszolja: „Én odaadom a plébános úrnak. Nekem ne add, hanem add vissza a gazdájának, akitől loptad. Már kínáltam neki, de nem kellett neki. Akkor jól van.” Klasszikus komédiai alaphelyzet, amikor ketten beszélgetnek, de csak az egyik fél látja át a párbeszéd színét és fonákját.
A ravasz cigány példája a Megdöglött a szarka! című mese, amelyben a szegény cigány egy szarkát visz a grófnak. A gróf kalitkába teszi, hogy kiderüljön, meddig él egy szarka. De kiköti, hogy aki először bejelenti neki, hogy megdöglött a szarka, azt kivégezteti. Egy napon elpusztult a szarka. A gondozásával megbízott szolgáló nagyon megijedt, mitévő legyen, hogyan mondják ezt meg a grófnak. Ekkor érkezik a cigány, aki busás fizetségért átvállalja a szolgálótól, hogy megmondja a grófnak a szarka kimúlását. A gróf beengedi, a cigány rafinált körmondatokban rávezeti a grófot, hogy a szarka már nem él. Ekkor felkiált a gróf: „Akkor iszen megdöglött! A méltóságos gróf urat köll most fölkasztanyi, mert maga mondta először, hogy megdöglött!” Harsány népi humor van ebben a mesében, a paraszti közösség a megcsúfolt grófon a saját elnyomott sorsát is megbosszulja, így a történetben a cigány nem egyszerűen csak furfangos, de a válaszában szemtelen is. Ez a jobbágysorban tengődő, küzdelmesen élő paraszti réteg fricskája az elnyomó úri réteg felé.
A cigányok a legutóbbi időkig semmit nem tudtak múltjukról, gyökereikről, a népük történelmét csak a hagyományokon és a meséken keresztül ismerték. Mesekincsük a 20. század közepéig jóformán felfedezetlen volt, ekkor az egyéniségkutatás néhány tudósa komoly gyűjtőmunkába kezdett cigány közösségekben, és az évtizedek folyamán egy rendkívül gazdag, szerteágazó és még a közösség életének szerves részét képező mesekincset tárt fel.
Az egyéniségkutatás olyan kiváló cigány mesemondókat adott a világnak, mint Ámi Lajos, Babos István, Cifra János és még sok más kiváló mesélő. Az 1950-es években még élt az a hagyományos cigány közösség, ahol a mesemondás a mindennapok része volt, s egy-egy kiváló fantáziájú és szépen mesélő ember a közösség tiszteletét és megbecsülését vívta ki. A szépen mesélés, a történetek érdekes és változatos fűzésének tudománya a szellemi tekintélyt adta meg a mesélőknek a közösségen belül. A mesék nyelvezetére, motívumaira, szereplőire hatott a magyar népmesekincs. A magyar népmesék jóval kötöttebb szerkezetűek, mivel már nem az élő közegben éltek, megszűnt a variálódás lehetősége. Az írott forma egyfajta kanonizálódást is jelent, megkövesülést, a kőbe vésett változtathatatlanságot. A cigány mesemondó a magyar népmesékből vett motívumokat az aktuális hallgatóság elvárásai alapján formálta, bővítette, variálta, állandó organikus kapcsolatban állt a befogadó és a mesélő. Mivel a mesemondás a mindennapok része volt, érthető, hogy gyakran a modern élet jegyeit is belekeverték meséikbe. A befogadó közeget nem zavarta, ha órák, repülők és a modern élet egyéb elemei feltűntek a mesékben. „Az óriásoktól megszabadított királylányt a rendőrőrszobán hagyja megőrzésen a legény. A királylány megszabadítóját plakátokon köröztetik.” (Nagy-Vekerdi 2009. 58) Ők nem egy halott szöveget hallgattak, hanem a mese életük, mindennapjaik megédesítését szolgálta. Elemelkedést a hétköznapoktól, akár a hétköznapok attribútumai által.
A formai jegyeken túl érdekes tanulsággal szolgálnak a cigány mesék az etnikus identitás vizsgálatához is. Kétségtelen tény, hogy a formai hatások mellett, melyek során a magyar hagyomány a cigány mesekincsre hatott, úgy a cigányok önképét is feltehetően befolyásolta az őt körülvevő paraszti közeg róla alkotott ítélete, mely nem csak a mindennapok érintkezéseiben, hanem a mesékből kicsengő cigányokról alkotott képre is vonatkozik.
Azok a sztereotípiák, melyeket a magyar mesékben megfigyelhetünk, óhatatlanul visszahatottak a cigányság önmeghatározására, ami a meséikben is megmutatkozik. „Az etnikus folyamat egy társadalmi folyamat része. Egyaránt fontos egy etnikum leírásánál mind a belső vállalás, mind pedig a társadalom által az adott embercsoportra kijelölt és kényszerített magatartás, társadalmi viselkedés. A többségi társadalom által kijelölt normák ugyanis hatnak, vagyis még az előírtan negatív viselkedésformák is befolyással lehetnek a társadalmi csoportokra.” (Szuhay 1999. 16)
A cigányság tehát egy évszázadok óta tartó párbeszédet folytat a többségi társadalommal, a hétköznapok és a hagyományok szintjén is. A többségi társadalom a cigányság életét a maga többségi erkölcsei alapján ítéli meg s ehhez kívánja közelíteni a cigányságot. A cigányok pedig engednek bizonyos formai, külsődleges elemeknek, de a cigány mentalitást és hagyományokat nem akarják feladni. Ennek az etnikus identitásnak a részét szolgálja a meséik továbbélése. A cigány mesemondókat befolyásolja a befogadó társadalom róluk alkotott képe, de ugyanakkor ezzel homlokegyenest ellenkező képet is megfogalmaznak magukról. A többségi társadalomhoz alkalmazkodás egyetlen kisebbségi létben élő etnikumnak sem könnyű. A cigányok magyarországi történelme sem egyszerű, sok kérdés merülhet fel, és ezekre a kérdésekre sokféle választ adtak már. Némiképp talán a cigányság többségi társadalomhoz való viszonyulását is jellemzi a Rossz álom (Nagy-Vekerdi 2009. 120) című mese.
A cigányság körében különös helye van az álmoknak. Mesélési alkalmaikon a tündérmesék és tréfás mesék mellett az álmok mesélésének is fontos szerepe van. Az álom különös kapcsolatban van a mesékkel. Egymás rokonainak is mondhatók. A mese és az álom a valóság és a fantázia gyökereiből is táplálkozik, hiszen minden álomnak reális lélektani alapja van és minden mesének is, és az álom csakúgy, mint a mese, segít feloldani a bennünk lévő szorongást, félelmet, ösztönt kusza fantáziavilágával. Az említett mese egy álom felidézése. Az álombeli főhős nagyon is reális életszíntérről indítja a történetét. Álmában betér egy kocsmába, közben leszáll az éj és ő nem tud hazajutni. A kocsmárosné, aki a paraszti társadalom képviselője, szállást ajánl neki és elviszi őt lovas kocsin egy házba. A kezdeti barátságos és realisztikus légkör kezd egyre fenyegetőbbé, kuszábbá válni. Megérkeznek egy nagy házba, ahol egyik ajtót a másik után nyitják, majd hirtelen egy kéz letaszítja őt egy sötét pincébe. Zuhan sokáig, közben rémes és viszolyogtató képeket lát felvillanni, majd földet ér. Igazi horrorisztikus, fenyegető szabadulási történet kezdődik innen, végül kijut a pincéből, de menekülnie kell, mert üldözik, az életére törnek, közöttük van a démoni gonosszá vált kocsmárosné is. Nem tudja kik és miért akarják bántani, csak azt tudja, menekülnie kell, mert különben elveszejtik. Rohan, fél, menekül és közben hallja, hogy valaki a fülébe kiáltja: „Meghalsz, Jóska!” Nehezen kitépi magát az álmából, kinyitja a szemét, verítékben fürdik és édesanyja aggódó arcát látja maga előtt: „Mi van veled fiam? Kit láttál?” Csak álom volt. Igen, a véres-lidérces üldözés csak álom volt, de az álmot kiváltó szorongás és félelem nagyon is valósan ott van a mesemondó gondolataiban.
A cigány népmesék valóban sok motívumot, szereplőt, szófordulatot vettek át a magyar népmesékből. Amitől mégis igazán cigány meséknek tekinthetjük őket, az épp e lelki háttér: a többségi társadalomban való létezés mikéntje, akkor is, ha az lekezelő, megvető vagy kifejezetten ellenséges vele szemben.
A cigány tréfás mesék e konfliktusoknak a humorban való föloldását adja meg a cigány közösségnek. Mert elképzelni, hogy megvetett földönfutóból Tündérszép Ilona oldalán a világ ura lesz, nagy elégtétel egy faluszéli putriban felnövő cigánynak, de legalább akkora elégtétel, ha az őket emberszámba nem vevő hatalom képviselőit kinevethetik.
