Írta: Inkabringa
A statisztika szót hallva manapság mindenkinek számsorok, grafikonok, bonyolult táblázatok és diagramok rémlenek fel. Sokakat ez ijeszt, másokat megnyugtat, mert hisz „a számok nem hazudnak”.
Másfélszáz éve Magyarországon is komoly módszertannal rendelkező tudományként működik a statisztika, de a 21. század túlinformáltsága már rezignálttá is tesz bennünket. Végül arra jutunk, hogy a számok is tudnak hazudni. Legalábbis elfedni, sarkítani, elmosni és általánosítani.
Rendszerezni, átlátni, felmérni egy adott régió, ország, terület gazdasági, társadalmi, szociális körülményeit leginkább számokkal lehet. Egzakt megoldást nyújt. A statisztikák a mai kor emberének életét teljesen behálózzák. Számolják a betegségeinket, családi viszonyainkat, munkahelyeinket, fogyasztási szokásainkat, születésünket és halálozásunkat, lakásunkat és mobilitásunkat, közérzetünket és politikai irányultságunkat.
Érdemes lenne végigkövetni, hogy egy - úgymond – átlagember mennyi statisztikai adattal találkozik egy nap alatt. Újságból, internetről, rádióból és televízióból dőlnek ránk a statisztikák. Megszoktuk, sőt elvárjuk. Hitelesít egy információt, ha egy százalékos arányszámot hallunk mellé.
Magyarországon a kiegyezést követő években indult meg a mai értelemben is mondható statisztikai tudomány. Másfélszáz év alatt hatalmas karriert futott be, a hétköznapjaink részét alkotja.
A Kovách Imre szerkesztésében megjelent Vidék- és falukép a változó időben című könyv egyik fejezete a statisztika vidékképével foglalkozik. Elsőre nem túlságosan hívogató a cím: az ember hosszú számoszlopokra és táblázatokra, százalékok és számadatok végtelen sorára gondol – valljuk be, nem igazán lelkesítő.
Aztán fellapozzuk a könyvet és rádöbbenünk, hogy mennyire sokféle módon lehet értelmezni a statisztikát. A kötetnek ez a fejezete a modern statisztikatudomány előzményeként létező ún. leíró statisztikai irányzat szemrevételezésével foglalkozik. Összességében megállapíthatjuk, hogy a statisztikának, akár a 18-19. századi értelmében vizsgáljuk, akár modern értelmezésében, tulajdonképp ugyanaz a lényege: általánosít. Sommás véleményt mond egy adott szempont szerint megfigyelt terület lakosairól, gazdasági-társadalmi viszonyairól.
Tanulságos olvasmány a leíró statisztika fejezetének átlapozása, és nemkülönben szórakoztató is. Rácsodálkozhatunk, hogy a mai napig bennünk élő toposzok egy népről, tájegységről, társadalmi rétegről milyen mély gyökerekre nyúlnak vissza. Érdekes olvasmány, sőt kifejezetten lebilincselő. Izgalmas élmény újraolvasni mai félmondatos szlengünkben is élő „ítéleteinket” nemes, veretes 19. századi stílusban.
A leíró statisztikai irányzat nem a számadatokkal foglalkozott, nem is rendelkezett ehhez kellő módszertannal, ez az irányzat az állam működésének és a területén élő népek szokásainak, jellemének leírását adta, ahogy akkoriban nevezték, az „államnevezetességekkel” foglalkozott.
A leíró irányzat Magyarországon a külföldön (elsősorban német földön) tanult protestáns diákok kezdeményezésére terjedt el, akik főként Göttingenben és Jénában ismerkedtek meg az állam leírásának ezzel a korabeli módszerével.
A magyar és körülöttünk élő népeket jellemző ma is élő toposzgyűjteményünket ebből a 18. században kialakuló nemzetfogalomból eredeztethetjük. E fogalom szerint minden nemzetnek megvan a maga sajátossága, csakis rá jellemző tulajdonsága, mely jellembeli tulajdonságokra vezethető vissza.
Ennek alapján a magyar büszke, vendégszerető, szorgalmas, célokat kitűző, de ugyanakkor szalmaláng természetű. Van-e, aki vitatná ezt manapság is? Nemzedékek nőttek bele ezekbe a meghatározásokba.
Országimázs, falusi turizmus, szolgáltató rendszer, politikai erőviszonyok, társadalmi rétegzettség épült erre. A leíró irányzatnak pontos összefoglalását adja egy Encsei Dánieltől származó idézet: „Megtudván a Statisticus a Népnek mennyiségét: annak jár végére, milyen a Nép; gyenge-é vagy erős; dolgos-e vagy dologtalan, mértékletes-é vagy eszem iszom; megvilágosodott-e vagy babonás; sat. egyszóval, a Nemzet Characterének jár végire.” (Kovách 2007. 14.)
