Oroszlánszívűek a Titanicon

Írta: Inkabringa

A Titanic Filmfesztivál programját akkor is gondosan áttanulmányozom, ha épp nem tudok eljutni egyetlen filmre sem. Előfordult már ilyen, de ritkán. Főként azért, mert itt kincseket lehet felfedezni, és sajnos általános tapasztalat, hogy az egyre inkább popcorn ízlésű hazai filmforgalmazásnak még a peremvidékeire sem jutnak el ezek a filmek. Vagy itt látom, vagy sosem.

Így történt ez idén is. Nagyon kevés filmre jutottam el, de véletlenül jól beleválasztottam. Egy kivételével remek filmek. Erről az egyetlen kivételről inkább szót sem ejtek. Újabb bizonyíték, hogy a sztárparádé olykor kínos bóvlivá silányul. Inkább felejtsük el.

Van viszont egy film, melyről mindenképp érdemes szót ejteni. Egy norvég dokumentumfilm. Ki tudja, felkerül-e valamelyik mozi műsorára? Ha igen, érdemes lesz beülni a vetítőterembe.

Az utóbbi években egyre inkább a dokumentumfilmek felé fordult az érdeklődésem. Ezen belül is vannak persze silány és kimagasló munkák, de csodálatos gyöngyszemeket lehet felfedezni.

A dokumentumfilm elvitathatatlan erénye a játékfilmmel szemben, hogy az esetlegesség sokkal nagyobb szerepet játszik benne. Ez néha még a legagyafúrtabb fikciót is felülmúlja. A stáb előkészíti a filmet, eldönti, mire fókuszál a láttatni kívánt valóságból, felkutatja az alkalmas alanyokat, helyszíneket, eseményeket. Aztán bekapcsolja a kamerát, és onnantól a valóságé a főszerep. Nyilván a vágás és utómunkálatok során jelentősen befolyásolhatja a rendező, hogy mire akarja a közönség figyelmét irányítani, mit kíván hangsúlyozni. A valóságot azonban egyetlen dokumentumfilmes sem tudja felülbírálni. Ha megpróbálja figyelmen kívül hagyni a realitást, akkor csúfos kudarcot vall.

Azt hiszem, még sohasem láttam ilyen egyértelmű és szédületes példáját annak, milyen az, ha a bekapcsolt kamera szembesül a valóság tényeivel, mint az Oroszlánszívűek című norvég dokumentumfilmben. Akár több hónapos előkészítő munka válik oka fogyottá ilyen esetben. Kari Anne Moe, a film rendezője, első egész estés dokumentumfilmjét készítette el.

A témája nagyszerű, izgalmas. Egy példaadó demokráciatanulási folyamatnak a bemutatása. Norvégia Európában, sőt a világon is a valóságosan értelmezett jóléti állam egyik mintapéldája. Prosperáló gazdaság, burjánzó, mindenkire kiterjedő feltétlen demokratikus elkötelezettség. Ez persze mindig viszonylagos, máshol ez elérhetetlen példa, de belenézve láttatni engedi hibáit és visszásságait is.

A film ennek a demokráciát tanuló folyamatnak a dokumentálására vállalkozott. Norvégiában ugyanis már a középiskolás korosztályt aktívan bevonják a politikai érdekképviselet megismerésébe. A pártok tinédzser aktivistáikon keresztül kiképzik a következő generáció politikusait. Erre innen nézve borzongva is gondolhatunk, mert a pártpolitizálás nálunk a feltétlen elkötelezettség mellett sajnos inkább fanatizált acsargást, mint józan belátáson alapuló demokráciaművelést jelent. De ez legyen csak egy zárójeles megjegyzés.

Norvégiában mindenesetre nagy súlyt fektetnek arra, hogy a fiatalok tájékozottak legyenek az érdekképviseletben és a demokratikus szabályokon alapuló politizálásban. Ezért a középiskolás korosztályból verbuvált aktivisták megtanulnak vitázni, véleményeket ütköztetni, képviselni egy politikai eszmerendszert, világlátást, mindezt úgy, hogy taktikusan, az ellenfélnek - és nem ellenségnek - tekintett többi párttal szemben érvényesítsék nézeteiket. A parlamenti választások mellett diákválasztások is vannak, ahol a politikai pártok ifjai mérik össze közéleti kvalitásaikat.

A dokumentumfilm egy ilyen diákválasztási kampány folyamatát mutatja be. A filmkészítés klasszikus szabályainak megfelelően a rendező kiválasztott a négy politikai párt tinédzser aktivistái közül egyet-egyet, akiknek személyes portréján keresztül nyomon kísérhetjük a kampány lefolyását.

A jobboldali Konzervatív Pártot egy nyurga szőke fiatalember, a szélsőjobboldali, rendpárti Progresszív Pártot egy termetes megjelenésű ifjú, a két baloldali pártot pedig egy-egy lány képviseli. A Munkáspártot egy szőke lány, a Szocialista Pártot pedig egy muszlim tinédzser. Szimpatikus, értelmes fiatalok. Valamennyien középiskolások, tehetségesek, akik a jövőjük tervezésénél még csak az egyetemválasztásnál tartanak. A politizálás, vagy inkább érdekképviseleti tevékenység a szabadidős elfoglaltságaik közé tartozik. Közösséget, támogató felnőtt és kortárs csoporti közeget, és egyben tanulási, fejlődési, orientálódási lehetőséget ad számukra.

Láthatóan a diákválasztást nemcsak a fiatalok, hanem a felnőttek is komolyan veszik. Odafigyel rá a társadalom. A diákok ifjúi hévvel, lelkesen, minden apró részletre odafigyelve és buzgón tanulva készülnek a többi párt fiatal képviselőivel való megmérettetésre. Tanulnak beszélni, szónoklatot felépíteni, gesztikulálni, érveket felsorakoztatni. Néhol mulatságos, néhol csodálatraméltó módon tanulják a demokratikus érdekérvényesítés alapjait. Félnek a megmérettetéstől, vizsgadrukkal küzdenek egy vita előtt, de ugyanakkor ambicionálják is. Tele vannak hittel, elszánt tetterővel, csak a tinédzserekre jellemző tiszta rajongó odaadással. A különbség annyi, hogy nekik nem (vagy nem csak) pop-és filmsztárok fotója van a szobájuk falán, hanem politikusoké is.

A kampány már a finishez közeleg, és a Munkáspárt színeiben dolgozó fiatal lány boldogan újságolja nővérének, hogy mehet az ifjú pártaktivisták nyári táborába, Utoya szigetére.

Utoya. Erre a szóra még az is felkapja a fejét, akit kevésbé érdekel a világ sorsa. Mint tudjuk, 2011. július 22-én Utoya szigetén majd hetven fiatalt ölt meg Anders Behring Breivik, előtte pedig pokolgépet robbantott Oslóban, ahol nyolc ember halt meg. Több százan megsebesültek a két támadás következtében. Így a száraz tények. 

A filmben viszont kézzelfogható, átérezhető közelségbe jön hozzánk az infernális borzalom. Ez az, amire nem készülhet fel egy dokumentumfilm mégoly gondos készítője sem. A valóság vastag vonallal húzta át a demokráciatanulás folyamatát dokumentáló filmterveket. Az addig is érdeklődéssel kísért kampányidőszakot bemutató filmben már nem a szavazás napjára kihegyezett feszültség jelenti a dramaturgiai tetőfokot. A valóság durván és kegyetlen brutalitással más irányba tereli a történetet. Sosem láttam még filmben ennyire döbbenetes fordulatot.

Az egyik jelenetben még azt látjuk, hogy a munkáspárti szőke lány a szakadó esőben, komor felhők alatt hazatelefonál az édesanyjának, hogy beázott a sátra és a hálózsákja. Aztán így fejezi be a beszélgetést: „Ne aggódj, anya, megoldom.” Akkor még nem is sejtette, hogy mi mindent kell megoldania a következő órákban. 

A fővárosban a muszlim lány a robbanás hírét meghallva rögtön arra gondol, hogy ha ezt arabok tették (amiről kezdetben a híradások szóltak), akkor minden munkájuk romba dől a menekültek elfogadásáért. Aztán nagyon rövid, a tényszerűségre korlátozott híradó bejátszások jönnek. A feszültség az egekbe nő a nézőben. Mi lett azzal a vidám szőke kislánnyal? Túlélte? Vagy ő is benne van a halottakról szóló számadatokban?

A következő jelenet a filmtörténet legegyszerűbb és legstatikusabb képbeállítása. Megjelenik a fiatal lány félközelije (tehát él!) a szobájának idilli erdei tájat ábrázoló nagy posztere előtt. Fekete pólóban, sápadtan, komolyan, de fegyelmezetten beszél. Részletesen, láthatóan ügyelve arra, hogy mindent precízen felidézzen, a kamerába nézve mondja el azt, hogyan menekült meg és hogyan nézte végig mások bestiális lemészárlását. Nem sír, nem jajong, nem üvölt. Halk, fegyelmezett hangon beszél. Arról, amit még meglett emberek közül is sokan nem éltek át. Találkozott a halállal. Megélte a gyászt. Látott embert meghalni és mindez véres, kegyetlen, méltatlan módon történt. Ez a kislány többet tapasztalt abban a néhány órában az életből, mint sokan a tőle évtizedekkel idősebbek közül valaha is fognak. 

Először el sem akarta hinni, hogy mi a valós helyzet. Hiszen Breivik rendőrnek öltözve lépett a szigetre. Azt hitte, hogy a rémült menekülés, a félelem sikolyai csak tömeghisztéria. De hát az nem lehet, hogy egy ember, egy rendőr! idejön egy fegyverrel és lemészárol minket! 

Elbújt egy kicsiny hegymélyedésbe a barátnőjével és innen végignézte két fiatal hidegvérű legyilkolását. Azt mondta, hogy az a halálsikoly, ami a fiatal lány száját elhagyta a lövések előtt, soha addig nem hallott és soha nem felejthető hang volt. Aztán elindult feléjük, rezzenéstelen, merev arccal, hatalmas fegyverrel ez az ismeretlen gyilkológép, és ő tudta, ha észreveszi, végük van. 

Tizenhat-tizenhét éves fiatalok néztek szembe a halállal. Még szinte gyerekek. Nem akarom, és nem is bírom tovább részletezni ezt a hosszú percekig tartó tanúvallomást. Nincs az a fifikásan az egekbe spilázott fikció, ami ezt a néhány percet felül tudná írni. Ehhez képest minden kitalált rémdráma bárgyú ostobaságként hat. Minden híradórészlet pocakot eresztett szenzációéhes szájtátiság.

A feszültséget valamiféle katarzisba vezette át a következő jelenetben egy szál rózsát magasba tartó kétszázezres tiltakozó tömeg.

Ott álltak a tömegben a mi pártszimpatizáns fiataljaink is valamennyien. Megrendülten, méltósággal, könnyes szemmel.

Aztán ez a feszült, katartikus pillanat hirtelen szétpukkant. Jött egy szónok, egy politikus, egy felnőtt. A tömeg előtt állt és csak ezt tudta mondani: „Ez a szeretet napja.” Olyan mérhetetlenül hamis, üres, kongó tehetetlenség volt ebben a mondatban a korábbi erős, örök érvényűen tartalmas mondatok után, ami csak keserű legyintésre késztetheti az embert.

A felnőtt tehetetlenségnek és önigazoló önvilágámításnak (Hrabal találmánya ez a szó, nem győzöm használni) ékes mintapéldányai következtek ezután. Természetesen minden párt tartott gyűlést a fiatal aktivistái számára.

A Szocialista Párt gyűlésén ott volt a fiatal muszlim lány is. Zavar és némi feszültség suhant át az arcán, amikor a párt egyik vezetője ezt mondta: „Breivik harmincas éveiben járó, fehér, keresztény férfi. Én is az vagyok. Senki sem gondolja, hogy mind olyanok vagyunk, mint ő.”

Aztán egy sajtótájékoztatón a Progresszív Párt egyik jelentős politikusa, és még jobban felnőtt férfi, azt mondta: „Breivik egy magányos gyilkos. A tettéért senki mást nem terhel felelősség.”

Ekkor kérdésre emelte ez a tizenhat éves muszlim lány a kezét és bátran, pontosan fogalmazva mondta, hogy amikor a robbanás hírét meghallották, az édesanyja imádkozott, hogy ne arabok legyenek az elkövetők. A nővére tanúja volt, amikor egy nő az utcán hisztérikusan rátámadt egy menekültre. Aztán feltette a kérdését: „Ha ezt a szörnyűséget arabok követik el, akkor is azt mondaná, hogy nincs kollektív felelősség? Nem lenne akkor megbélyegezve az egész muszlim közösség?” A válasz: méla, bamba némaság.

Ehhez képest a Progresszív Párt aktivista ifjúja döbbenten mondta a kamerába, mennyire megrázta, hogy Breivik korábban a pártja tagja volt. Hétvégére egy munkáspárti aktivista barátjával elutazik, mert a fiúnak a kampány során egyetlen fiatalt sikerült beszerveznie. Egyetlent, aki meghalt Utoya szigetén. Most szüksége van a lelki támaszra. Tegyük hozzá, mindkettőjüknek szüksége volt rá.

A választás lezajlott jóval visszafogottabb finissel, mint amire készültek. A demokratikus szabályokat be kell tartani. Végigcsinálták a fiatalok, lettek győztesek és vesztesek. A filmforgatás kezdetén még ez volt a legfontosabb kérdés. A győztesek persze örültek, a vesztesek csalódottak, de belátóak voltak. Az események fényében ez már nem is tűnt olyan fontosnak. Csak egy volt a fontos, a demokrácia tevőleges művelését ne engedjék ki a kezükből.

A norvég tömeggyilkosság megrázta Európát. A kontinensen szerencsére ritka ez az utóbbi évtizedekben. Illúzióink azonban ne legyenek, Afrika, Közel-Kelet, Ázsia vagy akár Mexikó minden nap fenyegeti az ott élő fiatalokat, nőket, gyerekeket, időseket, védekezni nem tudókat. A hírek áradatában elvesznek ezek a szörnyűségek, de amikor valaki szembefordul velünk és elmondja a megélt rémségeket, akkor minden egyes áldozat helyett is beszél.

Sok mindent tanulhatnak a rettentő-roppant felnőttek ezektől az oroszlánszívű fiataloktól. Ajánlom mindenkinek, hogy ha teheti, nézze meg a filmet és készítse el a saját listáját a megtanulandókról. Bízzunk benne, hogy ők nem tanulnak meg mindent a betonfejű, nárcisztikusan önnön sztereotípiáikhoz ragaszkodó ostoba felnőttektől. Már csak azért is, mert a jövőt ők alakítják majd. Talán nem válnak oroszlánszívűből hiénává.

Nekünk pedig nem maradt más, csak az az egyetlen jó dolog, amit a sok borzalom mellett Pandora szelencéjébe zártak az Olümposz istenei.