A mese a „feloldódás költészete”, ahogy Honti János megállapította. Nem csak a tündérmesék dicső hősiessége, hanem a humor, a maró gúny, a fékevesztett nevetés is feloldást jelenthet. Felnagyítani, eltúlozni, az abszurditássá fokozni a magunk, másik, a világ hibáit, hogy aztán szembefordulva vele ki lehessen kacagni. A cigány tréfás mesék hasonló típusokat mutatnak be, mint a magyar tréfás mesék. Felületes pillantásra teljesen egyformák, hiszen a cigány mesékben is feltűnik a csavaros eszű Naszreddin-figura, de ugyanígy az együgyű cigány figurája is.
Jobban megvizsgálva a meséket kiderül azonban, hogy lényegi különbség van közöttük. A ravasz cigányról szóló tréfák kedvelt témái a cigány meséknek is. Itt a megvetett és semmire sem becsült cigány a csavaros esze révén az őt megalázó és fölötte hatalmaskodó paraszti társadalom valamely tekintélyét teszi csúffá. A humor, a pöffeszkedő hatalom arcába tartott görbe tükör nevetségessé teszi a kevély urakat. A tündérmesékben a csoda segíti a szegény cigányt az elégtételhez, a tréfás mesékben a humor és az ész.
Kedvelt témája a cigány meséknek is az egyházi méltóságok kigúnyolása. A Cigány és a pap vadászni mennek (Babos 2003. 101) című mesében a szegény cigány és a pap egy nyúlpecsenyén osztozkodnak. Addig-meddig, hogy megegyeznek, azé lesz a nyúl, aki szebbet álmodik. A cigány éjszakára a pap házában marad és megeszi a nyúlpecsenyét. Reggel a pap felébred, gondolja magában, hogy „hát mivel a pap szentes, hát nem álmodhat mindenfélét összevissza.” Azt mondja a cigánynak, hogy ő álmában a mennyekbe ment egy lajtorján. A cigánynak mindjárt megvan a válasza: „Én azért ettem meg a nyulat, mert azt hittem, halott ember sose jön vissza.” Szellemes riposzt, amelyben a cigány kerekedik felül. Hiszen ha hazudott is, de tudjuk, hogy bizony a pap is hazudott. Saját álszent csapdájába esett.
Ennek a mesének pajzán-erotikus változata az A cigány meg a pap (Babos 2003. 201) című mese. Ugyanaz a mesei alaphelyzet, de most a nyúlpecsenye azt illeti meg az egyezség szerint, aki előbb kíván a másiknak jó reggelt. Este a cigány felmászik egy fára, amiről épp belát a pap házának ablakán, s meglátja, a pap és a szakácsnéjának enyelgését. A pap a női nemi szervet iskolának, a férfi hímtagot pedig diákgyereknek nevezi. A cigány ekkor hangosan jó reggelt kíván, mondván: „De tiszteletes atyám, mikor már a diákgyerek az iskolába megy, akkor már reggel van!” A pap megint megszégyenül, újfent a tekintélyét és a róla alkotott kép földre rántását figyelhetjük meg. S mindezt úgy éri el a cigány, hogy eszesen és szellemesen jókor, jó válaszokat adott.
A fenyegető tekintélynek jóval erőteljesebb képe jelenik meg Az oláh cigány meg az ítélőbíró (Babos 2003. 150) című mesében. Itt már a mese felütésében tudjuk, hogy elismerten csavaros eszű cigányról szól majd a mese, akit a nagy hatalmú ítélőbíró akar tőrbe csalni. A cigány belemegy a „tréfába” és minden próbatételből győztesen keveredik ki. Szemfüles, jól vág az esze és nem veszíti el a lélekjelenlétét egyetlen percre sem. Ezt a rafinált furfangot az ítélőbíró agresszív hatalma sem tudja legyőzni.
Van olyan tréfás cigány mese, ahol a paraszti társadalom által elítélt tevékenységet, nevezetesen a lopást tudományként kezelik. Nem tiltakozik ez a mese a parasztok sztereotip véleménye ellen, sőt, nem csak felvállalja a lopást, hanem egyenesen a legmagasabb tudósává teszi a mese cigány hősét. A Kilinkó Jankó (Babos 2003. 303) című mese egy Európa-szerte ismert történet cigány változata, a magyar népmesekincsben is ismert ez a motívum. A cigány variánsban az ágról szakadt cigány ember elküldi a világba a fiát, tanuljon, váljon belőle nagy ember. Néhány év múlva hazajön a fia és azt mondja, hogy ő bizony megtanulta a lopás tudományát. Olyannyira, hogy a király is próbára teszi, először az ökreit hajtja el csellel és leleménnyel, majd a legszebb lovát lopja el, míg végül a királyné ujjáról ellopja a gyűrűt. A cigány nem büntetést és megvetést kap a lopásért, hanem elismerést. Ha kissé abszurd módon is, de ebben a mesében is érvényesül, hogy a cigányok szemében nagy elismertsége van a tudásnak. Több meséjük erről árulkodik, hogy a tudás, a tanulás, a tudományokban való jártasság számukra értéket hordoz. Ebben a mesében is érezhető ez, még ha a mesei tréfában ez a lopás tudományát jelenti.
Érdekes párhuzam, hogy a magyar paraszti társadalom értéknek csak a kemény fizikai munkát, a föld megművelését és a gazdálkodás verítékes munkáját tartotta. Minden, ami ezen túl van, számukra nem tekinthető értéknek. A szellemi javak birtoklása sem. Afféle úri huncutságnak tartották. Ezzel szemben érdekes megfigyelni, hogy abban a cigány társadalomban, ahol még a 20. század közepén is jelentős volt az analfabéták aránya, a meséik tanúsága szerint igazi értéknek számított mégis a szellemi teljesítmény, a tanulás és a tudás. A cigány mesemondók gyakran szőtték bele meséikbe a társadalmi igazságtalanságokkal szembeni állásfoglalásaikat, többnyire a cigányságuk miatti előítéletekre válaszul.
A tréfás meséikben is nagy számmal találhatunk ilyen elemeket. Ezt figyelhetjük meg az A szegény cigányból király lesz (Nagy-Vekerdi 2009. 158) című mesében. A cigány kimegy a folyóra horgászni és kifog egy csukát, ami azt kéri, engedje élni, cserébe csak hívnia kell és ő teljesíti minden kívánságát. A szegény cigány elengedi a halat és másnap megint kimegy a folyóhoz horgászni. A király kihirdeti időközben, hogy ahhoz adja a lányát, aki meg tudja őt nevettetni. A királylány kinéz a palota ablakán és meglátja az ágról szakadt cigányt a folyó partján és elneveti magát. Nincs mit tenni, a királynak hozzá kell adnia a lányát a cigány emberhez, de úgy próbálja ezt a szégyent megoldani, hogy egy hordóban mindkettőjüket a tengerbe veti. Itt aztán a csuka segítségével partra jutnak, a szegény cigányból daliás fiatal királyfi lesz, csillogó palotával és fényes sereggel, hajbókolnak előtte a nagy hatalmú urak, még a király is. Ekkor a cigány felfedi kilétét és apósát is cigánnyá változtatja a csuka segítségével. Mire a király könyörgőre fogja: „Ha Istent ismersz, csak még egyszer változtass vissza. Mert így nem fogad be a családom.” Mire a cigány ezt válaszolja: „Így kell visszamenned, végig a faludon, szegény cigányként.” A mesemondó az erkölcsi elégtételt is megadja a szegény cigánynak, mert a király felülemelkedik előítéletein, megváltoztatja addigi véleményét és bocsánatot kér vejétől: „Míg a világ világ lesz, ahol cigányt látok, egy asztalhoz ültetem magammal, és egy tányérról eszem vele.” Kell-e ennél erősebb kifejezése annak a vágynak, hogy emberszámba vegyenek valakit, akit egész életében alantas és megtűrt páriaként kezeltek? Ehhez hasonló erkölcsi elégtétel és igazságosztó elvárás van a Királyfi cigánylegény (Berze Nagy 1979. 122) című mesében. Itt egy tréfás kedvű és házasodni szándékozó királyfi udvari festőjével egy szegény cigány arcképét festette meg és elküldte három királylánynak. Mindháromtól megkapja a gőgös elutasítást. A királyfi dühös lesz és az egyik királylány udvarába elszegődik cigány muzsikusnak. Olyan szépen muzsikál, hogy a királylány belehabarodik és elszökik vele. Ezek után a cigányok keserű sorsát kell vállalnia a királylánynak, de ő kitart a cigánynak hitt fiú mellett, míg végül a királyfi felfedi előtte valódi kilétét. „Látod, azt üzented, hogy még a sáros csizmádat se törölnéd belém. Ezért csináltam ezt a csúfságot, de most már elég volt belőle.” Itt is elégtételt kap a cigányok becsülete, ugyanakkor egy vágykép is megfogalmazódik benne, hogy van lehetőség, hogy a cigányt elismerjék, befogadják.
A cigány tréfás meséken belül is népszerű figura az együgyű cigány alakja. Elgondolkodtató, hogy miért szerepel olyan gyakran ez a figura a meséikben. Magyarázata lehet részben az is, hogy a cigány mesemondók pénzért is meséltek paraszti közösségekben. „Kiváló alkalmat nyújtottak a fizetségért való mesélésre a régi vásárok, ahol hamar kialakult a mesemondó körül a kíváncsi hallgatók gyűrűje. Ilyenkor általában rövid, tréfás, pajzán történeteket adtak elő, és a visszaemlékezők tanúsága szerint a mesélők földre tett kalapja sohasem maradt üresen.” (Bari 1990. 7) Ilyenkor természetesen a paraszti hallgatóság igényeihez és elvárásaihoz kellett alakítani a mesék folyamát. Hiszen akárcsak a magyar népmesékben, a cigány itt is gyakran ostoba és bumfordi, nem csoda, ha nevetség tárgyává válik. Csakhogy mégis van egy fontos eltérés a magyar és a cigány tréfás mesék együgyű cigányai között: a magyar mesékben csak a butaságuk van hangsúlyozva, míg a cigány mesékből az is kiderül, hogy bár mamlasz és ostoba a cigány, de mégis van olyan erénye, amivel legyőzhetné az őt csúfoló paraszti közeget, csak nincs tudatában annak, hogy milyen nagy tettekre lenne ő képes.
Erre példa a Moga dinnyét lop (Bari 1990. 223) című mese, amelyben a nagy erejű, de lomha eszű Moga dinnyét lop, megfogják, egy szekérhez kötözik és ő, bár hatalmas ereje miatt könnyen ki tudna szabadulni, tűri a hatalom által rárótt rabságot. Egészen addig, amíg testvére, a nyápic, de csavaros eszű Boga azt nem mondja neki, hogy a többi cigány már lopja a bagóját. A Moga és Boga történetekben gyakori humorforrás, hogy Moga csak a bagóért hajlandó megmutatni igazi erejét. Ezúttal is így történik, Moga felhorkan és elhúzza magával az egész szekeret.
Egy másik történetnek is Moga a főszereplője. A Moga, Zoga és a sárkány (Bari 1990. 226) című mesében Moga és fia, a teljesen együgyű Zoga, az alispán birtokára vetődik, ahol egy sárkány szedi áldozatait és az alispán nagy jutalmat ígér annak, aki megöli a sárkányt. Moga erről mit sem tud, megpihennek a fiával, Moga észreveszi a sárkányt és egyetlen csapással végez vele. Aztán megijed, hogy megölte az „úrigyíkot”, ezért biztosan lakolnia kell. Találkozik is az alispánnal és megvallja neki, hogy ő megölte a sárkányt. Az alispán nemhogy megbüntetné, hanem meg akarja jutalmazni, s felajánlja, bármit kérhet Moga, azt teljesíti. Természetesen Moga csak egy zsák bagót kért. A cigány mások által nem birtokolt csodás erőnek van a birtokában, de ezt nem tudja magáról. Nem tudja, hogy elismerést is kiválthatna. Ha dicsőségben van része, azt csak a véletlennek köszönheti. Kincsnek, talentumnak van a birtokában, de maga sem tud róla. S nincs meg sem a paraszti környezetben, sem a cigány közösségében az a személy, aki erre ráébresztené őt. A hatalom birtokosai, a falu tekintélyei előtt meghajlik, nem is gondolkodik rajta, talán másként is cselekedhetne, nem csak úgy, mint egy mindenkinek alávetett ostoba fajankó. Ha elismerést vált ki másoknál különb képességeivel, akkor a dicsőségét saját maga rombolja le azzal, hogy elfecsérli a tehetségét – bagóért. Csak nevetni lehet rajta, ha gúnyosan, vagy ha keserűen is.
Gilagóg így fakadt ki: „De cigány nem lesz soha senki, csak a cigány! Azért vagytok ti hontalanok, mert nincsenek igaz irigyeitek! Nem azért űznek el benneteket, mert a kertetekre, az udvarotokra fáj a foguk, nem! A ti ágyaitokba nem akar belefeküdni senki! A ti sorsotok a kutyának sem kell! Köpnek a múltatokra! Csavargók maradtok akkor is, ha házakban fogtok élni, az a ház nem kell senkinek.” (Darvasi 2009. 206)
A mesék azonban feloldást adnak a való élet komorságára is. A mesékben él még az a hit, hogy egyszer egy szegény cigány emberre is ránevet az élet. Tréfás meséik őrzik egy mégoly szikár és kiszáradt világban is az életet adó nedvet, a humort. A magyar népmeséink pedig őrzik azt a cigány figurát, akit élcekkel gúnyol, akit megértő megbocsátással kinevet, de mindenképp az élet részének tekinti. Mi nevetünk rajtuk, ők nevetnek rajtunk, és a meséink tanúsága szerint együtt is tudunk nevetni magunkon és egymáson. Mint azon a mesén is, amiben a cigány legény megeszik az ajándékba küldött három szem cseresznyéből kettőt, s ezért kérdőre vonják: „Hát te Miska! Hogyan etted meg azt a két cseresznyét?” A válasz hamar megvan: „Hogyan uram? Odamegy az asztalhoz, leveszi azt is: Így ni! Mögötte mind a hármat.” (Babos 2003. 405)
„Ám egyszer megmentették az Istent. (...) A hír úgy szólt, a világ el akarja pusztítani a Teremtőt, mert rosszul alkotta meg a világot. (...) De Isten nem halt meg. Ült a mészárlás közepén, és olyan volt, mint egy cigány. De nem cigány volt, csak egy szomorú isten. Ha cigány lett volna, velük pusztul. Isten számolgatta a halott cigányokat, aztán feltámasztott közülük egyet, éppenséggel a királyt, Gilagóg ősét, Isten neki mondta el, mi a teendő, hogyan éljen a cigány ezentúl, miféle parancsokat kövessen. Ha a szabályokat betartja, jó lesz neki. Akkor a cigány boldog lesz. A király bólogatott, egészen süket volt, királlyá is azért választották, nem tudta meghallani a rosszat. Isten visszatért a világba, mert az már nem akarta megölni őt. Gilagóg dédapja eltemette a testvéreit, és továbbvándorolt. Újra lett asszonya, lettek gyerekei, lett törzse, népe, és a vándorlások alatt sokszor büszkélkedett azzal, hogy személyesen beszélt az Istennel. Nem hallotta, mit mondott neki az Úr, bólintott Gilagóg, és talán jobb is így. Nem kell azt meghallani, tette hozzá tűnődve, amit hiába hallanál. Nem érted, nincs hozzá eszed. Elég legyen annyi, hogy a király élt, bólogatott a vajda...” (Darvasi 2009. 583)
A fenti idézet egy kortárs író regényének részlete. A vándorló és számkivetett cigányok története aranyfonálként húzódik végig a regényen. Gilagóg, a cigány vajda hasonlóan misztikus, de ugyanakkor nagyon is realisztikus és rezignált kulcsfigura, mint a Száz év magány-ban volt Melchiades. Ez az idézet egy sajátos szemléletű eredetmese, Gilagóg keserű története az egykor volt cigánykirályról, aki az isteni szavak meghallásához is süket volt, s ezzel mindörökre perifériára és tudatlanságba vetette népét. Mert hiszen a cigányok népe újból feléledt, s hiába a Teremtő megmentéséért hozott áldozat, nem tudtak mit kezdeni a jó tanácsokkal. Gilagóg, a végső reménytelenségbe sodródott kiábrándult cigányvezér szomorú belenyugvással bólint, talán ha nem süket is az isteni szavakra a cigányok királya, akkor sem tudtak volna mit kezdeni velük. Nincs remény, nincs út felfelé, csak egyetlen vigaszuk van a cigányoknak, hogy egyszer, valamikor régen, nekik is volt királyuk.
A tanulmány témája a romák ábrázolásának változatai a cigány és a befogadó magyar nyelvű folklórkincs tréfás meséiben. Ahhoz, hogy össze tudjuk hasonlítani a két nép meséit fontos tisztázni a cigányság európai fogadtatásának és letelepedésének körülményeit.
Jelen esetben nem is a tényszerű történelmi adatok számbavétele a fontos, hanem inkább a lelkekben megélt történelemé, melyeknek egyik legjobb forrása a folklórkincs.
Ez már átvezet bennünket a cigány folklór eredetmeséihez, amelyeknek alaptörténete az egykor volt cigány királynak és népének vétke, amelyért a ma élő cigányok is bűnhődnek, számkivetett, hontalan, üldözött pária létben kényszerülnek élni. Az Erdélyben élő oláh cigány Bari Károly meséi között több eredetmese is szerepel, melyek origója a múltban elkövetett vétek, melyet az egykor boldog, sokra hivatott és épp ezért gőgössé vált cigány ősök követtek el. Ezek között fontos történet az A szent Isten és fárahóvo, a cigányok királya (Bari 1990. 29) című mese, amelynek alapját a cigányok egyiptomi származásának magyarázatában kereshetjük.
A cigányság a Balkánról vándorolva a 15. században jelent meg először Európában. Megjelenésüket hökkent döbbenet és némi riadalom követte a középkori feudális Európa országaiban. Sajátos, minden más néptől elütő megjelenésük, viselkedésük, nyelvük az idegennel szembeni védekező ellenszenvet, de ugyanakkor kíváncsiságot is kiváltott. A cigányok múlt és szülőföld nélkül érkeztek meg Európába, és ez a gyökértelenség a korabeli keresztény világ számára nehezen volt elfogadható. A 15. századra a népvándorlások nagy áramlatai végképp elcsitultak, megszilárdultak a feudális államalakulatok. A gazdasági és politikai hatalom alapja és legfőbb bástyája a föld birtoklása volt, a szellemi hatalomé pedig a kereszténység.
A földhöz való tartozás - a mégoly nehéz röghöz kötött jobbágyi sorsot is beleszámítva - az emberhez méltó életet, a társadalmi hierarchiába való tartozást, egyszóval a létezést jelentette a középkori ember számára. Ebbe a megszilárdult feudális rendbe vándorolt be szedett-vedett karavánjaival a cigányság. Senki nem tudta honnan érkeztek és senki nem tudta, milyen célból jöttek. Még maguk a cigányok sem tudták. Nem úgy jöttek, mint hódítók, mert akkor lehetett volna ellenük sereget küldeni. Nem is, mint egy távoli birodalom követei, mert akkor barátkozni lehetett volna velük: kereskedni, utazni, felfedezni. A cigányok csak megjelentek. Nem követeltek birtokot, nem kerestek befolyást, nem fenyegették alapjaiban a fennálló rendet. Nem fenyegették, csak zavarták Európát.
A középkorban a tudomány egyenlő volt a teológiával. A világ minden jelenségét a Biblia betűi alapján magyarázták. Egy olyan külön nyelvvel, kultúrával, szokás-és hiedelemrendszerrel rendelkező nép, mint a cigányság, merőben más és ismeretlen volt a korabeli Európa számára.
Az ószövetségi egyiptomi történetekben magyarázatát lelték a cigány nép eredetének. A keresztény egyház a kezdeti időkben üldözte és átokkal sújtotta a pogány hiedelmeket űző népet, a cigányok hamar megkapták az istentelen nép bélyegét. Az egyiptomi eredetnek tehát semmilyen valós alapja nem volt, de mégis évszázadokra gyökeret vert az európai gondolkodásban. Olyannyira, hogy maguk a cigányok is elfogadták az egyiptomi eredetet, s ezzel magukra vették a „átkozott nép” bélyegét.
Az egyiptomi eredetmese szerint a cigányok nagy hatalmú nép volt a ködös múltban, a bibliai időkben, és királyuk, a fáraó, ég és föld uraként trónolt birodalmában. Ám „a fárahovó nem szerette a birodalmában megtelepedett más nemzetekből származó embereket (Bari 1990. 32), és az Isten hiába kérlelte, nem kegyelmezett nekik. Büntetése hatalmas volt, elpusztult ő és népének nagy része is, s a kevés megmaradott cigányt átokkal sújtotta a Teremtő: „ne legyen királya a cigányoknak soha többé! És országuk se legyen, idegen királyok uralkodjanak fölöttük, amíg csak a világ világ lesz!” (Bari 1990. 32)
A cigányok külsőségekben megnyilvánuló különbözőségét a feudális Európa megbüntette, a cigányok megbélyegzett nép lett. Hazátlan, gyökértelen, kirekesztett és számkivetett. A cigányok nem tiltakoztak a bélyeg ellen, sőt, magukra vállalták az ősbűnt. Eredetmeséik is ezt bizonyítják.
A bibliai történetekre való visszautalás gyakori témája eredetmeséiknek, ugyanazon témának számtalan változata él a cigány és a befogadó nemzetek hagyománykincsében is. Jézus kereszthalála is témáját adta a cigányok ősbűnének eredetéhez. A Lyukasztó eredete (Bari 1990. 40) című mesében a szegény üstfoldozó cigány Krisztus keresztfája mellől a negyedik vasszöget ellopja. Mikor megtudja, kitől vette el a szögeket, megbánja bűnét és vissza akarja adni a szöget, de Jézus megáldja e szavakkal: „Maradjon csak nálad az a szög, te öreg cigány! Könnyebb lesz a halálom is, ha csak három szöget vernek a testembe, a te sorsodra pedig szerencsét hoz majd. Nagy segítség lesz a munkádban, meglátod!” (Bari 1990. 41)
A bibliai ősbűnösöket, mint Káin vagy Khám, az eredetmesék gyakran a cigányok őseiként említik. A testvérgyilkos Káin a megbélyegzett és istentelen cigány nép ősatyja, csakúgy, mint Noé fia, Khám. A Noé fiai (Bari 1990. 110) című mesének az a bibliai történet adja az alapját, amelyben a lerészegedett Noé álmában lemeztelenedik, és egyik fia, Khám, ezért kigúnyolja, és nevetség tárgyává teszi apját, aki megátkozza őt és utódait. Ez a mese az eredeti bibliai történet variánsa, amelyben a lerészegedett Noé fiai egy-egy nép ősét jelképezik, akik az apjukon való segíteni akarás alapján nyernek áldást vagy sújtja őket örök időkre az atyai átok. A cigányok őse is vétkezett apja ellen és ezért átkot olvasnak fejére: „Messzi utak vándora legyél és te légy a legutolsó az emberek között, és viseljed a kivetettséget mindörökké!” (Bari 1990. 110)
Ezek az eredetmesék nem a múltat tárják fel, hanem a jelen társadalmon belüli hierarchikus viszonyulásokat mutatják be, tehát nem a múltból mutatnak a jövőbe, hanem épp fordítva, a jelen helyzetet magyarázzák a valamikori múlt kreációival.
Ebben a mesében is feltűnik a tudásnak, mint értéknek a hangsúlyozása, amelyet csak szerencsés és kiválasztott népek birtokolhatnak. Erre még a tréfás mesékben is lesznek utalások. Az eredetmesékben is megfigyelhetők azon sztereotípiák említései, amelyek a korabeli többségi társadalomban a cigányokról kialakult, s melyeket visszavetítettek a cigányok saját magukra. Vannak olyan eredetmesék is, amelyek nem konkrét bibliai történethez kapcsolódnak, de mégis kapcsolható a keresztény erkölcsiséghez. A cigány eredetmesékben gyakori ugyanis az asszony vétke, aki a cigányok ősanyjaként helytelen cselekedeteivel örök kárhozatba sodorta utódait is.
Itt találkozik egymással a cigány és a keresztény erkölcs, hiszen a feudális keresztény Európa csakúgy, mint a sajátos hagyományokkal rendelkező cigány kultúra, alapvetően férfiközpontú, patriarchális társadalom, ahol a nő alávetett és gyakran a bűn és romlás hordozója. A cigányok szegénységének eredete (Bari 1990. 112) című mese szintén bibliai időkben játszódik, amikor Isten a földre látogatott és egy szegény cigány asszonyt segített keserves sorsában. A cigány közösség azonban hamar észrevette a szegény asszony és gyermekei sorsának jobbra fordulását, de hiába kérdezték az asszonyt, ő hallgatott, mert esküvel fogadta, hogy nem árulja el a Teremtőt. Az irigy cigány közösség felbujtotta ellene a börtönből hazatérő agresszív férjét is, aki addig ütötte-verte, amíg az asszony elárulta neki a titkát. Hiába könyörgött ezután istenéhez, az elfordult tőle. „A Szent Isten csak szánta őket, de nem segített rajta. (…) Azért olyan szegények a cigányok és azért nincsen semmijük, mert a Szent Isten akkor elfordult tőlük.” (Bari 1990. 114)
Ez a szegény mesebeli asszony valószínűleg mindenképp bűnös lett volna: ha a titkát nem árulja el a férjének, akkor a patriarchális erkölcs szabályait szegi meg, ha elárulja a titkát, akkor az isteni hatalom büntetését kell magára vennie. A vétkes ősasszony motívumának panteista verziója a Mióta van magasan az ég? (Bari 1990. 109) című eredetmese, amelyben a befogadó társadalom cigánysággal szembeni újabb sztereotípiái jelennek meg, nevezetesen, hogy a cigányok lusták és piszkosak. A történet szerint az ég valamikor régen összeért a földdel, de egyszer egy cigány asszony lusta volt kiteríteni gyermeke pelenkáját a zöld gyepre, ehelyett beletörölte az ég sarkába. „Megrémült az ég, hogy gyalázatot kell viselnie és fölugrott akkor mindörökre a végtelen magasságba.”
Egy nép meséi sokat elárulnak annak lelkületéről, magához, a külvilághoz való viszonyulásáról, árulkodó jegyei az identitásnak. A cigányok sorstalanul, földtelenül, múlt és jövő nélkül érkeztek Európába, s ez a számkivetettség, az, hogy mindig mások szemében látták magukat, erősen hatott népmeséikre is.
Magyarországon a 15. századra szilárdultak meg a feudális társadalom rétegei, s ennek nyomán egy új erkölcsi viszonyulás is sarjadt, amelynek középpontjában a föld állt. A föld, amelyhez tartozni lehet, amelyet birtokolni lehet, amelyet művelni lehet, amelyhez vissza lehet térni. A föld volt az élet élésének az alapja. Ez olyannyira belerögzült a magyar népi tudatba, hogy a hagyományos paraszti kultúrában a föld művelésének mindent alárendeltek: ünnepeiket, nászukat, gyászukat, társas kapcsolataikat. A föld diktált. Nemzedékek nőttek fel egymás nyomában ugyanannak a földdarab művelésének mindenhatóságában. Ennél fogva érthető, ha a magyar paraszti társadalom, amelyik a legtöbbet érintkezett a cigánysággal, megütközéssel és teljes elutasítással fogadta ennek a hontalan, nincstelen népnek a beszivárgását mindennapjaiba. „Alapvetően saját értékeit, normáit, életvezetését, „saját élete értelmét” tekinti kiindulópontnak, normális emberi életnek, amelyhez képest a kisebbséget lebecsüli és elvárja, hogy a kisebbség csoportjai hozzá igazodjanak.” (Szuhay 1996. 16)
A cigányok mindenben mások voltak: más volt a ruházatuk, a nyelvük, a szokásaik, a törvényeik, a hiedelmeik. Az az erkölcsi tartás, amit nekik a letelepedett, erősen helyhez kötött, nehéz fizikai munkával járó gazdálkodó életmód adott, a cigányok számára nem volt érték. Nekik más törvényeik, más értékeik voltak, s ezekről nem mondtak le. Nem beilleszkedtek, csak hozzácsapódtak a falvak népéhez. Megtűrték őket, a kényszerű együttélésnek lassan kialakultak a szabályai, s ahol szabály van, ott rend van, s akkor azt a helyzetet már el lehet fogadni.
Így a cigányok a falusi paraszti társadalmak perifériáján egy egzotikus, megtűrt népcsoport lett, s lassan helyet kaptak a társadalmi hierarchiában, még ha a legalsó fok jutott is osztályrészükül. A cigányok az évszázadok alatt részei lettek a falunak, ha megtűrt, alantas, kiszolgáltatott módon is. A befogadó paraszti környezet igazán és mélyrehatóan azonban soha nem akarta megismerni a cigányok életét. A felszínes külső szemlélő hozzáállásával tekintettek a cigányokra, nem próbálták a számukra szokatlan életformának a belső törvényszerűségeit megérteni. Megelégedtek azzal, amit a külsőségekben látni engedett magáról a cigány közösség. „...sajátos életmódjuk miatt a befogadó, vagy sokszor inkább csak a környezetében megtűrő „őslakosság” mint különleges alakokra tekintett rájuk, akikről vajmi keveset tudott és aminek következtében róluk gyakran romantikus, misztikus elképzelések alakultak ki.” (Ujváry 1997. 168)
A felületes megfigyelésekből pedig gyakran válnak messzire ható sztereotípiák, melyek állandó jelzői lesznek egy népcsoportnak. Görög-Karády Veronika jegyezte meg az emberi egyenlőtlenségek eredetéről szóló könyvében, „hogy a népi sztereotípiák rendkívül szívósak és meglepően „állandónak” és koherensnek bizonyulnak időben és térben egyaránt.” (Görög-Karády 2006. 137)
Kialakultak az egymás mellett élés során a cigányokkal kapcsolatos sztereotípiák is a magyar paraszti társadalomban, melyek aztán gyökeret vertek a későbbi közgondolkodásban is. Ilyen sztereotípia a ravaszság, de ugyanakkor az együgyűség is, sőt, a kettő néha egymásba játszik, s a magát együgyűnek tettető cigányról kiderül, hogy mindenki eszén túljáró csalafinta. További cigányoknak tulajdonított sztereotip tulajdonságok: lustaság, csavargás, vadság, falánkság, hazudozás, lopás, cicoma kedvelése, túlzott ösztönélet, egyfajta primitívség stb.
Ez a felemás együttélés lassan átszivárgott a folklórkincsbe is, a mesékbe, táncokba, dalokba, szokásokba, játékokba. A jelmezes felvonulásoknak egyik legkedveltebb figurája lett a cigány karikírozott alakja, a farsangi időszakban vagy lakodalmakban gyakori temetési paródiák elengedhetetlen részét képezték a cigányprédikációk, melyek a 18. századtól már a nyomtatott ponyvatermékekben is rendkívüli népszerűségre tettek szert. A paraszti társadalom, ha továbbra is idegenkedéssel viseltetett irányukban, de a kezdeti félelmet felváltotta az olykor fölényes, de mégis megengedő humor. A magyar tréfás népmesékben ez a fölényes irónia érződik a cigányokról szóló történetekben. A többség fölényét hangsúlyozó humor ez. Összességében megállapítható, hogy a magyar népmesékben szereplő cigány alakja többnyire nem negatív, inkább egy szórakoztató színfolt, hiszen a Jókai Mór által is jellemzett „humorisztikus szegénysége” és „tréfás nyomorúsága” révén „mindig a derültebb fele volt a nép életének.” (Faragó 2006. 9)
A tréfás mesék sajátosan gazdagon termő ága a magyar folklórkincsnek. Honti János egyfajta „antimesének” tartotta, hiszen a tündérmesék csodás és a boldog véget elérő történeteivel szemben a tréfás mesék nagyon is realisztikus, rezignált, olykor kifejezetten kiábrándult hangot ütnek meg. Ez a kiábrándultság azonban nem komor fenségében mutatkozik meg, hanem határtalanul áradó vidor gúnyban. A tréfás mesékben a körülöttünk lévő világ hétköznapi helyzetei állnak tótágast, felnagyítja, eltorzítja görbe tükrében az emberi gyarlóságokat, a társadalmi igazságtalanságokat. A tündérmesék magasztos eszméit a porba rántja, a humor és irónia eszközeivel el is távolítja tőlünk a történetet. A tréfás mesék nem a szereplőivel való együttérzést váltja ki, mint a tündérmese, hanem épp ellenkezőleg, eltávolítja és nevetségessé teszi azokat. Nagy Olga szerint „a tréfás mesét a demitizálás szülöttének kell tartanunk.” (Nagy 1978. 275) Ez az „antimese” megfogalmazza a maga „antihősét”, aki lesüllyedt már a hétköznapok posványába és nem csodálatot vált ki, hanem maró gúnyt, nem példaadó hősként tekintünk rá, hanem „elriasztó vagy csupán nevetséges alakját a csúfolódás, a nevetni akarás hozta létre.” (Nagy 1976. 88)
A magyar népmeséken belül rendkívül sok változata ismert a bugyutákról szóló tréfás meséknek, egyik legkedveltebb típusa tréfás meséinknek. Ezen típuson belül is gazdag tárháza van az együgyű cigányról szóló történeteknek. Ezekben a mesékben egyértelműen kitetszik a többségi közeg lenéző, gúnyos iróniája. A cigány ezekben a mesékben tökkelütött balga lélek, aki a legegyszerűbb dolgokat sem képes megoldani, s a környezete által kézenfekvőnek tűnő helyzetekben is balgán és esetlenül viselkedik, harsány nevetést váltva ki ezzel. A cigány gyónása (Nagy 1976. 443) című széki mesében a tanulatlan és ostoba cigány gyónni megy a paphoz, de „semmiletteképpen nem tudta elmondani, hogy Atya-Fiú-Szentlélek”. A pap elzavarja, hogy akkor jöjjön vissza, ha megtanulta, de akkor még egy kismalacot is kap tőle. A cigány igyekszik is nagyon, gyötri magát, ismételgeti, aztán a fiával együtt elmennek megint a paphoz. A cigány fia kinn marad a zsákkal, amiben majd a malacot hazaviszik. A cigány nekilát a gyónásnak, de megint belezavarodik: Atya, Szentlélek... Hát a fiú hol maradt? Há, instálom szépen, künn van, tartja a zsákot.”
A nyúlfogás (Faragó 2006. 17) című tréfás mesében a humor forrását az jelenti, hogy a cigány szájába a paraszti gazdálkodóra jellemző, javainak gyarapításán morfondírozó szavakat ad, de az alaphelyzet és a végkifejlet komikus. A szegény, ám lusta cigány heverészés közben észrevesz egy nyulat a bokorban. S ekkor, mint egy gondos és előrelátó gazda kezd el töprengeni: „Megfogom a nyulat, aztán eladom. Veszek az árán egy malacot. Az, amikor megnő, fiadzik kilencet. Most ezek is megnőnek, akkor lesz tíz. Most ez a tíz fiadzik kilencet-kilencet. Most már lesz csürhe. Kali Bandit fogadom meg mellé kanásznak.” Ekkor odakiált Kali Bandinak, a nyúl felriad és elszalad.
A magyar tréfás mesék cigány alakjaival szemben általában a kissé lesajnáló hangnem jellemző. Olykor azonban vaskosabb tréfák is előfordulnak, amelyek már egyértelműen a fölényes megvetést tükrözik. Erre példa a Ki tud nagyobbat hazudni? (Faragó 2006. 85) című mese, melyben szintén az együgyű cigány van pellengérre állítva, de itt megjelenik még egy negatív tulajdonság, a kapzsiság is. A mesében a többségi társadalom tekintélyét egy obsitos katona képviseli, akihez hozzászegődik egy cigány. Találnak egy pénzzel teli bugyellárist, s el kezdenek osztozkodni. A szegény, ágról szakadt cigány nem csak együgyű, de konok és kapzsi is és nem akar osztozkodni a pénzen. Nem akar persze osztozkodni az obsitos sem, ezért azt javasolja, hogy döntsék el úgy a vitát, hogy azé a bugyelláris, aki nagyobbat hazudik. A cigány mindjárt rávágja, hogy ő bizony a burkus király fia. A katona ezt mondja: „- Meglehet. … Az én apám csak olyan szegény ember volt, hogy volt egy csonka tehene, de az olyan tehén volt, hogy kétszer ellett egy esztendőben: egyszer csikót, egyszer cigányt. Hazudsz, akasztófáravaló, nem igaz!” A tréfa csattanója egyértelműen a megvetett és alantasnak tartott cigányságot gúnyoló durva megvetést sugallja.
A cigányokkal szemben megengedőbb és némiképp elismerőbb hozzáállást tükröznek a ravasz, furfangos cigányokról szóló történetek. Ezekben a mesékben a cigány figurája Naszreddin Hodzsa alakjához válik hasonlóvá. Gyakori, hogy a magát vele szemben fölényben érző hatalom képviselője együgyű páriaként tekint rá, s kezdetben ő maga is úgy viselkedik, de később kiderül, hogy ez csak álca és valójában a lenézett cigány állít csalafinta kelepcét a vele hatalmaskodóknak. A Lopok! (Faragó 2006. 98) című mesében a humor forrását megint csak a cigány gyónása jelenti. A mesében a magyar paraszti közösségekben tréfásan a legősibb cigány mesterségnek tartott lopás is szerepet kap. A pap felszólítja a cigányt, hogy gyónja meg bűneit s megkérdi, lopott-e. A cigány épp akkor emelte el a pap óráját, ezért azt válaszolja, hogy lopok. A pap felszólítja, hogy adja vissza az ellopott tárgyakat a tulajdonosainak. A cigány ezt válaszolja: „Én odaadom a plébános úrnak. Nekem ne add, hanem add vissza a gazdájának, akitől loptad. Már kínáltam neki, de nem kellett neki. Akkor jól van.” Klasszikus komédiai alaphelyzet, amikor ketten beszélgetnek, de csak az egyik fél látja át a párbeszéd színét és fonákját.
A ravasz cigány példája a Megdöglött a szarka! című mese, amelyben a szegény cigány egy szarkát visz a grófnak. A gróf kalitkába teszi, hogy kiderüljön, meddig él egy szarka. De kiköti, hogy aki először bejelenti neki, hogy megdöglött a szarka, azt kivégezteti. Egy napon elpusztult a szarka. A gondozásával megbízott szolgáló nagyon megijedt, mitévő legyen, hogyan mondják ezt meg a grófnak. Ekkor érkezik a cigány, aki busás fizetségért átvállalja a szolgálótól, hogy megmondja a grófnak a szarka kimúlását. A gróf beengedi, a cigány rafinált körmondatokban rávezeti a grófot, hogy a szarka már nem él. Ekkor felkiált a gróf: „Akkor iszen megdöglött! A méltóságos gróf urat köll most fölkasztanyi, mert maga mondta először, hogy megdöglött!” Harsány népi humor van ebben a mesében, a paraszti közösség a megcsúfolt grófon a saját elnyomott sorsát is megbosszulja, így a történetben a cigány nem egyszerűen csak furfangos, de a válaszában szemtelen is. Ez a jobbágysorban tengődő, küzdelmesen élő paraszti réteg fricskája az elnyomó úri réteg felé.
A cigányok a legutóbbi időkig semmit nem tudtak múltjukról, gyökereikről, a népük történelmét csak a hagyományokon és a meséken keresztül ismerték. Mesekincsük a 20. század közepéig jóformán felfedezetlen volt, ekkor az egyéniségkutatás néhány tudósa komoly gyűjtőmunkába kezdett cigány közösségekben, és az évtizedek folyamán egy rendkívül gazdag, szerteágazó és még a közösség életének szerves részét képező mesekincset tárt fel.
Az egyéniségkutatás olyan kiváló cigány mesemondókat adott a világnak, mint Ámi Lajos, Babos István, Cifra János és még sok más kiváló mesélő. Az 1950-es években még élt az a hagyományos cigány közösség, ahol a mesemondás a mindennapok része volt, s egy-egy kiváló fantáziájú és szépen mesélő ember a közösség tiszteletét és megbecsülését vívta ki. A szépen mesélés, a történetek érdekes és változatos fűzésének tudománya a szellemi tekintélyt adta meg a mesélőknek a közösségen belül. A mesék nyelvezetére, motívumaira, szereplőire hatott a magyar népmesekincs. A magyar népmesék jóval kötöttebb szerkezetűek, mivel már nem az élő közegben éltek, megszűnt a variálódás lehetősége. Az írott forma egyfajta kanonizálódást is jelent, megkövesülést, a kőbe vésett változtathatatlanságot. A cigány mesemondó a magyar népmesékből vett motívumokat az aktuális hallgatóság elvárásai alapján formálta, bővítette, variálta, állandó organikus kapcsolatban állt a befogadó és a mesélő. Mivel a mesemondás a mindennapok része volt, érthető, hogy gyakran a modern élet jegyeit is belekeverték meséikbe. A befogadó közeget nem zavarta, ha órák, repülők és a modern élet egyéb elemei feltűntek a mesékben. „Az óriásoktól megszabadított királylányt a rendőrőrszobán hagyja megőrzésen a legény. A királylány megszabadítóját plakátokon köröztetik.” (Nagy-Vekerdi 2009. 58) Ők nem egy halott szöveget hallgattak, hanem a mese életük, mindennapjaik megédesítését szolgálta. Elemelkedést a hétköznapoktól, akár a hétköznapok attribútumai által.
A formai jegyeken túl érdekes tanulsággal szolgálnak a cigány mesék az etnikus identitás vizsgálatához is. Kétségtelen tény, hogy a formai hatások mellett, melyek során a magyar hagyomány a cigány mesekincsre hatott, úgy a cigányok önképét is feltehetően befolyásolta az őt körülvevő paraszti közeg róla alkotott ítélete, mely nem csak a mindennapok érintkezéseiben, hanem a mesékből kicsengő cigányokról alkotott képre is vonatkozik.
Azok a sztereotípiák, melyeket a magyar mesékben megfigyelhetünk, óhatatlanul visszahatottak a cigányság önmeghatározására, ami a meséikben is megmutatkozik. „Az etnikus folyamat egy társadalmi folyamat része. Egyaránt fontos egy etnikum leírásánál mind a belső vállalás, mind pedig a társadalom által az adott embercsoportra kijelölt és kényszerített magatartás, társadalmi viselkedés. A többségi társadalom által kijelölt normák ugyanis hatnak, vagyis még az előírtan negatív viselkedésformák is befolyással lehetnek a társadalmi csoportokra.” (Szuhay 1999. 16)
A cigányság tehát egy évszázadok óta tartó párbeszédet folytat a többségi társadalommal, a hétköznapok és a hagyományok szintjén is. A többségi társadalom a cigányság életét a maga többségi erkölcsei alapján ítéli meg s ehhez kívánja közelíteni a cigányságot. A cigányok pedig engednek bizonyos formai, külsődleges elemeknek, de a cigány mentalitást és hagyományokat nem akarják feladni. Ennek az etnikus identitásnak a részét szolgálja a meséik továbbélése. A cigány mesemondókat befolyásolja a befogadó társadalom róluk alkotott képe, de ugyanakkor ezzel homlokegyenest ellenkező képet is megfogalmaznak magukról. A többségi társadalomhoz alkalmazkodás egyetlen kisebbségi létben élő etnikumnak sem könnyű. A cigányok magyarországi történelme sem egyszerű, sok kérdés merülhet fel, és ezekre a kérdésekre sokféle választ adtak már. Némiképp talán a cigányság többségi társadalomhoz való viszonyulását is jellemzi a Rossz álom (Nagy-Vekerdi 2009. 120) című mese.
A cigányság körében különös helye van az álmoknak. Mesélési alkalmaikon a tündérmesék és tréfás mesék mellett az álmok mesélésének is fontos szerepe van. Az álom különös kapcsolatban van a mesékkel. Egymás rokonainak is mondhatók. A mese és az álom a valóság és a fantázia gyökereiből is táplálkozik, hiszen minden álomnak reális lélektani alapja van és minden mesének is, és az álom csakúgy, mint a mese, segít feloldani a bennünk lévő szorongást, félelmet, ösztönt kusza fantáziavilágával. Az említett mese egy álom felidézése. Az álombeli főhős nagyon is reális életszíntérről indítja a történetét. Álmában betér egy kocsmába, közben leszáll az éj és ő nem tud hazajutni. A kocsmárosné, aki a paraszti társadalom képviselője, szállást ajánl neki és elviszi őt lovas kocsin egy házba. A kezdeti barátságos és realisztikus légkör kezd egyre fenyegetőbbé, kuszábbá válni. Megérkeznek egy nagy házba, ahol egyik ajtót a másik után nyitják, majd hirtelen egy kéz letaszítja őt egy sötét pincébe. Zuhan sokáig, közben rémes és viszolyogtató képeket lát felvillanni, majd földet ér. Igazi horrorisztikus, fenyegető szabadulási történet kezdődik innen, végül kijut a pincéből, de menekülnie kell, mert üldözik, az életére törnek, közöttük van a démoni gonosszá vált kocsmárosné is. Nem tudja kik és miért akarják bántani, csak azt tudja, menekülnie kell, mert különben elveszejtik. Rohan, fél, menekül és közben hallja, hogy valaki a fülébe kiáltja: „Meghalsz, Jóska!” Nehezen kitépi magát az álmából, kinyitja a szemét, verítékben fürdik és édesanyja aggódó arcát látja maga előtt: „Mi van veled fiam? Kit láttál?” Csak álom volt. Igen, a véres-lidérces üldözés csak álom volt, de az álmot kiváltó szorongás és félelem nagyon is valósan ott van a mesemondó gondolataiban.
A cigány népmesék valóban sok motívumot, szereplőt, szófordulatot vettek át a magyar népmesékből. Amitől mégis igazán cigány meséknek tekinthetjük őket, az épp e lelki háttér: a többségi társadalomban való létezés mikéntje, akkor is, ha az lekezelő, megvető vagy kifejezetten ellenséges vele szemben.
A cigány tréfás mesék e konfliktusoknak a humorban való föloldását adja meg a cigány közösségnek. Mert elképzelni, hogy megvetett földönfutóból Tündérszép Ilona oldalán a világ ura lesz, nagy elégtétel egy faluszéli putriban felnövő cigánynak, de legalább akkora elégtétel, ha az őket emberszámba nem vevő hatalom képviselőit kinevethetik.
A mese a „feloldódás költészete”, ahogy Honti János megállapította. Nem csak a tündérmesék dicső hősiessége, hanem a humor, a maró gúny, a fékevesztett nevetés is feloldást jelenthet. Felnagyítani, eltúlozni, az abszurditássá fokozni a magunk, másik, a világ hibáit, hogy aztán szembefordulva vele ki lehessen kacagni. A cigány tréfás mesék hasonló típusokat mutatnak be, mint a magyar tréfás mesék. Felületes pillantásra teljesen egyformák, hiszen a cigány mesékben is feltűnik a csavaros eszű Naszreddin-figura, de ugyanígy az együgyű cigány figurája is.
Jobban megvizsgálva a meséket kiderül azonban, hogy lényegi különbség van közöttük. A ravasz cigányról szóló tréfák kedvelt témái a cigány meséknek is. Itt a megvetett és semmire sem becsült cigány a csavaros esze révén az őt megalázó és fölötte hatalmaskodó paraszti társadalom valamely tekintélyét teszi csúffá. A humor, a pöffeszkedő hatalom arcába tartott görbe tükör nevetségessé teszi a kevély urakat. A tündérmesékben a csoda segíti a szegény cigányt az elégtételhez, a tréfás mesékben a humor és az ész.
Kedvelt témája a cigány meséknek is az egyházi méltóságok kigúnyolása. A Cigány és a pap vadászni mennek (Babos 2003. 101) című mesében a szegény cigány és a pap egy nyúlpecsenyén osztozkodnak. Addig-meddig, hogy megegyeznek, azé lesz a nyúl, aki szebbet álmodik. A cigány éjszakára a pap házában marad és megeszi a nyúlpecsenyét. Reggel a pap felébred, gondolja magában, hogy „hát mivel a pap szentes, hát nem álmodhat mindenfélét összevissza.” Azt mondja a cigánynak, hogy ő álmában a mennyekbe ment egy lajtorján. A cigánynak mindjárt megvan a válasza: „Én azért ettem meg a nyulat, mert azt hittem, halott ember sose jön vissza.” Szellemes riposzt, amelyben a cigány kerekedik felül. Hiszen ha hazudott is, de tudjuk, hogy bizony a pap is hazudott. Saját álszent csapdájába esett.
Ennek a mesének pajzán-erotikus változata az A cigány meg a pap (Babos 2003. 201) című mese. Ugyanaz a mesei alaphelyzet, de most a nyúlpecsenye azt illeti meg az egyezség szerint, aki előbb kíván a másiknak jó reggelt. Este a cigány felmászik egy fára, amiről épp belát a pap házának ablakán, s meglátja, a pap és a szakácsnéjának enyelgését. A pap a női nemi szervet iskolának, a férfi hímtagot pedig diákgyereknek nevezi. A cigány ekkor hangosan jó reggelt kíván, mondván: „De tiszteletes atyám, mikor már a diákgyerek az iskolába megy, akkor már reggel van!” A pap megint megszégyenül, újfent a tekintélyét és a róla alkotott kép földre rántását figyelhetjük meg. S mindezt úgy éri el a cigány, hogy eszesen és szellemesen jókor, jó válaszokat adott.
A fenyegető tekintélynek jóval erőteljesebb képe jelenik meg Az oláh cigány meg az ítélőbíró (Babos 2003. 150) című mesében. Itt már a mese felütésében tudjuk, hogy elismerten csavaros eszű cigányról szól majd a mese, akit a nagy hatalmú ítélőbíró akar tőrbe csalni. A cigány belemegy a „tréfába” és minden próbatételből győztesen keveredik ki. Szemfüles, jól vág az esze és nem veszíti el a lélekjelenlétét egyetlen percre sem. Ezt a rafinált furfangot az ítélőbíró agresszív hatalma sem tudja legyőzni.
Van olyan tréfás cigány mese, ahol a paraszti társadalom által elítélt tevékenységet, nevezetesen a lopást tudományként kezelik. Nem tiltakozik ez a mese a parasztok sztereotip véleménye ellen, sőt, nem csak felvállalja a lopást, hanem egyenesen a legmagasabb tudósává teszi a mese cigány hősét. A Kilinkó Jankó (Babos 2003. 303) című mese egy Európa-szerte ismert történet cigány változata, a magyar népmesekincsben is ismert ez a motívum. A cigány variánsban az ágról szakadt cigány ember elküldi a világba a fiát, tanuljon, váljon belőle nagy ember. Néhány év múlva hazajön a fia és azt mondja, hogy ő bizony megtanulta a lopás tudományát. Olyannyira, hogy a király is próbára teszi, először az ökreit hajtja el csellel és leleménnyel, majd a legszebb lovát lopja el, míg végül a királyné ujjáról ellopja a gyűrűt. A cigány nem büntetést és megvetést kap a lopásért, hanem elismerést. Ha kissé abszurd módon is, de ebben a mesében is érvényesül, hogy a cigányok szemében nagy elismertsége van a tudásnak. Több meséjük erről árulkodik, hogy a tudás, a tanulás, a tudományokban való jártasság számukra értéket hordoz. Ebben a mesében is érezhető ez, még ha a mesei tréfában ez a lopás tudományát jelenti.
Érdekes párhuzam, hogy a magyar paraszti társadalom értéknek csak a kemény fizikai munkát, a föld megművelését és a gazdálkodás verítékes munkáját tartotta. Minden, ami ezen túl van, számukra nem tekinthető értéknek. A szellemi javak birtoklása sem. Afféle úri huncutságnak tartották. Ezzel szemben érdekes megfigyelni, hogy abban a cigány társadalomban, ahol még a 20. század közepén is jelentős volt az analfabéták aránya, a meséik tanúsága szerint igazi értéknek számított mégis a szellemi teljesítmény, a tanulás és a tudás. A cigány mesemondók gyakran szőtték bele meséikbe a társadalmi igazságtalanságokkal szembeni állásfoglalásaikat, többnyire a cigányságuk miatti előítéletekre válaszul.
A tréfás meséikben is nagy számmal találhatunk ilyen elemeket. Ezt figyelhetjük meg az A szegény cigányból király lesz (Nagy-Vekerdi 2009. 158) című mesében. A cigány kimegy a folyóra horgászni és kifog egy csukát, ami azt kéri, engedje élni, cserébe csak hívnia kell és ő teljesíti minden kívánságát. A szegény cigány elengedi a halat és másnap megint kimegy a folyóhoz horgászni. A király kihirdeti időközben, hogy ahhoz adja a lányát, aki meg tudja őt nevettetni. A királylány kinéz a palota ablakán és meglátja az ágról szakadt cigányt a folyó partján és elneveti magát. Nincs mit tenni, a királynak hozzá kell adnia a lányát a cigány emberhez, de úgy próbálja ezt a szégyent megoldani, hogy egy hordóban mindkettőjüket a tengerbe veti. Itt aztán a csuka segítségével partra jutnak, a szegény cigányból daliás fiatal királyfi lesz, csillogó palotával és fényes sereggel, hajbókolnak előtte a nagy hatalmú urak, még a király is. Ekkor a cigány felfedi kilétét és apósát is cigánnyá változtatja a csuka segítségével. Mire a király könyörgőre fogja: „Ha Istent ismersz, csak még egyszer változtass vissza. Mert így nem fogad be a családom.” Mire a cigány ezt válaszolja: „Így kell visszamenned, végig a faludon, szegény cigányként.” A mesemondó az erkölcsi elégtételt is megadja a szegény cigánynak, mert a király felülemelkedik előítéletein, megváltoztatja addigi véleményét és bocsánatot kér vejétől: „Míg a világ világ lesz, ahol cigányt látok, egy asztalhoz ültetem magammal, és egy tányérról eszem vele.” Kell-e ennél erősebb kifejezése annak a vágynak, hogy emberszámba vegyenek valakit, akit egész életében alantas és megtűrt páriaként kezeltek? Ehhez hasonló erkölcsi elégtétel és igazságosztó elvárás van a Királyfi cigánylegény (Berze Nagy 1979. 122) című mesében. Itt egy tréfás kedvű és házasodni szándékozó királyfi udvari festőjével egy szegény cigány arcképét festette meg és elküldte három királylánynak. Mindháromtól megkapja a gőgös elutasítást. A királyfi dühös lesz és az egyik királylány udvarába elszegődik cigány muzsikusnak. Olyan szépen muzsikál, hogy a királylány belehabarodik és elszökik vele. Ezek után a cigányok keserű sorsát kell vállalnia a királylánynak, de ő kitart a cigánynak hitt fiú mellett, míg végül a királyfi felfedi előtte valódi kilétét. „Látod, azt üzented, hogy még a sáros csizmádat se törölnéd belém. Ezért csináltam ezt a csúfságot, de most már elég volt belőle.” Itt is elégtételt kap a cigányok becsülete, ugyanakkor egy vágykép is megfogalmazódik benne, hogy van lehetőség, hogy a cigányt elismerjék, befogadják.
A cigány tréfás meséken belül is népszerű figura az együgyű cigány alakja. Elgondolkodtató, hogy miért szerepel olyan gyakran ez a figura a meséikben. Magyarázata lehet részben az is, hogy a cigány mesemondók pénzért is meséltek paraszti közösségekben. „Kiváló alkalmat nyújtottak a fizetségért való mesélésre a régi vásárok, ahol hamar kialakult a mesemondó körül a kíváncsi hallgatók gyűrűje. Ilyenkor általában rövid, tréfás, pajzán történeteket adtak elő, és a visszaemlékezők tanúsága szerint a mesélők földre tett kalapja sohasem maradt üresen.” (Bari 1990. 7) Ilyenkor természetesen a paraszti hallgatóság igényeihez és elvárásaihoz kellett alakítani a mesék folyamát. Hiszen akárcsak a magyar népmesékben, a cigány itt is gyakran ostoba és bumfordi, nem csoda, ha nevetség tárgyává válik. Csakhogy mégis van egy fontos eltérés a magyar és a cigány tréfás mesék együgyű cigányai között: a magyar mesékben csak a butaságuk van hangsúlyozva, míg a cigány mesékből az is kiderül, hogy bár mamlasz és ostoba a cigány, de mégis van olyan erénye, amivel legyőzhetné az őt csúfoló paraszti közeget, csak nincs tudatában annak, hogy milyen nagy tettekre lenne ő képes.
Erre példa a Moga dinnyét lop (Bari 1990. 223) című mese, amelyben a nagy erejű, de lomha eszű Moga dinnyét lop, megfogják, egy szekérhez kötözik és ő, bár hatalmas ereje miatt könnyen ki tudna szabadulni, tűri a hatalom által rárótt rabságot. Egészen addig, amíg testvére, a nyápic, de csavaros eszű Boga azt nem mondja neki, hogy a többi cigány már lopja a bagóját. A Moga és Boga történetekben gyakori humorforrás, hogy Moga csak a bagóért hajlandó megmutatni igazi erejét. Ezúttal is így történik, Moga felhorkan és elhúzza magával az egész szekeret.
Egy másik történetnek is Moga a főszereplője. A Moga, Zoga és a sárkány (Bari 1990. 226) című mesében Moga és fia, a teljesen együgyű Zoga, az alispán birtokára vetődik, ahol egy sárkány szedi áldozatait és az alispán nagy jutalmat ígér annak, aki megöli a sárkányt. Moga erről mit sem tud, megpihennek a fiával, Moga észreveszi a sárkányt és egyetlen csapással végez vele. Aztán megijed, hogy megölte az „úrigyíkot”, ezért biztosan lakolnia kell. Találkozik is az alispánnal és megvallja neki, hogy ő megölte a sárkányt. Az alispán nemhogy megbüntetné, hanem meg akarja jutalmazni, s felajánlja, bármit kérhet Moga, azt teljesíti. Természetesen Moga csak egy zsák bagót kért. A cigány mások által nem birtokolt csodás erőnek van a birtokában, de ezt nem tudja magáról. Nem tudja, hogy elismerést is kiválthatna. Ha dicsőségben van része, azt csak a véletlennek köszönheti. Kincsnek, talentumnak van a birtokában, de maga sem tud róla. S nincs meg sem a paraszti környezetben, sem a cigány közösségében az a személy, aki erre ráébresztené őt. A hatalom birtokosai, a falu tekintélyei előtt meghajlik, nem is gondolkodik rajta, talán másként is cselekedhetne, nem csak úgy, mint egy mindenkinek alávetett ostoba fajankó. Ha elismerést vált ki másoknál különb képességeivel, akkor a dicsőségét saját maga rombolja le azzal, hogy elfecsérli a tehetségét – bagóért. Csak nevetni lehet rajta, ha gúnyosan, vagy ha keserűen is.
Gilagóg így fakadt ki: „De cigány nem lesz soha senki, csak a cigány! Azért vagytok ti hontalanok, mert nincsenek igaz irigyeitek! Nem azért űznek el benneteket, mert a kertetekre, az udvarotokra fáj a foguk, nem! A ti ágyaitokba nem akar belefeküdni senki! A ti sorsotok a kutyának sem kell! Köpnek a múltatokra! Csavargók maradtok akkor is, ha házakban fogtok élni, az a ház nem kell senkinek.” (Darvasi 2009. 206)
A mesék azonban feloldást adnak a való élet komorságára is. A mesékben él még az a hit, hogy egyszer egy szegény cigány emberre is ránevet az élet. Tréfás meséik őrzik egy mégoly szikár és kiszáradt világban is az életet adó nedvet, a humort. A magyar népmeséink pedig őrzik azt a cigány figurát, akit élcekkel gúnyol, akit megértő megbocsátással kinevet, de mindenképp az élet részének tekinti. Mi nevetünk rajtuk, ők nevetnek rajtunk, és a meséink tanúsága szerint együtt is tudunk nevetni magunkon és egymáson. Mint azon a mesén is, amiben a cigány legény megeszik az ajándékba küldött három szem cseresznyéből kettőt, s ezért kérdőre vonják: „Hát te Miska! Hogyan etted meg azt a két cseresznyét?” A válasz hamar megvan: „Hogyan uram? Odamegy az asztalhoz, leveszi azt is: Így ni! Mögötte mind a hármat.” (Babos 2003. 405)
Felhasznált irodalom:
A három muzsikus cigány. Babos István meséi. Európai Folklór Intézet- L'Harmattan. 2003.
Bari Károly: Az erdő anyja. Gondolat Kiadó, Bp., 1990.
Nagy Olga-Vekerdi József: A cigány népmese ALLPRINT Kiadó, 2009.
Berze Nagy János: A bűbájos lakat. Móra Kiadó, Bp., 1979.
Nagy Olga: Széki népmesék Kriterion Kiadó, Bukarest, 1976.
Az igazmondó varjú. Tréfás magyar népmesék (szerk.: Faragó József) Kriterion Kiadó, Kolozsvár, 2006.
Nagy Olga: A táltos törvénye. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1979.
Honti János: A mese világa. Magvető Kiadó, Bp., 1962.
Görög-Karády Veronika: Éva gyermekei és az emberi egyenlőtlenség eredete. L'Harmattan, 2006.
Szuhay Péter: A magyarországi cigányok kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája. PANORÁMA, Bp., 1999.
Ujváry Zoltán: Népi színjátékok és maszkos szokások. MULTIPLEX MEDIA – DEBRECEN U.P. Debrecen, 1997.
Darvasi László: Virágzabálók Magvető Kiadó, Bp., 2009.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése