Pepin bácsi emlékére

Írta: Inkabringa


Bohumil Hrabal a 20. század közép-európai közérzetének egyik leghitelesebb és legeredetibb krónikása volt. Ráadásul neki köszönhetjük Pepin bácsit is, aki a „bölcs bolond” figurájával kimondta (mit mondta! üvöltötte) a titkokat és igazságokat. A félnótás maszkjába bújva minden dolognak világba kiáltotta a színét és fonákját. Pepin bácsi bölcs debilsége nem előd nélküli az irodalomban sem, és főként nem légből kapott szerzői koholmány. Pepin bácsik mindenhol vannak, csak oda kell rájuk figyelni.

Én szerencsésnek mondhatom magam, mert a kisvárosban, ahol felcseperedtem, a legutóbbi időkig ott járt-kelt közöttünk egy igazi Pepin bácsi. Nagy hangú, bőbeszédű, „ezereszű” ember volt. Fura szokásokkal, ideákkal, gondolatokkal. Mindent tudott a városról, ott élte le az egész életét, sőt, már az apja és a nagyapja is és annak az apja is… Ő volt a két lábon járó helytörténet. De nemcsak a város történelmét ismerte, hanem a világtörténelmet is - kedve szerint kiforgatva azt. Nagyon sokat olvasott, és olyan pompás memóriával áldotta meg az ég, hogy bármely történész megirigyelné. Verseket is betéve tudott, bármikor idézte, helyzethez illően.

Foglalkozását tekintve szobafestő volt, és évtizedekig dolgozott a szakmájában. E két ténykedés együttesen, nevezetesen az olvasás és a szobamázolás, nem volt „szokásban” ebben a kisvárosban. Ezért a mi Pepin bácsinkra hamar rákerült a hóbortos jelző.

Meg aztán tényleg voltak fura kilengései. Például szerette az idegeneket. Ez sem volt jellemző erre a kisvárosra. Ő azonban, ha a gyógyfürdő áldásai miatt külföldiek látogattak hozzánk, mindenkivel harsányan szóba elegyedett, úgy, hogy egy árva kukkot sem beszélt egyetlen idegen nyelven sem, bár hallás után mindegyiket felismerte. Ők megértették, még ha kézzel-lábbal mutogatva is. Pepin volt a két lábon járó kelet-európai sztereotípia a nyugati turisták szemében.

A franciáknak mondta: „Paris! Eiffel! De Gaulle!” Máris mosolyogtak, kezet ráztak, hátat lapogattak. Amerikai, holland, német, olasz: mindenkit levett a lábáról. Volt benne valami bolondos sárm. Olyannyira, hogy a címét is megadta nekik, és szinte kivétel nélkül kapott is tőlük képeslapot, többektől rendszeresen. Mondta, hogy szereti a szép képeslapokat meg bélyegeket, és így juthat hozzá a legkönnyebben. No, ez valóban kiváló módszer volt.

Gyerekkoromban hozzánk is jött festeni, ilyenkor apámnak mindig hozott valami érdekességet (régi könyvet, újságokat), és erről kedélyesen eltársalogtak. Érdekes, sőt néha meglepően értékes dolgokat szedett össze innen-onnan. A nagy történelmi-társadalmi összefüggések megértéséhez nem volt képessége, zavaros történelem élt a fejében, de a lokális értéket csalhatatlanul felismerte.

Házaknál festéskor sok mindent kidobálnak, régi vacaknak minősítve. A mi Pepin bácsink gondosan áttanulmányozta a régi könyv-és újságkupacokat és csodás ritkaságokat szedett össze. Volt, hogy fotók akadtak a keze ügyébe, volt, hogy rég elromlott óra.

Így aztán az évtizedek során értékes helytörténeti gyűjteményt hozott létre. Egy gyűjteményt, amit senki nem láthatott. Ugyanis mikor néhány évtizeddel ezelőtt megszüntették a városi helytörténeti múzeumot, és anyagát bevitték a megyeszékhelyre, nagyon elkomorult, és azt mondta, ő ennek a városvezetésnek nem ad semmit, mert elherdálják. Azóta már számtalan városvezetés volt persze, de Pepinünk gyanakvása nem csitult. Pedig nem győzték körbeudvarolni a kincsei miatt.

Egyedül élt egy nagy házban, sosem nősült meg. Egyszer megkérdeztem, miért nem lett felesége: „volt másnak”, ez volt a magyarázat. No, ez is egy kiváló módszer. Hallottam is nagyobbacska koromban a városban kerengő „ablakon kiugrálós” történeteket. A piacon mindig számon tartották, éppen melyik szépasszony után tolta a létráját.

Sokan bolondnak tartották, de apám mindig azt mondta, hogy nem bolond a mi Pepinünk, csak nem hajlandó a keréknyomban menni.

Voltak vicces dolgai. Például emlékszem, amikor állt a festésre álló házunk közepén a kétágú létra mellett, és ezt mondta apámnak: „Kérem szépen, minden a legnagyobb rendben lesz, én itt elmozgok a falon.” Majd összecsapta a bokáját és peckesen, az első két létrafoknál nem is kapaszkodva, mint valami bonviván, felvonult a létrára.

Szerették, de legalább megtűrték őt azért minden különcségével együtt. Először is mindenkit ismert a városban és ismerte a felmenőiket és az utódaikat is. Többnyire név szerint. Azt is tudta, ki hol lakik, ki hova költözött, hova temették, milyen lett a termése, vágott-e disznót. Tudta, mikor épült egy ház, mi volt előtte és még előtte, meg persze azt is, hogy kik laktak benne. Ha van lokálpatrióta, akkor az ő volt. Minden emléke, gondolata, története ehhez a kisvároshoz kötődött. Mindenkivel azonnal megtalálta a hangot.

Egy település jellegét az ott élő emberek határozzák meg. Közülük is azok, akik színfoltot, szigetet jelentenek a nagy átlagban. Kofák, kocsmárosok, mesteremberek, akik egy életen át eredeti alakjai voltak egy közösségnek. Sosem kapnak sem emléktáblát, sem díszsírhelyet. Az csak a potentátoknak jár, pedig néha jóval sekélyesebb személyiségek. Hiába, rangkórságban szenvedő ország vagyunk. Szuper-, mega-, x– és y sztárok ismeretlen élete után olthatatlan kíváncsiság él emberekben, miközben a közelükben izgalmas életek vannak, csak nem veszik észre. Pedig nagy kincsek rejlenek az „egyszerű” életekben. Ilyen kincs az én Pepin bácsim is.

Néhány éve sikerült rábeszélnem, hogy elmondja nekem az élettörténetét (ami persze egy szubjektív 20. századi várostörténet is). Napokig hallgattam őt órákon át, minden szavát diktafonra vettem, aztán leírtam. Csodálatos, gazdag történetek áradtak belőle a város régmúlt embereiről, amit Hrabal is megirigyelt volna.

Most egy színfolttal kevesebbek lettünk. Több mint nyolc évtized után nincs többé Pepin bácsija ennek a kisvárosnak. Hiányozni fog.