Parádés válogatása ez a fejezet a reformkori mozgalom nemzetvizsgáló- és építő törekvéseinek. A romantikus képzeteket, a paraszti életbe minden erővel pozitívumot és ősi értéket belelátó írások mellett a 19-20. század fordulóján egyre inkább megjelenik a magyar vidék elmaradottságának, sekélyes műveltségének, az új gazdasági kihívásokhoz nehezen igazodó maradiságának az ostorozása.
A leíró statisztikát számba vevő fejezet a magyar és a vele érintkező népek nemzetkarakterológiai jellemzését adja, az egyéni jellemvonásokat nemzeti jellegzetességgé általánosítva.
Az Ész, érzelem, míveltség című alegység a magyar nép és a vele érintkező kárpát-medencei egyéb népcsoportok (oláh, tót, sváb, zsidó, cigány stb.) egy mondatra, még inkább egy szóra korlátozott „tulajdonságát” vázolja.
Kiderül ebből, hogy melyik népet tartották szorgalmasnak, élősködőnek, igénytelennek, szolgalelkűnek vagy épp úrhatnámnak a reformkori megfigyelők. A citátumfüzér nagyszerű válogatás. A leíró statisztika szerzőinek megállapításaiból nem derül ki, honnan és milyen módszerrel szerezték be az alkotók az információikat. Az olvasókkal csak a végkövetkeztetéseket közlik, a módszertant nem. Akkoriban ez még nem volt divatban.
A magyar vidéken járó, utazó emberek voltak a feljegyzők, sokuk életrajzát ismerjük is. Az útjaik során tapasztaltakból messzemenő következtetések levonásától sem riadtak vissza. Megfigyeléseik azonban mégis történeti adalékul szolgálnak a mai érdeklődők számára is, hiszen a feljegyzéseikből a valós élethelyzetekre is következtethetünk, valamint arra, hogy milyen ideák és romantikus nemzetépítő elvárások éltek a kor embereiben.
A munkához való viszony, a gazdasági előmenetel, a szorgalomban és értelmes tevékenységben való helytállás ezekben a leírásokban egyértelműen nemzetspecifikus. „A dolgozásban a Magyar erősen, magát mutogatva, izzadtig dolgozik, de nem mindig van reá kedve, a Tót és a Sváb sokat és folytában, de nem ollyan nagy erővel, - az oláh jól megfogja a dolog végit, mikor reá lehet venni, de ritkán; az Orosz tettetésből áll, nyög, hogy sok erejébe kerűl a munka, pedig semmi igyekezetet nem fordít reá.” (Kovách 2007. 16.)
Még különösebb, hogy a nemzetek közötti különbséget egyértelműen személyes jellemvonásokban is meglátják. Például a csalás, mint nem túl erényes emberi tulajdonság, nemzetkarakterológiai megkülönböztetésként is szerepet játszik. „ Ha csalni akar a Magyar és a Tót, ditsér; a Sváb szolgálatját ajánlja; (…) a Czigány furtsálkodik.” Érdekes lenne tudni, hogy a „furtsálkodik” kifejezésen pontosan mit is értett Csaplovics János. A furcsa szó a magyarban jelenti a ’nevetésre ingerlő, mulatságos’ és ugyanakkor az ’erkölcsileg kifogásolható, elítélhető’ dolgot is.
Vahot Imre a hortobágyi pusztáról szóló leírása ingadozik a pusztai betyárélet magyar virtusként mentegetése és a tespedtséget és otrombaságot ostorozó kijelentései között. Az egyik mondatában Virág Benedek, a másik mondatában Ady Endre szólal meg.
Nyilvánvaló, hogy ellentmondásos volt a kép, ami őt fogadta. Érkezett a nemzetért rajongó ember ideáival, amiben központi allegória volt a Hortobágy, a Puszta, és találkozott az embertelen, zord körülményekkel, és az ebből fakadó durvasággal és igénytelenséggel. Ez érződik a hortobágyi leírásából vett idézetekből is.
Egyik helyen azt írja, hogy „a mi népünket nem ismerő idegen rettegve közelít a rossz híréből ismert Hortobágyhoz, s azt képzeli, hogy itt minden lépten nyomon zsiványok- és útonállókkal fog találkozni (…) a magyar pásztornépnek sokkal rosszabb hírét költötték, mint valódilag megérdemlik (…) szinte feledik jobb, s nemesebb tulajdonaik derűs oldalát méltányló szemmel tekinteni.”
Máshol viszont így ír: „Müvelt külföldinek fogalma sem lehet olyan vendéglőről, mint a hortobágyi csárda, hol csin- kényelem – szolgálati pontosság készségre, ugyszólva, legkisebb ügyelet sincs; hol a csárdás fel sem vevő közönyösséget, sőt gyakran durva bánásmódot tanusit müvelt vendégei irányában, és szolgáival együtt olly képet vág, mintha azt akarná mondani:”nem szolgának, nem kellnernek született a magyar.” - És ez alkalmasint való, mert hazánkban rendesen azok a legrosszabb vendéglők, hol magyar a gazda...” (Kovách 2007. 17) Mit mondhatna erre vajon a legendás magyar vendégszeretet egy lelkes szószólója?
Hunfalvy János a Gömöri vármegyéről megjelent munkája már a modern szemlélet első képviselőjének tekinthető. Az idealista ballasztokat igyekszik kikerülni, a valós megfigyelésekre és nem előzetes képzeteire hagyatkozik.
Hunfalvy kétség nélkül jelentős alakja volt a 19. század végi tudományos életnek, Keleti Károllyal, a magyar statisztika megalapítójával is dolgozott együtt, a kor viszonyaink megfelelő legmagasabb színvonalú tudósi hozzáállás jellemezte.
A Gömör vármegyéről szóló leírásban rögzíti is ezt a tudósi elkötelezettséget: „Rajzunk e legnehezebb töredékét hizelgés és kimélet nélkül adjuk, egyéni nézetképen úgy, miként azt mi és tudósítóink valóban észleltük.” (Kovách 2007. 18)
A korábban megfigyelt sommás egymondatos nemzetkarakterológiai meghatározások azért nála is megjelennek: ”... szeret másoktól tanácsot kérni, de a maga eszén jár (barkó); a munka nem kedvelt foglalkozása, jól dolgozni másnak még pénzért sem szokott (palócz)”(Kovách 2007. 18).
Az utókor szemével nézve csak azt mondhatjuk, hogy nagy szerencséje a palócoknak, hogy ez a megfigyelés nem gyökerezett meg mélyen a magyar társadalom közvéleményében, s a kiváló tudós által a palócokra rakott bélyegtől mára teljesen megszabadultak. Ki gondolná ma már, hogy a palócok nem szeretnek dolgozni?
Érdekes lenne megtudni, hogy Hunfalvy leírásának milyen volt a visszhangja a korabeli tudományos közegben? Vajon adott-e valamilyen későbbi (esetleg máig élő) toposzunknak táptalajt? Nekem úgy tűnt, az idézeteket olvasva, hogy inkább oszlatni akarta az idealizmus ködét, bár a tények leírása és annak értelmezése nála is okozott némi zűrzavart.
A szegénység létállapot, amit az emberek túlélni akarnak, megélni a másnapot, bármi áron. Ezt tapasztalta Hunfalvy is Gömör egyes területein, ahol a szegénység lopásra kényszerítette az ott élőket. A tényt leírta, de az értelmezése már inkább mentegetésnek tűnik mai szemmel, mint tudósi megfigyelésnek. „... a lakosság zöme sem ily lopásra, sem rablásra nem vetemedik, legfeljebb éjjel marháival a mezei rendőrségi szabályt sérti, vagy éjjeli marhaőrzéskor a kukoriczást, gyümölcsöst csoportosan fosztogatja, nem élelmi fogyatkozásból, hanem pajzánságból és megrögzött szokásból” (Kovách 2007. 19)
Hasonló megfigyelésekre jutott Montedégói Albert Ferenc is, aki szerint a palócok „általában szigorú körülmények között tengődnek, kisebb lopásokra igen hajlandóak”, máshol megállapítja, hogy „igen hajlandók napi keresetük megivására; azért mind családjuk, mind marháik és lovaik igen nyomorult helyzetben vannak.” (Kovách 2007. 19) Úgy látszik, a magyarok is „furtsálkodtak” olykor. Legalábbis Gömör és Heves vármegyében.
Minden bizonnyal a honi statisztikatudomány első komoly munkái között volt Keleti Károly tollából a Hazánk és népe a közigazgatási és társadalmi statisztika szempontjából című kötete. A szemelvényekből kitűnik, jellembeli tulajdonságok népekre és népcsoportokra vonatkoztatása már egészen eltűnt Keleti Károly munkájából.
A megfigyelő és megfigyeléseit értékelő és idealizáló megjegyzésektől mentesen rögzítő tudós hozzáállása tűnik itt ki az előző szemelvényekhez képest. A körkép, amit a tudós elénk tár a dualista magyar viszonyokról meglehetősen reménytelen.
Néhány lehangoló mondatfoszlány Keleti Károly magyarországi megfigyeléseiből: ”földipara kevés, az erdőt sok csak lopni járja, egyéb munka vajmi kevésnek kell”, vagy máshol azt írja, hogy „önmivelődési eszköz vagy teljesen hiányzik, vagy a legkezdetlegesebb állapotban sínlik.” (Kovách 2007. 20)
A gazdasági, jóléti állapotok elmaradottságot, nyomort és igénytelenséget mutatnak. A társadalmi rétegeket és azok egymáshoz való viszonyát megvizsgálva legalább ilyen elkeserítő képet fest a korabeli helyzetről. „Ha még ehhez hozzávesszük ama csodálatos kasztszerű osztályozást, mely fennen hangoztatott demokratikus elveink mellett szerte dívik az országban, épen kétségbe kell esnünk.” (Kovách 2007. 21)
Higgadt, tiszta látásmódú és korrekt megfigyelő munkája ez a könyv. A kép, amit fest elkeserítő ugyan, de a szembenézés, amire az olvasóit késztette sokkal előremutatóbb volt, mint ha az idealista ködbe burkolt toposzgyártásba menekült volna.
Ezt a komor és rigorózus tudósi attitűdöt Bátky Zsigmond Magyarország néprajza című könyve már kerüli. A 20. század elején visszatérnek a tanulmányok szerzői a Keleti Károlyt megelőző idealista nemzetmentő (sőt, mentegető) nemzetkarakterológiába.
Ezekben a szemelvényekben már ismét szép számmal találhatunk mai korunkban is jólesően ismerősnek tűnő toposzokat. Kezdve attól, hogy milyen szépek a magyar nők, folytatva azzal, hogy mennyire befogadó és elfogadó a magyar, bevégezve azzal, hogy „népzenéje, melynek a czigányzenészség a letéteményese, világszerte ismert.” (Kovách 2007. 23)
Bár ekkor már ismertek voltak Kodály és Bartók népzene kutatási eredményei, továbbra is Liszt Ferenc nagyvonalú tévedéséhez ragaszkodtak, aki összemosta a szalonzenét a népzenével.
Bátky kötete egy máig ható toposzgyár, amiben minden mai magyar is megnyugodva magára ismerhet, ha nem abba a rigorózus tükörbe akar belenézni, amit Keleti Károly mutatott fel neki. Tegyük hozzá, hogy Bátky azért nem hagyja figyelmen kívül a változó világot sem könyvéből. Az iparosodás, az életmód változása a hagyományok pusztulásához vezetett, vagy inkább változásához, átalakulásához.
Ezt Bátky egyértelműen értékvesztésként élte meg. Ugyanakkor a magyar föld, a magyar nép változatlan fennmaradásának és diadalmas újraéledésének illúzióját is megadja. Ismét felbukkan a „nemzetmentegetőzés” vonulata, mely szerint a szemünkbe ötlő hibák csak látszólagosak, mert valójában épp ellenkező a helyzet. „S valóban fajunk szeretetének gyönyörűségével látjuk, (….) hogy az Alföldről miként indul ki hazánk gazdasági felvirágzása, mondhatnánk egy új honfoglalás.” (Kovách 2007. 23)
Ennek a ténynek az elemzését egészen más szemszögből is olvastuk már, ahol nem a felvirágzást és új honfoglalást, hanem a napszámos zsellér vándorlás nyomorát hangsúlyozták. A tény ugyanaz, de az értelmezésben micsoda különbségek lehetnek.
A magyar nép táplálkozási szokásairól szóló korabeli szemelvények megint és ismét csak a korunknak is megfelelő gyűjtemény. Egy mai magyar ünnepi asztalról sem hiányozhat a töltött káposzta, és a mindennapok eledele a krumpli és szalonna.
A hagyományos magyar konyha, legalábbis amit ma annak tartunk, valójában a 19. század terméke. Ez minden utókornak a kiváltsága, hogy melyik kort választja számára mérvadó hagyományos kornak. A konyhai művészetekben mindenesetre egyértelműen a 19. századot választottuk, ahol a korábbi évszázadok sokféle fűszereit, a csombortól a tárkonyig, felváltotta a só, bors, paprika mértéktelen használata.
Nemcsak az étkeink, alapanyagaink, hanem azok elkészítésének és fogyasztásának módozatai is a 19. századi hagyományokban él tovább. Erre példa, hogy „a férfiak negédeskednek azzal, hogy jó bográcsost csak ők és nem a nők készítik ízletesen”, de az is tanulságos példa, ami a vendéglátás mikéntjét példázza: ”Parasztságunk, mint mondani szoktuk, szereti magát, s bizony többet költ az asztalára, mint kellene. (…) Bátran mondhatjuk, hogy egyik legismertebb nemzeti jellegünk messze földön híres konyhánk.” (Kovách 2007. 26)
A mezőgazdasági termelés a 20. század elején jelentős változásokon ment át, egyrészt a művelési technikák fejlődése, másrészt a tulajdonviszonyok megváltozása, és nem utolsósorban az iparosítás egyre jelentősebbé válása miatt.
Bernát Magyarország mezőgazdasága című könyvében már ennek az átalakulásnak a folyamatát írja meg. Érezhető némi nyugtalanság a soraiból, hogy az indusztrializáció miatt a mezőgazdaság háttérbe szorulása a falvak és a paraszti rétegek életkörülményeinek romlásához és értékeinek lebecsüléséhez vezethet. „Innen ered a mezőgazdasági érdekeknek sok ideig tartó elhanyagolása, a legkiválóbb erőknek más pályákra tolulása, a kivándorlás, a városokba özönlés és a falu életének leszállása.” (Kovách 2007. 29)
Kérdés, hogy a 21. század hoz-e új toposzokat a magyarságnak, és képesek leszünk-e megszabadulni néhány avíttas régitől.
A statisztika szót hallva manapság mindenkinek számsorok, grafikonok, bonyolult táblázatok és diagramok rémlenek fel. Sokakat ez ijeszt, másokat megnyugtat, mert hisz „a számok nem hazudnak”.
Másfélszáz éve Magyarországon is komoly módszertannal rendelkező tudományként működik a statisztika, de a 21. század túlinformáltsága már rezignálttá is tesz bennünket. Végül arra jutunk, hogy a számok is tudnak hazudni. Legalábbis elfedni, sarkítani, elmosni és általánosítani.
Rendszerezni, átlátni, felmérni egy adott régió, ország, terület gazdasági, társadalmi, szociális körülményeit leginkább számokkal lehet. Egzakt megoldást nyújt. A statisztikák a mai kor emberének életét teljesen behálózzák. Számolják a betegségeinket, családi viszonyainkat, munkahelyeinket, fogyasztási szokásainkat, születésünket és halálozásunkat, lakásunkat és mobilitásunkat, közérzetünket és politikai irányultságunkat.
Érdemes lenne végigkövetni, hogy egy - úgymond – átlagember mennyi statisztikai adattal találkozik egy nap alatt. Újságból, internetről, rádióból és televízióból dőlnek ránk a statisztikák. Megszoktuk, sőt elvárjuk. Hitelesít egy információt, ha egy százalékos arányszámot hallunk mellé.
Magyarországon a kiegyezést követő években indult meg a mai értelemben is mondható statisztikai tudomány. Másfélszáz év alatt hatalmas karriert futott be, a hétköznapjaink részét alkotja.
A Kovách Imre szerkesztésében megjelent Vidék- és falukép a változó időben című könyv egyik fejezete a statisztika vidékképével foglalkozik. Elsőre nem túlságosan hívogató a cím: az ember hosszú számoszlopokra és táblázatokra, százalékok és számadatok végtelen sorára gondol – valljuk be, nem igazán lelkesítő.
Aztán fellapozzuk a könyvet és rádöbbenünk, hogy mennyire sokféle módon lehet értelmezni a statisztikát. A kötetnek ez a fejezete a modern statisztikatudomány előzményeként létező ún. leíró statisztikai irányzat szemrevételezésével foglalkozik. Összességében megállapíthatjuk, hogy a statisztikának, akár a 18-19. századi értelmében vizsgáljuk, akár modern értelmezésében, tulajdonképp ugyanaz a lényege: általánosít. Sommás véleményt mond egy adott szempont szerint megfigyelt terület lakosairól, gazdasági-társadalmi viszonyairól.
Tanulságos olvasmány a leíró statisztika fejezetének átlapozása, és nemkülönben szórakoztató is. Rácsodálkozhatunk, hogy a mai napig bennünk élő toposzok egy népről, tájegységről, társadalmi rétegről milyen mély gyökerekre nyúlnak vissza. Érdekes olvasmány, sőt kifejezetten lebilincselő. Izgalmas élmény újraolvasni mai félmondatos szlengünkben is élő „ítéleteinket” nemes, veretes 19. századi stílusban.
A leíró statisztikai irányzat nem a számadatokkal foglalkozott, nem is rendelkezett ehhez kellő módszertannal, ez az irányzat az állam működésének és a területén élő népek szokásainak, jellemének leírását adta, ahogy akkoriban nevezték, az „államnevezetességekkel” foglalkozott.
A leíró irányzat Magyarországon a külföldön (elsősorban német földön) tanult protestáns diákok kezdeményezésére terjedt el, akik főként Göttingenben és Jénában ismerkedtek meg az állam leírásának ezzel a korabeli módszerével.
A magyar és körülöttünk élő népeket jellemző ma is élő toposzgyűjteményünket ebből a 18. században kialakuló nemzetfogalomból eredeztethetjük. E fogalom szerint minden nemzetnek megvan a maga sajátossága, csakis rá jellemző tulajdonsága, mely jellembeli tulajdonságokra vezethető vissza.
Ennek alapján a magyar büszke, vendégszerető, szorgalmas, célokat kitűző, de ugyanakkor szalmaláng természetű. Van-e, aki vitatná ezt manapság is? Nemzedékek nőttek bele ezekbe a meghatározásokba.
Országimázs, falusi turizmus, szolgáltató rendszer, politikai erőviszonyok, társadalmi rétegzettség épült erre. A leíró irányzatnak pontos összefoglalását adja egy Encsei Dánieltől származó idézet: „Megtudván a Statisticus a Népnek mennyiségét: annak jár végére, milyen a Nép; gyenge-é vagy erős; dolgos-e vagy dologtalan, mértékletes-é vagy eszem iszom; megvilágosodott-e vagy babonás; sat. egyszóval, a Nemzet Characterének jár végire.” (Kovách 2007. 14.)
Parádés válogatása ez a fejezet a reformkori mozgalom nemzetvizsgáló- és építő törekvéseinek. A romantikus képzeteket, a paraszti életbe minden erővel pozitívumot és ősi értéket belelátó írások mellett a 19-20. század fordulóján egyre inkább megjelenik a magyar vidék elmaradottságának, sekélyes műveltségének, az új gazdasági kihívásokhoz nehezen igazodó maradiságának az ostorozása.
A leíró statisztikát számba vevő fejezet a magyar és a vele érintkező népek nemzetkarakterológiai jellemzését adja, az egyéni jellemvonásokat nemzeti jellegzetességgé általánosítva.
Az Ész, érzelem, míveltség című alegység a magyar nép és a vele érintkező kárpát-medencei egyéb népcsoportok (oláh, tót, sváb, zsidó, cigány stb.) egy mondatra, még inkább egy szóra korlátozott „tulajdonságát” vázolja.
Kiderül ebből, hogy melyik népet tartották szorgalmasnak, élősködőnek, igénytelennek, szolgalelkűnek vagy épp úrhatnámnak a reformkori megfigyelők. A citátumfüzér nagyszerű válogatás. A leíró statisztika szerzőinek megállapításaiból nem derül ki, honnan és milyen módszerrel szerezték be az alkotók az információikat. Az olvasókkal csak a végkövetkeztetéseket közlik, a módszertant nem. Akkoriban ez még nem volt divatban.
A magyar vidéken járó, utazó emberek voltak a feljegyzők, sokuk életrajzát ismerjük is. Az útjaik során tapasztaltakból messzemenő következtetések levonásától sem riadtak vissza. Megfigyeléseik azonban mégis történeti adalékul szolgálnak a mai érdeklődők számára is, hiszen a feljegyzéseikből a valós élethelyzetekre is következtethetünk, valamint arra, hogy milyen ideák és romantikus nemzetépítő elvárások éltek a kor embereiben.
A munkához való viszony, a gazdasági előmenetel, a szorgalomban és értelmes tevékenységben való helytállás ezekben a leírásokban egyértelműen nemzetspecifikus. „A dolgozásban a Magyar erősen, magát mutogatva, izzadtig dolgozik, de nem mindig van reá kedve, a Tót és a Sváb sokat és folytában, de nem ollyan nagy erővel, - az oláh jól megfogja a dolog végit, mikor reá lehet venni, de ritkán; az Orosz tettetésből áll, nyög, hogy sok erejébe kerűl a munka, pedig semmi igyekezetet nem fordít reá.” (Kovách 2007. 16.)
Még különösebb, hogy a nemzetek közötti különbséget egyértelműen személyes jellemvonásokban is meglátják. Például a csalás, mint nem túl erényes emberi tulajdonság, nemzetkarakterológiai megkülönböztetésként is szerepet játszik. „ Ha csalni akar a Magyar és a Tót, ditsér; a Sváb szolgálatját ajánlja; (…) a Czigány furtsálkodik.” Érdekes lenne tudni, hogy a „furtsálkodik” kifejezésen pontosan mit is értett Csaplovics János. A furcsa szó a magyarban jelenti a ’nevetésre ingerlő, mulatságos’ és ugyanakkor az ’erkölcsileg kifogásolható, elítélhető’ dolgot is.
Vahot Imre a hortobágyi pusztáról szóló leírása ingadozik a pusztai betyárélet magyar virtusként mentegetése és a tespedtséget és otrombaságot ostorozó kijelentései között. Az egyik mondatában Virág Benedek, a másik mondatában Ady Endre szólal meg.
Nyilvánvaló, hogy ellentmondásos volt a kép, ami őt fogadta. Érkezett a nemzetért rajongó ember ideáival, amiben központi allegória volt a Hortobágy, a Puszta, és találkozott az embertelen, zord körülményekkel, és az ebből fakadó durvasággal és igénytelenséggel. Ez érződik a hortobágyi leírásából vett idézetekből is.
Egyik helyen azt írja, hogy „a mi népünket nem ismerő idegen rettegve közelít a rossz híréből ismert Hortobágyhoz, s azt képzeli, hogy itt minden lépten nyomon zsiványok- és útonállókkal fog találkozni (…) a magyar pásztornépnek sokkal rosszabb hírét költötték, mint valódilag megérdemlik (…) szinte feledik jobb, s nemesebb tulajdonaik derűs oldalát méltányló szemmel tekinteni.”
Máshol viszont így ír: „Müvelt külföldinek fogalma sem lehet olyan vendéglőről, mint a hortobágyi csárda, hol csin- kényelem – szolgálati pontosság készségre, ugyszólva, legkisebb ügyelet sincs; hol a csárdás fel sem vevő közönyösséget, sőt gyakran durva bánásmódot tanusit müvelt vendégei irányában, és szolgáival együtt olly képet vág, mintha azt akarná mondani:”nem szolgának, nem kellnernek született a magyar.” - És ez alkalmasint való, mert hazánkban rendesen azok a legrosszabb vendéglők, hol magyar a gazda...” (Kovách 2007. 17) Mit mondhatna erre vajon a legendás magyar vendégszeretet egy lelkes szószólója?
Hunfalvy János a Gömöri vármegyéről megjelent munkája már a modern szemlélet első képviselőjének tekinthető. Az idealista ballasztokat igyekszik kikerülni, a valós megfigyelésekre és nem előzetes képzeteire hagyatkozik.
Hunfalvy kétség nélkül jelentős alakja volt a 19. század végi tudományos életnek, Keleti Károllyal, a magyar statisztika megalapítójával is dolgozott együtt, a kor viszonyaink megfelelő legmagasabb színvonalú tudósi hozzáállás jellemezte.
A Gömör vármegyéről szóló leírásban rögzíti is ezt a tudósi elkötelezettséget: „Rajzunk e legnehezebb töredékét hizelgés és kimélet nélkül adjuk, egyéni nézetképen úgy, miként azt mi és tudósítóink valóban észleltük.” (Kovách 2007. 18)
A korábban megfigyelt sommás egymondatos nemzetkarakterológiai meghatározások azért nála is megjelennek: ”... szeret másoktól tanácsot kérni, de a maga eszén jár (barkó); a munka nem kedvelt foglalkozása, jól dolgozni másnak még pénzért sem szokott (palócz)”(Kovách 2007. 18).
Az utókor szemével nézve csak azt mondhatjuk, hogy nagy szerencséje a palócoknak, hogy ez a megfigyelés nem gyökerezett meg mélyen a magyar társadalom közvéleményében, s a kiváló tudós által a palócokra rakott bélyegtől mára teljesen megszabadultak. Ki gondolná ma már, hogy a palócok nem szeretnek dolgozni?
Érdekes lenne megtudni, hogy Hunfalvy leírásának milyen volt a visszhangja a korabeli tudományos közegben? Vajon adott-e valamilyen későbbi (esetleg máig élő) toposzunknak táptalajt? Nekem úgy tűnt, az idézeteket olvasva, hogy inkább oszlatni akarta az idealizmus ködét, bár a tények leírása és annak értelmezése nála is okozott némi zűrzavart.
A szegénység létállapot, amit az emberek túlélni akarnak, megélni a másnapot, bármi áron. Ezt tapasztalta Hunfalvy is Gömör egyes területein, ahol a szegénység lopásra kényszerítette az ott élőket. A tényt leírta, de az értelmezése már inkább mentegetésnek tűnik mai szemmel, mint tudósi megfigyelésnek. „... a lakosság zöme sem ily lopásra, sem rablásra nem vetemedik, legfeljebb éjjel marháival a mezei rendőrségi szabályt sérti, vagy éjjeli marhaőrzéskor a kukoriczást, gyümölcsöst csoportosan fosztogatja, nem élelmi fogyatkozásból, hanem pajzánságból és megrögzött szokásból” (Kovách 2007. 19)
Hasonló megfigyelésekre jutott Montedégói Albert Ferenc is, aki szerint a palócok „általában szigorú körülmények között tengődnek, kisebb lopásokra igen hajlandóak”, máshol megállapítja, hogy „igen hajlandók napi keresetük megivására; azért mind családjuk, mind marháik és lovaik igen nyomorult helyzetben vannak.” (Kovách 2007. 19) Úgy látszik, a magyarok is „furtsálkodtak” olykor. Legalábbis Gömör és Heves vármegyében.
Minden bizonnyal a honi statisztikatudomány első komoly munkái között volt Keleti Károly tollából a Hazánk és népe a közigazgatási és társadalmi statisztika szempontjából című kötete. A szemelvényekből kitűnik, jellembeli tulajdonságok népekre és népcsoportokra vonatkoztatása már egészen eltűnt Keleti Károly munkájából.
A megfigyelő és megfigyeléseit értékelő és idealizáló megjegyzésektől mentesen rögzítő tudós hozzáállása tűnik itt ki az előző szemelvényekhez képest. A körkép, amit a tudós elénk tár a dualista magyar viszonyokról meglehetősen reménytelen.
Néhány lehangoló mondatfoszlány Keleti Károly magyarországi megfigyeléseiből: ”földipara kevés, az erdőt sok csak lopni járja, egyéb munka vajmi kevésnek kell”, vagy máshol azt írja, hogy „önmivelődési eszköz vagy teljesen hiányzik, vagy a legkezdetlegesebb állapotban sínlik.” (Kovách 2007. 20)
A gazdasági, jóléti állapotok elmaradottságot, nyomort és igénytelenséget mutatnak. A társadalmi rétegeket és azok egymáshoz való viszonyát megvizsgálva legalább ilyen elkeserítő képet fest a korabeli helyzetről. „Ha még ehhez hozzávesszük ama csodálatos kasztszerű osztályozást, mely fennen hangoztatott demokratikus elveink mellett szerte dívik az országban, épen kétségbe kell esnünk.” (Kovách 2007. 21)
Higgadt, tiszta látásmódú és korrekt megfigyelő munkája ez a könyv. A kép, amit fest elkeserítő ugyan, de a szembenézés, amire az olvasóit késztette sokkal előremutatóbb volt, mint ha az idealista ködbe burkolt toposzgyártásba menekült volna.
Ezt a komor és rigorózus tudósi attitűdöt Bátky Zsigmond Magyarország néprajza című könyve már kerüli. A 20. század elején visszatérnek a tanulmányok szerzői a Keleti Károlyt megelőző idealista nemzetmentő (sőt, mentegető) nemzetkarakterológiába.
Ezekben a szemelvényekben már ismét szép számmal találhatunk mai korunkban is jólesően ismerősnek tűnő toposzokat. Kezdve attól, hogy milyen szépek a magyar nők, folytatva azzal, hogy mennyire befogadó és elfogadó a magyar, bevégezve azzal, hogy „népzenéje, melynek a czigányzenészség a letéteményese, világszerte ismert.” (Kovách 2007. 23)
Bár ekkor már ismertek voltak Kodály és Bartók népzene kutatási eredményei, továbbra is Liszt Ferenc nagyvonalú tévedéséhez ragaszkodtak, aki összemosta a szalonzenét a népzenével.
Bátky kötete egy máig ható toposzgyár, amiben minden mai magyar is megnyugodva magára ismerhet, ha nem abba a rigorózus tükörbe akar belenézni, amit Keleti Károly mutatott fel neki. Tegyük hozzá, hogy Bátky azért nem hagyja figyelmen kívül a változó világot sem könyvéből. Az iparosodás, az életmód változása a hagyományok pusztulásához vezetett, vagy inkább változásához, átalakulásához.
Ezt Bátky egyértelműen értékvesztésként élte meg. Ugyanakkor a magyar föld, a magyar nép változatlan fennmaradásának és diadalmas újraéledésének illúzióját is megadja. Ismét felbukkan a „nemzetmentegetőzés” vonulata, mely szerint a szemünkbe ötlő hibák csak látszólagosak, mert valójában épp ellenkező a helyzet. „S valóban fajunk szeretetének gyönyörűségével látjuk, (….) hogy az Alföldről miként indul ki hazánk gazdasági felvirágzása, mondhatnánk egy új honfoglalás.” (Kovách 2007. 23)
Ennek a ténynek az elemzését egészen más szemszögből is olvastuk már, ahol nem a felvirágzást és új honfoglalást, hanem a napszámos zsellér vándorlás nyomorát hangsúlyozták. A tény ugyanaz, de az értelmezésben micsoda különbségek lehetnek.
A magyar nép táplálkozási szokásairól szóló korabeli szemelvények megint és ismét csak a korunknak is megfelelő gyűjtemény. Egy mai magyar ünnepi asztalról sem hiányozhat a töltött káposzta, és a mindennapok eledele a krumpli és szalonna.
A hagyományos magyar konyha, legalábbis amit ma annak tartunk, valójában a 19. század terméke. Ez minden utókornak a kiváltsága, hogy melyik kort választja számára mérvadó hagyományos kornak. A konyhai művészetekben mindenesetre egyértelműen a 19. századot választottuk, ahol a korábbi évszázadok sokféle fűszereit, a csombortól a tárkonyig, felváltotta a só, bors, paprika mértéktelen használata.
Nemcsak az étkeink, alapanyagaink, hanem azok elkészítésének és fogyasztásának módozatai is a 19. századi hagyományokban él tovább. Erre példa, hogy „a férfiak negédeskednek azzal, hogy jó bográcsost csak ők és nem a nők készítik ízletesen”, de az is tanulságos példa, ami a vendéglátás mikéntjét példázza: ”Parasztságunk, mint mondani szoktuk, szereti magát, s bizony többet költ az asztalára, mint kellene. (…) Bátran mondhatjuk, hogy egyik legismertebb nemzeti jellegünk messze földön híres konyhánk.” (Kovách 2007. 26)
A mezőgazdasági termelés a 20. század elején jelentős változásokon ment át, egyrészt a művelési technikák fejlődése, másrészt a tulajdonviszonyok megváltozása, és nem utolsósorban az iparosítás egyre jelentősebbé válása miatt.
Bernát Magyarország mezőgazdasága című könyvében már ennek az átalakulásnak a folyamatát írja meg. Érezhető némi nyugtalanság a soraiból, hogy az indusztrializáció miatt a mezőgazdaság háttérbe szorulása a falvak és a paraszti rétegek életkörülményeinek romlásához és értékeinek lebecsüléséhez vezethet. „Innen ered a mezőgazdasági érdekeknek sok ideig tartó elhanyagolása, a legkiválóbb erőknek más pályákra tolulása, a kivándorlás, a városokba özönlés és a falu életének leszállása.” (Kovách 2007. 29)
Kérdés, hogy a 21. század hoz-e új toposzokat a magyarságnak, és képesek leszünk-e megszabadulni néhány avíttas régitől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése